„Micsoda különös család vagyunk” - letehetetlen könyv született a Mannokról

Publikálás dátuma
2019.01.30 12:45
Ebben a családban előbb-utóbb mindenki ír, megszállottan vagy kényszeresen követve a többieket
Fotó: Bibliothek Zurich
Tilmann Lahme A Mannok című kötetének az alcíme Családregény s ami az olvasmányosságot, az események dinamikáját, a szereplők különösségét illeti, a könyv feltétlenül olyan, mintha letehetetlenül izgalmas irodalom- és kultúrtörténeti lektűrt lapoznánk.
A múlt század húszas éveinek elején kezdődik, s 2002-ben, Elisabeth Mann halálával fejeződik be a grandiózus sztori, kronologikus rendben mutatva be, hogy egy-egy időszakban mi történt a szülőkkel, Thomas és Katia Mannal, hat gyerekükkel, valamint az apa fivérével, Heinrich Mannal. S mivel mindig intenzíven zajlott körülöttük az élet, a német irodalomtörténész szövege egy pillanatra sem válik unalmassá. Semmi sem szokványos ebben a családban: a gyerekek közül négynek is pszichiátriai kezelésre van szüksége, felnőtt korukban többen drogoznak, alkoholproblémákkal küzdenek, gyógyszerfüggők, depresszióra hajlamosak, a három idősebb hol szigorúan leplezi, hol megvallja szexuális másságát. Állandóan utaznak, folytonosan változik életük kerete, állampolgárságuk is időről időre módosul (miután a nácik megvonták német állampolgárságukat, hol csehszlovák, hol svájci vagy amerikai útlevelük van). Veszekednek, kibékülnek, szakadatlanul kommunikálnak, hajmeresztő terveket szőnek, bizarr kapcsolatokat létesítenek, idegesítik és inspirálják egymást: Mannok. De ha kell, sármosak is tudnak lenni: „An amazing family” – írták róluk Amerikában. S mindebben a szédítő kavargásban roppant erős bennük az önkifejezés késztetése. „… kell, hogy legyen egyvalaki ebben a családban, aki nem ír” – nyilatkozta Katia Mann élete vége felé (miután megjelentek a vele készített életút-interjúk). Mert ebben a családban a világhírű apát követve előbb-utóbb mindenki ír: megszállott hivatástudattal vagy egyszerűen csak kényszeresen követve a többieket. Alkotásaikat nézve műfajok, témák kavalkádja tárulhat elénk: regények, drámák (Klaus), monstre történeti munkák (Golo), memoárok (Klaus, Golo, Monika, Michael), gyerekkönyvek (Erika), útirajzok (Erika, Klaus), ökológiai írások (Elizabeth), irodalomtörténeti tanulmányok (Michael), és újságcikkek minden mennyiségben. S persze, szinte valamennyien megírták apjukkal kapcsolatos emlékeiket, de szóltak egymásról is (például Erika vagy Golo Klausról). A színvonal, az elismertség hullámzó ugyan, de végül mindannyian – így vagy úgy megharcolva az apa gigászi örökségével – a saját jogukon szintén sikeresek lettek. A könyv nem a rengeteg műre, hanem a családtagok belső érzelmi-szellemi viszonyaira összpontosít, valamint arra, hogyan reagálnak a drámai történelmi kihívásokra. Az válik tehát igen hangsúlyossá, hogy az extravaganciák mellett a Mannok sokaknál jóval korábban ismerték fel a Hitler és hívei jelentette halálos veszedelmet. Az elsők között emigráltak, hamar rádöbbentek, hogy a nácikkal nincs, nem lehetséges egyezkedés, s ezt a meggyőződésüket előadások, cikkek sokaságában hirdették. A testvérek közül hárman (Erika, Klaus, Golo) az amerikai hadsereg katonájaként közvetlenül segítették a Harmadik Birodalom feletti győzelmet. A család így méltán válhatott az antifasiszta ellenállás jelképévé. Éleslátásuk csodálatra méltó. A háború után Golo Mann az egységes Európában és a kelet-nyugati enyhülésben látta az itteni tartós béke fedezetét. Húga, Elisabeth pedig népszerű írásaiban, előadásaiban a korszellemet messze megelőzve emelte fel a szavát az esztelen környezetpusztítás ellen. A Mannok jó ügyeket szolgáltak. „Micsoda különös család vagyunk mi! Később majd könyveket írnak rólunk – nem csak egy-egy családtagról” – jegyezte meg Klaus Mann 1936-ban. Prófétának bizonyult.  Info:  Tilmann Lahme: A Mannok   Európa, 2018 
Frissítve: 2019.01.30 12:45

Dzsemboriznak - közös koncertet ad a PASO és a Kéknyúl

Publikálás dátuma
2019.02.22 12:30
PASO - A Pannonia Allstars Ska Orchestra kis klubokból jutott a legnagyobb fesztiválokra
Fotó: Imre Barta photography
A hazai popzenei két innovatív csapata, a PASO és a Kéknyúl – történetükben először – közös koncertre vállalkozik. A két frontember, KRSA (Tóth Kristóf) és Premecz Mátyás beszél a részletekről.
„Hasonló a két zenekar felállása: erős a fúvósok jelenléte, meghatározó elem a Hammond-orgona. Mindkét zenekarra jellemző, hogy ritmusvezérelt vintage műfajokból indul ki, azokat értelmezi újra. A közös koncert ötlete már korábban megszületett, de az is erősítette, hogy pár hónapja a Kéknyúl beköltözött a próbatermünkbe – ennél fogva bármi elképzelhető, rövid és hosszabb távú együttműködés is” – mondja KRSA, a PASO (vagyis Pannonia Allstars Ska Orchestra) énekese. Premecz Mátyás, a Kéknyúl orgonistája és vezetője szerint „a PASO mindig is komoly inspirációs forrás volt. Régóta ismerjük a tagokat, sok fesztiválon összeakadtunk, koncertjeiket is láttuk. Ezeken az alkalmakon feltűnt, hogy kiállásukban, hangszerelésben, lendületben, zenei üzenetben igazán sok közös vonás van a két csapat között. Nekem nagyon fontos, hogy a zene mindig életigenlő, felemelő dolog legyen. Olyan különleges időtöltés, ami ajándék nekünk (akik játsszuk), és remélhetőleg azoknak is, akik hallgatják. Ezt a könnyed életigenlést hallom a PASO zenéjéből is, és azt gondolom, a két zenekar közönsége örömmel fogadja majd a másik bandától is ezeket az energiákat.” Tavaly mindkét zenekar születésnapot ünnepelt: a PASO tizenöt, a Kéknyúl tíz éve működik. KRSA és Premecz Mátyás is nehezen tud mérföldköveket sorolni, mert megszámlálhatatlanul sok szép élmény érte őketk. A PASO „a kis klubok deszkáiról” eljutott a legnagyobb fesztiválokra: Európa 22 országában több mint ezer koncertet játszottak, és szerződtette őket a legnevesebb amerikai ska-kiadó, a Megalith Records. A Müpában elsőként adtak egész estés szimfonikus koncertet, 2018-ban egy big band-formációt is színpadra állítottak. A Kéknyúlnak most készül a negyedik nagylemeze, és a hazai koncertek, fesztiválok mellett nagy sikert arattak Németországban, Szlovákiában, Romániában, Marokkóban. Fontos esemény volt énekesük, Andrew Hefler csatlakozása (2011), amikor kiléptek a tisztán instrumentális világból. Premecz Mátyás nagyon fontosnak tartja, hogy „kisebb változtatásokkal, de mindvégig összetartó baráti társaságként tudtunk működni.” Az sem könnyű feladat, ha a PASO és a Kéknyúl stiláris-műfaji besorolására teszünk kísérletet. „Alapvetően a jamaicai zenék (ska, reggae) adják a PASO muzsikájának kiindulópontját, de időről időre beépítjük a dalokba a saját zenei hatásainkat; a többi között a jazz, a funk, a pop, az afrobeat és a magyar, illetve tágabban vett régiónk népzenéjét. A tagságunk jól egyesíti magában a képzett jazzistákat és az undergroundból érkezett zenészeket, aminek révén az átgondoltabb zenei háttér dögös, rock and rollos, ösztönös attitűddel találkozik. Ezáltal fésületlenebb, fesztelenebb, de mégis kimunkált végeredmény születik” – mondja KRSA. A Kéknyúl honlapján a csapat régi barátja, Szepesi Mátyás producer így fogalmaz: a csapat „a hetvenes évek soul- és funkzenéjében gyökerező, urbánus tánczenét” játszik. Premecz Mátyás ehhez hozzáteszi: első lemezükön a blues és a jazz tipikus dalformáiban gondolkodtak, a második leginkább soulzene, a harmadikon feltűnően több a rockos és pszichedelikus elem; most készülő negyedik lemezük pedig nagyon erősen fókuszál a táncos ritmusokra.  Infó: PASO és Kéknyúl Február 23., Barba Negra Music Club

A Hammond-legenda

A Laurens Hammond (1895–1973) által tervezett és megépített elektromos orgona fénykora az 1935 és 1975 közötti időszak. Eredetileg templomok számára kínálták, de elterjedt a szalonzenében, majd a jazzben, bluesban, gospelben, pop- és rockzenében is. Legendás játékosai: Fats Waller, Jimmy Smith, Jon Lord (Deep Purple), Keith Emerson (Emerson, Lake and Palmer) vagy napjainkban Joey deFrancesco. 

Frissítve: 2019.02.22 12:30

Az elnökjelölt úr hazudozik - interjú Ruth Beckermann filmrendezővel

Publikálás dátuma
2019.02.22 11:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Bolondíthatsz néhány embert mindig, és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit.” A film mottójául választott Abraham Lincoln-idézet optimistán cseng most, az alternatív tények korában. Kire gondol? Trumpra? Rá is. Trump elnöksége egyszer véget ér, ahogy minden politikusnak is leáldozik egyszer. Két év, vagy húsz: az igazság előbb-utóbb kiderül. Ezt történt Kurt Waldheim esetében is. Aki „megfeledkezett” arról, hogy SA lovasegységének tagja volt, és olyan helyeken volt katona, ahol népirtás történt. Ám a történészek szerint nem volt háborús bűnös. Nem is állít ilyet a filmem. Ott volt a Balkánon, Görögországban, de nem vett részt népirtásban. A filmje azt is bemutatja, milyen rendkívüli indulatokat váltott ki Waldheim lelepleződése. A film is felkorbácsolta az indulatokat? Hatalmas sikert aratott. Több mint harmincezer nézője volt, ami egy dokumentumfilmnél nagyon jó eredmény Ausztriában. Nagyon sok fiatal is látta, és rengeteg vitát generált nemcsak Waldheimről, hanem a politikai hazugságokról, a jelenről is. Ugyanis ma is vannak ilyen történetek, ami ellen tiltakozni kell. Waldheim esetében zavarba ejtő, hogy köztársasági elnöki kampányának olyan támogatói is voltak, mint például a nácivadász Simon Wiesenthal. Wiesenthal az elején valóban mögötte állt, hiszen párttársak voltak az Osztrák Néppártban, az ÖVP-ben. Őt inkább csak a háborús bűnösök foglalkoztatták, a kis nácik nem. Ám hamar kihátrált mögüle, mivel úgy gondolta, egy hazug ember mégsem lehet Ausztria elnöke. Mégis az lett. A politikai ellenfelei miért nem tudták kihasználni, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá vált: Waldheim hazudik a múltjáról? Az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) hamar megértette, hogy semmi esélye: az SPÖ és az ÖVP szavazói ahhoz a generációhoz tartoztak, amely részt vett a háborúban. Waldheim azzal érvelt, őt belekényszerítették a német Wehrmachtba, és csak a kötelességét teljesítette. Ezzel a részben igaz magyarázattal pedig sokan azonosulni tudtak. A hivatalos mítosz ugyanis akkor az volt, hogy Ausztria a náci Németország első áldozata. Akkor még nem beszéltek arról, hogy a legtöbb osztrák náci párttag vagy náci szimpatizáns volt. Az ország csak Waldheim megválasztása után kezdett szembenézni a saját múltjával. Ehhez hozzájárult 1988-as beszéde, amelyben bocsánatot kért Ausztria második világháborús bűneiért? Arra a beszédre kényszerítve volt, nem hiszem, hogy szívből jött. Az élete végéig nem beszélt arról, ő maga hol volt és mit csinált a háború idején. Mennyire él még az osztrákok emlékezetében? Teljesen elfelejtették, tulajdonképpen a film hozta vissza a köztudatba. És a lovát. „Hajlandók vagyunk elhinni, hogy nem Waldheim volt a nemzetiszocialista lovasklub tagja, hanem csak a lova” – ahogy a filmem is bemutatja, az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) egykori elnöke, Fred Sinowatz akkori megjegyzése szállóige volt egykor, most pedig Waldheim lova a politikai hazugságok elleni tiltakozás, az ellenállás szimbóluma lett. E héten is tüntetünk az osztrák kormány ellen, a transzparenseken olykor feltűnő ló erre utal. A Klappe Auf (Nyisd fel!) csoport, amelynek ön is tagja, is rendszeresen tiltakozik az osztrák kormány ellen. Sokféleképpen. Felolvasásokat tartunk, vetítések előtt előadásokat, közleményekben is tiltakozunk az osztrák kormány szegényellenes, a migránsokkal és a külföldiekkel szemben tanúsított, illiberális politikája ellen. Ilyen például, hogy megfelezték a külföldi munkavállalók, többek között a magyarok, szlovákok és lengyelek családi pótlékát, holott éppúgy adót fizetnek, mint az osztrákok. Az irigység, a másféle emberek gyűlölete nemcsak háborús történet, a jelen része is.  Infó:  Jó estét Mr. Waldheim! Rendező: Ruth Beckermann Forgalmazó: ELF Pictures Március 7től a magyar mozikban

Névjegy

 Ruth Beckermann 1952-ben született Bécsben, számos osztrák és svájci magazinnál dolgozott újságíróként. 1977 óta készít filmeket, 1978-ban társalapítója lett a Filmladen filmforgalmazó cégnek. A Jó estét Mr. Waldheim! a tavalyi berlini filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat kapta, 2019 januárjában Osztrák Filmdíjjal tüntették ki.

Frissítve: 2019.02.22 11:00