Különalkuk

A színész-rendező Boguslawski, Spiró György Ikszekjének főszereplője a feldarabolt Lengyelországban keresi a cenzúra kiskapuit, és köt kompromisszumot a hatalommal, mert színházat akar csinálni. Spiró a regény alapján Major Tamásnak színdarabot is írt Az imposztor címmel. Major, aki mindent tudott arról, hogy mit jelent élni és visszaélni a hatalommal, bátran, bölcsen és nem kevés öniróniával játszotta a szerepet a budapesti Katona József Színház színpadán. 
Harminckét évvel a bemutató után a Katona József Színház igazgatója Varsóban rendezte meg a darabot. Négy évvel később pedig része – statisztája? - lehetett az alkufolyamatnak, amely névleg a megszüntetett előadóművészeti tao utáni pénzügyi kompenzálásról szólt, ám valójában a kulturális élet kivételezett szereplői és a hatalom közötti kiegyezést jelenti. 
Az igazgató a színházáért, művészeiért, előadásaiért és közönségéért felel. Ez vezérelheti, amikor tíz társintézménnyel együtt megegyezik a főpolgármesterrel. Beszédes fotókon a direktorok és a döntéshozók, sajtótájékoztató, amelyre nem mindenkit – köztük a Népszavát sem – hívnak meg. Végül a bejelentett döntés, miszerint a budapesti fenntartású kőszínházak már pontos összeget tudhatnak magukénak a fideszes képviselő állítása szerint elkészült és a miniszter által aláírt, de nyilvánosságra még nem hozott rendszeren belül. A többiek - függetlenek, zenekarok, produceri irodák, vidéki színházak és táncegyüttesek – pedig várják, hogyan döntöttek a sorsukról. 
A kiválasztott igazgatók a szakma közös fellépése helyett lepaktálnak a főpolgármesterrel. A kutatóintézetek vezetői az akadémia elnöke nélkül tárgyalnak a miniszterrel. Az egyetem dékánja a következő létszámcsökkentésnél majd lemond, bár most is nehezen élte át a leépítést. 
Sokan tudjuk ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren, hogy a különalkuk országa vagyunk. És a kihagyott lehetőségeké is. Tudós és művész együtt erőt mutathatott volna, példát adva az értelmiség felelősségéről. De nem tették.
Boguslawski és Major pedig egy másik világból kacsint ránk.
Frissítve: 2019.01.31. 09:22

S(z)ínvallás

Kegyelemdöfés a vidéki embereknek és a magyar gazdaságnak a vidék sunyi ellehetetlenítése - így rongyoltak neki az akkoriban ellenzékben ülő fideszes és kereszténydemokrata képviselők a szocialista-szabad demokrata kormányoknak a 2007-es és 2009-es vasúti vonalbezárások hírére. Ekként lett a 2010-es választási kampány egyik legfontosabb üzenete az országrontók által halálra ítélt szakaszok feltámasztása. Hiába érvelt az akkori hatalom, hogy kihasználatlanul, csigatempóban zötyögtek az elavult szerelvények, és a vonalak fenntartása komoly veszteséget okozott az államnak, ellenzékük szerint elfogadhatatlan az érintett településeken élők másodrangú állampolgárrá minősítése.
Kormányra kerülve aztán már hamar elpárolgott a vasútvédő harci szellem, az otthoni pálinkafőzés liberalizálására sokkal nagyobb energiát fordított az új Orbán-kormány. Néhány helyen, kampányígéretet teljesítve persze így is újraindult a forgalom, de milyen valós szerep juthat a tömegközlekedésben egy olyan szakasznak, ahol két vonatpár jár naponta, és abból az első délután fél háromkor indul, mint például Komárom és Székesfehérvár között? 
A kasszakulcs birtokában hamar átalakult az értékrend. Hirtelen értelmet nyertek a veszteséget kompenzálni hivatott, sűrűn sorakozó nullák. S hiába érkezett irdatlan mennyiségű, az infrastruktúra fejlesztésére fordítható pénz az uniótól, a leharcolt vidéki vasúti vonalak korszerűsítésében sajnos nem látott fantáziát egyetlen tűzközeli, futballbarát vállalkozó sem. 
Maradt tehát a másik megoldás a deficit kompenzálására: be kell zárni a leginkább pénznyelő szakaszokat. Persze nem nyíltan, vállalva a társadalmi konfliktust, hanem suttyomban, hónapokig válaszra sem méltatva az érdeklődőket, szemrebbenés nélkül letagadva még a hivatalos dokumentumokat is. 
Kegyelemdöfés helyett hátulról, orvul.
Szerző
Vas András
Frissítve: 2019.01.31. 09:22

Megfelelő zsebek

Elsőre minden szépnek látszik. Alig három hete mondta a miniszterelnök, hogy az országban nem jelentős a korrupció, hiszen jól megy a gazdaság, a kettő meg kizárná egymást. Ráadásul – szintén tőle tudjuk – itt zéró tolerancia van. Azaz: nincs itt semmi látnivaló! Vagy ha mégis, az legfeljebb liberális ármány, hiszen még az ügyészség sem akad a lopások nyomára, pedig már nagyítóval vizsgálódik. Aki akarja, elhiszi, utánajárni úgysem tud. A korrupciós ügyek jellemzően bonyolultak, átláthatatlanok. Ezt játssza ki a hatalom cinikus magabiztossággal, miközben a korrupció nem a szabályok ellenében, hanem éppen általuk virul.
Szép csendben mennek a megfelelő pénzek a megfelelő zsebekbe. Osztogatják a sporttao-milliárdokat, amerre kell, zajlanak a túlárazott közbeszerzések, a letelepedési kötvényeken kétes hátterű cégek gyűjtik a zsíros összegeket. A sort folytathatnánk, a kételkedőket meg Orbán lehűtheti azzal, hogy nem foglalkozik üzleti ügyekkel.
Ebbe az idillbe trollkodott bele most a Transparency International. A szervezet azt állítja, megmérték csaknem 180 országban a korrupció szintjét, és kiderült, hogy az EU-ban csak Görögország és Bulgária van mögöttünk. A módszer egyszerű: megkérdezték a gazdasági szereplőket. Ha valakik, akkor ők tisztán látják, hol és hogyan folynak el a közpénzek, milyen mutyik vannak, és hol torzítja a versenyt az összejátszás. Nemcsak közbeszerzéseken folyik szét a pénz, hanem az államosítás utáni visszaosztásokkal (trafikok, kaszinók, bankok), a külföldi tulajdonosok kiszorításával (kiskereskedelem, energiaszektor), a piac eltorzításával (média).
A megkérdezett vállalatoknak egy kenőpénzes-visszaosztós rendszer képe rajzolódik ki, egy uram-bátyám világ, a bratyizás, a haveri érdekkörök helyzetbe hozása, a látványos gazdagodás, a vaskos állami megrendelések. A cégek beárazzák a korrupciót, a társadalom meg nem látja, vagy nem akarja látni. Pedig érdemes lenne, hiszen, ahogy azt a századvéges Lánczi András mondta, amit korrupciónak neveznek, az a Fidesz legfőbb politikája.
Szerző
Markotay Csaba
Frissítve: 2019.01.30. 08:46