Előfizetés

Be a szervezetbe!

Az audisok sztrájkjának végeredménye felhőtlen örömre ad okot mindenkinek, akinek fontos ez az ország. Bebizonyosodott, hogy – kiszolgáltatottság ide, kiherélt munkajogok oda - tétje, működőképes formája és olykor eredménye is lehet még Magyarországon a dolgozói érdekvédelemnek. Szép munka volt, sokáig fogunk emlékezni rá. Zavarni pedig legfeljebb azokat zavarhatja (tudat alatt), akiknek még volt bármi illúziójuk a kormánypolitika valódi tartalmával kapcsolatban. 
Megfigyelték? A sztrájk egy hete alatt a kormánynak – saját szavaival, nem nyelvhelyesen, de betűhíven: a Magyar Emberek Kormányának – egy olyan bérharcban, amelyet vállalati és régiós összevetésben is erősen alulfizetett magyar munkavállalók folytattak egy nálunk bevallottan az összes többi gyáránál olcsóbban dolgoztató multi ellen, egyetlen olyan megnyilvánulása sem volt, amely arról tanúskodott volna, hogy megértette, vagy legalább megfontolás tárgyává tette volna a saját állampolgárainak szempontjait. Tehát nem egyszerűen arról volt szó, hogy nem állt ki a jogos jussukat követelő dolgozók mellett, hanem arról, hogy végig igyekezett lapítani, de ha (nagyon ritkán) mégis megszólalt, akkor mindig, egyoldalúan amellett érvelt, hogy a multinak van igaza. 
Már csak azért is megérte sztrájkolni, hogy megtudjuk: amikor Orbán Viktor azt mondja, „Három egyszerű dologban hiszünk, ez a munka, a család meg a hazánk”, akkor valójában négy dologra gondol, és a negyedik, az extraprofit sokkal fontosabb neki meg a körülötte állóknak, mint a másik három együttvéve. Megmutatkozott már sokszor – a letelepedési kötvényes offshore ügyletektől a paksi bővítésig –, de talán sosem látszott ennyire tisztán. 
És még valami világos lett: ha munkával keresed a kenyered, erre a hatalomra ne nagyon építs. Ha bajban vagy, ne a kormányt keresd. Lépj be inkább a szakszervezetbe.

A rendszer mozog…

...mármint a fejünk fölött. Merthogy földi halandónak, a NER-en kívüli páriának természetesen továbbra sem osztanak lapot, erre a legfrissebb példát éppen Keszthelyen láthatjuk, ahol a helyi önkormányzat idejét nem kímélve, vérrel-verejtékkel tesz meg mindent, hogy a város legszebb, legértékesebb partszakaszát Mészáros Lőrinc kezére játszhassa. Nekünk maximum annyi jut, hogy néha egy pillanatra belelássunk az egész belső dinamikájába. Mint most, amikor több kormányzati bennfentes is arról beszélt, hogy az orbáni politika éceszgébere, Habony Árpád is kiesett a pikszisből.
Habony Árpád – ezt Körömi Attila volt fideszes, majd jobbikos képviselőnek a tavaly megszüntetett Magyar Nemzetben megjelent cikkéből tudhatjuk – 2004. április 5-én vált a párttagok számára is nyilvánvalóan meghatározó befolyással bíró személlyé a Fideszben. Azóta azt lehetett megtudni róla, hogy Orbán Viktor szerint ő az, aki, bár semmilyen szakirányú végzettsége nincs, egyfajta botcsinálta szociológusként, szociálpszichológusként, politológusként, mindenes „társadalomlékektanászként”, tenyerét varázsgömbjére téve képes megérezni a választók szavazatokra konvertálható vágyait, félelmeit, várakozásait. Ne tagadjuk el tőle, hogy minden bizonnyal tényleg komoly szerepe lehetett a Fidesz-politika félelmetes hatékonyságában.
Csakhogy a jelek szerint 2018 óta más szelek fújnak, Orbán Viktor minimum finomhangolja saját hátországát. Eltűnt a politikai süllyesztőben Seszták Miklós, elsőként lapunk írta meg még tavaly nyáron, hogy megrendült a bizalom Andy Vajnában, és most Habony Árpádnak is hátrébb kellett lépnie. Persze ez nem egyirányú utca, az egykori kendóbajnok még simán visszatérhet (példája nem lenne egyedüli, több helyről hallani például kormányzati körökből, hogy Lázár János is kap egy új lehetőséget, akár az EMMI élén), de a jelek szerint most nem az ő ideje következik. Intő példaként mindenki számára a Fidesz-hátországban, hogy Orbán Viktor úgy keveri a lapokat, ahogy ő akarja.

Hastog, ami kell

A rendes falusi embert az különbözteti meg a nem rendes falusi embertől, hogy az előbbinek mindene van, az utóbbinak meg semmije, mármint ha eszközökről és kéziszerszámokról esik szó. Főleg, ha elérkezik a disznóvágás ideje, amelyik persze elérkezett úgy két héttel ezelőtt, „de facto” túl is vagyunk rajta, ám „de emotio” nyögjük még jó pár hétig, hónapig. Ha van a tepertőnek, abált szalonnának, sült vérnek, rántott velőnek, hájas kiflinek, májas hurkának, füstölt kolbásznak, orjalevesnek, sóban érlelődő sonkának és csülöknek lelkiismeret-furdalási faktora, akkor ezeknek összes fokozatát ismerjük már, s persze mindeközben nem akarnánk álszenten úgy tenni, mintha nem mi öltünk volna, hanem a hentes.
Ám az eszközök.
Falura visszatelepült ember első körben nem is gondolná, mi minden kell egy rendes disznóvágáshoz. S ha sorra veszi, mije is van egyáltalán, mit örökölt ilyen-olyan ágon ettől és attól, s mit őrzött meg mindezekből, hozott magával költözésről költözésre, bizony, ócska a leltár. Egy piros zsírosbödön, néhány nagyobb lábas, egy semmire se jó kicsi fateknő, s egy láb nélküli hastok asztal, amit persze hastognak ejt a népnyelv, s kedvünk sincs leírni, hogy ez hivatalos nevén „bontó asztal”, lényege a masszív, tömör fa. Láb nélkül persze mit sem ér, s puszta asztallábat kölcsönkérni falun  meglehetősen perverz lenne, ezért aztán építünk ilyet magunk, használt raklapokból, de kicsit elméretezzük, a hentesnek majdnem a hónaljáig ér, így legfeljebb rakodni jó, dolgozni nem.
Semmink sincs. 
Pedig legalább két üst kéne, egyik az abároló lének, másik a folyton fővő víznek, meg a másnapi zsírsütésnek. Egyet gyorsan kapunk kölcsön a szomszédtól, de a másik után napokig kajtatunk. „Ez régen nem így ment, mindenki magának való lett, bezárkózik”, írja egy helybéli, akit segítségül hívunk, de egy hét elteltével feladja ő is. Kerül aztán egy bácsi a másik utca végéről, neki három üstje is akad, mindegyik más-más fedővel, lehet válogatni, az üstházat jól ki is samottozta, megszakadunk, míg kicipeljük a furgonig, de legalább masszív, nem dől fel.
Két faluval arrébb kapunk három nagy fateknőt. A városi agy azt hinné, három teknő biztosan nem kell, de aztán teli lesz egyszerre mindegyik, s miközben mások a fokhagyma, bors, szegfűbors, majoránna és pirospaprika arányain vitatkoznak felette, én a vájatokat figyelem, amiket annak idején egy ismeretlen ember mart beléjük, fejszével, késsel, saját kezével, s formálta nemcsak tökéletessé, de időtállóvá, mi több, nélkülözhetetlenné e puritán eszközt. S érkezett bádogból kalapált hurkaszűrő, aminek a fogantyúja épp annyira hajlik, hogy a gőz ne perzselje fel az edény fölé hajló asszonycsuklót, de a lében rendesen megmerítkezzen, aminek meg kell merítkeznie. 
Lett hosszú nyelű lapát, amivel a legkisebb erőkifejtéssel lehet az olvadó zsírszalonnadarabok alá benyúlni, kolbásztöltő, aminek nem nyikorog a fogantyúja, s nem esik le percenként a pecekről, és persze tejes ládák, pont akkorák és pont olyanok, hogy elrejtsenek magukban mindent. 
Nem maradtunk magunk, legalábbis nem minden pillanatban.