Gyógyító szavak - bármit megadunk, hogy az orvosok figyeljenek ránk (friss felmérés)

Publikálás dátuma
2019.02.03. 07:30
illusztráció
Fotó: Karen Fox / AFP
Alapvetően bízunk az orvosokban, de jobban örülnénk, ha többet törődnének velünk. Persze tudjuk, hogy túlterheltek és alulfizetettek, ezért inkább fizetünk nekik, csak figyeljenek oda ránk. Ez derül ki abból a felmérésből, amelyet a Pulzus készített a Visszhang számára.
Egy olvasónk meséli: édesanyja 88 éves, ilyen korban pedig tapasztalatai szerint nem szívesen foglalkoznak már az emberrel a kórházban. „Nagy nehezen sikerült beutalót kérni a háziorvostól egy fővárosi kórház belgyógyászatára. Az orvos azonban gyorsan lebeszélte anyámat a vizsgálatok egy részéről arra hivatkozva, hogy nincs rájuk szüksége. Alá is írattak vele egy papírt arról, hogy a kolonoszkópia egy nagyon megterhelő vizsgálat, és emiatt inkább nem akarja, hogy elvégezzék rajta. Pedig kellett volna tükrözés, kolonoszkópia és egy CT is. Hiába beszéltem az orvosokkal, nem tudtam őket meg­győzni, kiengedték a kórházból. Az állapota nem javult, két héttel később visszakerült az intézménybe, ahol azonnal műteni kellett, mert a vékonybele meg volt csavarodva, a vastagbélben pedig daganat volt. Ha korábban nem beszélik le a vizsgálatokról, és eredményesebb a kommunikáció az orvosokkal, nem életmentő műtétre kell bevinni.” Az idős asszonyt egyébként jelenleg is ugyanabban a kórházban kezelik, ezért olvasónk nem akarja nyilvánosságra hozni a nevét. 
Egy látszólag teljesen más eset arról, hogy az orvosok között sem mindig gördülékeny a kommunikáció, és ennek (is) a betegek látják a kárát. „Nem értettem, hogy miért kell még mindig szednem egy hormongyógyszert, miután a pajzsmirigy-túlműködésemet radiojód-izotópos kezeléssel elméletileg megszüntették – meséli egy 60 éves asszony, akit egy kelet-magyarországi kórházban kezeltek. – A kérdéseimre az osztályon dolgozó fiatal rezidens sem tudott válaszolni, de biztatott, hogy kérdezzem meg a főorvost, akitől jól láthatóan mindenki tartott. Az egyik viziten vettem a bátorságot és feltettem a kérdést, mire a professzor magából kikelve válaszolt, mondván: miért kell neki ezt ezredszer elmagyaráznia? Annyiszor talán mégsem mondhatta el, mert a fiatal rezidens, aki a viziten csak lapított, később hálálkodva köszönte meg, hogy megszólaltam, mert így már legalább ő is tudja a választ.”

A kommunikáció megtérül

Az, hogy egy-egy kritikus helyzetben megfelelően kommunikáljanak egy pácienssel, és betegcentrikusabb legyen a magyar egészségügy, a kórházaknak is érdeke. Ficzere Andrea, az Uzsoki utcai kórház főigazgatója egy konferencián nemrég arról tartott előadást, hogy költséghatékonyabb és eredményesebb lehet egy intézmény működése, ha erre is kiemelten figyel. „Minden kórházvezető tudja, hogy egyre gyakoribbá válnak a műhibaperek. A betegek élnek azzal a jogukkal, hogy szóvá tegyék, ha valami szerintük nem megfelelően történt. Egy ilyen perben előfordul, hogy az orvosszakmai tevékenységet meg tudja védeni ugyan a kórház, de ilyenkor elő lehet hozni a kommunikációt érintő kifogásokat, a hiányos vagy nem megfelelő tájékoztatással kapcsolatos észrevételeket. A vesztett ügyek zömében az a probléma, hogy vagy nem tájékoztatták megfelelően a beteget, vagy ez nem bizonyítható” – foglalja össze a főigazgató, aki hozzáteszi: a páciensek egy része szerinte épp azért megy újabb és újabb intézményekbe vizsgálatokat kérni, mert úgy véli, nem kapott megfelelő ellátást az első helyen. Ez pedig az államnak is többe kerül. „Annak, hogy miért nem jó az orvos-beteg kommunikáció, sok oka lehet – fáradtság, frusztráltság stb. –, de az az energia, amit a betegek megfelelő tájékoztatására fordítanak, igenis megtérül. Időben, és anyagilag is. Ha odafigyelünk a betegre, válaszolunk a kérdéseire, hatékonyabbá válik a kezelés. A szervezetfejlesztéshez és a szemléletformáláshoz persze szükség van egy programra, szakemberekre és anyagi forrásra is” – mondja Ficzere Andrea. A hazai orvos-beteg kommunikáció javítása érdekében egy alapítvány már tréningeket, továbbképzéseket is tart olyan kórházakban, amelyek erre nyitottak. „A legnehezebb helyzetben a sürgősségi osztályok vannak, az ott dolgozóknak tulajdonképpen kríziskommunikációt kell tanítanunk, hogy nyomás alatt is jól kommunikáljanak” – mondja Mezei Andrea, a Pozitív Attitűd Formálás (PAF) elnevezésű civil szervezet alapítója. „Mindig belülről kifelé építkezünk, mert ha egy osztály rendben van, a vezetés inspiráló és értékalapon működik a rendszer, akkor a betegek felé is jól tudnak teljesíteni” – állítja. Tavaly szakembe­reik dolgoztak az Uzsoki utcai kórház, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, a fővárosi Szent János Kórház, a Heim Pál Gyermekkórház és a Honvédkórház egyes osztályain is.  

Egymás túszai

A Pulzus és a Visszhang közös felmérése szerint a betegek általában és alapvetően megbíznak a keze­lőorvosaikban, de szenvednek a kommunikációs problémáktól. Arra a kérdésre, hogy „Szokott vagy nem szokott olyan élménye lenni, hogy az orvos nem hallgatja végig, amikor felkeresi a rendelőben?”, a megkérdezettek több mint a fele igennel válaszolt, és csak minden harmadik állította határozottan, hogy az orvos minden esetben végighallgatja a panaszait. A kutatásban részt vevők szerint ugyanakkor – bár az orvosoknak sokszor kevés idejük jut egy-egy betegre – ritkán fordul elő, hogy a kommunikáció hiá­nya vagy az orvos nemtörődömsége miatt súlyosbodna az állapotuk. 
Ezzel együtt az orvoshoz járók 62 százaléka érzi azt, hogy az orvosok túlterheltek, és emiatt idegesek és türelmetlenek a betegekkel. A helyzet azonban fordítva is igaz lehet – jegyzi meg Mezei Andrea. Az orvos-beteg kapcsolattal foglalkozó civil szervezet alapítója szerint nem mindig csak az orvosok és a szakdolgozók kommunikációjával van probléma. Olykor egészen megdöbbentő stílust ütnek meg a betegek, hozzátartozók is. „A Heim Pál sürgősségi osztályán, ahol érthető okokból mindenkinek a saját gyereke a legfontosabb és legsürgősebb, sok atrocitás éri a dolgozókat. Arra kértük őket, hogy írják fel egy papírra azokat a mondatokat, amik a leginkább fájtak nekik. Egy nővérnek, akinek fel volt nyírva a haja, például azt mondta egy szülő: »Te kopasz ge.., nem értesz semmihez!« Ilyen, és ehhez hasonló helyzetek kezelésére tanítjuk a dolgozókat. Azok a szitkok ugyanis, amik ilyenkor elhangoznak, általában nem konkrétan az ellátó személynek szólnak, hanem a pozíciójának egy olyan embertől, aki végtelenül kiszolgáltatottnak érzi magát. Egy érzelmileg feldúlt hozzátartozó esetében gyakran hasonló kommunikációra van szükség, mint amit egy túsztárgyalás során alkalmaznak. Az egyik tréningen egy túsztárgyaló is részt vett, aki segített abban, hogy miképpen érdemes beszélni egy sokkos állapotban lévő, agresszív hozzátartozóval” – foglalja össze Mezei Andrea.

Őszintén szólva

Arról erősen megoszlanak a vélemények, hogy az orvosok őszinték-e a betegekkel, miközben a megkérdezettek túlnyomó többsége állítja: elvárja kezelőjétől a teljes őszinteséget. A felmérés szerint a betegek 40 százaléka biztos benne, hogy orvosa minden részletre kiterjedően tájékoztatja őt az állapotáról, ám 36 százaléka úgy véli, ez nincs így. A kérdésben az átlagnál jóval magasabb – 23 százalék – a bizonytalanok száma. Arra a kérdésre, hogy „Szeretné vagy nem szeretné, ha a keze­lőorvosa teljes őszinteséggel tárná fel a betegsége összes lehetséges kimenetelét akkor is, ha az orvostudomány mai állása szerint a betegség gyógyíthatatlan?”, a megkérdezettek elsöprő többsége (91 százalék) igennel válaszolt. 
A Pfizer gyógyszergyár nemrég elvégzett nemzetközi felmérése szerint az orvosok csupán a gyógyíthatatlan betegek 10 százalékának mondják el a valódi prognózist. Ennek elsősorban az az oka, hogy sokszor az orvosok sincsenek felkészülve a „rossz hír” közlésére, pedig – állítják orvosetikával és gyógyítással foglalkozó szakemberek – a korai kommunikáció, az orvos viselkedése, hozzáállása alapvető fontosságú a páciens számára a betegségét és állapotát érintő hírek feldolgozásában és abban, hogy „minőségibb” életet élhessen élete hátralévő részében. A bizalom – a betegek szerint is – létfontosságú. A Pulzus kutatásában megkérdezettek 70 százaléka véli úgy, hogy a beteg gyorsabban gyógyul, ha bízik az orvosában.

Pénz a lelke mindennek

Orvosaink mindent megtesznek a gyógyulásunkért, de nem árt, ha a magunk szerény eszközeivel is hozzájárulunk a munkájukhoz. Nagyjából így foglalható össze a felmérésnek az a része, amely az információ megszerzése és a pénz összefüggéseit vizsgálja. Arra a kérdésre, hogy „Előfordult-e már, hogy azért ment magánrendelésre, mert úgy gondolta, ott komolyabban foglalkoznak a problémájával?”, a megkérdezettek 61,5 százaléka válaszolt igennel. Hasonló eredmény született, amikor arról érdeklődtünk, hogy „Tapasztalata szerint az orvosok akkor tájékoztatják-e alaposabban, figyelnek jobban rá, beszélgetnek vele többet, ha magánrendelőben (magánkórházban) fizet az ellátásért?” – több mint 64 százalék állította, hogy ez bizony így van, és mindössze 16 százalékuk mondta határozottan, hogy az orvosok minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül is megfelelően bánnak vele.

Együttműködési paradoxon

Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint a krónikus betegek 20 százaléka ki sem váltja az orvos által felírt gyógyszert, másik 10 százalékuk pedig hiába váltja ki a receptet, nem szedi be azt. Dr. Pilling János, a Semmelweis Egyetem oktatója az unikornis.hu-nak adott interjúban azt mondta: ez az adat is arról árulkodik, hogy a legtöbb esetben nem működik jól a kommunikáció orvos és betege, de gyakran az egészségügyi dolgozók között sem. Pilling beszélt az úgynevezett együttműködési paradoxonról, amely szerint: a betegek együttműködését ronthatja, ha a gyógyszer hat, és az is, ha nem. „Az orvossal általában nem működnek jól együtt azok a páciensek, akik néhány nap gyógyszerszedés után nem tapasztalnak javulást. Ilyenkor sokszor önkényesen abbahagyják a szedést, mert azt gondolják, hogy nem jó a felírt gyógyszer. Mindezt annak ellenére teszik, hogy a legtöbb esetben hosszabb idő kell egy gyógyszer hatásához – mondja az egyetemi oktató. – De azok közül is sokan abbahagyják a rendszeres gyógyszerszedést, akiknek javul az állapotuk. Nekik enyhülnek a tüneteik és emiatt hagyják el a gyógyszereket. Ez sem jó, mert a krónikus betegségek évtizedekig fennállnak és végig kellene rá gyógyszert szedni. Van egy harmadik csoport is, amelyik nem tapasztal sem negatív, sem pozitív változást, ők meg azért nem szedik. Éppen ezért nehéz az orvosok dolga, mert nagyon különböző típusú emberekkel kellene meggyőzően kommunikálniuk.”

Frissítve: 2019.02.03. 08:49

Melegek, leszbikusok és a köztévé: Csak a homofóbia gyógyítható

Publikálás dátuma
2019.02.02. 17:00

Fotó: Shutterstock
Ismét fellángolt a vita a homoszexualitás gyógyíthatóságától, amivel az a legnagyobb gond, hogy a vitázók soha nincsenek azonos térben és időben. A mai traumatizáló szituáción az állami televízió sem sokat segített.
A homoszexualitás gyógyításával kísérletező pszichológusok közül egy sem tette tiszteletét a Háttér Társaság hétfői rendezvényén. Nem voltak ott az M5 köztévé szerkesztői sem, akik egy titkos konferenciáról tudósítva nemrég változtatható állapotként, betegségként mutatták be az azonos neműekhez vonzódást. Pedig hajuk szála sem görbült volna; a Bem mozi közönsége nem revánsra vágyott, hanem eszmecserére. Volna miről beszélgetni ott, ahol a kormánybarát napilap publicistája szerint a Billy Eliott című operett-előadás nemcsak melegpropaganda, de fertőző is. Utóbb a köztévé Ez itt a kérdés… című műsorában szabadult el a hétmérföldes homofóbia. A háromnegyed órás történetet érdemes visszanézni: oly vérfagyasztó izgalommal vezették föl a stúdióbeszélgetést, mintha a rák gyógyszerének feltalálói között jártak volna, akik azért nem mernek előbújni, mert félnek az ellenérdekelt gyógyszergyárak mesterlövészeitől. A mű­sor mintha egyetlen gondolatot akart volna közvetíteni, de azt nagyon: agresszív nyugati meleglobbi akadályozza a homoszexualitás gyógyítását. 

Igenis, hogy, igenis

„Kevesen tudják, hogy a világ legkülönbözőbb részein élnek olyan orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, akik igenis komoly kutató- és tudományos munka eredményeként képesek homoszexuálisként élt embereket kiemelni ebből az állapotból, betegségből, másságból – mondja egy női hang, a Világmegváltó Tudományos Eredmény közlésének izgalmával. – Nem csoda, hogy ők azok, akik rengeteg támadást kapnak a fősodratú véleményt képviselőktől, és károsnak vagy egyszerűen áltudományosnak bélyegzik a munkásságukat. Félnek beszélni kutatásaikról, azokról az esetekről, amikor igenis sikerül visszavezetni a homoszexua­litásból a heteroszexualitásba nem egy, nem két embertársunkat.” Ezen a ponton ajánlatos megállni picit, s leszögezni, a tudomány nem tudja a pontos választ a szexuális orientáció kialakulására, de oda már 1973-ban eljutott, hogy a homoszexualitás nem betegség, így gyógyítani nemcsak nem érdemes, de veszélyes is. Kutatni persze lehet és kell is a kérdést, hiszen a nemi identitás, viselkedés változása is roppant figyelemre méltó téma. A férfi és a női szerepeket, identitásokat, orientáció­kat nem úgy kell azonban elképzelni, hogy van a férfi, van a nő, és közte minden más eltévelyedés, betegség. Az Alfred Kinsey nevéhez fűződő skálán a 0 jelenti a teljesen heteroszexuális embert, a 6-os a teljesen homoszexuálist, és a legtöbb ember valahol a kettő között működik. A belátáshoz elég, ha a nőies férfiakra és a férfias nőkre gondolunk, a világ – szerencsére – nem Arnold Schwarzeneggerekből és Paris Hiltonokból áll.  

Veszedelmes sarlatánok

A titkos konferencián tárgyalt „reparatív, konverziós vagy helyreállító terápiás folyamatok” akár 5-10 évig is eltarthatnak. Ha az eseteknek mondjuk 10-20 százalékában „eredményesek”, mert a kliensek a Kinsey-skálán egyet lépnek a vágyott irányba, viszont az eltékozolt pénz és idő, valamint a kudarc miatt 60-70 százalékában alakul ki szuicid érzésük, akkor ezt korrektnek és méltányosnak bizonyosan nem nevezhetjük. Így foglalható össze annak a platformnak a valósága, amiről a Bem moziban tartott e heti fórumon Faix-Prukner Csilla, Lászlóffy Julianna és Németh Ádám pszichológus – utóbbi a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ-szekciójának az elnöke – is „méltatott”. Mindannyian régóta keresik a kapcsolatot a reparatív terápiát végzőkhöz, az októberi konferencia helyszínét és időpontját külföldi szakemberektől próbálták megtudni, hogy valamiképpen bejelentkezhessenek, de ez nem sikerült. Ez zárt közeg, mert bár vannak ilyen kezelések, egyetlen hirdetést sem lehet találni az interneten. Nem azért, mert bántódás érné őket, hanem mert a tudomány szerint a szexuális orientáció az ösztönös vágyakról szól, ezért megváltoztatása lehetetlen. A szexuális identifikáció már valamelyest mobilabb fogalom, és akár tudatosan is alakítható: „bár a nőkhöz vonzódom, de nem akarom bántani a családomat, eleget teszek a társadalom elvárásainak, és a férjemének is”. Ez egy elég szomorú, boldogtalan életet vetít előre, és ezen nem segít a konvenciók mögül elégedetten bólogató többség öröme sem. A harmadik kategória, a szexuális viselkedés változtatható a legkönnyebben, hiszen ezek egyszerű döntések arról, ki miként éli meg a szexualitását.

Boldogok a sajtókészítők

„Ha a tudomány képes befolyásolni a szexuális orientációt, akkor engem változtassatok meleggé! Mi ez az elcseszett őrület?” – kérdezte nemcsak a tört magyarsága miatt viccesen egy Kris Kristofferson-kinézetű felszólaló, utalva a dühöngő homofóbiára is. Egy szexuálpszichológus azt hiányolta, hogy szakmájának a képviselői kifelejtődnek a hasonló fórumokból. Egy pszichológus arról beszélt, hogy egy kliense „Ajax”-kaliberű, maszkulin, tradicionális csapat vezetője, és „szakmai” problémát okoz neki a nemrég felfedezett melegsége. A Háttér-fórumon kiderült: a homoszexualitás gyakran traumatizáló közeget jelent az érintettek számára. Ezen nem sokat segít, ha a gyógyításukról titkos konferencián értekeznek, mert a nem heterók (szakmailag így pontos, annyiféle irányultság van a hetero- és homoszexuális orientáció között) sokkal érzékenyebbek a negatív kontextusra, mint a pozitívra. Ezért volna fontos, hogy a tudomány képviselői ne partizán­akcióban kezeljék a lelkeket, és a műsorszerkesztők se egyoldalúsítsanak. Buda Béla mondta egyszer, idézte a neves pszichológust a rendezvény moderátora, hogy ő a praxisában nem találkozott boldog melegekkel. A moderátor hozzátette: nyilván azért nem, mert a boldog melegek nem járnak pszichológushoz. Ahogy a boldog M5-szerkesztők sem járnak át a kérdés másik oldalára. De talán majd egyszer.

A logikának látszólag ellentmond az Ige

Szabadkai Bálint politológus, mentálhigiénés szakember, a 2015-ben létrejött Keresztények a melegekért csoport alapítója ott hallotta a melegekről bántó megnyilatkozásokat, ahol a legkevésbé számított volna rá: keresztény közösségekben. „Mivel tanultam társadalomtudományokat és foglalkoztam szociálpszichológiával is, nagyjából tisztában vagyok a bűnbakképzés mechanizmusával és az előítéletesség természetével. Értem, hogy a »buzizás« egyfajta feszültséglevezetési mód, de sajnos ez borzasztóan mérgező, mi több: bántalmazó légkört teremt, amely azokon az embereken csattan, akik ilyennek születtek… Egy melegre rákényszeríteni egy hetero párkapcsolatot csak azért, mert a közösség nem tudja elfogadni a meleg ember vele született irányultságát – ezt borzasztó dolognak látom.” A katolikus egyházon belüli szexuális erőszak áldozatának, Juan Carlos Cruznak mondta azt Ferenc pápa, hogy „Isten tette őt meleggé, és szereti őt”. Ez a kijelentés valószínűleg a homoszexualitással kapcsolatban elhangzott valaha volt legelfogadóbb üzenet a katolikus egyház vezetőjétől – állítják a Vatikánt ismerő források. Hozzáteszik ugyanakkor, hogy az egyháznak eddig sem volt határozottan el­ítélő álláspontja azzal kapcsolatban, hogy valaki miért lesz meleg. „Ha az Újszövetség szavait megkérdőjelezhetetlen igazságként fogadom el, akkor igazságként tekintek arra a mondatra is, hogy Isten a férfit és a nőt teremtette házasságra, hogy gyermekeket nemzenek. Ha ezt keresztényként megkérdőjelezem, akkor nem történik más, mint hogy engedek a kísértésnek – ez az a rendszer, amiben értelmet nyer az a sok szempontból megkérdőjelezhető mondat, hogy a homoszexualitás gyógyítható” – mondja Hartmann Balázs keresztény teológus. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Biblia nem sok helyen tér ki az azonos neműek vonzalmára – az Újszövetség például egyetlen helyen említi. „Pál Rómaiaknak írt levelében arról a kísértésről beszél, amikor a férfiak abbahagyták az asszonnyal való természetes életet és egymás iránt gerjedtek vágyra.” Keményebb szavakkal csak a nemi erőszakot, a pederasztiát és a prostitúciót marasztalja el, ugyanakkor a saját nemhez vonzódást is kísértésként említi, melyből Jézussal karöltve mutat kiutat. „A homoszexualitás gyógyítása terminus ebben az egyetlen, számunkra igazságként elfogadott rendszerben értelmezhető egyedül, és annyit jelent: ha te is kísértésként tekintesz a nő-férfi vonaltól eltérő szexuális vonzalmadra, arra a hit és Jézus tud megoldást” – magyarázza Hartmann Balázs a keresztény álláspontot. Azt mondja, rengeteg olyan esetet ismer, amikor a megtérés hatására változott a szexuális orientáció. De ha a „rendszer bármely sarokköve” nincs a helyén, ha valaki nem hisz, mást hisz vagy a tudományt tekinti alapvetésnek, a „gyógyítás” szó értelmét veszti. „Abban a másik kontextusban nincs mit gyógyítani. Mondhatják sokan, micsoda arrogancia egyetlen igazságként tekinteni az Újszövetségre, de a keresztény hitnek ez a lényege: az írás adta bizonyosság. Ha ez nincs, hit sincs. Számunkra.”

Az Édenkert után vajon mi jön

Publikálás dátuma
2019.02.02. 15:00

Fotó: AFP
Néhány évtizeddel ezelőtt új földtörténeti kor kezdődött, amelyet már az emberi tevékenység alakított. Ha az emberiség néhány éven belül nem változtat az életmódján, éppen saját maga számára teszi élhetetlenné a bolygót.
Gatyarohasztó nyarak, őszi és tavaszi kánikulák, pusztító viharok és hirtelen jött havazások – egyelőre ennyit érzékelünk abból a változásból, ami valószínűleg nem kevesebb, mint egy új földtörténeti kor kezdete. Legalábbis ezt állítja sok más tudós mellett Sir David Attenborough, akinek a szavára a nagyhatalmú vezetők mellett a hétköznapi emberek is oda szoktak figyelni, hiszen filmjei és könyvei, érzékeny, szemlélődő, az élőlényeket és a természet csodáit maximálisan tiszteletben tartó hozzáállása generációk környezetről alkotott képét formálta. Nem véletlen, hogy a múlt héten rendezett davosi Világgazdasági Fórum megszólalásai közül az övé kapta a legnagyobb figyelmet, igaz, nem is finomkodott: Az „Édenkert nincs többé” címet adta az előadásának. Ebben arról beszélt, hogy ő és a korosztálya szó szerint egy másik korszakból, a holocén földtörténeti korból származik, amelynek immáron vége. A 92 éves természettudós próbálta felhívni a világ vezetőinek figyelmét, hogy a 11 700 évig tartó holocén korszak éppen azzal tette lehetővé az emberiség felemelkedését, hogy viszonylag állandó volt a klímája, így alakulhatott ki a Föld ma ismert földrajza és élővilága. Az emberi közösségek letelepedhettek, a környezeti viszonyokhoz alkalmazkodva belevágtak a növénytermesztésbe, és lassan kialakult a civilizáció. Az állandóság lassan az áruk és eszmék szabad áramlásához vezetett, ami globálisan is összekapcsolta az emberi közösségeket. És éppen az emberi civilizáció hatására változik meg most a környezetünk visszafordíthatatlanul: az antropocén korszak már az emberi tevékenység által alakított ökoszisztéma kora. Attenborough szerint a károk helyrehozhatatlanok lesznek, amennyiben a világ vezetői nem tesznek határozott erőfeszítéseket a klímaváltozás elleni harcban. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet: túl kell lépni a bűntudaton és a vádaskodáson. Ez bizonyára üzenet volt a politikusoknak, hiszen egyelőre a világ legnagyobb országainak vezetői – például Donald Trump – leginkább csak egymásra mutogatnak, rosszabb esetben egyszerűen tagadják vagy bagatellizálják az emberi tevékenység klímára gyakorolt hatását. 

Még nem hivatalos

Az antropocén kort hivatalosan még nem ismerték el új földtörténeti korszakként, bár a kifejezést már az 1980-as években is használta néhány tudós a jelenlegi értelmében. A tudományos köztudatban Paul J. Crutzen Nobel-díjas légkörkémikus terjesztette el a 2000-es években, amikor már nehéz lett volna letagadni, hogy a Föld klímájában gyökeres változások történnek. 2016-ban egy Fokvárosban rendezett nemzetközi földtani konferencián javasolták a résztvevők, hogy a tudomány hivatalosan is zárja le a holocén kort, az antropocén kezdetének pedig az 1950-es éveket javasolták, mert ekkor terjedtek el a radioaktív anyagok a bolygón, a nukleáris kísérletek pedig maradandó nyomokat hagytak a környezetünkön. De ez csak egy a rengeteg emberi tevékenység közül, amelyek beláthatatlan hatást gyakorolnak a Földre. A II. világháború utáni népességrobbanás, a műanyagok használata, amelyek mikroszemcséi már mindenhol ott vannak, az erdőirtás, a nagyipari állattartás terjedése, az ásványkincsek kitermelése és nem utolsósorban a levegőbe eregetett rengeteg káros anyag külön-külön is hatalmas károkat okoz, együtt pedig megpecsételhetik a Föld sorsát. Vagy legalábbis az emberiségét; a bolygó túlél bennünket, kérdés, hogy milyen állapotban.

Mit mondanak a kövek?

Számos oka van, hogy az antropocént egyelőre nem ismerték el hivatalos földtörténeti korszakként. A kritikus tudósok szerint az új korszak létezése nem igazolható például olyan kőzet- és rétegtani eszközökkel, amelyek a többi időszakot megkülönböztetik egymástól. Szerintük az antropocén teoretikusai sokkal inkább történelmi megfigyelésekre és a jövőre vonatkozó prognózisokra alapozzák a korszak meghatározását a geológiai tények helyett. Vagyis ők úgy gondolják, az új földtörténeti korszak bevezetésének szándéka sokkal inkább politikai, mint tudományos. Az elmélet alátámasztásán dolgozó tudósokból álló Antropocén Munkacsoport (Anthropocene Working Group) viszont azt állítja, geológiai kutatásaik is igazolják az új korszak létezését: a kőzet rétegeiben már kimutathatóan jelen vannak a műanyagok, a szálló hamu nyomai, az alumínium és a beton is. És bár az emberi tényezőt hangsúlyozó névadás valóban bír politikai tartalommal, az új korszak létezése tagadhatatlan, függetlenül attól, hogy ez mennyire látszik az évmilliók alatt alakuló kőzetekben. Mindemellett a tudósok folyamatosan dolgoznak, hogy egyre több tudományos bizonyítékot találjanak annak igazolására, hogy néhány évtizeddel ezelőtt valami végérvényesen megváltozott a Földön.

Nehéz a szembenézés

Ennek széles körű elismerését valószínűleg az is nehezíti a világ vezető gazdaságainak ellenállása mellett, hogy az emberiség nehezen néz szembe saját felelősségével. Amennyiben belátjuk, hogy a bolygón zajló negatív környezeti folyamatok egyenes következményei az emberiség életmódjának, nem lehet tovább hárítani a felelősséget. Ez pedig ijesztő, és minden eddiginél nagyobb terhet rak a döntéshozókra, de az átlagemberekre is, hogy átgondolják hosszú távon fenntarthatatlan életmódjukat. A világ vezetői egyelőre nehezen látják be, hogy alig van olyan globális probléma, amelynek ne lenne köze a klímaváltozáshoz és a bolygó állapotához, elég csak a népvándorlásra, gazdasági növekedés lehetőségeire, a népesedési problémákra vagy az egészségügyi kihívásokra gondolni. Sikert pedig ez esetben biztosan csak egy globális összefogás hozhat. Ahogy a Föld tönkretétele, a „megjavítása” is az emberiség lényegi természetéből fakadhat. Az ember alapvetően egy problémamegoldó faj: amennyiben az emberiség nem kérdőjelezi meg tovább saját szerepét a környezet alakításában, képes lehet megtalálni a megoldást, és olyan világot kialakítani maga számára, ahol van elég tiszta víz és levegő, megfelelő mennyiségű táplálék és energia. De már nincs sok vesztegetni való idő, Attenborough szerint a következő néhány év döntései évezredekre fogják meghatározni az emberiség és a bolygó jövőjét.

Hol áll meg?

Jelenleg 7,68 milliárd ember él a Földön, míg az időszámításunk szerinti első évben egyes becslések szerint 170, mások szerint körülbelül 250 millió volt a bolygó emberi lakossága. A növekedés egyre gyorsabb: 200 ezer év kellett ahhoz, hogy az emberek létszáma elérje az 1 milliárd főt, a következő 700 évben viszont 7 milliárdra nőtt a populáció. Ha semmi nem változik, az ENSZ becslése szerint 2040-re 9, az évszázad végére pedig akár 11 milliárdan is lehetünk, az viszont kérdés, hogy a Föld elbír-e ennyi embert a hátán. Egyre több tudós állítja viszont, hogy az ENSZ téved, és a népességnövekedés meg fog állni valahol 8 és 9 milliárd között az évszázad közepén, és lassú csökkenésbe kezd. Jørgen Randers norvég akadémikus egyike volt azoknak, akik már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek, hogy a túlnépesedés globális katasztrófához vezet majd. Mostanra viszont meggondolta magát, és azt állítja: az emberiség létszáma soha nem éri el a 9 milliárd főt. Véleményét egyre többen osztják a vezető tudósok közül, a Deutsche Bank számára készült tanulmány szerint például 2055-ben 8,7 milliárd embernél lesz a csúcs. Mindezt arra alapozzák, az ENSZ egyáltalán nem számol azzal, hogy a városi életmód együtt jár a termékenység csökkenésével. Márpedig jelenleg az emberiség 55 százaléka él városokban, 30 éven belül ez az arány a kétharmadot is eléri majd. Márpedig egy városias közegben a gyerekek megítélése is más – hangozzék bár furcsán, míg egy természetközeli, falusias környezetben plusz egy dolgos kézként tekintenek rájuk, a városokban még egy éhes szájat jelentenek. Ennél is fontosabb tényező, hogy egy városban élő nőnek jobb a hozzáférése az információkhoz, az oktatáshoz, és több kapcsolatot tud teremteni más nőkkel. Történelmi tapasztalat, hogy minél inkább ura egy nő a saját testének és életének, annál kevesebb gyereket vállal. Az ilyen környezetben a családi és a vallási nyomás is kisebb, a kollégák, barátok hatása jóval nagyobb a gyerekvállalással kapcsolatos döntésekre. Európában, Japánban vagy éppen Kubában már egy ideje bevándorlás nélkül csökken a népesség, a nők átlagosan kevesebb mint 2,1 gyereket vállalnak. Ennél is meglepőbb, hogy ma már Kínában is csak 1,5 a termékenységi ráta, emellett Brazíliában és Indiában is hanyatlik a gyerekvállalási kedv. Jelenleg Afrika tekinthető a „túlnépesedés bölcsőjének”, ráadásul a kontinens nagy része szegény és vidékies, nem igazán indultak el azok a fejlődési folyamatok, amelyek miatt kevesebb gyereket vállalnának az emberek. A kutatók egy része ennek ellenére optimista, Kenyában például egyre több nő tanul, az utóbbi három évtizedben 32 százalékra nőtt a városokban élők száma, és a mobileszközök is megállíthatatlanul terjednek. Hasonló utat jár Ruanda is, de Nigerben például átlagosan 7, Maliban 6 gyereket szülnek a nők. A népességnövekedés megállításában kulcskérdés, hogy a szubszaharai országokban is megkezdődjön a városiasodás.

Szerző