Fekete-fehér, igen, nem, talán

Publikálás dátuma
2019.02.03. 14:00

Fotó: AFP
Az tény, hogy van különbség a fejlett és a harmadik világban élők átlagos intelligencia szintje között, csoda lenne, ha nem lenne. De még szuperintelligens tudósoknak sem ajánlott ezt a genetikával magyarázni.
Az intelligenciáról sok mindent nem tud még a tudomány, de azt igen, hogy az öröklődés mellett fontosak a kialakulásában a környezeti hatások is. Akár a magoknál: ha ugyanabból a zsákból szórunk belőlük jó és rossz talajra, és az előbbit öntözzük-gondozzuk, az utóbbit elhanyagoljuk, eltérő eredményt kapunk. James Watson Nobel-díjas tudós szerint a feketék „gyengébb” magok, mint a fehérek. A saját bevallása szerint nem rasszista biológus a tudóstársadalom páriája lett. 

Nem etikus genetikus?

„A felsőbbrendűségi érzés, ideértve más népek lenézését, az emberi ­alaptermészet része. Felismerni az ilyen jellegű motivációinkat viszont már intelligencia kérdése – mondja Boldogkői Zsolt professzor. A bi­ológus ehhez hozzáteszi, hogy Watson korábban a nők értelmi képességei­ről is hasonló szellemben nyilatkozott. E megnyilvánulásai miatt már korábban eltávolították az állásából. Mindenesetre, valóban vannak olyan tanulmányok, melyek szerint a feketék intelligenciahányadosa alacsonyabb, mint a fehéreké. Tegyük hozzá, hogy az ázsiaiak IQ-ját viszont magasabbra mérik az európai rassznál. Itt azonban felmerül néhány kérdés: az egyik, hogy ez genetikai vagy környezeti/szociális hatások miatt van-e elsősorban, illetve, hogy a tesztkérdések nem lejtenek-e az európai és ázsiai kultúrkörben nevelkedettek felé. Továbbá, az IQ-tesztek inkább a matematikai jellegű intelligenciát mérik, szemben azzal a képességgel, amely kevés tényből is képes meglátni a lényeget. Pedig ez utóbbi fontosabb lehet – állítja a professzor. Ha Watson nem említi a genetikát, akkor talán a feje se fájna. Tény, hogy a 90 éves tudós aligha kaphatta volna meg a Nobel-díjat 1962-ben a DNS-kutatásaiért, ha nem egy amerikai középosztálybeli családba születik egy üzletember egyetlen fia­ként, hanem mondjuk egy eritreai kunyhóban jön világra egy tehénpásztor nyolcadik gyerekeként. Onnan nemigen került volna 15 évesen egyetemre, hogy 22 évesen doktorálhasson, később a Harvardon taníthasson. De mindez nem írta át a genetikai meghatározottságú IQ-val kapcsolatos vélelmét. „Igenis különbség van a fehérek és a feketék IQ-teszteken elért átlagos eredményei között. Azt kell mondanom, hogy ez a különbség bizony genetikai eredetű” – vallja Watson. „Nyilván, mint minden másban, az intelligenciában is vannak genetikai különbségek az emberek között. Elvileg a rasszok között is lehetséges ilyen különbség, de ne felejtsük el, számos képességgel rendelkezünk, melyek közül más népek nálunk jobban teljesítenek” – figyelmeztet Boldogkői Zsolt. Az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára emlékeztet rá, hogy az agy fejlődésére és így az intelligenciára is nagymértékben hat a szociális környezet. A helyzet az, hogy az agyunk fejlődését irányító genetikai programba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások. Ha ezek a hatások valamilyen ok miatt nem következnek be, az agyfejlődés abnormális marad, ami kedvezőtlen hatással van a mentális képességek kialakulására. Megfordítva a problémát, megfelelő oktatási módszerekkel az intelligenciánk jelentősen javítható lenne. Sajnos az oktatási rendszer világszerte koncepcióbeli problémákkal terhelt, melynek oka, hogy negligálja az emberi agy biológiai természetét. Nem tudjuk, megmaradnának-e az intelligenciabeli különbségek az egyes népcsoportok között, ha tökéletesen azonos környezetben nevelkednének fiaik és lányaik. Robert Plomin szerint is a genetika dönti el, kik leszünk, a környezet csupán megjósolhatatlanul hat (erről bővebben írt Boldogkői Zsolt a Népszavában, Génekben az énünk? címmel – a szerk.). Kovács Kristóf, a magyar és a nemzetközi Mensa (kiemelkedően magas intelligenciájúak egyesülete – a szerk.) felügyelő pszichológusa, az ELTE kutatója szerint a feketék és a fehérek közötti intelligencia különbözőségéről beszélni önmagában nem vállalhatatlan, ez ugyanis tapasztalati tény. „Hasonló különbséget találunk az amerikai iskolai teljesítmény- és kompetenciateszteken is: az ilyen felméréseken a feketék eredménye rendre elmarad a fehérekétől. Mivel a tesztek épp az ilyen teljesítményt jelzik előre, nem meglepő, hogy az IQ-ban is van különbség. A probléma azzal van, hogy Watson szerint ez a különbség genetikus. Mivel a fehér és a fekete népesség életkörülményeiben is komoly eltérés van, a környezet szerepét hangsúlyozó pszichológiai elméletekből is az következik, hogy különbségnek lennie kell. Ha nem lenne, és a sokkal rosszabb körülmények között felnövő gyerekeknek átlagosan ugyanolyan IQ-ja lenne, mint privilegizáltabb társaiknak, az komolyan megkérdőjelezné a környezetelvű elképzeléseket. Ráadásul Afrikában, amiről Watson beszél, sokkal nagyobbak a hátrányok, sok országban egyáltalán nincs megfelelő oktatási rendszer.” Boldogkői Zsolt mindehhez annyit tesz hozzá, hogy amikor intelligenciagénekről beszélünk, akkor „kicsit” csalunk, mert valójában nem tudjuk pontosan, mik ezek. A viselkedésgenetika ma még úgynevezett „puha” tudomány, a megállapításai megkérdőjelezhetők. Bizonyos dolgokat (például IQ) tudunk mérni ugyan, de ennek módszertana, még inkább az eredmények értelmezése távol áll a „kemény” tudományok (például molekuláris genetika, atomfizika) megbízhatóságától. 

Bőrszíntől függetlenül

A fehérek tehát intelligensebbek a feketéknél, amennyiben ezalatt a fehérek magasabb átlagos IQ-ját értjük – mondja a pszichológus. A kelet-ázsiaiak és az askenázi zsidók IQ-átlaga egyébként történetesen a fehérekénél magasabb. Viszont ezek átlagok közti különbségek, a feketéken, fehéreken, ázsiaiakon belül is nagy a változatosság. „Nem arról van szó, hogy minden fehér IQ-ja magasabb minden feketéénél. A férfiak és a nők átlagos magassága között még nagyobb a különbség, de azért láttunk már magas nőt és alacsony férfit. Ezért senkinek az intelligen­ciáját nem lehet megítélni a bőrszíne alapján.” A közkeletű ismeretek szerint a genetika és a környezeti hatások 50-50 százalékban határozzák meg az intelligenciaszintet. Kovács Kristóf szerint ez talán a legtöbbször félreértett dolog a pszichológiában, ugyanis kizárólag egy adott csoportban meglévő különbségek genetikai meghatározottságát mutatja, de nem vonatkoztatható egyetlen emberre. „Értelmetlenség azt mondani, hogy 120-as IQ-val rendelkező ember 60-at köszönhet a génjeinek és 60-at a környezetének. De csoportátlagok közti különbségekre sem alkalmazható közvetlenül.” Egy híres biológus példáját említi a Mensa felügyelő pszichológusa: képzeljük el, hogy egy növény méretének örökletessége akár nem is 50, hanem mondjuk 80-90 százalékos. Ha két marék azonos genetikai adottságú vetőmagot két külön helyen elvetünk, az egyiket tápanyagban gazdag talajon locsoljuk, a másikat rossz minőségű talajon nem gondozzuk, akkor nagy különbség lesz az átlagos méretben a két növénycsoport között. Ez a különbség 100 százalékban környezeti eredetű, hiába igaz, hogy az egyes csoportokon belül talált méretbeli különbségek döntő részben genetikusan meghatározottak. „És akkor arról nem is beszéltünk, hogy mi történik, ha az egyik marék magot az aszfaltra szórjuk…” Az átlagos fekete-fehér különbség kapcsán pedig két dolgot szoktak vitatni: azt, hogy az IQ-tesztek valóban jól mérik-e az intelligenciát, és azt, hogy a különbség genetikus vagy környezeti eredetű-e. Watson ez utóbbi kapcsán foglalt állást a genetikus meghatározottság mellett, miközben ez a kérdés erősen vitatott. „Szerintem a bizonyítékok egyáltalán nem támasztják alá a genetikus magyarázatot. Pusztán az örökletességből csoportátlagok közti különbségek genetikus eredetére következtetni pedig, mint láttuk, tévedés” – mondja a pszichológus.

A rejtélyes „g”

Van olyan vélekedés, amely szerint létezik egy „g” tényező, amely a különböző IQ-tesztek közös nevezője. „Aki egyetlen ilyen teszten jól szerepel, az általában mindegyiken jó eredményt ér el” – állítja Robin Thompson genetikus kutató, aki 1971-ben közölt először értekezést a rejtélyes „g”-ről. Robert Plomin, a Londoni Pszichiátriai Intézet munkatársa, aki több mint egy évtizede kutatja a „g” genetikai alapjait, állítja: nem csupán statisztikai absztrakcióról van szó, a „g” biológiai alapú, és valahol az agyműködésünkben keresendő. Kovács Kristóf viszont arra emlékeztet, hogy az utóbbi időben újra megkérdőjeleződött az általános intelligencia elmélete, amely szerint a szövegértéstől a geometriai elemek térbeli elforgatásának képességéig minden teszt ugyanazt az általános képességet méri. Ennek az elméletnek az alapja a teszteredmények közti együtt járás: aki mondjuk egy szókincsteszten jól teljesít, az várhatóan akár egy téri forgatásban is jó eredményt ér el. Újabb megközelítések szerint viszont ez nem azért van, mert minden teszt részben ugyanazt az általános képességet méri, hanem egymással összefüggő független képességek vannak. Ebből pedig az következik, hogy az IQ nem az „általános intelligenciát” tükrözi, hanem egyfajta mentális index, hasonlóan a versenyképességi vagy a nemi egyenlőségi indexhez, amelyeket szintén több önálló, de egymással összefüggő adatból számolnak.

A mentális képességteszteket a közoktatás elterjedése hívta életre. Eredetileg az iskolaalkalmasságot, tanulmányi eredményességet jelezték előre segítő szándékkal, hogy a gyengébben teljesítők megfelelő támogatást kapjanak. Ma is ez a fő felhasználásuk, és a tesztek kimondottan jól is teljesítenek. Mivel a jobb iskolai eredmények és a magasabb végzettség rendszerint magasabb státuszú munkahelyet és magasabb jövedelmet eredményez, így az IQ ezekkel is korrelál, mondja a Mensa pszichológusa. Nem biztos, hogy a magasabb intelligencia boldogabb életet, garantált érvényesülést jelent, de az biztos, hogy a magasabb IQ-júa­kat kevésbé sújtja az idős­kori mentális hanyatlás és tovább is élnek.

Témák
intelligencia
Frissítve: 2019.02.12. 15:10

A kiserdőből nehéz edzésre járni

Publikálás dátuma
2019.02.03. 08:00

Fotó: Draskovics Ádám
Az Oltalom Sportegyesület fociválogatottja tavaly világbajnoki bronzérmet szerzett Mexikóban, ám sikerük híre nem jutott el az állami médiába.
Átverekszem magam a mogorva portáson, szabad utat kapok. Már a második emeleten hallom az erőteljes lábdobogást, a falhoz csapódó labda szapora puffanásait. Szombat dél­előtt van, a belvárosi egyetem tornatermében edzést tartanak a hajléktalan focisták. Bár gyakran a szemükre vetik, hogy a csapatban nem valódi hajléktalanok fociznak. És tényleg: ezek a fiúk-férfiak nem olyanok, mint az aluljárókból kiűzött társaik. De így vagy úgy, ők is a társadalom peremén élnek, s a kikapaszkodásra nem sok esélyük van. 

Másodrendű állampolgárok

Mindig szerettem a fura figurákat, nem csoda hát, ha azonnal kiszúrom magamnak a kapu mögött ácsorgó szakállas, huncut szemű, hippi­külsejű fazont. Müller Tibor három éve dolgozik az Oltalomnál, és – ahogy fogalmaz – az életbe való visszatérésének az volt az útja, hogy szociális munkásnak állt. A diploma után testnevelést és matematikát tanított, s az atlétika legkeményebb sportágát űzte – tízpróbázott. Majd vállalkozó lett, sportszereket forgalmazott húsz évig. Aztán egy súlyos baleset mindent megváltoztatott. A rehabilitáció során ébredt rá, hogy ezentúl elesettekkel szeretne foglalkozni. „Én a szállón, a Fűtött utcában, a nappali melegedőben is dolgozom. Ha az ember anyagi javakra vágyik, nem ezt a pályát választja, de én örülök, hogy itt vagyok, mert ez érdekes, extrém világ, ahol nincs két egyforma nap – mondja. – A futball fejleszti a szociális képességeket, eszköz arra, hogy összefogjuk ezeket az embereket, és célt, értelmet adjunk az életüknek. A kiserdőből koszosan, büdösen nyilván nem lehet edzésre járni, de akik itt sportolnak, kivétel nélkül hátrányos helyzetűek, akiket az emberek túlnyomó része lesajnál, másodrendű állampolgárnak tekint. Van és lesz is olyan játékosunk, aki hajléktalanszállón lakik. Mások a foci révén magukra találtak, albérletbe költöztek, dolgoznak, és bármilyen fájdalmas, mindannyiunk közös sikere, hogy már nem járnak focizni. Tudok nagyívű karrierről is. Egy líbiai fiú hosszú futballmúlttal a háta mögött a mi menekültszállónkon lakott. Nálunk kezdett újra játszani, idővel edzővé képezte magát, jelenleg Németországban edzősködik. Hogy ki mit ér el a focival, emberfüggő. Mi csak segítők vagyunk, nem megváltók.” A magas, jókötésű Tóth Gábor gyerekként és ifiként is focizott neves kluboknál. A hajléktalancsapathoz az edző, Szikszay József hívta, s tavaly bekerült a Mexikóba tartó válogatottba. Gábor és családja egy dohos, penészes, szoba-konyhás szükséglakásban él, pici lányának gipszkartonnal választottak le külön helyet. A fiatalember eladó, illetve raktáros egy boltban, párja pedagógiai asszisztens, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Ebből a jövedelemből itthon képtelenség tovább lépni, külföldre mennének, Gábor az Oltalomnál németet tanul. „Ha látom, hogy egy kissrác ügyesen dekázik a téren, elhívhatom hozzánk. Ide bárki jöhet, nem nézik ki se a romát, se a vidékit. Akinek nincs kajája, nincs jövője, csak lóg az utcán, annak nagy ajándék a fűtött terem, az ingyenes sportolási és nyelvtanulási lehetőség. Még felszerelést is kap, és utazhat külföldre a csapattal” – fejtegeti. A negyvenöt éves Finta Kálmánt a devizahitel gáncsolta el. Tíz évig fizette a részleteket, és amikor már nem bírta, az állam visszavette a lakást. Most bérlik – harminckét négyzetméteren él az édesanyjával. Szűkszavúan annyit mond erről: nagy törés volt, de ezen túl kell lépni, föl kell dolgozni. Kálmán végigfocizta az életét, sok csapatban megfordult, szerinte sehol nem volt olyan hangulat, mint itt. „Nagy az összetartás, barátok vagyunk, ha valakinek baja van testileg vagy lelkileg, segítünk neki” – sorolja. Aztán mesél a Mexikóban látott piramisokról meg arról, milyen nagyszerű érzés volt nemzeti mezben állva a Himnuszt énekelni a dobogón. Amikor megkérdem, mi kellett a dobogós helyhez, azt válaszolja: sok-sok szorgalom és hit a győzelemb

A kedvenc hajléktalan

A szép szemű, szelíd mosolyú Paládi Patrik a csapat legfiatalabb tagja. Tizenhét éves, négy éve focizik az Oltalomnál. Masszőrnek tanul, s arról álmodozik, egyszer majd sportolókat masszírozhat. „Nem vagyunk hajléktalanok, de a mi életünk sem olyan, mint egy normális családé – kezdi. – Saját otthonunk sose volt, régen vidéken laktunk szolgálati lakásban, onnan el kellett jönni, mert megszűnt a cég. A pesti albérlet nagyon drága, van két testvérem, ők és anyuék is három műszakban dolgoznak, takarítanak. Hétvégén maszekoknál vállalnak munkát, sokszor én is megyek velük. Nehéz a takarítás, de muszáj csinálni. A foci az egyetlen szórakozásom, sose fogom megunni, csinálom, amíg ki nem öregszem. Voltunk már a csapattal Németországban, Ausztriában, Szerbiában, Szlovákiában, Oroszországban, és ha bejutok a válogatottba, talán a tengerentúlra is elrepülhetek.” A nagy teremben vagy harmincan passzolgatnak, adogatnak, meglepő az összhang, mindegyik labda célba talál. A férfiak közt három lány is rúgja a bőrt, a szőke lófarkas – mint kiderül – rendőr. Nevét nem árulja el, de azt igen, hogy amikor pályakezdő korában járőrözött, éjszakánként termoszban vitte a meleg teát kedvenc hajléktalanjának, Gyula bácsinak. A hajléktalantörvény óta nagyon nem szeretne az utcán dolgozó kollégák bőrében lenni – teszi hozzá. Huszonöt évig élsportoló volt, úszással kezdte, kézilabdával folytatta. Harmincévesen döbbent rá, hogy semmit nem akar többé versenyszinten csinálni, nem akarja a fél életét rááldozni a győzelemre. Olyan mozgásformát keresett, amely csapatszellemen alapul, közösséget, ahol mindenféle ember összegyűlhet. Úgy érzi, a hajléktalancsapatban az a legjobb, hogy több korosztály, különböző nemű és eltérő társadalmi helyzetű emberek játszanak együtt, ami roppant színes, izgalmas légkört teremt. Szerinte a kemény munka mellett ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyre jobb eredményeket érnek el. 

Évente új csapat

Az udvaron focizó hajléktalanokat annak idején Rákos Sándor szociá­lis munkás karolta fel, aki akkor már tudta, hogy világszerte alakulnak „homeless” csapatok, mert a sport jótékony hatása ebben a közegben bizonyított tény. Az ő ösztönzésére született meg 2005-ben az Oltalom Sportegyesület. „A világ homeless csapatainak zöme lényegesen jobb körülmények közt dolgozik, mint mi. Sok ország labdarúgó-szövetsége az ő sorsukat is a szívén viseli, például a portugáloknál vagy Argentínában a hajléktalancsapat együtt edz a nemzeti válogatottal. Nekünk állami támogatás sem jár, nemzetközi pályázatokból és a FIFA, az UEFA juttatásaiból tartjuk fenn magunkat. Az élvonalbeli homeless csapatok közül a miénk az egyetlen, amelynek nincs saját pályája. Az utcai focit különleges méretű, a szokásosnál kisebb pályán játsszák, ha lenne ilyenünk, még jobban szerepelhetnénk a versenyeken – ecseteli. – A Homeless World Cup szabályai előírják, hogy négytagú lehet a csapat és egy játékos csak egyszer vehet részt világversenyen. Ami nem baj, mert egyrészt a mieinknek nem csak a vb-ről szól a foci, másrészt évente új csapatot kell nevelnünk, és ez nem hagy minket ellustulni.” Az Oltalom játékosai számtalan tornán vesznek részt, tavaly tizennégy nemzetközi bajnokságon jeleskedtek, főként nyáron majd’ minden hétvégére jut valamilyen nagy esemény. Ennek ellenére itthon úgy kezelik őket, mintha nem léteznének. „Szerintem nem zavarjuk a felsőbbséget, bár most már, hogy az eredményeink messze felülmúlják a közpénzzel kitömött csapatok teljesítményét, akár zavarhatjuk is – összegzi a hazai helyzetet Rákos. – Mindenesetre a mexikói vb jó néhány meccsére kijött az államelnök, Hollandiában a király, Norvégiában miniszterekből álló delegáció tapsolt a lelátón. Mexikóban negyven csapat közül lettünk bronzérmesek, a reptéren mégse várt minket senki az állami tisztségviselők közül. Igaz, nem is számítottunk rá.”
Szerző

Gyógyító szavak - bármit megadunk, hogy az orvosok figyeljenek ránk (friss felmérés)

Publikálás dátuma
2019.02.03. 07:30
illusztráció
Fotó: Karen Fox / AFP
Alapvetően bízunk az orvosokban, de jobban örülnénk, ha többet törődnének velünk. Persze tudjuk, hogy túlterheltek és alulfizetettek, ezért inkább fizetünk nekik, csak figyeljenek oda ránk. Ez derül ki abból a felmérésből, amelyet a Pulzus készített a Visszhang számára.
Egy olvasónk meséli: édesanyja 88 éves, ilyen korban pedig tapasztalatai szerint nem szívesen foglalkoznak már az emberrel a kórházban. „Nagy nehezen sikerült beutalót kérni a háziorvostól egy fővárosi kórház belgyógyászatára. Az orvos azonban gyorsan lebeszélte anyámat a vizsgálatok egy részéről arra hivatkozva, hogy nincs rájuk szüksége. Alá is írattak vele egy papírt arról, hogy a kolonoszkópia egy nagyon megterhelő vizsgálat, és emiatt inkább nem akarja, hogy elvégezzék rajta. Pedig kellett volna tükrözés, kolonoszkópia és egy CT is. Hiába beszéltem az orvosokkal, nem tudtam őket meg­győzni, kiengedték a kórházból. Az állapota nem javult, két héttel később visszakerült az intézménybe, ahol azonnal műteni kellett, mert a vékonybele meg volt csavarodva, a vastagbélben pedig daganat volt. Ha korábban nem beszélik le a vizsgálatokról, és eredményesebb a kommunikáció az orvosokkal, nem életmentő műtétre kell bevinni.” Az idős asszonyt egyébként jelenleg is ugyanabban a kórházban kezelik, ezért olvasónk nem akarja nyilvánosságra hozni a nevét. 
Egy látszólag teljesen más eset arról, hogy az orvosok között sem mindig gördülékeny a kommunikáció, és ennek (is) a betegek látják a kárát. „Nem értettem, hogy miért kell még mindig szednem egy hormongyógyszert, miután a pajzsmirigy-túlműködésemet radiojód-izotópos kezeléssel elméletileg megszüntették – meséli egy 60 éves asszony, akit egy kelet-magyarországi kórházban kezeltek. – A kérdéseimre az osztályon dolgozó fiatal rezidens sem tudott válaszolni, de biztatott, hogy kérdezzem meg a főorvost, akitől jól láthatóan mindenki tartott. Az egyik viziten vettem a bátorságot és feltettem a kérdést, mire a professzor magából kikelve válaszolt, mondván: miért kell neki ezt ezredszer elmagyaráznia? Annyiszor talán mégsem mondhatta el, mert a fiatal rezidens, aki a viziten csak lapított, később hálálkodva köszönte meg, hogy megszólaltam, mert így már legalább ő is tudja a választ.”

A kommunikáció megtérül

Az, hogy egy-egy kritikus helyzetben megfelelően kommunikáljanak egy pácienssel, és betegcentrikusabb legyen a magyar egészségügy, a kórházaknak is érdeke. Ficzere Andrea, az Uzsoki utcai kórház főigazgatója egy konferencián nemrég arról tartott előadást, hogy költséghatékonyabb és eredményesebb lehet egy intézmény működése, ha erre is kiemelten figyel. „Minden kórházvezető tudja, hogy egyre gyakoribbá válnak a műhibaperek. A betegek élnek azzal a jogukkal, hogy szóvá tegyék, ha valami szerintük nem megfelelően történt. Egy ilyen perben előfordul, hogy az orvosszakmai tevékenységet meg tudja védeni ugyan a kórház, de ilyenkor elő lehet hozni a kommunikációt érintő kifogásokat, a hiányos vagy nem megfelelő tájékoztatással kapcsolatos észrevételeket. A vesztett ügyek zömében az a probléma, hogy vagy nem tájékoztatták megfelelően a beteget, vagy ez nem bizonyítható” – foglalja össze a főigazgató, aki hozzáteszi: a páciensek egy része szerinte épp azért megy újabb és újabb intézményekbe vizsgálatokat kérni, mert úgy véli, nem kapott megfelelő ellátást az első helyen. Ez pedig az államnak is többe kerül. „Annak, hogy miért nem jó az orvos-beteg kommunikáció, sok oka lehet – fáradtság, frusztráltság stb. –, de az az energia, amit a betegek megfelelő tájékoztatására fordítanak, igenis megtérül. Időben, és anyagilag is. Ha odafigyelünk a betegre, válaszolunk a kérdéseire, hatékonyabbá válik a kezelés. A szervezetfejlesztéshez és a szemléletformáláshoz persze szükség van egy programra, szakemberekre és anyagi forrásra is” – mondja Ficzere Andrea. A hazai orvos-beteg kommunikáció javítása érdekében egy alapítvány már tréningeket, továbbképzéseket is tart olyan kórházakban, amelyek erre nyitottak. „A legnehezebb helyzetben a sürgősségi osztályok vannak, az ott dolgozóknak tulajdonképpen kríziskommunikációt kell tanítanunk, hogy nyomás alatt is jól kommunikáljanak” – mondja Mezei Andrea, a Pozitív Attitűd Formálás (PAF) elnevezésű civil szervezet alapítója. „Mindig belülről kifelé építkezünk, mert ha egy osztály rendben van, a vezetés inspiráló és értékalapon működik a rendszer, akkor a betegek felé is jól tudnak teljesíteni” – állítja. Tavaly szakembe­reik dolgoztak az Uzsoki utcai kórház, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, a fővárosi Szent János Kórház, a Heim Pál Gyermekkórház és a Honvédkórház egyes osztályain is.  

Egymás túszai

A Pulzus és a Visszhang közös felmérése szerint a betegek általában és alapvetően megbíznak a keze­lőorvosaikban, de szenvednek a kommunikációs problémáktól. Arra a kérdésre, hogy „Szokott vagy nem szokott olyan élménye lenni, hogy az orvos nem hallgatja végig, amikor felkeresi a rendelőben?”, a megkérdezettek több mint a fele igennel válaszolt, és csak minden harmadik állította határozottan, hogy az orvos minden esetben végighallgatja a panaszait. A kutatásban részt vevők szerint ugyanakkor – bár az orvosoknak sokszor kevés idejük jut egy-egy betegre – ritkán fordul elő, hogy a kommunikáció hiá­nya vagy az orvos nemtörődömsége miatt súlyosbodna az állapotuk. 
Ezzel együtt az orvoshoz járók 62 százaléka érzi azt, hogy az orvosok túlterheltek, és emiatt idegesek és türelmetlenek a betegekkel. A helyzet azonban fordítva is igaz lehet – jegyzi meg Mezei Andrea. Az orvos-beteg kapcsolattal foglalkozó civil szervezet alapítója szerint nem mindig csak az orvosok és a szakdolgozók kommunikációjával van probléma. Olykor egészen megdöbbentő stílust ütnek meg a betegek, hozzátartozók is. „A Heim Pál sürgősségi osztályán, ahol érthető okokból mindenkinek a saját gyereke a legfontosabb és legsürgősebb, sok atrocitás éri a dolgozókat. Arra kértük őket, hogy írják fel egy papírra azokat a mondatokat, amik a leginkább fájtak nekik. Egy nővérnek, akinek fel volt nyírva a haja, például azt mondta egy szülő: »Te kopasz ge.., nem értesz semmihez!« Ilyen, és ehhez hasonló helyzetek kezelésére tanítjuk a dolgozókat. Azok a szitkok ugyanis, amik ilyenkor elhangoznak, általában nem konkrétan az ellátó személynek szólnak, hanem a pozíciójának egy olyan embertől, aki végtelenül kiszolgáltatottnak érzi magát. Egy érzelmileg feldúlt hozzátartozó esetében gyakran hasonló kommunikációra van szükség, mint amit egy túsztárgyalás során alkalmaznak. Az egyik tréningen egy túsztárgyaló is részt vett, aki segített abban, hogy miképpen érdemes beszélni egy sokkos állapotban lévő, agresszív hozzátartozóval” – foglalja össze Mezei Andrea.

Őszintén szólva

Arról erősen megoszlanak a vélemények, hogy az orvosok őszinték-e a betegekkel, miközben a megkérdezettek túlnyomó többsége állítja: elvárja kezelőjétől a teljes őszinteséget. A felmérés szerint a betegek 40 százaléka biztos benne, hogy orvosa minden részletre kiterjedően tájékoztatja őt az állapotáról, ám 36 százaléka úgy véli, ez nincs így. A kérdésben az átlagnál jóval magasabb – 23 százalék – a bizonytalanok száma. Arra a kérdésre, hogy „Szeretné vagy nem szeretné, ha a keze­lőorvosa teljes őszinteséggel tárná fel a betegsége összes lehetséges kimenetelét akkor is, ha az orvostudomány mai állása szerint a betegség gyógyíthatatlan?”, a megkérdezettek elsöprő többsége (91 százalék) igennel válaszolt. 
A Pfizer gyógyszergyár nemrég elvégzett nemzetközi felmérése szerint az orvosok csupán a gyógyíthatatlan betegek 10 százalékának mondják el a valódi prognózist. Ennek elsősorban az az oka, hogy sokszor az orvosok sincsenek felkészülve a „rossz hír” közlésére, pedig – állítják orvosetikával és gyógyítással foglalkozó szakemberek – a korai kommunikáció, az orvos viselkedése, hozzáállása alapvető fontosságú a páciens számára a betegségét és állapotát érintő hírek feldolgozásában és abban, hogy „minőségibb” életet élhessen élete hátralévő részében. A bizalom – a betegek szerint is – létfontosságú. A Pulzus kutatásában megkérdezettek 70 százaléka véli úgy, hogy a beteg gyorsabban gyógyul, ha bízik az orvosában.

Pénz a lelke mindennek

Orvosaink mindent megtesznek a gyógyulásunkért, de nem árt, ha a magunk szerény eszközeivel is hozzájárulunk a munkájukhoz. Nagyjából így foglalható össze a felmérésnek az a része, amely az információ megszerzése és a pénz összefüggéseit vizsgálja. Arra a kérdésre, hogy „Előfordult-e már, hogy azért ment magánrendelésre, mert úgy gondolta, ott komolyabban foglalkoznak a problémájával?”, a megkérdezettek 61,5 százaléka válaszolt igennel. Hasonló eredmény született, amikor arról érdeklődtünk, hogy „Tapasztalata szerint az orvosok akkor tájékoztatják-e alaposabban, figyelnek jobban rá, beszélgetnek vele többet, ha magánrendelőben (magánkórházban) fizet az ellátásért?” – több mint 64 százalék állította, hogy ez bizony így van, és mindössze 16 százalékuk mondta határozottan, hogy az orvosok minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül is megfelelően bánnak vele.

Együttműködési paradoxon

Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint a krónikus betegek 20 százaléka ki sem váltja az orvos által felírt gyógyszert, másik 10 százalékuk pedig hiába váltja ki a receptet, nem szedi be azt. Dr. Pilling János, a Semmelweis Egyetem oktatója az unikornis.hu-nak adott interjúban azt mondta: ez az adat is arról árulkodik, hogy a legtöbb esetben nem működik jól a kommunikáció orvos és betege, de gyakran az egészségügyi dolgozók között sem. Pilling beszélt az úgynevezett együttműködési paradoxonról, amely szerint: a betegek együttműködését ronthatja, ha a gyógyszer hat, és az is, ha nem. „Az orvossal általában nem működnek jól együtt azok a páciensek, akik néhány nap gyógyszerszedés után nem tapasztalnak javulást. Ilyenkor sokszor önkényesen abbahagyják a szedést, mert azt gondolják, hogy nem jó a felírt gyógyszer. Mindezt annak ellenére teszik, hogy a legtöbb esetben hosszabb idő kell egy gyógyszer hatásához – mondja az egyetemi oktató. – De azok közül is sokan abbahagyják a rendszeres gyógyszerszedést, akiknek javul az állapotuk. Nekik enyhülnek a tüneteik és emiatt hagyják el a gyógyszereket. Ez sem jó, mert a krónikus betegségek évtizedekig fennállnak és végig kellene rá gyógyszert szedni. Van egy harmadik csoport is, amelyik nem tapasztal sem negatív, sem pozitív változást, ők meg azért nem szedik. Éppen ezért nehéz az orvosok dolga, mert nagyon különböző típusú emberekkel kellene meggyőzően kommunikálniuk.”

Frissítve: 2019.02.03. 08:49