A rendes falusi embert az különbözteti meg a nem rendes falusi embertől, hogy az előbbinek mindene van, az utóbbinak meg semmije, mármint ha eszközökről és kéziszerszámokról esik szó. Főleg, ha elérkezik a disznóvágás ideje, amelyik persze elérkezett úgy két héttel ezelőtt, „de facto” túl is vagyunk rajta, ám „de emotio” nyögjük még jó pár hétig, hónapig. Ha van a tepertőnek, abált szalonnának, sült vérnek, rántott velőnek, hájas kiflinek, májas hurkának, füstölt kolbásznak, orjalevesnek, sóban érlelődő sonkának és csülöknek lelkiismeret-furdalási faktora, akkor ezeknek összes fokozatát ismerjük már, s persze mindeközben nem akarnánk álszenten úgy tenni, mintha nem mi öltünk volna, hanem a hentes.
Ám az eszközök.
Falura visszatelepült ember első körben nem is gondolná, mi minden kell egy rendes disznóvágáshoz. S ha sorra veszi, mije is van egyáltalán, mit örökölt ilyen-olyan ágon ettől és attól, s mit őrzött meg mindezekből, hozott magával költözésről költözésre, bizony, ócska a leltár. Egy piros zsírosbödön, néhány nagyobb lábas, egy semmire se jó kicsi fateknő, s egy láb nélküli hastok asztal, amit persze hastognak ejt a népnyelv, s kedvünk sincs leírni, hogy ez hivatalos nevén „bontó asztal”, lényege a masszív, tömör fa. Láb nélkül persze mit sem ér, s puszta asztallábat kölcsönkérni falun meglehetősen perverz lenne, ezért aztán építünk ilyet magunk, használt raklapokból, de kicsit elméretezzük, a hentesnek majdnem a hónaljáig ér, így legfeljebb rakodni jó, dolgozni nem.
Semmink sincs.
Pedig legalább két üst kéne, egyik az abároló lének, másik a folyton fővő víznek, meg a másnapi zsírsütésnek. Egyet gyorsan kapunk kölcsön a szomszédtól, de a másik után napokig kajtatunk. „Ez régen nem így ment, mindenki magának való lett, bezárkózik”, írja egy helybéli, akit segítségül hívunk, de egy hét elteltével feladja ő is. Kerül aztán egy bácsi a másik utca végéről, neki három üstje is akad, mindegyik más-más fedővel, lehet válogatni, az üstházat jól ki is samottozta, megszakadunk, míg kicipeljük a furgonig, de legalább masszív, nem dől fel.
Két faluval arrébb kapunk három nagy fateknőt. A városi agy azt hinné, három teknő biztosan nem kell, de aztán teli lesz egyszerre mindegyik, s miközben mások a fokhagyma, bors, szegfűbors, majoránna és pirospaprika arányain vitatkoznak felette, én a vájatokat figyelem, amiket annak idején egy ismeretlen ember mart beléjük, fejszével, késsel, saját kezével, s formálta nemcsak tökéletessé, de időtállóvá, mi több, nélkülözhetetlenné e puritán eszközt. S érkezett bádogból kalapált hurkaszűrő, aminek a fogantyúja épp annyira hajlik, hogy a gőz ne perzselje fel az edény fölé hajló asszonycsuklót, de a lében rendesen megmerítkezzen, aminek meg kell merítkeznie.
Lett hosszú nyelű lapát, amivel a legkisebb erőkifejtéssel lehet az olvadó zsírszalonnadarabok alá benyúlni, kolbásztöltő, aminek nem nyikorog a fogantyúja, s nem esik le percenként a pecekről, és persze tejes ládák, pont akkorák és pont olyanok, hogy elrejtsenek magukban mindent.
Nem maradtunk magunk, legalábbis nem minden pillanatban.