Melegek, leszbikusok és a köztévé: Csak a homofóbia gyógyítható

Publikálás dátuma
2019.02.02 17:00

Fotó: Shutterstock
Ismét fellángolt a vita a homoszexualitás gyógyíthatóságától, amivel az a legnagyobb gond, hogy a vitázók soha nincsenek azonos térben és időben. A mai traumatizáló szituáción az állami televízió sem sokat segített.
A homoszexualitás gyógyításával kísérletező pszichológusok közül egy sem tette tiszteletét a Háttér Társaság hétfői rendezvényén. Nem voltak ott az M5 köztévé szerkesztői sem, akik egy titkos konferenciáról tudósítva nemrég változtatható állapotként, betegségként mutatták be az azonos neműekhez vonzódást. Pedig hajuk szála sem görbült volna; a Bem mozi közönsége nem revánsra vágyott, hanem eszmecserére. Volna miről beszélgetni ott, ahol a kormánybarát napilap publicistája szerint a Billy Eliott című operett-előadás nemcsak melegpropaganda, de fertőző is. Utóbb a köztévé Ez itt a kérdés… című műsorában szabadult el a hétmérföldes homofóbia. A háromnegyed órás történetet érdemes visszanézni: oly vérfagyasztó izgalommal vezették föl a stúdióbeszélgetést, mintha a rák gyógyszerének feltalálói között jártak volna, akik azért nem mernek előbújni, mert félnek az ellenérdekelt gyógyszergyárak mesterlövészeitől. A mű­sor mintha egyetlen gondolatot akart volna közvetíteni, de azt nagyon: agresszív nyugati meleglobbi akadályozza a homoszexualitás gyógyítását. 

Igenis, hogy, igenis

„Kevesen tudják, hogy a világ legkülönbözőbb részein élnek olyan orvosok, pszichiáterek, pszichológusok, akik igenis komoly kutató- és tudományos munka eredményeként képesek homoszexuálisként élt embereket kiemelni ebből az állapotból, betegségből, másságból – mondja egy női hang, a Világmegváltó Tudományos Eredmény közlésének izgalmával. – Nem csoda, hogy ők azok, akik rengeteg támadást kapnak a fősodratú véleményt képviselőktől, és károsnak vagy egyszerűen áltudományosnak bélyegzik a munkásságukat. Félnek beszélni kutatásaikról, azokról az esetekről, amikor igenis sikerül visszavezetni a homoszexua­litásból a heteroszexualitásba nem egy, nem két embertársunkat.” Ezen a ponton ajánlatos megállni picit, s leszögezni, a tudomány nem tudja a pontos választ a szexuális orientáció kialakulására, de oda már 1973-ban eljutott, hogy a homoszexualitás nem betegség, így gyógyítani nemcsak nem érdemes, de veszélyes is. Kutatni persze lehet és kell is a kérdést, hiszen a nemi identitás, viselkedés változása is roppant figyelemre méltó téma. A férfi és a női szerepeket, identitásokat, orientáció­kat nem úgy kell azonban elképzelni, hogy van a férfi, van a nő, és közte minden más eltévelyedés, betegség. Az Alfred Kinsey nevéhez fűződő skálán a 0 jelenti a teljesen heteroszexuális embert, a 6-os a teljesen homoszexuálist, és a legtöbb ember valahol a kettő között működik. A belátáshoz elég, ha a nőies férfiakra és a férfias nőkre gondolunk, a világ – szerencsére – nem Arnold Schwarzeneggerekből és Paris Hiltonokból áll.  

Veszedelmes sarlatánok

A titkos konferencián tárgyalt „reparatív, konverziós vagy helyreállító terápiás folyamatok” akár 5-10 évig is eltarthatnak. Ha az eseteknek mondjuk 10-20 százalékában „eredményesek”, mert a kliensek a Kinsey-skálán egyet lépnek a vágyott irányba, viszont az eltékozolt pénz és idő, valamint a kudarc miatt 60-70 százalékában alakul ki szuicid érzésük, akkor ezt korrektnek és méltányosnak bizonyosan nem nevezhetjük. Így foglalható össze annak a platformnak a valósága, amiről a Bem moziban tartott e heti fórumon Faix-Prukner Csilla, Lászlóffy Julianna és Németh Ádám pszichológus – utóbbi a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ-szekciójának az elnöke – is „méltatott”. Mindannyian régóta keresik a kapcsolatot a reparatív terápiát végzőkhöz, az októberi konferencia helyszínét és időpontját külföldi szakemberektől próbálták megtudni, hogy valamiképpen bejelentkezhessenek, de ez nem sikerült. Ez zárt közeg, mert bár vannak ilyen kezelések, egyetlen hirdetést sem lehet találni az interneten. Nem azért, mert bántódás érné őket, hanem mert a tudomány szerint a szexuális orientáció az ösztönös vágyakról szól, ezért megváltoztatása lehetetlen. A szexuális identifikáció már valamelyest mobilabb fogalom, és akár tudatosan is alakítható: „bár a nőkhöz vonzódom, de nem akarom bántani a családomat, eleget teszek a társadalom elvárásainak, és a férjemének is”. Ez egy elég szomorú, boldogtalan életet vetít előre, és ezen nem segít a konvenciók mögül elégedetten bólogató többség öröme sem. A harmadik kategória, a szexuális viselkedés változtatható a legkönnyebben, hiszen ezek egyszerű döntések arról, ki miként éli meg a szexualitását.

Boldogok a sajtókészítők

„Ha a tudomány képes befolyásolni a szexuális orientációt, akkor engem változtassatok meleggé! Mi ez az elcseszett őrület?” – kérdezte nemcsak a tört magyarsága miatt viccesen egy Kris Kristofferson-kinézetű felszólaló, utalva a dühöngő homofóbiára is. Egy szexuálpszichológus azt hiányolta, hogy szakmájának a képviselői kifelejtődnek a hasonló fórumokból. Egy pszichológus arról beszélt, hogy egy kliense „Ajax”-kaliberű, maszkulin, tradicionális csapat vezetője, és „szakmai” problémát okoz neki a nemrég felfedezett melegsége. A Háttér-fórumon kiderült: a homoszexualitás gyakran traumatizáló közeget jelent az érintettek számára. Ezen nem sokat segít, ha a gyógyításukról titkos konferencián értekeznek, mert a nem heterók (szakmailag így pontos, annyiféle irányultság van a hetero- és homoszexuális orientáció között) sokkal érzékenyebbek a negatív kontextusra, mint a pozitívra. Ezért volna fontos, hogy a tudomány képviselői ne partizán­akcióban kezeljék a lelkeket, és a műsorszerkesztők se egyoldalúsítsanak. Buda Béla mondta egyszer, idézte a neves pszichológust a rendezvény moderátora, hogy ő a praxisában nem találkozott boldog melegekkel. A moderátor hozzátette: nyilván azért nem, mert a boldog melegek nem járnak pszichológushoz. Ahogy a boldog M5-szerkesztők sem járnak át a kérdés másik oldalára. De talán majd egyszer.

A logikának látszólag ellentmond az Ige

Szabadkai Bálint politológus, mentálhigiénés szakember, a 2015-ben létrejött Keresztények a melegekért csoport alapítója ott hallotta a melegekről bántó megnyilatkozásokat, ahol a legkevésbé számított volna rá: keresztény közösségekben. „Mivel tanultam társadalomtudományokat és foglalkoztam szociálpszichológiával is, nagyjából tisztában vagyok a bűnbakképzés mechanizmusával és az előítéletesség természetével. Értem, hogy a »buzizás« egyfajta feszültséglevezetési mód, de sajnos ez borzasztóan mérgező, mi több: bántalmazó légkört teremt, amely azokon az embereken csattan, akik ilyennek születtek… Egy melegre rákényszeríteni egy hetero párkapcsolatot csak azért, mert a közösség nem tudja elfogadni a meleg ember vele született irányultságát – ezt borzasztó dolognak látom.” A katolikus egyházon belüli szexuális erőszak áldozatának, Juan Carlos Cruznak mondta azt Ferenc pápa, hogy „Isten tette őt meleggé, és szereti őt”. Ez a kijelentés valószínűleg a homoszexualitással kapcsolatban elhangzott valaha volt legelfogadóbb üzenet a katolikus egyház vezetőjétől – állítják a Vatikánt ismerő források. Hozzáteszik ugyanakkor, hogy az egyháznak eddig sem volt határozottan el­ítélő álláspontja azzal kapcsolatban, hogy valaki miért lesz meleg. „Ha az Újszövetség szavait megkérdőjelezhetetlen igazságként fogadom el, akkor igazságként tekintek arra a mondatra is, hogy Isten a férfit és a nőt teremtette házasságra, hogy gyermekeket nemzenek. Ha ezt keresztényként megkérdőjelezem, akkor nem történik más, mint hogy engedek a kísértésnek – ez az a rendszer, amiben értelmet nyer az a sok szempontból megkérdőjelezhető mondat, hogy a homoszexualitás gyógyítható” – mondja Hartmann Balázs keresztény teológus. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Biblia nem sok helyen tér ki az azonos neműek vonzalmára – az Újszövetség például egyetlen helyen említi. „Pál Rómaiaknak írt levelében arról a kísértésről beszél, amikor a férfiak abbahagyták az asszonnyal való természetes életet és egymás iránt gerjedtek vágyra.” Keményebb szavakkal csak a nemi erőszakot, a pederasztiát és a prostitúciót marasztalja el, ugyanakkor a saját nemhez vonzódást is kísértésként említi, melyből Jézussal karöltve mutat kiutat. „A homoszexualitás gyógyítása terminus ebben az egyetlen, számunkra igazságként elfogadott rendszerben értelmezhető egyedül, és annyit jelent: ha te is kísértésként tekintesz a nő-férfi vonaltól eltérő szexuális vonzalmadra, arra a hit és Jézus tud megoldást” – magyarázza Hartmann Balázs a keresztény álláspontot. Azt mondja, rengeteg olyan esetet ismer, amikor a megtérés hatására változott a szexuális orientáció. De ha a „rendszer bármely sarokköve” nincs a helyén, ha valaki nem hisz, mást hisz vagy a tudományt tekinti alapvetésnek, a „gyógyítás” szó értelmét veszti. „Abban a másik kontextusban nincs mit gyógyítani. Mondhatják sokan, micsoda arrogancia egyetlen igazságként tekinteni az Újszövetségre, de a keresztény hitnek ez a lényege: az írás adta bizonyosság. Ha ez nincs, hit sincs. Számunkra.”

Frissítve: 2019.02.02 17:00

Duce-lincs post mortem

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:33

Fotó: Leemage/ AF
Húsvét vasárnapja 1946-ban is április 21-re esett. Az akkor 26 éves, politikusi álmokat dédelgető Domenico Leccisi a milánói Musocco-temető 16-os parcellájából kilopta Benito Mussolini holttestét.
„Mérhetetlenül ostoba volnék, ha azt kérném, hogy a halálom után hagyjanak békében. A nagy átalakulásokra, forradalmakra buzdító vezérek sírjai körül nem lehet nyugalom” – írta Mussolini 1932-ben egy öccsének címzett levélben, mintegy Kasszandra-jóslatként előrevetítve a jövőt. Azt, hogy „életművét” kvázi befejezettnek tekinti, már 1943 szeptemberében sem rejtette véka alá. Amikor a Tölgyfa-hadművelet során a németek kiszabadították a III. Viktor Emánuel parancsára letartóztatott Ducét grand-sassói fogságából, állítólag így sóhajtott fel: „ez aztán tényleg nem hiányzott”. Két nappal korábban még az ereit is megpróbálta felvágni a borotvájával, ami slendriánságának és az egyik őt őrző katona szemfülességének köszönhetően végül csak öngyilkossági kísérletként került be a fasiszta diktátor portfóliójába. Szűk két évvel később, rövid életű másodvirágzásnak, no meg a háborúnak végén azonban már nyilvánvaló volt, nincs más választása, mint menni vagy meghalni – ha nem is kimondottan rejtői értelemben. Ő az előbbit választotta, és menekülőre fogta. A konvojt Mussónál, a Comói-tó mellett állította meg a Garibaldi partizánbrigád, akiknek, ha lehet hinni a történelemkönyveknek, sejtésük sem volt róla, mekkora zsákmányt fogtak. Azt mondják, elsőre fel sem ismerték a páncélozott autóban német egyenruhában kuporgó Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit, olyan viaszfehér volt az arcuk és zavaros a tekintetük. Letartóztatásuknak azonnal híre ment, de hogy hol tartják fogva őket, az arra a két napra, amíg még életben voltak, titok maradt. Hogy egészen pontosan mi minden történt, mielőtt a milánói Loreto téren fellógatták őket, máig nem egyértelműen tisztázott – a hivatalos verzió szerint a Villa Belmonte kapujában egész egyszerűen agyonlőtte őket Pedro, a partizánparancsnok. A kivégzés helyén egyébként, hozzávetőleges hitelesítésként, a mai napig egy tábla díszeleg, melynek szövege rejtélyes mértéktartással fogalmaz: „Történelmi esemény helyszíne, 1945. 04. 28.”

Könyörgöm, akasszuk fel!

Az sem teljesen egyértelmű, hogy kerültek a tetemek a Comói-tó mellől Milánóba, de azt, hogy bizonyos Walter Audisio, becenevén Valerio ezredes kiteríti őket a Loreto tér kövére, már filmfelvételek bizonyítják. Figyelem! A tizennyolcas karikát idézve, itt hívjuk fel kedves olvasóink figyelmét, hogy a következő mondatok a nyugalom megzavarására alkalmas írói képeket tartalmaznak, továbbá a személyiséget károsító magatartásmintákat mutatnak be. A videón jól látszik, ahogy a partizánkordon igyekszik távol tartani a holttestektől a felbőszült tömeget, de azért az ügyesebbek utat tudnak vágni maguknak, hogy a Mussolini-test közelébe férkőzzenek és alaposan megköpködjék, urambocsá, picit megrugdossák. Egy teherautó is átverekszi magát a kordonon, megáll a fasiszta diktátor és fegyverhordozói – többet is kivégeztek eddigre – mellett, és a sofőr Mussolinire lépve száll ki. A tömeg ezen a jeleneten felbuzdulva egységes masszaként szakítja át a partizánkordont, a Loreto téren pedig elszabadul a pokol. Akik nem sokkal azelőtt még istenítették a Ducét, most elborult elmével ütik, vágják, rúgják és lövik cafatokra. Borotvált feje pillanatok alatt a felismerhetetlenségig torzult, a törött koponya repedései mentén szivárogni kezdett az agyvelő. (Nem holmi hatásvadászatból idézem ennyire részletesen az anamnézist, ennek később, keretes írásunkban még jelentősége lesz.) A tömeg egyre megfékezhetetlenebbnek tűnt, ezért néhányan úgy döntöttek, hogy a hullákat fejjel lefelé felkötik a téren lévő Esso-benzinkút tetőszerkezetére. Bár az emberek dühe alól némiképp sikerült kiszabadítani a tetemeket, a fellógatással rájuk nyomták a lehető legnagyobb gyalázat hentesbélyegét.

Lírai hullarablás

Mussolini és Clara Petacci holtteste a csak imitt-amott összecsengő beszámolók szerint a La Pace Hotelbe került, ahol először megmosták és felöltöztették, majd a halottasházba szállították őket. A boncolási jegyzőkönyv szerint Mussolini arca a felismerhetetlenségig roncsolódott, a feje deformálttá vált, a gerince teljesen összeomlott, állkapcsa szilánkokra tört, a mellkasát és a hátát lövések bemeneti és kimeneti nyílásai „díszítették”. A boncolás amúgy rendkívül vidám, kedélyes hangulatban zajlott – a végén az ott lábatlankodó újságírók és a boncnokok rembrandti csoportképben elevenítették fel dr. Tulp anatómiáját. A testet a milánói központi temető 16-os parcellájában, egy jeltelen sírban hantolták el, nagy sietve s talán még nagyobb titokban, remélvén, hogy ezzel lezártnak tekinthetik a sok szempontból kényelmetlen Mussolini-dossziét. Domenico Leccisi azonban nem így gondolta, és közel egy éven át, minden áldott este, amikor elvonatozott a temető mellett, azon gondolkodott, hogyan írhatná tovább a folytatást. 1946 áprilisában, nem sokkal húsvét előtt a temető hatalmas, megvilágított keresztje az ő elméjében is lámpást gyújtott: elhatározta, hogy húsvét vasárnapján „kiszabadítja” a tetemet a jeltelenségből és méltó végtisztességet követel neki. Alig volt pár napja felkészülni az akcióra – április 21-én, sötétedés után három társával együtt beszökött a temetőbe, és kiásta Mussolini holttestét. Visszaemlékezésében élete legjelentősebb, felejthetetlen, már-már lírai eseményeként emlékszik a történtekre: „csak úgy zengett a csákány alatt a föld, mint az ágyúdörgés a csendes éjszakában”. Szintén ő maga számol be arról, miként másztak át a Duce földi maradványait tartalmazó kézikocsival a temető falán, s hogyan kötötték a kocsit egy Apriliához, de ennek valóságtartalmát az időben egyre cifrábbra érő szubjektív emlékezet talán már némiképp átszínezte. A belügyminisztériumba két nappal később, április 23-án érkezett feljelentés a lopásról – a kiérkező hatóságok a sírban Mussolini hűlt helyét és egy gépelt üzenetet találtak: „Benito Mussolini maradványai fölött a Demokratikus Fasiszta Párt aktivistái átvették az ellenőrzést. A Duce ismét köztünk van!” Az országos nyomozással párhuzamosan azonnal megkezdődtek a civil találgatások is: a holttestről az emberek tudni vélték, hogy egy kereskedelmi hajó fedélzetén elhagyta Genova kikötőjét, hogy diplomáciai postával érkezett Rómába, biztonságban van külföldön vagy a római San Lorenzo pályaudvar raktárában. A legmerészebb ötletelők szerint akár fel is támadhatott… 

Összehajtogatva egy mosóládában

A nyomozás három hónapja alatt számtalan gyanúsnak tűnő neofasiszta elemet letartóztattak, míg végül, július 31-re, a hatóságoknak sikerült Domenico Leccisihez is eljutniuk. Ő bevallotta, hogy a holttestet egyik társa hegyi házában rejtették el, ám amikor Mauro Ranát letartóztatták, megkérte Enrico Zuzza atyát, hogy az erősen bomló Mussolinit fogadja be a csendőrségi főparancsnokságtól amúgy pár száz méterre lévő Sant’Angelo-kolostor. Befogadta. A Leccisivel villámsebesen kapcsolatba hozott szerzetesek egy darabig, Isten nevében, mindent tagadtak, de mivel viszonylag könnyedén meg tudták őket szorongatni, végül hajlandóak voltak alkut kötni az állammal: átadják a holttestet, cserébe garanciát kapnak a keresztény temetésre. Állítólag a falba rejtett mosóládában, a gondosan összehajtogatott test mellett egy levélkét is találtak: „kinyitni csak e maradványok, Benito Mussolini földi maradványainak újratemetésekor szabad” felirattal. Az ügy lezárult, az állam végre fellélegezhetett, a nyomozást végző vizsgálóbírót előléptették teljhatalmú főprefektussá, később rendőrkapitány-helyettessé. A bűn­­ré­szességgel vádolt szerzeteseket felmentették, és Leccisi is – bár elsőre elítélték – amnesztiát kapott. Igaz, később hat évre bekasznizták pénzhamisításért. Az utolsó fényképek az azonosításkor, 1946. augusztus 14-én készültek a Ducéról, akit magzati pózban örökítettek meg a rendőrségi fotósok. A jobb keze hiányzott, a két szemgödre üresen tátongott. Az azonosításról szóló jelentés, a fényképek és a ládába visszahajtogatott holttest ezután újabb évekre eltűnt szem elől, ezúttal már államérdekből. A vizsgálóbizottság rendeletét, vagyis, hogy el kell temetni a tetemet, nem hajtották végre. Rachele Mussolininak, aki száműzetése helyéről küldött táviratot a rendőrfőnöknek, melyben kérte férje tetemének kiadatását, a belügyminiszter egy egyszerű összetett mondattal üzente meg, „hogy jelen körülmények között nincs lehetőség a kérése teljesítésére, ugyanakkor egy későbbi, megfelelőbb időben elképzelhető a holttest kiadása a család számára”. Csak egy nagyon szűk vezetőréteg tudta, hogy a holttest a Cerro Maggiore kapucinus kolostorba került, alig 15 km-re a sírtól, amelyből Leccisiék kilopták. A megfelelő idő végül 1957-ben érkezett el – a Cerro Maggiore szerzetesei a legnagyobb diszkrécióban adták át a családnak a szappanos ládát és benne a fasizmus atyjának földi maradványait, aki így, ládástul került a családi kripta szarkofágjába. A temetésen tobzódó tömeg egységes jobb karlendítéssel üdvözölte a fasiszta diktátoroknak is kijáró végtisztesség megadását. Sírhelye azóta is zarándokhely, az el(v)kötelezett odalátogatók számát évente 50 ezerre becsülik.

Egyesek látni vélték, hogy a Loreto téren történt megaláztatások közben, a dühödt tombolás hevében az amerikaiak mintát vettek Mussolini véréből és agyvelejéből, hogy kiderítsék, vajon tényleg szifiliszben szenvedett-e az egykori vezér, ahogy azt akkoriban – mint később kiderült, tévesen – feltételezték róla. Nagy valószínűséggel ezek, vagy inkább ennek a legendának az alapján kreált minták bukkantak fel 2009-ben az eBayen eladási tételként.

Frissítve: 2019.04.22 14:29

„Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” - Államügyek a faluvégről

Publikálás dátuma
2019.04.22 10:52

Szépné Rózsa Judit somogyvámosi nyugdíjas talán nem tudja megmenteni Magyarországot a dugába dőléstől, és talán Európán sem segíthet. De amit az államügyekért a kis konyhájából elszeparált asztalkánál megtehetett, megtette. Nemrég európai parlamenti képviselőknek írt levelet migrációügyben, az Orbán-kormány ultrapopulista retorikájára válaszul.
Judit nénit délelőtt hívni nem ildomos. Ki szeretné, ha felvernék legmélyebb álmából? A 69 éves nyugdíjas kakaskukorékoláskor indul aludni, hogy kipihenje az éjszakát, amikor állampolgári aktivitása a legélénkebb. Későn kezdődik számára a nap, ekkor a hírekben hallott tartalmakat beszéli meg a közélet iránt hasonló érdeklődést mutatókkal, köztük újságírókkal, akikkel barátságba került mint olvasóilevél-író. „Azt kellene tudatosítani az emberekben...”, így a megszokott kezdés. „De mindig előre bocsátom, hogy kettő perc lesz vagy öt, és akkor le is teszem, nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondja Judit néni, és ez olykor igaz. De ha nem kettő meg öt az a perc, megéri.  

Ovális szoba-konyha

Néró, a környék alighanem legcsúnyább, de ismerősökkel legkedvesebb kutyája kötelességszerű ugatással köszönt. Judit nénivel az államügyek intézésére kialakított „news room”-ban ülünk le, újságok, tévé, telefon, laptop kéznyújtásnyira. Az antivilágban egy jobb amerikai elnök sem üzemelt ekkora infrastruktúrával. A térelválasztón cetlik, az egyiken: INNI – napi három liter. Hiába, no, az államügyekkel élve lehet a leghatékonyabban foglalkozni. Mielőtt félreértés esnék, nincs cinizmus e sorokban, Judit nénit csodálom. Amíg a hozzá hasonló tudatos és magabiztos állampolgárból kevés van szerte az országban, és egyre kevesebb, és aki annak mondható, az is „kussol inkább” a családjára, a szomszédjára, a tanáraira meg ki tudja, kire tekintettel, addig nagy a baj. És hát látjuk, hogy nagy. Látnunk kell azt is, hogy ezt a „világra szóló förtelmet”, amit illiberalizmus címen művel a kormány, megette sok millió ember, a többi sok millió pedig kevés kivétellel csöndben nézi. Változtatni kell tehát az emberek tudatosságán, ez a felelős nyugdíjas krédója. Judit néni világéletében fogékony volt a jóra, az elesettek támogatására. Gyermekkorában éveket töltött nevelőotthonban, kitűnő tanuló volt, de kitűnni nem akart, és bár alapvetően visszahúzódónak ismerték, gyakran az igazság bajnokaként védte meg magát vagy társait, amikor éppen nem korrepetálta őket. Vallásos neveléséből a kötelességtudat és a légy jó parancsa ivódott belé. Az ötvenes-hatvanas évek filmhíradóin nőtt fel, ismerős volt a mozi jegyszedője, de csak felnőtt fejjel értette meg, hogy a kommunizmusban, később a szocializmusban messze nem minden működött tökéletesen. Az sem, idézi, ahogy a nyolcszobás kúriájából 1954-ben kitelepített arisztokrata szomszédasszonnyal elbánt a rendszer. 

Orbán bűnlajstroma

Ha valamivel, akkor a pártállam tájékoztató gyakorlatával a ’70-es, ’80-as években mint munkavállaló elégedett volt. A nyugdíjrendszer változásait például felelősen és kimerítően magyarázták minden fórumon. Ezt tette maga is nyugdíjügyi előadóként. Ez az igényfelvevői pozíció ahhoz is teret adott, hogy sokféle emberi sorssal, kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, egykori téesztagokkal ismerkedjen meg, miközben együtt morzsolgatta velük az éveket. Mindenkit egyenlő mércével kell mérni, tanulta meg ekkor. „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak, hogy ezt a társadalombiztosítási rendszert szétrobbantották”, jegyzi meg, s teszek egy strigulát Judit néni „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” kezdetű, vaskos sérelemgyűjteményéhez. Ezután a három nagyobb Budapest környéki téesz közül a 3600-as taglétszámú Rozmaringban dolgozott. A fejlesztést segítő részjegyek és célrészjegyek bevezetéséről esett szó egyszer egy gyűlésen, amikor szemet szúrt neki, hogy a tervezet a módosabbaknak lehetőségként 12, a szegényebbeknek kötelezően 5 százalékos részesedést ígér. Mivel senki nem szólt az aránytalanság miatt, ezért úgy érezte, neki kell megtennie, s ezzel kijárta a kedvezőbb feltételt. Ekkortájt gyakorló bagolyként az éjszakai televíziós műsorsáv egyre értelmesebb programjait nézte, ilyenek voltak A Hétből ismert Hajdú János interjúi és Sára Sándor dokumentumfilmjei is, melyek szélesebb kitekintést engedtek a világra. A rendszerváltozás idején Judit néni élénken figyelte az ellenzéki kerekasztal tárgyalásairól szóló híreket. Egy Buda-környéki nagyközségben magától értetődően ment el meghívás nyomán a helyi ellenzéki kerekasztal-fórumra, ahol az alakuló pártok az első szabad parlamenti választások teendőit egyeztették. A KDNP ekkor lopta ki magát a szívéből, mert miután kiderült, hogy saját maga képviseletében van jelen, a helyi kereszténydemokrácia ki akarta küldeni. „Én? Dehogy mentem, sőt felszólaltam és javasoltam, hogy a civileknek is szervezzenek fórumot. Meg is tartották, elmentem oda is. Azt tapasztaltam, hogy régiek és újak csak »az aki kapja, marja« elven működnek, amiben nem kívántam részt venni”, emlékszik. Ezek után Judit néni 1990 és 2005 között jószerével csak német adókat nézett, köszönhetően egy jóval korábbi négyéves NDK-s tartózkodáson szerzett nyelvtudásnak. A helyi önkormányzatiság nyegle működése döbbentette rá, hogy ismét porszem került a gépezetbe. Egy neki küldött határozatban olvasta, hogy az állampolgároknak semmi tennivalójuk nincs egy tér átnevezésével kapcsolatban. „Már azt is ostobaságnak tartottam, miért kell a Szabadság teret Templom térre átnevezni, mi baj van a szabadsággal? De hogy semmi tennivaló nem lenne egy közterület átnevezése után? Őrület!”, magyarázza felháborodása okát. 

Búcsú a népbutítástól

A 2010-es fordulatot már élénk figyelemmel követte. Olvasóként a megyei napilap rendszeres levelezője, a rovat gyakori szerzője lett. Leggyakrabban a vidéket érintő hátrányok ­miatt ragadott tollat, később laptopot. Az országos híreket megelőzve írta meg például, hogy az ATM-ek hiánya ­miatt másodrendű állampolgárok lettek a falun élők. Somogyvámosra egykori szomszédja révén került, ahol német falubelijének segített majd’ százezer forintot visszaperelni a közműszolgáltatóktól. Ugyanez a hölgy egyszer, felbátorodva a sikeren, 380 forintos vitás összeget akart vele január elsején bepanaszoltatni. „Január elsején 380 forintért még magamnak sem mozdulnék meg!”, nevet a történeten. A napilappal kötött barátsága Mészáros Lőrinc tulajdonosi befolyásával szakadt meg. Tűrte, ameddig tűrhette, mondhatnánk Arannyal, s hónapokig tűrte is. Ekkor megírta búcsúlevelét a szerkesztőségnek. Az alkalmasint szofisztikált Judit néni „Behányok az Önök népbutító lapjától” című levelét később a Magyar Narancs közölte. „Nem az ára miatt szakítunk, hanem a tartalma miatt, ami hetek óta hol dühít, hol végtelenül elszomorít, esetleg mindkettőt egy időben. Én »megpróbáltam szeretni«, mindhiába, ma a nemzeti konzultációs oldalakkal már betelt a mérték… Számomra teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító, végletekig egyoldalú, megosztásra törekvő, ellenséggyártó szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz.” Judit néni szerint a propaganda,a „sorosozók fröcsögése” gátlástalanul árad a lapból, eltékozolva az adómilliárdokat ahelyett, hogy azokat a közjóra fordítanák. 

Népet a hatalomhoz

Judit néni lap nélkül maradt. De a lapok nem maradtak nélküle: minden hónapban a független sajtót támogatja a korábbi előfizetés mértékéig. Közéleti érdeklődését választások idején, állampolgári kötelességként a falusi fórumok látogatásával elégíti ki. Ült már egyedül is politikussal szemben, s volt, hogy harmadmagával tette. Szinte szégyellte magát mások érdektelensége miatt. „A polgár közönye a demokrácia gyilkosa”, írja erről az Állampolgárképzőben. Egy kaposvári szabadegyetemen tett egész évados látogatásai, s különösképpen Kiss László alkotmányjogász előadása nyomán elhatározta, hogy ismeretterjesztő céllal papírra veti a demokrácia működésével kapcsolatos tudnivalókat. Rutinos szerzőként másfél oldalnak szánta, kilenc lett belőle. Három hétig fésülgette, barátok véleményét kikérve. Kiveri a frász a médiából áradó idegen szavaktól – mert ennek a számlájára írja sokak értetlenségét –, ezért egyszerűen, világosan vetette papírra gondolatait a „Demokráciához (néphatalomhoz) nép is kell” alcímmel, a biztos tudásra alapozott polgári öntudat fölébresztésének a szándékával. „Senki ne jöjjön itt azzal, hogy minden polgármesteri hivatalban olvasható az Alaptörvény, a folyosón van széke és asztala (szőttes terítővel), mert én élő embert ott ülni még nem láttam! Bár éreztem kísértést, én sem tettem. Vidéki vagyok, rossz a közlekedés, nem lesz később buszom”, írta egy némiképp epés piszkozatban. Judit néni az államtól azt várja, hogy a polgárok életét befolyásoló döntéseket megfelelő időben, közérthetően és elérhetően hirdesse ki ahelyett, hogy bírságokkal és a kritikusok levadászásával töltené az idejét. „A tisztességes tájékoztatást az önmagát emberszámba vevő népnek nem pusztán joga, de egyenesen feladata számon kérni. Ha ezt a feladatát elmulasztja, akkor önként vállalja a birka létformát, ami nyilvánvalóan ostoba döntés. Egyenes derékkal kell kiállni a jogokért...” Idén ellenzéki európai parlamenti képviselőknek írt levelet. Szerinte a határon túli magyarság támogatása már most is, egy esetleges befogadási kényszer miatt pedig a jövőben akkora teher lehetne, hogy ezzel mindenkorra mentesülnünk kellene a bevándorlók szétosztásának bármikor felmerülő kötelezettségétől. Kész, passz, nincs migránstéma. Hogy ez ilyen egyszerű-e, nehéz eldönteni, de Judit néni legalább megpróbálta. „Nem ülhetek, mint Szent Gug a faluvégen”, magyarázza az aktivitás kötelességét ismeretlen eredetű, de érthető szólással. Miután a Google értetlenül állt a keresés előtt, Judit néni bevallotta, hogy kár szépíteni, ez a szent szar (Kurt Vonnegut – a szerk.) szalonképes változata.