Melegek, leszbikusok és a köztévé: Csak a homofóbia gyógyítható

Publikálás dátuma
2019.02.02. 17:00

Fotó: Shutterstock
Ismét fellángolt a vita a homoszexualitás gyógyíthatóságától, amivel az a legnagyobb gond, hogy a vitázók soha nincsenek azonos térben és időben. A mai traumatizáló szituáción az állami televízió sem sokat segített.
A homoszexualitás gyógyításával kísérletező pszichológusok közül egy sem tette tiszteletét a Háttér Társaság hétfői rendezvényén. Nem voltak ott az M5 köztévé szerkesztői sem, akik egy titkos konferenciáról tudósítva nemrég változtatható állapotként, betegségként mutatták be az azonos neműekhez vonzódást. Pedig hajuk szála sem görbült volna; a Bem mozi közönsége nem revánsra vágyott, hanem eszmecserére. Volna miről beszélgetni ott, ahol a kormánybarát napilap publicistája szerint a Billy Eliott című operett-előadás nemcsak melegpropaganda, de fertőző is. Utóbb a köztévé Ez itt a kérdés… című műsorában szabadult el a hétmérföldes homofóbia. A háromnegyed órás történetet érdemes visszanézni: oly vérfagyasztó izgalommal vezették föl a stúdióbeszélgetést, mintha a rák gyógyszerének feltalálói között jártak volna, akik azért nem mernek előbújni, mert félnek az ellenérdekelt gyógyszergyárak mesterlövészeitől. A mű­sor mintha egyetlen gondolatot akart volna közvetíteni, de azt nagyon: agresszív nyugati meleglobbi akadályozza a homoszexualitás gyógyítását. 

Igenis, hogy, igenis

„Kevesen tudják, hogy a világ legkülönbözőbb részein élnek olyan orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, akik igenis komoly kutató- és tudományos munka eredményeként képesek homoszexuálisként élt embereket kiemelni ebből az állapotból, betegségből, másságból – mondja egy női hang, a Világmegváltó Tudományos Eredmény közlésének izgalmával. – Nem csoda, hogy ők azok, akik rengeteg támadást kapnak a fősodratú véleményt képviselőktől, és károsnak vagy egyszerűen áltudományosnak bélyegzik a munkásságukat. Félnek beszélni kutatásaikról, azokról az esetekről, amikor igenis sikerül visszavezetni a homoszexua­litásból a heteroszexualitásba nem egy, nem két embertársunkat.” Ezen a ponton ajánlatos megállni picit, s leszögezni, a tudomány nem tudja a pontos választ a szexuális orientáció kialakulására, de oda már 1973-ban eljutott, hogy a homoszexualitás nem betegség, így gyógyítani nemcsak nem érdemes, de veszélyes is. Kutatni persze lehet és kell is a kérdést, hiszen a nemi identitás, viselkedés változása is roppant figyelemre méltó téma. A férfi és a női szerepeket, identitásokat, orientáció­kat nem úgy kell azonban elképzelni, hogy van a férfi, van a nő, és közte minden más eltévelyedés, betegség. Az Alfred Kinsey nevéhez fűződő skálán a 0 jelenti a teljesen heteroszexuális embert, a 6-os a teljesen homoszexuálist, és a legtöbb ember valahol a kettő között működik. A belátáshoz elég, ha a nőies férfiakra és a férfias nőkre gondolunk, a világ – szerencsére – nem Arnold Schwarzeneggerekből és Paris Hiltonokból áll.  

Veszedelmes sarlatánok

A titkos konferencián tárgyalt „reparatív, konverziós vagy helyreállító terápiás folyamatok” akár 5-10 évig is eltarthatnak. Ha az eseteknek mondjuk 10-20 százalékában „eredményesek”, mert a kliensek a Kinsey-skálán egyet lépnek a vágyott irányba, viszont az eltékozolt pénz és idő, valamint a kudarc miatt 60-70 százalékában alakul ki szuicid érzésük, akkor ezt korrektnek és méltányosnak bizonyosan nem nevezhetjük. Így foglalható össze annak a platformnak a valósága, amiről a Bem moziban tartott e heti fórumon Faix-Prukner Csilla, Lászlóffy Julianna és Németh Ádám pszichológus – utóbbi a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ-szekciójának az elnöke – is „méltatott”. Mindannyian régóta keresik a kapcsolatot a reparatív terápiát végzőkhöz, az októberi konferencia helyszínét és időpontját külföldi szakemberektől próbálták megtudni, hogy valamiképpen bejelentkezhessenek, de ez nem sikerült. Ez zárt közeg, mert bár vannak ilyen kezelések, egyetlen hirdetést sem lehet találni az interneten. Nem azért, mert bántódás érné őket, hanem mert a tudomány szerint a szexuális orientáció az ösztönös vágyakról szól, ezért megváltoztatása lehetetlen. A szexuális identifikáció már valamelyest mobilabb fogalom, és akár tudatosan is alakítható: „bár a nőkhöz vonzódom, de nem akarom bántani a családomat, eleget teszek a társadalom elvárásainak, és a férjemének is”. Ez egy elég szomorú, boldogtalan életet vetít előre, és ezen nem segít a konvenciók mögül elégedetten bólogató többség öröme sem. A harmadik kategória, a szexuális viselkedés változtatható a legkönnyebben, hiszen ezek egyszerű döntések arról, ki miként éli meg a szexualitását.

Boldogok a sajtókészítők

„Ha a tudomány képes befolyásolni a szexuális orientációt, akkor engem változtassatok meleggé! Mi ez az elcseszett őrület?” – kérdezte nemcsak a tört magyarsága miatt viccesen egy Kris Kristofferson-kinézetű felszólaló, utalva a dühöngő homofóbiára is. Egy szexuálpszichológus azt hiányolta, hogy szakmájának a képviselői kifelejtődnek a hasonló fórumokból. Egy pszichológus arról beszélt, hogy egy kliense „Ajax”-kaliberű, maszkulin, tradicionális csapat vezetője, és „szakmai” problémát okoz neki a nemrég felfedezett melegsége. A Háttér-fórumon kiderült: a homoszexualitás gyakran traumatizáló közeget jelent az érintettek számára. Ezen nem sokat segít, ha a gyógyításukról titkos konferencián értekeznek, mert a nem heterók (szakmailag így pontos, annyiféle irányultság van a hetero- és homoszexuális orientáció között) sokkal érzékenyebbek a negatív kontextusra, mint a pozitívra. Ezért volna fontos, hogy a tudomány képviselői ne partizán­akcióban kezeljék a lelkeket, és a műsorszerkesztők se egyoldalúsítsanak. Buda Béla mondta egyszer, idézte a neves pszichológust a rendezvény moderátora, hogy ő a praxisában nem találkozott boldog melegekkel. A moderátor hozzátette: nyilván azért nem, mert a boldog melegek nem járnak pszichológushoz. Ahogy a boldog M5-szerkesztők sem járnak át a kérdés másik oldalára. De talán majd egyszer.

A logikának látszólag ellentmond az Ige

Szabadkai Bálint politológus, mentálhigiénés szakember, a 2015-ben létrejött Keresztények a melegekért csoport alapítója ott hallotta a melegekről bántó megnyilatkozásokat, ahol a legkevésbé számított volna rá: keresztény közösségekben. „Mivel tanultam társadalomtudományokat és foglalkoztam szociálpszichológiával is, nagyjából tisztában vagyok a bűnbakképzés mechanizmusával és az előítéletesség természetével. Értem, hogy a »buzizás« egyfajta feszültséglevezetési mód, de sajnos ez borzasztóan mérgező, mi több: bántalmazó légkört teremt, amely azokon az embereken csattan, akik ilyennek születtek… Egy melegre rákényszeríteni egy hetero párkapcsolatot csak azért, mert a közösség nem tudja elfogadni a meleg ember vele született irányultságát – ezt borzasztó dolognak látom.” A katolikus egyházon belüli szexuális erőszak áldozatának, Juan Carlos Cruznak mondta azt Ferenc pápa, hogy „Isten tette őt meleggé, és szereti őt”. Ez a kijelentés valószínűleg a homoszexualitással kapcsolatban elhangzott valaha volt legelfogadóbb üzenet a katolikus egyház vezetőjétől – állítják a Vatikánt ismerő források. Hozzáteszik ugyanakkor, hogy az egyháznak eddig sem volt határozottan el­ítélő álláspontja azzal kapcsolatban, hogy valaki miért lesz meleg. „Ha az Újszövetség szavait megkérdőjelezhetetlen igazságként fogadom el, akkor igazságként tekintek arra a mondatra is, hogy Isten a férfit és a nőt teremtette házasságra, hogy gyermekeket nemzenek. Ha ezt keresztényként megkérdőjelezem, akkor nem történik más, mint hogy engedek a kísértésnek – ez az a rendszer, amiben értelmet nyer az a sok szempontból megkérdőjelezhető mondat, hogy a homoszexualitás gyógyítható” – mondja Hartmann Balázs keresztény teológus. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Biblia nem sok helyen tér ki az azonos neműek vonzalmára – az Újszövetség például egyetlen helyen említi. „Pál Rómaiaknak írt levelében arról a kísértésről beszél, amikor a férfiak abbahagyták az asszonnyal való természetes életet és egymás iránt gerjedtek vágyra.” Keményebb szavakkal csak a nemi erőszakot, a pederasztiát és a prostitúciót marasztalja el, ugyanakkor a saját nemhez vonzódást is kísértésként említi, melyből Jézussal karöltve mutat kiutat. „A homoszexualitás gyógyítása terminus ebben az egyetlen, számunkra igazságként elfogadott rendszerben értelmezhető egyedül, és annyit jelent: ha te is kísértésként tekintesz a nő-férfi vonaltól eltérő szexuális vonzalmadra, arra a hit és Jézus tud megoldást” – magyarázza Hartmann Balázs a keresztény álláspontot. Azt mondja, rengeteg olyan esetet ismer, amikor a megtérés hatására változott a szexuális orientáció. De ha a „rendszer bármely sarokköve” nincs a helyén, ha valaki nem hisz, mást hisz vagy a tudományt tekinti alapvetésnek, a „gyógyítás” szó értelmét veszti. „Abban a másik kontextusban nincs mit gyógyítani. Mondhatják sokan, micsoda arrogancia egyetlen igazságként tekinteni az Újszövetségre, de a keresztény hitnek ez a lényege: az írás adta bizonyosság. Ha ez nincs, hit sincs. Számunkra.”

Az Édenkert után vajon mi jön

Publikálás dátuma
2019.02.02. 15:00

Fotó: AFP
Néhány évtizeddel ezelőtt új földtörténeti kor kezdődött, amelyet már az emberi tevékenység alakított. Ha az emberiség néhány éven belül nem változtat az életmódján, éppen saját maga számára teszi élhetetlenné a bolygót.
Gatyarohasztó nyarak, őszi és tavaszi kánikulák, pusztító viharok és hirtelen jött havazások – egyelőre ennyit érzékelünk abból a változásból, ami valószínűleg nem kevesebb, mint egy új földtörténeti kor kezdete. Legalábbis ezt állítja sok más tudós mellett Sir David Attenborough, akinek a szavára a nagyhatalmú vezetők mellett a hétköznapi emberek is oda szoktak figyelni, hiszen filmjei és könyvei, érzékeny, szemlélődő, az élőlényeket és a természet csodáit maximálisan tiszteletben tartó hozzáállása generációk környezetről alkotott képét formálta. Nem véletlen, hogy a múlt héten rendezett davosi Világgazdasági Fórum megszólalásai közül az övé kapta a legnagyobb figyelmet, igaz, nem is finomkodott: Az „Édenkert nincs többé” címet adta az előadásának. Ebben arról beszélt, hogy ő és a korosztálya szó szerint egy másik korszakból, a holocén földtörténeti korból származik, amelynek immáron vége. A 92 éves természettudós próbálta felhívni a világ vezetőinek figyelmét, hogy a 11 700 évig tartó holocén korszak éppen azzal tette lehetővé az emberiség felemelkedését, hogy viszonylag állandó volt a klímája, így alakulhatott ki a Föld ma ismert földrajza és élővilága. Az emberi közösségek letelepedhettek, a környezeti viszonyokhoz alkalmazkodva belevágtak a növénytermesztésbe, és lassan kialakult a civilizáció. Az állandóság lassan az áruk és eszmék szabad áramlásához vezetett, ami globálisan is összekapcsolta az emberi közösségeket. És éppen az emberi civilizáció hatására változik meg most a környezetünk visszafordíthatatlanul: az antropocén korszak már az emberi tevékenység által alakított ökoszisztéma kora. Attenborough szerint a károk helyrehozhatatlanok lesznek, amennyiben a világ vezetői nem tesznek határozott erőfeszítéseket a klímaváltozás elleni harcban. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet: túl kell lépni a bűntudaton és a vádaskodáson. Ez bizonyára üzenet volt a politikusoknak, hiszen egyelőre a világ legnagyobb országainak vezetői – például Donald Trump – leginkább csak egymásra mutogatnak, rosszabb esetben egyszerűen tagadják vagy bagatellizálják az emberi tevékenység klímára gyakorolt hatását. 

Még nem hivatalos

Az antropocén kort hivatalosan még nem ismerték el új földtörténeti korszakként, bár a kifejezést már az 1980-as években is használta néhány tudós a jelenlegi értelmében. A tudományos köztudatban Paul J. Crutzen Nobel-díjas légkörkémikus terjesztette el a 2000-es években, amikor már nehéz lett volna letagadni, hogy a Föld klímájában gyökeres változások történnek. 2016-ban egy Fokvárosban rendezett nemzetközi földtani konferencián javasolták a résztvevők, hogy a tudomány hivatalosan is zárja le a holocén kort, az antropocén kezdetének pedig az 1950-es éveket javasolták, mert ekkor terjedtek el a radioaktív anyagok a bolygón, a nukleáris kísérletek pedig maradandó nyomokat hagytak a környezetünkön. De ez csak egy a rengeteg emberi tevékenység közül, amelyek beláthatatlan hatást gyakorolnak a Földre. A II. világháború utáni népességrobbanás, a műanyagok használata, amelyek mikroszemcséi már mindenhol ott vannak, az erdőirtás, a nagyipari állattartás terjedése, az ásványkincsek kitermelése és nem utolsósorban a levegőbe eregetett rengeteg káros anyag külön-külön is hatalmas károkat okoz, együtt pedig megpecsételhetik a Föld sorsát. Vagy legalábbis az emberiségét; a bolygó túlél bennünket, kérdés, hogy milyen állapotban.

Mit mondanak a kövek?

Számos oka van, hogy az antropocént egyelőre nem ismerték el hivatalos földtörténeti korszakként. A kritikus tudósok szerint az új korszak létezése nem igazolható például olyan kőzet- és rétegtani eszközökkel, amelyek a többi időszakot megkülönböztetik egymástól. Szerintük az antropocén teoretikusai sokkal inkább történelmi megfigyelésekre és a jövőre vonatkozó prognózisokra alapozzák a korszak meghatározását a geológiai tények helyett. Vagyis ők úgy gondolják, az új földtörténeti korszak bevezetésének szándéka sokkal inkább politikai, mint tudományos. Az elmélet alátámasztásán dolgozó tudósokból álló Antropocén Munkacsoport (Anthropocene Working Group) viszont azt állítja, geológiai kutatásaik is igazolják az új korszak létezését: a kőzet rétegeiben már kimutathatóan jelen vannak a műanyagok, a szálló hamu nyomai, az alumínium és a beton is. És bár az emberi tényezőt hangsúlyozó névadás valóban bír politikai tartalommal, az új korszak létezése tagadhatatlan, függetlenül attól, hogy ez mennyire látszik az évmilliók alatt alakuló kőzetekben. Mindemellett a tudósok folyamatosan dolgoznak, hogy egyre több tudományos bizonyítékot találjanak annak igazolására, hogy néhány évtizeddel ezelőtt valami végérvényesen megváltozott a Földön.

Nehéz a szembenézés

Ennek széles körű elismerését valószínűleg az is nehezíti a világ vezető gazdaságainak ellenállása mellett, hogy az emberiség nehezen néz szembe saját felelősségével. Amennyiben belátjuk, hogy a bolygón zajló negatív környezeti folyamatok egyenes következményei az emberiség életmódjának, nem lehet tovább hárítani a felelősséget. Ez pedig ijesztő, és minden eddiginél nagyobb terhet rak a döntéshozókra, de az átlagemberekre is, hogy átgondolják hosszú távon fenntarthatatlan életmódjukat. A világ vezetői egyelőre nehezen látják be, hogy alig van olyan globális probléma, amelynek ne lenne köze a klímaváltozáshoz és a bolygó állapotához, elég csak a népvándorlásra, gazdasági növekedés lehetőségeire, a népesedési problémákra vagy az egészségügyi kihívásokra gondolni. Sikert pedig ez esetben biztosan csak egy globális összefogás hozhat. Ahogy a Föld tönkretétele, a „megjavítása” is az emberiség lényegi természetéből fakadhat. Az ember alapvetően egy problémamegoldó faj: amennyiben az emberiség nem kérdőjelezi meg tovább saját szerepét a környezet alakításában, képes lehet megtalálni a megoldást, és olyan világot kialakítani maga számára, ahol van elég tiszta víz és levegő, megfelelő mennyiségű táplálék és energia. De már nincs sok vesztegetni való idő, Attenborough szerint a következő néhány év döntései évezredekre fogják meghatározni az emberiség és a bolygó jövőjét.

Hol áll meg?

Jelenleg 7,68 milliárd ember él a Földön, míg az időszámításunk szerinti első évben egyes becslések szerint 170, mások szerint körülbelül 250 millió volt a bolygó emberi lakossága. A növekedés egyre gyorsabb: 200 ezer év kellett ahhoz, hogy az emberek létszáma elérje az 1 milliárd főt, a következő 700 évben viszont 7 milliárdra nőtt a populáció. Ha semmi nem változik, az ENSZ becslése szerint 2040-re 9, az évszázad végére pedig akár 11 milliárdan is lehetünk, az viszont kérdés, hogy a Föld elbír-e ennyi embert a hátán. Egyre több tudós állítja viszont, hogy az ENSZ téved, és a népességnövekedés meg fog állni valahol 8 és 9 milliárd között az évszázad közepén, és lassú csökkenésbe kezd. Jørgen Randers norvég akadémikus egyike volt azoknak, akik már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek, hogy a túlnépesedés globális katasztrófához vezet majd. Mostanra viszont meggondolta magát, és azt állítja: az emberiség létszáma soha nem éri el a 9 milliárd főt. Véleményét egyre többen osztják a vezető tudósok közül, a Deutsche Bank számára készült tanulmány szerint például 2055-ben 8,7 milliárd embernél lesz a csúcs. Mindezt arra alapozzák, az ENSZ egyáltalán nem számol azzal, hogy a városi életmód együtt jár a termékenység csökkenésével. Márpedig jelenleg az emberiség 55 százaléka él városokban, 30 éven belül ez az arány a kétharmadot is eléri majd. Márpedig egy városias közegben a gyerekek megítélése is más – hangozzék bár furcsán, míg egy természetközeli, falusias környezetben plusz egy dolgos kézként tekintenek rájuk, a városokban még egy éhes szájat jelentenek. Ennél is fontosabb tényező, hogy egy városban élő nőnek jobb a hozzáférése az információkhoz, az oktatáshoz, és több kapcsolatot tud teremteni más nőkkel. Történelmi tapasztalat, hogy minél inkább ura egy nő a saját testének és életének, annál kevesebb gyereket vállal. Az ilyen környezetben a családi és a vallási nyomás is kisebb, a kollégák, barátok hatása jóval nagyobb a gyerekvállalással kapcsolatos döntésekre. Európában, Japánban vagy éppen Kubában már egy ideje bevándorlás nélkül csökken a népesség, a nők átlagosan kevesebb mint 2,1 gyereket vállalnak. Ennél is meglepőbb, hogy ma már Kínában is csak 1,5 a termékenységi ráta, emellett Brazíliában és Indiában is hanyatlik a gyerekvállalási kedv. Jelenleg Afrika tekinthető a „túlnépesedés bölcsőjének”, ráadásul a kontinens nagy része szegény és vidékies, nem igazán indultak el azok a fejlődési folyamatok, amelyek miatt kevesebb gyereket vállalnának az emberek. A kutatók egy része ennek ellenére optimista, Kenyában például egyre több nő tanul, az utóbbi három évtizedben 32 százalékra nőtt a városokban élők száma, és a mobileszközök is megállíthatatlanul terjednek. Hasonló utat jár Ruanda is, de Nigerben például átlagosan 7, Maliban 6 gyereket szülnek a nők. A népességnövekedés megállításában kulcskérdés, hogy a szubszaharai országokban is megkezdődjön a városiasodás.

Szerző

Túlélni az elképzelhetetlent

Publikálás dátuma
2019.02.02. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám
Árvíz, vörösiszap-katasztrófa, veronai buszbaleset. Tragédiák, amelyeket nem tudtak volna kiheverni az áldozatok a katasztrófapszichológusok segítsége nélkül. V. Komlósi Annamáriával, a Magyar Pszichológiai Társaság Katasztrófapszichológiai Szekciójának elnökével beszélgettünk.
Katasztrófa: olyan vészhelyzeti és tragikus esemény, amely drasztikusan megváltoztatja addigi életüket. Egyes, ember által okozott katasztrófák azonban elkerülhe­tőek lehetnének. A veronai buszbaleset alvászavarral küzdő sofőrjét például állapota ellenére munkára alkalmasnak találta az orvosa. A sofőr mellett most ő is gyanúsított az ügyben, egy év börtönre is ítélhetik. A személyes felelősségen túl milyen rendszerszintű problémára világíthat rá ez az eset?  Ez egy nagyon szomorú történet. Létezik ugyan egy évenkénti, kötelező orvosi vizsgálat, de sajnos nagyon nagy tömegek zúdulnak ilyenkor az ellátókra. Nincs mindig kellő idő és energia az alapos kivizsgálásra. Főleg, ha a vizsgált személy nem is jelez minden problémát. Ez persze nem menti fel sem az orvost, sem a sofőrt, aki tudott a problémájáról, és mégis vezetett. Két év telt el a tragédia óta. Hol tart most az érintettek pszicholó­giai ellátása? Ilyen eseteknél nem egyedül a túlélőknek és a családtagjukat elveszítő, közeli hozzátartozóknak lehet szüksége a támogatásra. A baráti körnek, ismerősöknek, olykor még az idegeneknek is komoly megrázkódtatás lehet egy ilyen katasztrófa. Ők az úgynevezett másodlagos, harmadlagos áldozatok. A pszichológusok elsősorban a közvetlenül érintettek ellátását próbálják biztosítani. Eleinte abban kellett segíteni, hogy felismerjék, melyek azok a fizikai és pszichés állapotok, amik természetesek ilyenkor és meddig. Engem a veronai tragédia utáni első időszakban több szülő is megkeresett, mondván, sok változást vettek észre a gyerekeik viselkedésén, de nem tudták, hogy azok mekkora bajt jeleznek. Nekik csak tanácsadó beszélgetésre volt szükségük, hogy megerősítsem őket abban, amit jól csinálnak, és beszéljek a későbbiekben várható tünetről. A Krízis Intervenciós Csoport (KINCS) tagjai, szakpszichológusok a buszbaleset helyszínén dolgoztak önkéntesként. Mit tapasztaltak az első időszakban, egyáltalán, hogyan lehet segíteni egy ilyen helyzetben? A távolság miatt nem tudtak az első perctől jelen lenni, de hat fő azonnal kocsiba ült és odautaztak. Érzelmileg és pszichésen is sokkos állapotba került fiatalokkal és felnőttekkel találkoztak, de mindenki másként reagált a helyzetre. Akadt, akinél az elidegenedés tünetei mutatkoztak, másnál a szorongásos rohamok, a pánik vagy a teljes lefagyás volt az érzelmi reakció. Volt, akinek még abban is segíteni kellett, hogy telefonon felhívja a hozzátartozóit, mert olyan állapotban volt, hogy még tárcsázni sem tudott. Hasonló érzelmi reakciók egyébként egy sokkal hétköznapibb helyzetben is előfordulhatnak. Magam is részese voltam olyan esetnek, hogy tűz miatt leállt a metró, mindenkinek ki kellett szállnia. Volt olyan utas, aki annyira megijedt, hogy szinte azt sem tudta, hol van. Mellette maradtam, amíg föl nem fogta a helyzetet. Attól nyugodott meg, hogy átélhette: van, aki nem hagyja magára ebben a helyzetben. Ilyenkor a legfontosabb, hogy az áldozatok egyéni szükségletei szerint foglalkozzunk velük. A veronai tragédia idején ön nem a helyszínre, hanem az érintett iskolába sietett, ahol a tanároknak, osztálytársaknak volt szüksége a pszichológusok munkájára. Hogy fogadták? Mivel a sítáborba korábbi évfolyamokból is mentek diákok, nagyon sok érintett volt. A megrázkódtatás miatt az első néhány napban az osztálytársaknak, a szülőknek, és a tantestületnek is kellett a támogatás. Egy egész iskolát érintő helyzetben nem elegendő az iskolapszichológus szaktudása. Kifejezetten katasztrófatrauma kezelésében járatos szakemberekre is szükség volt, akik pontosan tudják, hogy ilyenkor milyen módszerekkel lehet valóban segíteni. Egy ilyen tragédia hatása több évig tart. A súlyosan traumatizált embereknek hosszú távú segítségre van szükségük. Minimum három év, mire valaki fel tud dolgozni egy, a veronaihoz hasonló katasztrófát. A balesetnek nemrég volt a második évfordulója, tehát a folyamat még zajlik. Milyen szakaszokról beszélhetünk? Egy ilyen krízis másképp terheli meg az érintetteket az esemény bekövetkezésekor, egy-két hónap múlva vagy a tragédia első, és későbbi évfordulóikor. Az idő múlásával más-más pszichés problémák jöhetnek elő. Amikor egy közösséget érint a tragédia, az első hetekben mindenki segíteni akar, tettre kész állapotban van. Ezt szakszóval „mézesheteknek” szoktuk nevezni. Aztán, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy a történtek visszafordíthatatlanok és súlyos következményei vannak, akkor jön egy iszonyatos zuhanás. A vörösiszap-katasztrófa idején például ez akkor volt, mikor az emberek ráeszméltek arra, hogy nem tudnak visszamenni a házba, ahol addig teljesen feleslegesen lapátolták a sarat. A képviselő-testületnek megpróbáltam bemutatni, hogy milyen pszichés reakciók várhatók az esemény utáni krízisszakaszokban, hiszen ez segíthette volna a munkájukat. Magyarországon azonban a pszichológiának nincs elegendő presztízse ahhoz, hogy komolyan vegyék ezeket az előrejelzéseket. Pedig beigazolódott szinte minden. Legjobban azt sajnáltam, hogy sok kilincselésünk ellenére sem sikerült államilag finanszírozott pszichológus státuszt biztosítani. Szerencsénkre a Máltai Szeretetszolgálat alkalmazott a helyszínen egy pszichológus szakembert, akinek pár hónap elteltével már csaknem hatvan kliense volt. A veronai tragédiánál láttuk, hogy a helyzet azóta sem javult. Az ott érintettek többsége is a magánellátásban landolt, mert kevés az állami szakellátásban a pszichológus, hosszúak a várólisták, ráadásul az elérhető pszichológusok sem feltétlenül felkészültek a katasztrófakrízis kezelésére. Hiába lenne tehát szükség a munkájukra, a katasztrófa- és ­kríziskezelő szakpszichológusi képzésre a jelentkező is kevés. Épphogy összejött akkora létszám, hogy az ELTE el tudjon indítani egy ilyen költségtérítéses képzést. Miért nem érdeklődnek a terület iránt a fia­talok? Kevés a jelentkező, hiszen az itt szerzett tudás nem váltható közvetlenül magasabb jövedelemre. Egy katasztrófapszichológus sok esetben ingyen dolgozik súlyos katasztrófák idején. Éppen ezért szükség lenne arra, hogy állami támogatást kapjon a képzés, és legyenek megfelelően finanszírozott álláshelyek is. Sajnos eleve kevés a státusz, pedig a magyarok mentális állapota alapján sokkal több szakemberre lenne szükség. Egy katasztrófa idején rengetegen akarnak segíteni, és gyakran nemcsak szakemberek érkeznek, hanem elözönlik a helyszínt a képzetlen önkéntesek is. Milyen hátrányai lehetnek ennek? Ezt leginkább a vörösiszap-katasztrófa idején tapasztaltam, ott nagyon sokan akartak segíteni, önkénteskedni. Abba viszont már kevesen gondoltak bele, hogy valahogy nekik is fel kell majd dolgozniuk azt, amivel szembesülnek. Ennyire drámai emberi sorsokkal találkozni lai­kusként, felkészületlenül, ártalmas is lehet. Ahhoz, hogy valaki valóban képes legyen segíteni egy katasztrófa helyszínén, nagyon komoly önismeretre és stabilitásra van szükség. Még szakemberként sem könnyű mindig helytállni. Mikor egy fiatal kolléganőmmel Devecsert járva láttuk, hogy a házak egy részénél már embermagasságú a vörös elszíneződés, akkor szembesültünk igazán a csapás mértékével. A kolléganőmet annyira megviselte a látvány, hogy vissza kellett mennünk a szálláshelyünkre. 
Ahhoz, hogy egy pszichológus segíteni tudjon, szükség van az áldozatok együttműködésére is. Mennyire fogadták el Devecserben és Kolontáron a pszichológusi támogatást az érintettek? Egy pszichológusnak nagyon nehéz belépni egy ilyen helyzetbe, hiszen a szakmánkról nagyon keveset tudnak az emberek. Sokakban még mindig az a kép él, hogy mi vagyunk azok, akik jóságosan végighallgatjuk a szomorú embereket, vagy azokat kezeljük, akiknek valamilyen mentális betegsége van. A vörösiszap-katasztrófánál is tapasztaltuk, hogy lelki támogatásért inkább paphoz, lelkészhez fordultak az emberek. Szerencse, hogy már több felekezet részéről is elindult egyfajta nyitás a pszichológia felé. Devecserbe például segítőnek érkezett egy katolikus pap, Fodor János, aki a grazi egyetemen tanult katasztrófapasztorációt. Kiválóan értette a dolgát és velünk is együtt tudott működni. A KINCS korábbi tagjaival, akik önkéntes pszichológusként érkeztek a helyszínre, végiglátogattuk a kitelepített családokat, és találkoztunk olyan emberekkel, akiket nagyon mély depresszióból kellett kiemelni, óriási szükség volt a támogatásra, pszichológiai segítségre.
Szerző
Frissítve: 2019.02.02. 11:01