Bihari Tamás: Útszéli történetek

Publikálás dátuma
2019.02.02. 14:25

Fotó: Fortepan
„Egy rokonszenves fiatal fickó ült a volánnál és a beszélgetés során kiderült, egy ifjú plébánossal hozott össze a sors."
Persze. Majd ha Osztyapenko lépést vált! – mondtuk a ’60-as, ’70-es évek táján, ez azt jelentette, „ne hadoválj haver, tudom, hogy a büdös életben nem látom viszont a kölcsönadott bémalléromat". Akkor még nem tudhattuk, hogy a jobb sorsra érdemes szovjet parlamenter, Ilja Afanaszjevics bizony lépést vált és ha nem is önszántából, átköltözik a közeli Szoborparkba.
A jobb sorsra érdemes szovjet kapitány fároszként jelezte a magyar ifjúság autóstoppos tömegeinek a balatoni csövezések kiindulási pontját. Az út szélén sorban álló lányok, fiúk jobb öklükkel és feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy autóstopposok, „Állj meg, szeretném, ha nem kellene gyalogolnom Zamárdiig, vagy Füredig!”.
Akadtak „vicces” autósok, akik megvárták amíg odaért a delikvens és amikor nyúlt a kilincs felé, gázt adtak és elhúztak. Az évszak és a napszak többnyire nem csak az stopposok létszámát, de a siker esélyét is befolyásolta. A főszezon természetesen a nyár volt és a reggeli órák kecsegtettek nagyobb sikerrel. Olyankor hemzsegtünk Osztyapenkó kapitány csizmája alatt. A világjáró profik táblát szorongattak a kezükben, amire a végállomás neve volt felírva és azt lengették.
A ’70-es évek elejére, közepére az M7-es már elkészült Zamárdiig. Mivel a hősi halált halt kapitány bronz mása az autópálya bevezető szakaszát uralta, így a KRESZ szerint ott gyalogos nem tartózkodhatott. A rendőrök, ha unatkoztak, vagy nem volt meg az ötéves tervidőszak időarányos igazoltatási teljesítése, mintha a Osztyapenkó köpenyéből bújtak volna elő, váratlanul megjelentek és buzgó igazoltatásba kezdtek. Akinek vaj volt a fején, igyekezett kámforrá válni, a többiek megadóan kaparták elő barna, kemény kötésű személyi igazolványukat. Ha a fakabátnak jó kedve volt, akkor miután felírta az adatokat, beérte egy figyelmeztetéssel, ha előző nap összeveszett az asszonnyal, vagy letolta a főnöke, akkor helyszíni bírságot kezdeményezett, amit csak a tehetősebbek perkáltak le helyben. A csóróbbaknak eszük ágában sem volt a sörre szánt forintokat ilyen hívságokra elfecsérelni. Vállalták a feljelentéssel járó magasabb összeget, amit diákok esetében többnyire a szülők fizettek ki, némi lelki fröccsel leöblítve. A zsaruknak általában sikerült egy-egy peches kmk-st, vagyis „közveszélyes munkakerülőt” fogni, akit bevarrtak az illetékes kapitányság zárkájába.
Első nyugat-európai körutamon én is ezzel a módszerrel igyekeztem például Münchenből Salzburgba, hogy onnan tovább stoppoljak Bécsig, majd Hegyeshalomig. Meg is állt egy német srác egy hatalmas amerikai batárral és megnevezett egy összeget, amiért hajlandó volt elvinni Mozart szülővárosáig. Már ültek ketten a kocsiban, így megkereshette a napi üzemanyagra valót, s talán emiatt engedett az árból és végül az utolsó 10 nyugat-német márkámért el is fuvarozott a Mozart- és Ferenc Jóska-giccsekkel zsúfolt belvárosig.
Egyszer a „magyar tengernél” ennek épp az ellenkezőjével találkoztam. Balatonszemesről stoppoltam Budapestre, amikor egy Trabant fékezett mellettem. Egy rokonszenves fiatal fickó ült a volánnál és a beszélgetés során kiderült, egy ifjú plébánossal hozott össze a sors. Nem akart megtéríteni és arról beszélt, hogy beatmisékkel igyekszik elnyerni a fiatalok bizalmát. Igaz, a falu párttitkára és a tanácstitkár ferde szemmel nézte „aknamunkáját”, de legalább nem tettek neki keresztbe. (Hogy stílszerű legyek.) Amikor elbúcsúztunk, rám erőltetett egy százast, mondván, neki van, nekem nincs.
Más alkalommal egy amerikai rendszámú hatalmas Ford állt meg. Beültem, egy virágos kedvű, negyvenes férfi szorongatta a volánt. Hamar rájöttem, azért, hogy önmagát és a kocsit is nagyjából egyenesben tartsa. Akkor még cigiztem, de eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, rágyújthatok-e, mert tudtam, az alkoholgőz berobbanhat. Látva aggódó arcomat az egykori 56-os disszidens már akadozó magyarsággal igyekezett megnyugtatni, hogy „Ne félj, ha iszom, mindig lassan és óvatosan vezetek!” és jóízűen felkacagott. Igazat mondott, mert egy teherautó farvizén viszonylagos biztonsággal haladtunk. Végül Szabadi-sóstónál úgy döntöttem, még fiatal vagyok, élni akarok, nem kockáztatok. Megköszöntem a fuvart és kiszálltam. Igaz, soha nem tudtam meg, hogy miután a budapesti harcokban kis híján legyőzte a Vörös Hadsereget, miért kellett mégis diszkréten Nyugatra távoznia. Talán a whisky jobban bejött neki, mint a vodka.
Egy balatoni buli után éjszaka összekaptam I.-vel és első dühömben elindultam hazafelé, Budapestre. Éjfél körül egy olasz rendszámú Fiat 850-es villantotta rám a fényszóróit és megállt. Egy olasz srác ült benne. Csekély német tudásommal cseréltünk eszmét, főleg a kor menő bandáiról. És akkor elámultam, tátva maradt szemem-szám, mert az olasz kis lemezeket varázsolt elő egy tárolóból és sorra nyomta be őket az autó lemezjátszójába. Se azelőtt, se azóta nem láttam ilyet, de nagyon élveztem. Kelenföldnél kiszálltam és a németnél is csekélyebb olasz tudásommal „Buona serát” kívántam neki.
Máskor érett hölgy vett fel a Skodájába, mert katona fiára emlékeztettem. Márpedig akkoriban az angyalbőrben stoppoló kiskatonákat illett fölvenni.
A kezem néha ma is ökölbe szorul, de a hüvelykujjammal inkább a "recipe ferrum" jelével mondok véleményt a közélet sok jelenségéről és szereplőjéről, hisz az autóstoppnak ma már leáldozott.
Szerző
Frissítve: 2019.02.02. 19:09

Brüsszel ereje

Publikálás dátuma
2019.02.02. 13:25

Fotó: AFP
A populista nemzetmentők sokkal könnyebben ragadják meg az emberek képzeletét, mint azok, akik unalmas gazdasági jogszabályokkal, netán a technikai normák vagy az adójog fontosságával érvelnek.
Sokan leírták 2015 után az Európai Uniót. Jogosan kérik rajta számon, hogy nem tesz semmit a Brüsszel szidalmazásából élő populisták ellen. A menekültválság ugyan valamelyest enyhült, de távolról sincs megoldva. Ráadásul Olaszország jobboldali, idegengyűlölő kormánya nemrég nyerte meg a költségvetési vitát az Európai Bizottsággal (EB) szemben.
A látszat azonban néha csal: ha Brüsszel enged, az nem feltétlenül a gyengeség jele. A Brexit-folyamat teljes csődje mutatja, hogy az európai egységes piac jóval erősebb a populistáknál. Már-már megalázó volt, ahogy Theresa May – a kilépési megállapodás parlamenti elutasítását követően – előállt az úgynevezett B-tervvel. Semmi újat nem mondott: nem akar második népszavazást, de az ír határról szóló pótmegoldásról (backstop) újra tárgyalna az EU-val. May beszéde után a nagy bejelentésre váró újságíróknak egy igen szerény hírrel kellett beérniük. Az uniós állampolgárok a letelepedési engedély iránti kérelmeiket a jövőben regisztrációs illeték befizetése nélkül adhatják be.
Brüsszel ereje abban van, hogy az európai integráció lassan hetven éve épül. A ma még 500 milliós egységes piac a globális gazdaság egyik meghatározó szereplőjévé vált. Ez azt is jelenti, hogy a hatalmas áruforgalmat, a pénzpiacok működését, a fogyasztók védelmét vagy a légi közlekedés biztonságát uniós jogszabályok tömegei biztosítják. A brit vállalatvezetők ezreit – a hazafias szónoklatok helyett – inkább az érdekli, hogy 2019. március 29. után mennyi vámot, adót és járulékot kell majd fizetniük. Az EB láthatóan nem aggódik; a Brexit mellett, más fontos kérdésekkel is foglalkozik. Néhány hete például bejelentették, hogy az uniós adójogban komoly változtatásokra lenne szükség. A gazdaság szempontjából létfontosságú adóügyekben a tagállamok jelenleg egyhangú szavazással döntenek. Márpedig Európa nemzetállamainak közös érdeke, hogy ez a jövőben ne így legyen. 27 tagállam esetében ugyanis a vétójog semmiféle érdemi együttműködést nem tesz lehetővé – mondjuk az amerikai vagy a kínai versenytársakkal szemben.

A Brexit-dráma

A brit parlament alsóházában hetek óta szinte minden a Brexitről szól. A képviselők szenvedélyesen érvelnek a kilépés vagy a bennmaradás mellett, s néha színpadra illő jeleneteket adnak elő. Ilyenkor a jobb sorsra érdemes Speaker (házelnök) mindenkit túlkiabálva próbálja fenntartani a rendet. Látszólag teljes a káosz. A felszólalások többségéről azonban elmondható, hogy – a Hamlet Poloniusát idézve – „őrült beszéd, de van benne rendszer”.
Theresa May például a vészesen közelgő március 29. ellenére is csak az időhúzásra játszik. Nyilván tudja, hogy a brit kormány és az EU által már aláírt, de a brit törvényhozásban elutasított kilépési megállapodást nem lehet újratárgyalni. Ráadásul az Európai Parlament (EP) ezt a vitát jogi eszközökkel is le kívánja zárni. Erre utal, hogy – sajtóhírek szerint – az EP alkotmányügyi bizottsága megindítja az eljárást, amelyben a tagállamok a szerződést az alsóházi döntés ellenére is ratifikálni fogják. May azzal is tisztában lehet, hogy az ír határkérdés Brüsszel legnagyobb jóindulata mellett sem oldható meg. A határ csak akkor maradhat szabadon átjárható, ha Észak-Írország a végleges szabadkereskedelmi megállapodás megkötéséig a vámunióban marad. A napokban a lengyel külügyminiszter „egységbontó” módon vetette fel a pótmegoldás ötéves időtartamhoz kötését. Biztató fejlemény, hogy javaslatát a minisztertársai azonnal lesöpörték az asztalról. Theresa May tehát csak arra vár, hogy az utolsó pillanatban valaki félrerántja a kormányt. A parlament esetleg mégis elfogadja a kilépési megállapodást vagy Brüsszel hajlandó lesz „alternatív” megoldást keresni az ír határral összefüggő pótmegoldáshoz képest. Ez utóbbira semmi esély, miután az Európai Tanács elnöke ezt a brit alsóház legutóbbi ülése után azonnal kizárta. Szóvivője szerint a backstop része a kilépési megállapodásnak, amelynek az újratárgyalása nem lehetséges.
Jeremy Corbyn látszólagos szerencsétlenkedésében is „van rendszer”. A brexitista zászlóvivő Boris Johnsonhoz hasonlóan ő is nagyon szeretne miniszterelnök lenni. Egy előrehozott választás azonban több kockázattal is jár. Egyrészt a toryk ostoba és felelőtlen politizálása ellenére sem vehető biztosra a munkáspárti győzelem. Másrészt nem lenne bölcs dolog éppen az utolsó felvonás idején a jelenlegi miniszterelnöktől átvállalni a felelősséget. Így marad a taktikázás: a Munkáspárt csak May „B-tervének” semmitmondó, időhúzó jellegét látva kérte a parlamenttől, hogy egy újabb népszavazás kiírásáról vagy a kilépés elhalasztásról döntsenek. A január 29-ei alsóházi ülés azonban megint nem tisztázott semmit. Továbbra sem tudható, hogy a britek hogyan képzelik el a jövőbeli kapcsolataikat az EU-val. A képviselők csak a már ismert szerepeiket adták elő és a dráma folytatódik.

Gazdasági-jogi kényszerek

Jellemző, hogy a parlamenti szócsaták még most sem az igazán fontos kérdésekről szólnak. A megoldatlan problémák tömegéből egyetlen területet kiragadva, igen tanulságos a svéd nemzeti akkreditációs testület elemzése az áruforgalom várható zavarairól (Swedac – Brexit and technical regulations for goods). A száraz, technikai anyag a nem-szakértők számára is megdöbbentő információkat közöl.
Azt mindenki természetesnek tartja, hogy bármilyen termék, fogyasztási cikk csak akkor kerülhet kereskedelmi forgalomba, ha megfelel a nemzetközi vagy uniós szabványoknak, az élelmiszer-biztonsági, környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi és hasonló előírásoknak. A nemzetközi kereskedelem egyszerűen nem működhet e technikai normák sokasága nélkül, s az akkreditációs szerveknek kell biztosítaniuk, hogy ez a bonyolult rendszer az egész világon összehangoltan működjön. A bürokráciát sehol nem szeretik, de például az amerikai kormányzat mostani – alig több mint egy hónapos – leállása már számos élelmiszer-biztonsági problémát okozott.
Az egyes árucikkek minőség-ellenőrzését a kölcsönös elismerés elve alapján végzik. Ez azt jelenti, hogy minden tagállamban működnek kijelölt minőség-ellenőrző szervezetek. Ha ezek bármelyike megállapítja egy adott termékről, hogy az megfelel az előírásoknak, akkor az általa kiadott tanúsítványt a többi 27 tagállamban is elfogadják. A Brexit egyik következménye az lesz, hogy az Egyesült Királyság minősítő szervezetei elveszítik az „európai” státuszukat. A brit vállalatoknak a kilépés után már az EU 27-ek valamelyikében működő minősítő szervezettől kell a forgalomba-hozatalhoz szükséges tanúsítványokat beszerezniük. Márpedig ez – a vámok mellett – tovább fogja növelni a vállalati költségeket, az időveszteségről nem is szólva. Tekintettel a brit gazdaság méreteire, igen nagy összegekről lehet szó, ám az ilyen apróságokkal eddig a „nagypolitika” még csak nem is foglalkozott.

Adóreform (is) kell

Mint utaltunk rá, az EB az igazán fontos ügyekben azért határozott álláspontot képvisel a „brüsszelező” populistákkal szemben. Ennek újabb fontos jele az a 2019 januárjában közzétett tervezet, amely az adópolitika döntéshozatali reformjáról szól. A Bizottság elképzelése szerint az egyhangúságról – több lépésben – a többségi döntéshozatalra kellene áttérni.
A tagállamok először azokról az intézkedésekről döntenének többségi szavazással (vagyis lemondanának a vétójogukról), amelyekkel az adócsalás és az adókijátszás elleni küzdelmet próbálják összehangolni. A második lépésben az egyes szakpolitikai területeken erősíthetnék az együttműködésüket: ilyenek például a környezetvédelmet vagy a népegészségügy javítását ösztönző adóintézkedések. Az új döntéshozatali rend harmadik fázisa a hozzáadott érték-adóra (ÁFA) és a jövedéki adóra terjedne ki. Végül a negyedik, befejező lépésként a társasági adóalapról és a digitális gazdaság – sürgetően fontos – adóztatásáról is többségi alapon döntenének. Az EB ezúttal sem vádolható türelmetlenséggel vagy azzal, hogy nem tanúsít kellő megértést a tagállamok „nemzeti” érzékenységével szemben. Mindössze abban bízik, hogy sokan belátják majd a javaslat gazdasági észszerűségét, s az adópolitikával is igyekeznek erősíteni az egységes európai piacot a globális konkurenciával szemben.
Természetes dolog, hogy a politika színpadán a drámai konfliktusok és a nagy szónoklatok hatnak igazán. A populista nemzetmentők sokkal könnyebben ragadják meg az emberek képzeletét, mint azok, akik unalmas gazdasági jogszabályokkal, netán a technikai normák vagy az adójog fontosságával érvelnek. Mégis érdemes sokadszor is felidézni Romano Prodi, egykori bizottsági elnök bon mot-ját, aki szerint az európai integráció többnyire a traktorülések szabványjogi harmonizációjával haladt előre. Ahogy látjuk, a „brüsszeli” bürokraták a Brexit-dráma idején sem adják fel. A kilépési megállapodás és az adóreform-javaslat egyaránt azt sugallja, hogy – Donald Trumpot és lelkes híveit leszámítva – még nem őrült meg a világ.
Szerző

Földes György: Forradalmat csak akkor szabad csinálni, ha mennek utánad

Publikálás dátuma
2019.02.02. 09:30

Fotó: Lakos Gábor
A Kádár-korszakkal való szembenézés nem a baloldal, hanem az egész magyar társadalom feladata. Földes György történész szerint a baloldal az egész világon többszörös csapdában van, de meg kell próbálnia jövőképet adni, közösségeket építeni, új ideológiát csinálni.
A Politikatörténeti Intézet (PTI) elleni kormányzati hadjárat mintha része volna minden baloldali közösség szétverésének. Teljes átrendezési kísérletről van szó, amely a szellemi életet akarja új irányba terelni. Ez a PTI-vel indult. Ezzel együtt az intézetet sok bírálat érte. Megtett-e mindent, hogy friss vért nyomjon a baloldali szellemi életbe? Szakmai oldalról inkább dicséreteket kapunk. A politikai bírálatok jobbról jönnek. De igaz, hogy baloldali szellemi műhelyként tehetettünk volna többet. Igyekeztünk segíteni a pártok és a baloldali értelmiség közötti párbeszédet. Magam cikkekkel, könyvekkel igyekeztem befolyásolni a baloldal szellemi, stratégiai munkáját. Nem túl nagy sikerrel. Biztos hibáztunk, de nem csak rajtunk múlt, hanem a fogadókészség hiányán is. Az érdeklődés hiányáról: nem lehet ennek oka a baloldali értelmiség frusztrációja, ami abból fakadhat, hogy nem találja a fogást az Orbán-rendszeren? Ez így túl kemény állítás. Inkább azt mondom, hogy a baloldalnak – és nem csak Magyarországon – azon kellene töprengenie, megtalálta-e a megfelelő válaszokat azokra a kihívásokra, amelyekkel ma a világ, a régiók, a társadalmak, az egyén és a társadalmi csoportok szembenéznek. A baloldalinak mondott értelmiség jelentős része nem politizál, nem segít a társadalmi többségnek eligazodni a világban. De ha nem találja meg önmagát a politikai pártokban? Ezt meg tudom érteni, én sem találom a helyem a mai pártokban. Próbálom őket segíteni, de nem tudok velük maradéktalanul azonosulni. Magyarországon ráadásul van egzisztenciális félelem is, de kockázatvállalás nélkül nem lehet új utakat találni. Miközben a hatalom törvényeit tiszteli... Aki forradalmár akar lenni, annak tudnia kell, hogy forradalmi helyzet van-e. Ma nincs az, ezért érthető a taktikai ragaszkodás a legalitáshoz. Az viszont nem érthető, ha az ellenzék legitimnek tekinti a nemzeti együttműködés rendszerét. De hát az elmúlt nyolc évben… …ez történt, ám a tavalyi év végén valami elmozdult. Sok vád éri a baloldalt, hogy nem nézett szembe a Kádár-rendszerrel. Ez mondjuk az ön történészi munkásságára éppen nem igaz. A Kádár-rendszerrel szembenézni nem a baloldalnak kell, hanem az egész társadalomnak. A Kádár-rendszert a nemzet és a világ történetében kell elhelyezni. A fideszes alaptörvény a baloldalt, a liberalizmust és az egész 1944-89 közötti időszakot kizárja a magyar történelemből, amivel nem csak az a probléma, hogy csupán a jobboldali irányzatot tekinti nemzetinek, hanem az is, hogy meghamisítja a történelmet. Lehet arról beszélni, milyen lehetett volna az optimális rendszer 1945 után, csak arról nem, hogy Magyarország eldönthette, milyen rendszerben akar élni. Azon feltételek között kell nézni az akkori magyar politikát, amelyek adottak voltak. Ami nem jelenti azt, hogy fölmentést adunk bűnökre, súlyos politikai hibákra, de azt igen, hogy megpróbáljuk az adott feltételekhez mérni azt a teljesítményt, amit Magyarország 1945, illetve 1956 után és a 60-as évektől elért, s amit a világ is elismert. Ha a Kádár-rendszert nem csak totalitárius, hanem modernizációs, szociális vonatkozásaiban, össznemzeti teljesítményében is szemlélem, azt nem azért teszem, mert baloldalinak tekintem magam, hanem mert ezt diktálja történészi lelkiismeretem, és mert ez intellektuálisan sokkal izgalmasabb, mint százezredszer leírni, hogy mit csinált az ÁVH, vagy a III/III, ami tény. Történészként az a feladatom, hogy ne üljek a ma biztos tudásának a tetején és a feltételektől elvonatkoztatva érdemjegyeket osztogassak a múltnak. Ehelyett az a dolgom, hogy megértessem, miért történt, ami történt, ezzel segíthetem a hazámat a reális nemzeti önismerethez. Elkeserítő lehet, de ennek ma nincs nagy visszhangja. Mi ez a frusztrált értelmiségi érdektelenség? Ennyire mereven az értelmiséget minősíteni, méltatlan. Kérdés volt. Magamat sem látom annyira pozitívnak, és van sok olyan történész, aki elég sokat tesz a reálisabb nemzeti történelem ismertetéséért, akinek a munkáit sokkal nagyobb példányszámban olvassák, mint engem, például Romsics Ignácot. Az Ívek és töréspontok című kötetem bemutatóján felvetettem: megközelítésem ma időszerűtlen a Kádár-korszakhoz, mert a politikusok nem tudnak mit kezdeni vele, az emberek pedig jobban szeretik a leegyszerűsített magyarázatot. Markó Béla meg azt mondta: minden olyan megközelítés, ami a világot olyan bonyolultnak akarja láttatni, mint amilyen, ma korszerűtlennek minősül. Elfogadom, de ez nem azt jelenti, hogy az embernek föl kell adni. Vagy hiszek az igazamban, történészi, baloldali politizáló értelmiségi mivoltomban, vagy nem. És az embernek ki kell állnia azért, amiben hisz. Beleállás a baloldali apályba. Ki lehet ebből mászni? Nem az a kérdés, hogy a baloldalnak milyen problémái vannak, hanem hogy a világnak, a régiónak és benne Magyarországnak milyen problémái vannak, és azokra a nagy ideológiai, politikai áramlatok milyen válaszokat kínálnak. Sajátos helyzet van, és nem csak Magyarországon. A múlt leértékelődik, a jövő bizonytalan. Megnőtt az emberiség önpusztító képessége, a környezetvédelemmel, a háborúkkal, a regionális és társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségekkel pedig rendkívül veszélyes konfliktusok jöttek létre. Nehéz enélkül érteni, hogy mi történik a világpolitikában. Másfelől a jövő azért is bizonytalan, mert a világ olyan technikai ugrás közben van, amelynek következményei nehezen beláthatóak. Kevés olyan időszakot lehet mondani a történelemben, amikor ennyire nehéz volt előre látni. Olyan óriási gépezetté vált a globalizációs világ, hogy ezt átállítani egyik vágányról a másikra politikai kockázatok, konfliktusok nélkül lehetetlen. Ez a helyzet határozza ma meg a világot: a félelem a jövőtől, a múlt elvesztése. Sokaknak nem maradt más, mint a jelen, ebbe kell kapaszkodniuk. És innen jön a politikai elitek felelőssége, hiszen azt általában nem lehet elvárni az emberektől, hogy túlemelkedjenek a napi problémáikon. Ez csak egy olyan magasan fejlett politikai kultúrájú társadalom tehetné meg, amely tényleg résztvevője és nem csak tárgya a politikának. A politikai elitek viszont magányosak. A politikai elit felelősségéről beszél, én a politikai elit felelőtlenségéről. Ezért kell a baloldalnak újra társadalmasítania a politikát. Miért nem sikerül a magyar politikai baloldalnak nemhogy tömegeket vonzania, de értelmiségi holdudvart sem teremtenie? A politikai, parlamenti baloldal nagyobbik része hitelességi problémával küzd. Ez az időtlen magyarázat, de mi az oka? Nem lehet csak a 2010 utáni időszakról beszélni, ha a mai helyzetet meg akarjuk érteni. Ma kisebb változásokkal, de lényegében ugyanazok a szereplők a baloldalon, ugyanolyan szűk a politikai osztály, mint korábban. E politikai osztály magához alakítja a politikát, ahelyett, hogy a társadalomhoz alakítaná, mert – tisztelet a kivételnek - minden parlamenti erőnek, minden parlamenti képviselőnek egzisztenciális érdeke, hogy felszínen maradjon. Ezért nem pártolja, hogy helyet teremtsen azoknak, akik választást tudnának nyerni. Ehhez önfeláldozás, belátás, önkritika kell, ami néha igazságtalan. De hát itt mégis csak az lenne a feladat, hogy helyet csináljanak egy új társadalmi energiának, és hogy annak politikai formát adjanak. Amit csak azok tehetnének meg, akik hitelesek a társadalom szemében, mentesek azoktól a vétkektől, amelyek a rendszerváltás korrekciójának elmaradása miatt terhelik a baloldalt. A rendszerváltás első tíz évét én a magam részéről minden óriási konfliktusával együtt alapvetően sikeresnek ítélem meg, mert nem nagyon volt Magyarországnak más forgatókönyve, mint egy többé-kevésbé liberális modell megteremtése. Amikor viszont fölmerült a korrekció szükségessége, azt a jobboldal végezte el, csakhogy nem a társadalom, hanem a maga javára. A Fidesz a globalizációval szemben létrehozott egy úgymond nemzeti irányzatú rendszert, amely a nemzeti kapitalizmus köntösébe rejti valódi céljait. Szűk nemzetállami válaszkísérlet ez minden problémára. A „korrekció” megtörtént, de nem teremtett felemelkedést, együtt haladást a világgal. A hitelességi problémák nem akkor kezdődtek, amikor a baloldal letette a parlamenti esküt az orbáni alaptörvényre? A hitelesség a 2006-os válsággal kezdett megkopni. Miben áll a 2010 előtti felelősség? A baloldal 2002 és 2010 között csak a jóléti rendszerváltásról beszélt, de nem erősítette föl a munkavállalói jogokat. Elmulasztotta például, hogy törvény rendelkezzen arról, hogy minden húsz főnél többet foglalkoztató vállalatnál legyen kollektív szerződés, amire erős szakszervezetek épülhettek volna föl. Ez megteremtette volna a baloldal mögé a civil társadalmat. Ez már a 90-es évek mulasztása is, de 2002-10 között volt rá nyolc év. A másik: amikor 2006-ban kitört a kormányzati válság, az akkori irányítók nem vonták le a konzekvenciákat és nem léptek hátra, nem adtak helyet egy új csapatnak. Lett volna másik garnitúra? Jelentkezők a politikában mindig vannak. Önjelöltek. Teremnek zsenik, bár az igaz, nem zsenikre kellene várnunk, hanem azokkal a politizáló emberekkel kellene törődni, akikből aztán majd kinő az igazi vezető. Ha a Messiásra várunk, csak önjelölt zseniket kapunk és nem valódi politikusokat. Ezt a 2000-es évek bizonyították. A jobboldali vezérrel állítsunk szembe egy baloldali vezért. Nem értem, hogy a baloldal miért nem tud közösségben gondolkodni és miért nem tud autonóm közösségeket állítani a jobboldali vezérrel szemben? A közösség ott terem, ahol harcolunk az érdekeinkért, mások érdekeiért, ahol nem csak másoktól vagy éppen Brüsszeltől várjuk a védelmet. Egy új, kormányzóképes politikai garnitúra csak a küzdő, vitatkozó közösségből születhet meg. Nekem csak az a gondom, hogy a magyar baloldali elit, és nem csak a politikai képviselet, nemhogy a múltat nem tudja totálisan szemlélni, de a mai-holnapi világot sem. Pedig a létünk forog kockán, ha egy autoriter, nacionalista, nemzetállami bezárkózó politikára bízzuk a jövőnket. A baloldal védelmében csak annyit: az egész világon többszörös csapdában van. Egy globalizált csapdában, ahol a társadalmak kettéváltak, és ahol a társadalmak jelentős része nem részesül a globalizált világ előnyeiből. A másik a lent és a fent szakadása. A harmadik a nacionalista-populista nyelvezet és működési mód, amelyen nem könnyű fogást találni. A társadalom nehéz helyzetű csoportjaira rátalált a Fidesz, és el tudta velük hitetni, hogy az érdekeiket meg tudja védeni. Megvédi őket a még rosszabbtól. Az emberek nem remélnek jobbat, viszont félnek, és az erőben látják a menekvést. Létrejött egy olyan koalíció, az úgymond új nemzeti elit és a a társadalom elnyomott, sarokba szorított csoportjai között, amely nem természetes szövetség. A baloldal feladata, hogy ezt a koalíciót széttörje, mert ez a rossz irányba vezeti az országot. Közérthetőbb lenne, ha  csak annyit mondana: ami közösségi, ami állami, az rohad szét. A magyar társadalom szerintem tisztában van a rendszerrel. A mindennapjaiban érzi, tudja, ki nyúlja le a pénzeket, mekkora a korrupció. Az alternatívát kellene megmutatni. Hol az az alternatíva? Hiszen éppen erről beszélünk, hogy adott kérdésekre más válaszokat kell adni, mint amiket a Fidesz ad. Mindenekelőtt a társadalom és a nemzet kérdésében. Világossá kell tenni, hogy olyan nemzetet akarunk, amely valóságos kulturális közösség, ahol az iskola felfegyverez és lehetővé teszi a felemelkedést, olyat, amelyben a nemzet tagjai részesei egy politikai közösségnek is, szabadon gyakorolhatják állampolgári jogaikat és nincsenek beszorítva egy manipulált választási rendszerbe. Olyan nemzetben gondolkodunk, amelyben a politikai demokrácia a társadalmi szolidaritás formája is.  Sokan mondják, az autokrata rendszerrel szemben kevés a liberális demokrácia helyreállításának ígérete és nagyot kellene ugrani valamiféle poszt-kapitalista modell felé. Attól tartok, hogy az autokrata Orbánt – erős ellenlökésként – baloldali populizmus váltja fel, ami csak a színében lesz más. Szerintem egy szélsőjobboldali, fundamentalista ellenlökés valószínűbb. Nem vagyok liberális, de a demokráciának az a változata, amely a hatalmi ágak elválasztására épül, amely tiszteli a kisebbségi jogokat, nem vált időszerűtlenné. A fiatal generáció mai radikalizmusa és erkölcsi felháborodása pedig érthető, és én nem félnék annyira a radikális baloldaliságtól, mint ön. A személyes félelmem nem érdekel senkit… A baloldalnak ezért is kötelessége, hogy erkölcsi-politikai síkra terelje a világ globális problémáit, kiemelve az egyének és a közösségek konkrét erkölcsi felelősségét a jövőért. Ha már a politikai erkölcs: meg lehet dönteni egy autokrata rendszert a saját erkölcstelen, autokrata törvényeinek keretei között? Törekedni kell rá.

Persze... A másik forgatókönyv, hogy a társadalom tényleg elveszíti a türelmét és akkor új kihívás elé kerül majd az akkor létező politikai baloldal: mit reagál arra, hogy a tömeg radikálisabb, mint ő. Forradalmat nem lehet csinálni. Forradalmat csak akkor szabad csinálni, ha tudod, hogy elindulsz, és mennek utánad. Mert, ha nem mennek, akkor nagy baj van. Másról beszélek: meg kell próbálni új ideológiát csinálni, meg kell próbálni közösségeket építeni, meg kell próbálni a szakszervezetek, a társadalmi többség szociális érdekeit és az emberi jogokat védeni. A jövőképet vissza kell adni az embereknek. Újra kell elemezni, hol tart a világ, benne Magyarország. Nem egyszerűen a köztársaságot kell újjá formálni, hanem a társadalmat és a nemzetet kell egy demokratikus, szolidáris közösséggé tenni.

NÉVJEGY

Földes György történész, a Politikatörténeti Intézet volt főigazgatója. 1952-ben született. 1977-ben szerzett diplomát az ELTE-n. 1979-ben védte meg doktori disszertációját.1981-ben politikai gazdaságtan továbbképző tanfolyamot végzett az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1995-ben kandidátusi fokozatot, 2010–ben MTA doktori címet szerzett. 1994-98 között az MSZP elnökségének tagja, 1998-tól 2000-ig az országos választmány elnöke. Kutatásai középpontjában Kádár János politikai életpályája, a magyar-szovjet kapcsolatok és a Kádár-korszak átfogó, általános kérdései állnak. Legutóbbi tanulmánykötete, a 2018-ban megjelent Ívek és töréspontok – Gazdaság, politika, ideológia 1945 után címmel a Kádár-korszakot elemzi.  

Szerző