Fekete-fehér, igen, nem, talán

Publikálás dátuma
2019.02.03 14:00

Fotó: AFP
Az tény, hogy van különbség a fejlett és a harmadik világban élők átlagos intelligencia szintje között, csoda lenne, ha nem lenne. De még szuperintelligens tudósoknak sem ajánlott ezt a genetikával magyarázni.
Az intelligenciáról sok mindent nem tud még a tudomány, de azt igen, hogy az öröklődés mellett fontosak a kialakulásában a környezeti hatások is. Akár a magoknál: ha ugyanabból a zsákból szórunk belőlük jó és rossz talajra, és az előbbit öntözzük-gondozzuk, az utóbbit elhanyagoljuk, eltérő eredményt kapunk. James Watson Nobel-díjas tudós szerint a feketék „gyengébb” magok, mint a fehérek. A saját bevallása szerint nem rasszista biológus a tudóstársadalom páriája lett. 

Nem etikus genetikus?

„A felsőbbrendűségi érzés, ideértve más népek lenézését, az emberi ­alaptermészet része. Felismerni az ilyen jellegű motivációinkat viszont már intelligencia kérdése – mondja Boldogkői Zsolt professzor. A bi­ológus ehhez hozzáteszi, hogy Watson korábban a nők értelmi képességei­ről is hasonló szellemben nyilatkozott. E megnyilvánulásai miatt már korábban eltávolították az állásából. Mindenesetre, valóban vannak olyan tanulmányok, melyek szerint a feketék intelligenciahányadosa alacsonyabb, mint a fehéreké. Tegyük hozzá, hogy az ázsiaiak IQ-ját viszont magasabbra mérik az európai rassznál. Itt azonban felmerül néhány kérdés: az egyik, hogy ez genetikai vagy környezeti/szociális hatások miatt van-e elsősorban, illetve, hogy a tesztkérdések nem lejtenek-e az európai és ázsiai kultúrkörben nevelkedettek felé. Továbbá, az IQ-tesztek inkább a matematikai jellegű intelligenciát mérik, szemben azzal a képességgel, amely kevés tényből is képes meglátni a lényeget. Pedig ez utóbbi fontosabb lehet – állítja a professzor. Ha Watson nem említi a genetikát, akkor talán a feje se fájna. Tény, hogy a 90 éves tudós aligha kaphatta volna meg a Nobel-díjat 1962-ben a DNS-kutatásaiért, ha nem egy amerikai középosztálybeli családba születik egy üzletember egyetlen fia­ként, hanem mondjuk egy eritreai kunyhóban jön világra egy tehénpásztor nyolcadik gyerekeként. Onnan nemigen került volna 15 évesen egyetemre, hogy 22 évesen doktorálhasson, később a Harvardon taníthasson. De mindez nem írta át a genetikai meghatározottságú IQ-val kapcsolatos vélelmét. „Igenis különbség van a fehérek és a feketék IQ-teszteken elért átlagos eredményei között. Azt kell mondanom, hogy ez a különbség bizony genetikai eredetű” – vallja Watson. „Nyilván, mint minden másban, az intelligenciában is vannak genetikai különbségek az emberek között. Elvileg a rasszok között is lehetséges ilyen különbség, de ne felejtsük el, számos képességgel rendelkezünk, melyek közül más népek nálunk jobban teljesítenek” – figyelmeztet Boldogkői Zsolt. Az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára emlékeztet rá, hogy az agy fejlődésére és így az intelligenciára is nagymértékben hat a szociális környezet. A helyzet az, hogy az agyunk fejlődését irányító genetikai programba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások. Ha ezek a hatások valamilyen ok miatt nem következnek be, az agyfejlődés abnormális marad, ami kedvezőtlen hatással van a mentális képességek kialakulására. Megfordítva a problémát, megfelelő oktatási módszerekkel az intelligenciánk jelentősen javítható lenne. Sajnos az oktatási rendszer világszerte koncepcióbeli problémákkal terhelt, melynek oka, hogy negligálja az emberi agy biológiai természetét. Nem tudjuk, megmaradnának-e az intelligenciabeli különbségek az egyes népcsoportok között, ha tökéletesen azonos környezetben nevelkednének fiaik és lányaik. Robert Plomin szerint is a genetika dönti el, kik leszünk, a környezet csupán megjósolhatatlanul hat (erről bővebben írt Boldogkői Zsolt a Népszavában, Génekben az énünk? címmel – a szerk.). Kovács Kristóf, a magyar és a nemzetközi Mensa (kiemelkedően magas intelligenciájúak egyesülete – a szerk.) felügyelő pszichológusa, az ELTE kutatója szerint a feketék és a fehérek közötti intelligencia különbözőségéről beszélni önmagában nem vállalhatatlan, ez ugyanis tapasztalati tény. „Hasonló különbséget találunk az amerikai iskolai teljesítmény- és kompetenciateszteken is: az ilyen felméréseken a feketék eredménye rendre elmarad a fehérekétől. Mivel a tesztek épp az ilyen teljesítményt jelzik előre, nem meglepő, hogy az IQ-ban is van különbség. A probléma azzal van, hogy Watson szerint ez a különbség genetikus. Mivel a fehér és a fekete népesség életkörülményeiben is komoly eltérés van, a környezet szerepét hangsúlyozó pszichológiai elméletekből is az következik, hogy különbségnek lennie kell. Ha nem lenne, és a sokkal rosszabb körülmények között felnövő gyerekeknek átlagosan ugyanolyan IQ-ja lenne, mint privilegizáltabb társaiknak, az komolyan megkérdőjelezné a környezetelvű elképzeléseket. Ráadásul Afrikában, amiről Watson beszél, sokkal nagyobbak a hátrányok, sok országban egyáltalán nincs megfelelő oktatási rendszer.” Boldogkői Zsolt mindehhez annyit tesz hozzá, hogy amikor intelligenciagénekről beszélünk, akkor „kicsit” csalunk, mert valójában nem tudjuk pontosan, mik ezek. A viselkedésgenetika ma még úgynevezett „puha” tudomány, a megállapításai megkérdőjelezhetők. Bizonyos dolgokat (például IQ) tudunk mérni ugyan, de ennek módszertana, még inkább az eredmények értelmezése távol áll a „kemény” tudományok (például molekuláris genetika, atomfizika) megbízhatóságától. 

Bőrszíntől függetlenül

A fehérek tehát intelligensebbek a feketéknél, amennyiben ezalatt a fehérek magasabb átlagos IQ-ját értjük – mondja a pszichológus. A kelet-ázsiaiak és az askenázi zsidók IQ-átlaga egyébként történetesen a fehérekénél magasabb. Viszont ezek átlagok közti különbségek, a feketéken, fehéreken, ázsiaiakon belül is nagy a változatosság. „Nem arról van szó, hogy minden fehér IQ-ja magasabb minden feketéénél. A férfiak és a nők átlagos magassága között még nagyobb a különbség, de azért láttunk már magas nőt és alacsony férfit. Ezért senkinek az intelligen­ciáját nem lehet megítélni a bőrszíne alapján.” A közkeletű ismeretek szerint a genetika és a környezeti hatások 50-50 százalékban határozzák meg az intelligenciaszintet. Kovács Kristóf szerint ez talán a legtöbbször félreértett dolog a pszichológiában, ugyanis kizárólag egy adott csoportban meglévő különbségek genetikai meghatározottságát mutatja, de nem vonatkoztatható egyetlen emberre. „Értelmetlenség azt mondani, hogy 120-as IQ-val rendelkező ember 60-at köszönhet a génjeinek és 60-at a környezetének. De csoportátlagok közti különbségekre sem alkalmazható közvetlenül.” Egy híres biológus példáját említi a Mensa felügyelő pszichológusa: képzeljük el, hogy egy növény méretének örökletessége akár nem is 50, hanem mondjuk 80-90 százalékos. Ha két marék azonos genetikai adottságú vetőmagot két külön helyen elvetünk, az egyiket tápanyagban gazdag talajon locsoljuk, a másikat rossz minőségű talajon nem gondozzuk, akkor nagy különbség lesz az átlagos méretben a két növénycsoport között. Ez a különbség 100 százalékban környezeti eredetű, hiába igaz, hogy az egyes csoportokon belül talált méretbeli különbségek döntő részben genetikusan meghatározottak. „És akkor arról nem is beszéltünk, hogy mi történik, ha az egyik marék magot az aszfaltra szórjuk…” Az átlagos fekete-fehér különbség kapcsán pedig két dolgot szoktak vitatni: azt, hogy az IQ-tesztek valóban jól mérik-e az intelligenciát, és azt, hogy a különbség genetikus vagy környezeti eredetű-e. Watson ez utóbbi kapcsán foglalt állást a genetikus meghatározottság mellett, miközben ez a kérdés erősen vitatott. „Szerintem a bizonyítékok egyáltalán nem támasztják alá a genetikus magyarázatot. Pusztán az örökletességből csoportátlagok közti különbségek genetikus eredetére következtetni pedig, mint láttuk, tévedés” – mondja a pszichológus.

A rejtélyes „g”

Van olyan vélekedés, amely szerint létezik egy „g” tényező, amely a különböző IQ-tesztek közös nevezője. „Aki egyetlen ilyen teszten jól szerepel, az általában mindegyiken jó eredményt ér el” – állítja Robin Thompson genetikus kutató, aki 1971-ben közölt először értekezést a rejtélyes „g”-ről. Robert Plomin, a Londoni Pszichiátriai Intézet munkatársa, aki több mint egy évtizede kutatja a „g” genetikai alapjait, állítja: nem csupán statisztikai absztrakcióról van szó, a „g” biológiai alapú, és valahol az agyműködésünkben keresendő. Kovács Kristóf viszont arra emlékeztet, hogy az utóbbi időben újra megkérdőjeleződött az általános intelligencia elmélete, amely szerint a szövegértéstől a geometriai elemek térbeli elforgatásának képességéig minden teszt ugyanazt az általános képességet méri. Ennek az elméletnek az alapja a teszteredmények közti együtt járás: aki mondjuk egy szókincsteszten jól teljesít, az várhatóan akár egy téri forgatásban is jó eredményt ér el. Újabb megközelítések szerint viszont ez nem azért van, mert minden teszt részben ugyanazt az általános képességet méri, hanem egymással összefüggő független képességek vannak. Ebből pedig az következik, hogy az IQ nem az „általános intelligenciát” tükrözi, hanem egyfajta mentális index, hasonlóan a versenyképességi vagy a nemi egyenlőségi indexhez, amelyeket szintén több önálló, de egymással összefüggő adatból számolnak.

A mentális képességteszteket a közoktatás elterjedése hívta életre. Eredetileg az iskolaalkalmasságot, tanulmányi eredményességet jelezték előre segítő szándékkal, hogy a gyengébben teljesítők megfelelő támogatást kapjanak. Ma is ez a fő felhasználásuk, és a tesztek kimondottan jól is teljesítenek. Mivel a jobb iskolai eredmények és a magasabb végzettség rendszerint magasabb státuszú munkahelyet és magasabb jövedelmet eredményez, így az IQ ezekkel is korrelál, mondja a Mensa pszichológusa. Nem biztos, hogy a magasabb intelligencia boldogabb életet, garantált érvényesülést jelent, de az biztos, hogy a magasabb IQ-júa­kat kevésbé sújtja az idős­kori mentális hanyatlás és tovább is élnek.

Frissítve: 2019.02.12 15:10

Duce-lincs post mortem

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:33

Fotó: Leemage/ AF
Húsvét vasárnapja 1946-ban is április 21-re esett. Az akkor 26 éves, politikusi álmokat dédelgető Domenico Leccisi a milánói Musocco-temető 16-os parcellájából kilopta Benito Mussolini holttestét.
„Mérhetetlenül ostoba volnék, ha azt kérném, hogy a halálom után hagyjanak békében. A nagy átalakulásokra, forradalmakra buzdító vezérek sírjai körül nem lehet nyugalom” – írta Mussolini 1932-ben egy öccsének címzett levélben, mintegy Kasszandra-jóslatként előrevetítve a jövőt. Azt, hogy „életművét” kvázi befejezettnek tekinti, már 1943 szeptemberében sem rejtette véka alá. Amikor a Tölgyfa-hadművelet során a németek kiszabadították a III. Viktor Emánuel parancsára letartóztatott Ducét grand-sassói fogságából, állítólag így sóhajtott fel: „ez aztán tényleg nem hiányzott”. Két nappal korábban még az ereit is megpróbálta felvágni a borotvájával, ami slendriánságának és az egyik őt őrző katona szemfülességének köszönhetően végül csak öngyilkossági kísérletként került be a fasiszta diktátor portfóliójába. Szűk két évvel később, rövid életű másodvirágzásnak, no meg a háborúnak végén azonban már nyilvánvaló volt, nincs más választása, mint menni vagy meghalni – ha nem is kimondottan rejtői értelemben. Ő az előbbit választotta, és menekülőre fogta. A konvojt Mussónál, a Comói-tó mellett állította meg a Garibaldi partizánbrigád, akiknek, ha lehet hinni a történelemkönyveknek, sejtésük sem volt róla, mekkora zsákmányt fogtak. Azt mondják, elsőre fel sem ismerték a páncélozott autóban német egyenruhában kuporgó Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit, olyan viaszfehér volt az arcuk és zavaros a tekintetük. Letartóztatásuknak azonnal híre ment, de hogy hol tartják fogva őket, az arra a két napra, amíg még életben voltak, titok maradt. Hogy egészen pontosan mi minden történt, mielőtt a milánói Loreto téren fellógatták őket, máig nem egyértelműen tisztázott – a hivatalos verzió szerint a Villa Belmonte kapujában egész egyszerűen agyonlőtte őket Pedro, a partizánparancsnok. A kivégzés helyén egyébként, hozzávetőleges hitelesítésként, a mai napig egy tábla díszeleg, melynek szövege rejtélyes mértéktartással fogalmaz: „Történelmi esemény helyszíne, 1945. 04. 28.”

Könyörgöm, akasszuk fel!

Az sem teljesen egyértelmű, hogy kerültek a tetemek a Comói-tó mellől Milánóba, de azt, hogy bizonyos Walter Audisio, becenevén Valerio ezredes kiteríti őket a Loreto tér kövére, már filmfelvételek bizonyítják. Figyelem! A tizennyolcas karikát idézve, itt hívjuk fel kedves olvasóink figyelmét, hogy a következő mondatok a nyugalom megzavarására alkalmas írói képeket tartalmaznak, továbbá a személyiséget károsító magatartásmintákat mutatnak be. A videón jól látszik, ahogy a partizánkordon igyekszik távol tartani a holttestektől a felbőszült tömeget, de azért az ügyesebbek utat tudnak vágni maguknak, hogy a Mussolini-test közelébe férkőzzenek és alaposan megköpködjék, urambocsá, picit megrugdossák. Egy teherautó is átverekszi magát a kordonon, megáll a fasiszta diktátor és fegyverhordozói – többet is kivégeztek eddigre – mellett, és a sofőr Mussolinire lépve száll ki. A tömeg ezen a jeleneten felbuzdulva egységes masszaként szakítja át a partizánkordont, a Loreto téren pedig elszabadul a pokol. Akik nem sokkal azelőtt még istenítették a Ducét, most elborult elmével ütik, vágják, rúgják és lövik cafatokra. Borotvált feje pillanatok alatt a felismerhetetlenségig torzult, a törött koponya repedései mentén szivárogni kezdett az agyvelő. (Nem holmi hatásvadászatból idézem ennyire részletesen az anamnézist, ennek később, keretes írásunkban még jelentősége lesz.) A tömeg egyre megfékezhetetlenebbnek tűnt, ezért néhányan úgy döntöttek, hogy a hullákat fejjel lefelé felkötik a téren lévő Esso-benzinkút tetőszerkezetére. Bár az emberek dühe alól némiképp sikerült kiszabadítani a tetemeket, a fellógatással rájuk nyomták a lehető legnagyobb gyalázat hentesbélyegét.

Lírai hullarablás

Mussolini és Clara Petacci holtteste a csak imitt-amott összecsengő beszámolók szerint a La Pace Hotelbe került, ahol először megmosták és felöltöztették, majd a halottasházba szállították őket. A boncolási jegyzőkönyv szerint Mussolini arca a felismerhetetlenségig roncsolódott, a feje deformálttá vált, a gerince teljesen összeomlott, állkapcsa szilánkokra tört, a mellkasát és a hátát lövések bemeneti és kimeneti nyílásai „díszítették”. A boncolás amúgy rendkívül vidám, kedélyes hangulatban zajlott – a végén az ott lábatlankodó újságírók és a boncnokok rembrandti csoportképben elevenítették fel dr. Tulp anatómiáját. A testet a milánói központi temető 16-os parcellájában, egy jeltelen sírban hantolták el, nagy sietve s talán még nagyobb titokban, remélvén, hogy ezzel lezártnak tekinthetik a sok szempontból kényelmetlen Mussolini-dossziét. Domenico Leccisi azonban nem így gondolta, és közel egy éven át, minden áldott este, amikor elvonatozott a temető mellett, azon gondolkodott, hogyan írhatná tovább a folytatást. 1946 áprilisában, nem sokkal húsvét előtt a temető hatalmas, megvilágított keresztje az ő elméjében is lámpást gyújtott: elhatározta, hogy húsvét vasárnapján „kiszabadítja” a tetemet a jeltelenségből és méltó végtisztességet követel neki. Alig volt pár napja felkészülni az akcióra – április 21-én, sötétedés után három társával együtt beszökött a temetőbe, és kiásta Mussolini holttestét. Visszaemlékezésében élete legjelentősebb, felejthetetlen, már-már lírai eseményeként emlékszik a történtekre: „csak úgy zengett a csákány alatt a föld, mint az ágyúdörgés a csendes éjszakában”. Szintén ő maga számol be arról, miként másztak át a Duce földi maradványait tartalmazó kézikocsival a temető falán, s hogyan kötötték a kocsit egy Apriliához, de ennek valóságtartalmát az időben egyre cifrábbra érő szubjektív emlékezet talán már némiképp átszínezte. A belügyminisztériumba két nappal később, április 23-án érkezett feljelentés a lopásról – a kiérkező hatóságok a sírban Mussolini hűlt helyét és egy gépelt üzenetet találtak: „Benito Mussolini maradványai fölött a Demokratikus Fasiszta Párt aktivistái átvették az ellenőrzést. A Duce ismét köztünk van!” Az országos nyomozással párhuzamosan azonnal megkezdődtek a civil találgatások is: a holttestről az emberek tudni vélték, hogy egy kereskedelmi hajó fedélzetén elhagyta Genova kikötőjét, hogy diplomáciai postával érkezett Rómába, biztonságban van külföldön vagy a római San Lorenzo pályaudvar raktárában. A legmerészebb ötletelők szerint akár fel is támadhatott… 

Összehajtogatva egy mosóládában

A nyomozás három hónapja alatt számtalan gyanúsnak tűnő neofasiszta elemet letartóztattak, míg végül, július 31-re, a hatóságoknak sikerült Domenico Leccisihez is eljutniuk. Ő bevallotta, hogy a holttestet egyik társa hegyi házában rejtették el, ám amikor Mauro Ranát letartóztatták, megkérte Enrico Zuzza atyát, hogy az erősen bomló Mussolinit fogadja be a csendőrségi főparancsnokságtól amúgy pár száz méterre lévő Sant’Angelo-kolostor. Befogadta. A Leccisivel villámsebesen kapcsolatba hozott szerzetesek egy darabig, Isten nevében, mindent tagadtak, de mivel viszonylag könnyedén meg tudták őket szorongatni, végül hajlandóak voltak alkut kötni az állammal: átadják a holttestet, cserébe garanciát kapnak a keresztény temetésre. Állítólag a falba rejtett mosóládában, a gondosan összehajtogatott test mellett egy levélkét is találtak: „kinyitni csak e maradványok, Benito Mussolini földi maradványainak újratemetésekor szabad” felirattal. Az ügy lezárult, az állam végre fellélegezhetett, a nyomozást végző vizsgálóbírót előléptették teljhatalmú főprefektussá, később rendőrkapitány-helyettessé. A bűn­­ré­szességgel vádolt szerzeteseket felmentették, és Leccisi is – bár elsőre elítélték – amnesztiát kapott. Igaz, később hat évre bekasznizták pénzhamisításért. Az utolsó fényképek az azonosításkor, 1946. augusztus 14-én készültek a Ducéról, akit magzati pózban örökítettek meg a rendőrségi fotósok. A jobb keze hiányzott, a két szemgödre üresen tátongott. Az azonosításról szóló jelentés, a fényképek és a ládába visszahajtogatott holttest ezután újabb évekre eltűnt szem elől, ezúttal már államérdekből. A vizsgálóbizottság rendeletét, vagyis, hogy el kell temetni a tetemet, nem hajtották végre. Rachele Mussolininak, aki száműzetése helyéről küldött táviratot a rendőrfőnöknek, melyben kérte férje tetemének kiadatását, a belügyminiszter egy egyszerű összetett mondattal üzente meg, „hogy jelen körülmények között nincs lehetőség a kérése teljesítésére, ugyanakkor egy későbbi, megfelelőbb időben elképzelhető a holttest kiadása a család számára”. Csak egy nagyon szűk vezetőréteg tudta, hogy a holttest a Cerro Maggiore kapucinus kolostorba került, alig 15 km-re a sírtól, amelyből Leccisiék kilopták. A megfelelő idő végül 1957-ben érkezett el – a Cerro Maggiore szerzetesei a legnagyobb diszkrécióban adták át a családnak a szappanos ládát és benne a fasizmus atyjának földi maradványait, aki így, ládástul került a családi kripta szarkofágjába. A temetésen tobzódó tömeg egységes jobb karlendítéssel üdvözölte a fasiszta diktátoroknak is kijáró végtisztesség megadását. Sírhelye azóta is zarándokhely, az el(v)kötelezett odalátogatók számát évente 50 ezerre becsülik.

Egyesek látni vélték, hogy a Loreto téren történt megaláztatások közben, a dühödt tombolás hevében az amerikaiak mintát vettek Mussolini véréből és agyvelejéből, hogy kiderítsék, vajon tényleg szifiliszben szenvedett-e az egykori vezér, ahogy azt akkoriban – mint később kiderült, tévesen – feltételezték róla. Nagy valószínűséggel ezek, vagy inkább ennek a legendának az alapján kreált minták bukkantak fel 2009-ben az eBayen eladási tételként.

Frissítve: 2019.04.22 14:29

„Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” - Államügyek a faluvégről

Publikálás dátuma
2019.04.22 10:52

Szépné Rózsa Judit somogyvámosi nyugdíjas talán nem tudja megmenteni Magyarországot a dugába dőléstől, és talán Európán sem segíthet. De amit az államügyekért a kis konyhájából elszeparált asztalkánál megtehetett, megtette. Nemrég európai parlamenti képviselőknek írt levelet migrációügyben, az Orbán-kormány ultrapopulista retorikájára válaszul.
Judit nénit délelőtt hívni nem ildomos. Ki szeretné, ha felvernék legmélyebb álmából? A 69 éves nyugdíjas kakaskukorékoláskor indul aludni, hogy kipihenje az éjszakát, amikor állampolgári aktivitása a legélénkebb. Későn kezdődik számára a nap, ekkor a hírekben hallott tartalmakat beszéli meg a közélet iránt hasonló érdeklődést mutatókkal, köztük újságírókkal, akikkel barátságba került mint olvasóilevél-író. „Azt kellene tudatosítani az emberekben...”, így a megszokott kezdés. „De mindig előre bocsátom, hogy kettő perc lesz vagy öt, és akkor le is teszem, nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondja Judit néni, és ez olykor igaz. De ha nem kettő meg öt az a perc, megéri.  

Ovális szoba-konyha

Néró, a környék alighanem legcsúnyább, de ismerősökkel legkedvesebb kutyája kötelességszerű ugatással köszönt. Judit nénivel az államügyek intézésére kialakított „news room”-ban ülünk le, újságok, tévé, telefon, laptop kéznyújtásnyira. Az antivilágban egy jobb amerikai elnök sem üzemelt ekkora infrastruktúrával. A térelválasztón cetlik, az egyiken: INNI – napi három liter. Hiába, no, az államügyekkel élve lehet a leghatékonyabban foglalkozni. Mielőtt félreértés esnék, nincs cinizmus e sorokban, Judit nénit csodálom. Amíg a hozzá hasonló tudatos és magabiztos állampolgárból kevés van szerte az országban, és egyre kevesebb, és aki annak mondható, az is „kussol inkább” a családjára, a szomszédjára, a tanáraira meg ki tudja, kire tekintettel, addig nagy a baj. És hát látjuk, hogy nagy. Látnunk kell azt is, hogy ezt a „világra szóló förtelmet”, amit illiberalizmus címen művel a kormány, megette sok millió ember, a többi sok millió pedig kevés kivétellel csöndben nézi. Változtatni kell tehát az emberek tudatosságán, ez a felelős nyugdíjas krédója. Judit néni világéletében fogékony volt a jóra, az elesettek támogatására. Gyermekkorában éveket töltött nevelőotthonban, kitűnő tanuló volt, de kitűnni nem akart, és bár alapvetően visszahúzódónak ismerték, gyakran az igazság bajnokaként védte meg magát vagy társait, amikor éppen nem korrepetálta őket. Vallásos neveléséből a kötelességtudat és a légy jó parancsa ivódott belé. Az ötvenes-hatvanas évek filmhíradóin nőtt fel, ismerős volt a mozi jegyszedője, de csak felnőtt fejjel értette meg, hogy a kommunizmusban, később a szocializmusban messze nem minden működött tökéletesen. Az sem, idézi, ahogy a nyolcszobás kúriájából 1954-ben kitelepített arisztokrata szomszédasszonnyal elbánt a rendszer. 

Orbán bűnlajstroma

Ha valamivel, akkor a pártállam tájékoztató gyakorlatával a ’70-es, ’80-as években mint munkavállaló elégedett volt. A nyugdíjrendszer változásait például felelősen és kimerítően magyarázták minden fórumon. Ezt tette maga is nyugdíjügyi előadóként. Ez az igényfelvevői pozíció ahhoz is teret adott, hogy sokféle emberi sorssal, kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, egykori téesztagokkal ismerkedjen meg, miközben együtt morzsolgatta velük az éveket. Mindenkit egyenlő mércével kell mérni, tanulta meg ekkor. „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak, hogy ezt a társadalombiztosítási rendszert szétrobbantották”, jegyzi meg, s teszek egy strigulát Judit néni „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” kezdetű, vaskos sérelemgyűjteményéhez. Ezután a három nagyobb Budapest környéki téesz közül a 3600-as taglétszámú Rozmaringban dolgozott. A fejlesztést segítő részjegyek és célrészjegyek bevezetéséről esett szó egyszer egy gyűlésen, amikor szemet szúrt neki, hogy a tervezet a módosabbaknak lehetőségként 12, a szegényebbeknek kötelezően 5 százalékos részesedést ígér. Mivel senki nem szólt az aránytalanság miatt, ezért úgy érezte, neki kell megtennie, s ezzel kijárta a kedvezőbb feltételt. Ekkortájt gyakorló bagolyként az éjszakai televíziós műsorsáv egyre értelmesebb programjait nézte, ilyenek voltak A Hétből ismert Hajdú János interjúi és Sára Sándor dokumentumfilmjei is, melyek szélesebb kitekintést engedtek a világra. A rendszerváltozás idején Judit néni élénken figyelte az ellenzéki kerekasztal tárgyalásairól szóló híreket. Egy Buda-környéki nagyközségben magától értetődően ment el meghívás nyomán a helyi ellenzéki kerekasztal-fórumra, ahol az alakuló pártok az első szabad parlamenti választások teendőit egyeztették. A KDNP ekkor lopta ki magát a szívéből, mert miután kiderült, hogy saját maga képviseletében van jelen, a helyi kereszténydemokrácia ki akarta küldeni. „Én? Dehogy mentem, sőt felszólaltam és javasoltam, hogy a civileknek is szervezzenek fórumot. Meg is tartották, elmentem oda is. Azt tapasztaltam, hogy régiek és újak csak »az aki kapja, marja« elven működnek, amiben nem kívántam részt venni”, emlékszik. Ezek után Judit néni 1990 és 2005 között jószerével csak német adókat nézett, köszönhetően egy jóval korábbi négyéves NDK-s tartózkodáson szerzett nyelvtudásnak. A helyi önkormányzatiság nyegle működése döbbentette rá, hogy ismét porszem került a gépezetbe. Egy neki küldött határozatban olvasta, hogy az állampolgároknak semmi tennivalójuk nincs egy tér átnevezésével kapcsolatban. „Már azt is ostobaságnak tartottam, miért kell a Szabadság teret Templom térre átnevezni, mi baj van a szabadsággal? De hogy semmi tennivaló nem lenne egy közterület átnevezése után? Őrület!”, magyarázza felháborodása okát. 

Búcsú a népbutítástól

A 2010-es fordulatot már élénk figyelemmel követte. Olvasóként a megyei napilap rendszeres levelezője, a rovat gyakori szerzője lett. Leggyakrabban a vidéket érintő hátrányok ­miatt ragadott tollat, később laptopot. Az országos híreket megelőzve írta meg például, hogy az ATM-ek hiánya ­miatt másodrendű állampolgárok lettek a falun élők. Somogyvámosra egykori szomszédja révén került, ahol német falubelijének segített majd’ százezer forintot visszaperelni a közműszolgáltatóktól. Ugyanez a hölgy egyszer, felbátorodva a sikeren, 380 forintos vitás összeget akart vele január elsején bepanaszoltatni. „Január elsején 380 forintért még magamnak sem mozdulnék meg!”, nevet a történeten. A napilappal kötött barátsága Mészáros Lőrinc tulajdonosi befolyásával szakadt meg. Tűrte, ameddig tűrhette, mondhatnánk Arannyal, s hónapokig tűrte is. Ekkor megírta búcsúlevelét a szerkesztőségnek. Az alkalmasint szofisztikált Judit néni „Behányok az Önök népbutító lapjától” című levelét később a Magyar Narancs közölte. „Nem az ára miatt szakítunk, hanem a tartalma miatt, ami hetek óta hol dühít, hol végtelenül elszomorít, esetleg mindkettőt egy időben. Én »megpróbáltam szeretni«, mindhiába, ma a nemzeti konzultációs oldalakkal már betelt a mérték… Számomra teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító, végletekig egyoldalú, megosztásra törekvő, ellenséggyártó szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz.” Judit néni szerint a propaganda,a „sorosozók fröcsögése” gátlástalanul árad a lapból, eltékozolva az adómilliárdokat ahelyett, hogy azokat a közjóra fordítanák. 

Népet a hatalomhoz

Judit néni lap nélkül maradt. De a lapok nem maradtak nélküle: minden hónapban a független sajtót támogatja a korábbi előfizetés mértékéig. Közéleti érdeklődését választások idején, állampolgári kötelességként a falusi fórumok látogatásával elégíti ki. Ült már egyedül is politikussal szemben, s volt, hogy harmadmagával tette. Szinte szégyellte magát mások érdektelensége miatt. „A polgár közönye a demokrácia gyilkosa”, írja erről az Állampolgárképzőben. Egy kaposvári szabadegyetemen tett egész évados látogatásai, s különösképpen Kiss László alkotmányjogász előadása nyomán elhatározta, hogy ismeretterjesztő céllal papírra veti a demokrácia működésével kapcsolatos tudnivalókat. Rutinos szerzőként másfél oldalnak szánta, kilenc lett belőle. Három hétig fésülgette, barátok véleményét kikérve. Kiveri a frász a médiából áradó idegen szavaktól – mert ennek a számlájára írja sokak értetlenségét –, ezért egyszerűen, világosan vetette papírra gondolatait a „Demokráciához (néphatalomhoz) nép is kell” alcímmel, a biztos tudásra alapozott polgári öntudat fölébresztésének a szándékával. „Senki ne jöjjön itt azzal, hogy minden polgármesteri hivatalban olvasható az Alaptörvény, a folyosón van széke és asztala (szőttes terítővel), mert én élő embert ott ülni még nem láttam! Bár éreztem kísértést, én sem tettem. Vidéki vagyok, rossz a közlekedés, nem lesz később buszom”, írta egy némiképp epés piszkozatban. Judit néni az államtól azt várja, hogy a polgárok életét befolyásoló döntéseket megfelelő időben, közérthetően és elérhetően hirdesse ki ahelyett, hogy bírságokkal és a kritikusok levadászásával töltené az idejét. „A tisztességes tájékoztatást az önmagát emberszámba vevő népnek nem pusztán joga, de egyenesen feladata számon kérni. Ha ezt a feladatát elmulasztja, akkor önként vállalja a birka létformát, ami nyilvánvalóan ostoba döntés. Egyenes derékkal kell kiállni a jogokért...” Idén ellenzéki európai parlamenti képviselőknek írt levelet. Szerinte a határon túli magyarság támogatása már most is, egy esetleges befogadási kényszer miatt pedig a jövőben akkora teher lehetne, hogy ezzel mindenkorra mentesülnünk kellene a bevándorlók szétosztásának bármikor felmerülő kötelezettségétől. Kész, passz, nincs migránstéma. Hogy ez ilyen egyszerű-e, nehéz eldönteni, de Judit néni legalább megpróbálta. „Nem ülhetek, mint Szent Gug a faluvégen”, magyarázza az aktivitás kötelességét ismeretlen eredetű, de érthető szólással. Miután a Google értetlenül állt a keresés előtt, Judit néni bevallotta, hogy kár szépíteni, ez a szent szar (Kurt Vonnegut – a szerk.) szalonképes változata.