Brüsszel ereje

Publikálás dátuma
2019.02.02 13:25

Fotó: AFP
A populista nemzetmentők sokkal könnyebben ragadják meg az emberek képzeletét, mint azok, akik unalmas gazdasági jogszabályokkal, netán a technikai normák vagy az adójog fontosságával érvelnek.
Sokan leírták 2015 után az Európai Uniót. Jogosan kérik rajta számon, hogy nem tesz semmit a Brüsszel szidalmazásából élő populisták ellen. A menekültválság ugyan valamelyest enyhült, de távolról sincs megoldva. Ráadásul Olaszország jobboldali, idegengyűlölő kormánya nemrég nyerte meg a költségvetési vitát az Európai Bizottsággal (EB) szemben.
A látszat azonban néha csal: ha Brüsszel enged, az nem feltétlenül a gyengeség jele. A Brexit-folyamat teljes csődje mutatja, hogy az európai egységes piac jóval erősebb a populistáknál. Már-már megalázó volt, ahogy Theresa May – a kilépési megállapodás parlamenti elutasítását követően – előállt az úgynevezett B-tervvel. Semmi újat nem mondott: nem akar második népszavazást, de az ír határról szóló pótmegoldásról (backstop) újra tárgyalna az EU-val. May beszéde után a nagy bejelentésre váró újságíróknak egy igen szerény hírrel kellett beérniük. Az uniós állampolgárok a letelepedési engedély iránti kérelmeiket a jövőben regisztrációs illeték befizetése nélkül adhatják be.
Brüsszel ereje abban van, hogy az európai integráció lassan hetven éve épül. A ma még 500 milliós egységes piac a globális gazdaság egyik meghatározó szereplőjévé vált. Ez azt is jelenti, hogy a hatalmas áruforgalmat, a pénzpiacok működését, a fogyasztók védelmét vagy a légi közlekedés biztonságát uniós jogszabályok tömegei biztosítják. A brit vállalatvezetők ezreit – a hazafias szónoklatok helyett – inkább az érdekli, hogy 2019. március 29. után mennyi vámot, adót és járulékot kell majd fizetniük. Az EB láthatóan nem aggódik; a Brexit mellett, más fontos kérdésekkel is foglalkozik. Néhány hete például bejelentették, hogy az uniós adójogban komoly változtatásokra lenne szükség. A gazdaság szempontjából létfontosságú adóügyekben a tagállamok jelenleg egyhangú szavazással döntenek. Márpedig Európa nemzetállamainak közös érdeke, hogy ez a jövőben ne így legyen. 27 tagállam esetében ugyanis a vétójog semmiféle érdemi együttműködést nem tesz lehetővé – mondjuk az amerikai vagy a kínai versenytársakkal szemben.

A Brexit-dráma

A brit parlament alsóházában hetek óta szinte minden a Brexitről szól. A képviselők szenvedélyesen érvelnek a kilépés vagy a bennmaradás mellett, s néha színpadra illő jeleneteket adnak elő. Ilyenkor a jobb sorsra érdemes Speaker (házelnök) mindenkit túlkiabálva próbálja fenntartani a rendet. Látszólag teljes a káosz. A felszólalások többségéről azonban elmondható, hogy – a Hamlet Poloniusát idézve – „őrült beszéd, de van benne rendszer”.
Theresa May például a vészesen közelgő március 29. ellenére is csak az időhúzásra játszik. Nyilván tudja, hogy a brit kormány és az EU által már aláírt, de a brit törvényhozásban elutasított kilépési megállapodást nem lehet újratárgyalni. Ráadásul az Európai Parlament (EP) ezt a vitát jogi eszközökkel is le kívánja zárni. Erre utal, hogy – sajtóhírek szerint – az EP alkotmányügyi bizottsága megindítja az eljárást, amelyben a tagállamok a szerződést az alsóházi döntés ellenére is ratifikálni fogják. May azzal is tisztában lehet, hogy az ír határkérdés Brüsszel legnagyobb jóindulata mellett sem oldható meg. A határ csak akkor maradhat szabadon átjárható, ha Észak-Írország a végleges szabadkereskedelmi megállapodás megkötéséig a vámunióban marad. A napokban a lengyel külügyminiszter „egységbontó” módon vetette fel a pótmegoldás ötéves időtartamhoz kötését. Biztató fejlemény, hogy javaslatát a minisztertársai azonnal lesöpörték az asztalról. Theresa May tehát csak arra vár, hogy az utolsó pillanatban valaki félrerántja a kormányt. A parlament esetleg mégis elfogadja a kilépési megállapodást vagy Brüsszel hajlandó lesz „alternatív” megoldást keresni az ír határral összefüggő pótmegoldáshoz képest. Ez utóbbira semmi esély, miután az Európai Tanács elnöke ezt a brit alsóház legutóbbi ülése után azonnal kizárta. Szóvivője szerint a backstop része a kilépési megállapodásnak, amelynek az újratárgyalása nem lehetséges.
Jeremy Corbyn látszólagos szerencsétlenkedésében is „van rendszer”. A brexitista zászlóvivő Boris Johnsonhoz hasonlóan ő is nagyon szeretne miniszterelnök lenni. Egy előrehozott választás azonban több kockázattal is jár. Egyrészt a toryk ostoba és felelőtlen politizálása ellenére sem vehető biztosra a munkáspárti győzelem. Másrészt nem lenne bölcs dolog éppen az utolsó felvonás idején a jelenlegi miniszterelnöktől átvállalni a felelősséget. Így marad a taktikázás: a Munkáspárt csak May „B-tervének” semmitmondó, időhúzó jellegét látva kérte a parlamenttől, hogy egy újabb népszavazás kiírásáról vagy a kilépés elhalasztásról döntsenek. A január 29-ei alsóházi ülés azonban megint nem tisztázott semmit. Továbbra sem tudható, hogy a britek hogyan képzelik el a jövőbeli kapcsolataikat az EU-val. A képviselők csak a már ismert szerepeiket adták elő és a dráma folytatódik.

Gazdasági-jogi kényszerek

Jellemző, hogy a parlamenti szócsaták még most sem az igazán fontos kérdésekről szólnak. A megoldatlan problémák tömegéből egyetlen területet kiragadva, igen tanulságos a svéd nemzeti akkreditációs testület elemzése az áruforgalom várható zavarairól (Swedac – Brexit and technical regulations for goods). A száraz, technikai anyag a nem-szakértők számára is megdöbbentő információkat közöl.
Azt mindenki természetesnek tartja, hogy bármilyen termék, fogyasztási cikk csak akkor kerülhet kereskedelmi forgalomba, ha megfelel a nemzetközi vagy uniós szabványoknak, az élelmiszer-biztonsági, környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi és hasonló előírásoknak. A nemzetközi kereskedelem egyszerűen nem működhet e technikai normák sokasága nélkül, s az akkreditációs szerveknek kell biztosítaniuk, hogy ez a bonyolult rendszer az egész világon összehangoltan működjön. A bürokráciát sehol nem szeretik, de például az amerikai kormányzat mostani – alig több mint egy hónapos – leállása már számos élelmiszer-biztonsági problémát okozott.
Az egyes árucikkek minőség-ellenőrzését a kölcsönös elismerés elve alapján végzik. Ez azt jelenti, hogy minden tagállamban működnek kijelölt minőség-ellenőrző szervezetek. Ha ezek bármelyike megállapítja egy adott termékről, hogy az megfelel az előírásoknak, akkor az általa kiadott tanúsítványt a többi 27 tagállamban is elfogadják. A Brexit egyik következménye az lesz, hogy az Egyesült Királyság minősítő szervezetei elveszítik az „európai” státuszukat. A brit vállalatoknak a kilépés után már az EU 27-ek valamelyikében működő minősítő szervezettől kell a forgalomba-hozatalhoz szükséges tanúsítványokat beszerezniük. Márpedig ez – a vámok mellett – tovább fogja növelni a vállalati költségeket, az időveszteségről nem is szólva. Tekintettel a brit gazdaság méreteire, igen nagy összegekről lehet szó, ám az ilyen apróságokkal eddig a „nagypolitika” még csak nem is foglalkozott.

Adóreform (is) kell

Mint utaltunk rá, az EB az igazán fontos ügyekben azért határozott álláspontot képvisel a „brüsszelező” populistákkal szemben. Ennek újabb fontos jele az a 2019 januárjában közzétett tervezet, amely az adópolitika döntéshozatali reformjáról szól. A Bizottság elképzelése szerint az egyhangúságról – több lépésben – a többségi döntéshozatalra kellene áttérni.
A tagállamok először azokról az intézkedésekről döntenének többségi szavazással (vagyis lemondanának a vétójogukról), amelyekkel az adócsalás és az adókijátszás elleni küzdelmet próbálják összehangolni. A második lépésben az egyes szakpolitikai területeken erősíthetnék az együttműködésüket: ilyenek például a környezetvédelmet vagy a népegészségügy javítását ösztönző adóintézkedések. Az új döntéshozatali rend harmadik fázisa a hozzáadott érték-adóra (ÁFA) és a jövedéki adóra terjedne ki. Végül a negyedik, befejező lépésként a társasági adóalapról és a digitális gazdaság – sürgetően fontos – adóztatásáról is többségi alapon döntenének. Az EB ezúttal sem vádolható türelmetlenséggel vagy azzal, hogy nem tanúsít kellő megértést a tagállamok „nemzeti” érzékenységével szemben. Mindössze abban bízik, hogy sokan belátják majd a javaslat gazdasági észszerűségét, s az adópolitikával is igyekeznek erősíteni az egységes európai piacot a globális konkurenciával szemben.
Természetes dolog, hogy a politika színpadán a drámai konfliktusok és a nagy szónoklatok hatnak igazán. A populista nemzetmentők sokkal könnyebben ragadják meg az emberek képzeletét, mint azok, akik unalmas gazdasági jogszabályokkal, netán a technikai normák vagy az adójog fontosságával érvelnek. Mégis érdemes sokadszor is felidézni Romano Prodi, egykori bizottsági elnök bon mot-ját, aki szerint az európai integráció többnyire a traktorülések szabványjogi harmonizációjával haladt előre. Ahogy látjuk, a „brüsszeli” bürokraták a Brexit-dráma idején sem adják fel. A kilépési megállapodás és az adóreform-javaslat egyaránt azt sugallja, hogy – Donald Trumpot és lelkes híveit leszámítva – még nem őrült meg a világ.
Frissítve: 2019.02.02 13:25

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.