Bihari Tamás: Útszéli történetek

„Egy rokonszenves fiatal fickó ült a volánnál és a beszélgetés során kiderült, egy ifjú plébánossal hozott össze a sors."

Persze. Majd ha Osztyapenko lépést vált! – mondtuk a ’60-as, ’70-es évek táján, ez azt jelentette, „ne hadoválj haver, tudom, hogy a büdös életben nem látom viszont a kölcsönadott bémalléromat". Akkor még nem tudhattuk, hogy a jobb sorsra érdemes szovjet parlamenter, Ilja Afanaszjevics bizony lépést vált és ha nem is önszántából, átköltözik a közeli Szoborparkba.

A jobb sorsra érdemes szovjet kapitány fároszként jelezte a magyar ifjúság autóstoppos tömegeinek a balatoni csövezések kiindulási pontját. Az út szélén sorban álló lányok, fiúk jobb öklükkel és feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy autóstopposok, „Állj meg, szeretném, ha nem kellene gyalogolnom Zamárdiig, vagy Füredig!”.

Akadtak „vicces” autósok, akik megvárták amíg odaért a delikvens és amikor nyúlt a kilincs felé, gázt adtak és elhúztak. Az évszak és a napszak többnyire nem csak az stopposok létszámát, de a siker esélyét is befolyásolta. A főszezon természetesen a nyár volt és a reggeli órák kecsegtettek nagyobb sikerrel. Olyankor hemzsegtünk Osztyapenkó kapitány csizmája alatt. A világjáró profik táblát szorongattak a kezükben, amire a végállomás neve volt felírva és azt lengették.

A ’70-es évek elejére, közepére az M7-es már elkészült Zamárdiig. Mivel a hősi halált halt kapitány bronz mása az autópálya bevezető szakaszát uralta, így a KRESZ szerint ott gyalogos nem tartózkodhatott. A rendőrök, ha unatkoztak, vagy nem volt meg az ötéves tervidőszak időarányos igazoltatási teljesítése, mintha a Osztyapenkó köpenyéből bújtak volna elő, váratlanul megjelentek és buzgó igazoltatásba kezdtek. Akinek vaj volt a fején, igyekezett kámforrá válni, a többiek megadóan kaparták elő barna, kemény kötésű személyi igazolványukat. Ha a fakabátnak jó kedve volt, akkor miután felírta az adatokat, beérte egy figyelmeztetéssel, ha előző nap összeveszett az asszonnyal, vagy letolta a főnöke, akkor helyszíni bírságot kezdeményezett, amit csak a tehetősebbek perkáltak le helyben. A csóróbbaknak eszük ágában sem volt a sörre szánt forintokat ilyen hívságokra elfecsérelni. Vállalták a feljelentéssel járó magasabb összeget, amit diákok esetében többnyire a szülők fizettek ki, némi lelki fröccsel leöblítve. A zsaruknak általában sikerült egy-egy peches kmk-st, vagyis „közveszélyes munkakerülőt” fogni, akit bevarrtak az illetékes kapitányság zárkájába.

Első nyugat-európai körutamon én is ezzel a módszerrel igyekeztem például Münchenből Salzburgba, hogy onnan tovább stoppoljak Bécsig, majd Hegyeshalomig. Meg is állt egy német srác egy hatalmas amerikai batárral és megnevezett egy összeget, amiért hajlandó volt elvinni Mozart szülővárosáig. Már ültek ketten a kocsiban, így megkereshette a napi üzemanyagra valót, s talán emiatt engedett az árból és végül az utolsó 10 nyugat-német márkámért el is fuvarozott a Mozart- és Ferenc Jóska-giccsekkel zsúfolt belvárosig.

Egyszer a „magyar tengernél” ennek épp az ellenkezőjével találkoztam. Balatonszemesről stoppoltam Budapestre, amikor egy Trabant fékezett mellettem. Egy rokonszenves fiatal fickó ült a volánnál és a beszélgetés során kiderült, egy ifjú plébánossal hozott össze a sors. Nem akart megtéríteni és arról beszélt, hogy beatmisékkel igyekszik elnyerni a fiatalok bizalmát. Igaz, a falu párttitkára és a tanácstitkár ferde szemmel nézte „aknamunkáját”, de legalább nem tettek neki keresztbe. (Hogy stílszerű legyek.) Amikor elbúcsúztunk, rám erőltetett egy százast, mondván, neki van, nekem nincs.

Más alkalommal egy amerikai rendszámú hatalmas Ford állt meg. Beültem, egy virágos kedvű, negyvenes férfi szorongatta a volánt. Hamar rájöttem, azért, hogy önmagát és a kocsit is nagyjából egyenesben tartsa. Akkor még cigiztem, de eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, rágyújthatok-e, mert tudtam, az alkoholgőz berobbanhat. Látva aggódó arcomat az egykori 56-os disszidens már akadozó magyarsággal igyekezett megnyugtatni, hogy „Ne félj, ha iszom, mindig lassan és óvatosan vezetek!” és jóízűen felkacagott. Igazat mondott, mert egy teherautó farvizén viszonylagos biztonsággal haladtunk. Végül Szabadi-sóstónál úgy döntöttem, még fiatal vagyok, élni akarok, nem kockáztatok. Megköszöntem a fuvart és kiszálltam. Igaz, soha nem tudtam meg, hogy miután a budapesti harcokban kis híján legyőzte a Vörös Hadsereget, miért kellett mégis diszkréten Nyugatra távoznia. Talán a whisky jobban bejött neki, mint a vodka.

Egy balatoni buli után éjszaka összekaptam I.-vel és első dühömben elindultam hazafelé, Budapestre. Éjfél körül egy olasz rendszámú Fiat 850-es villantotta rám a fényszóróit és megállt. Egy olasz srác ült benne. Csekély német tudásommal cseréltünk eszmét, főleg a kor menő bandáiról. És akkor elámultam, tátva maradt szemem-szám, mert az olasz kis lemezeket varázsolt elő egy tárolóból és sorra nyomta be őket az autó lemezjátszójába. Se azelőtt, se azóta nem láttam ilyet, de nagyon élveztem. Kelenföldnél kiszálltam és a németnél is csekélyebb olasz tudásommal „Buona serát” kívántam neki.

Máskor érett hölgy vett fel a Skodájába, mert katona fiára emlékeztettem. Márpedig akkoriban az angyalbőrben stoppoló kiskatonákat illett fölvenni.

A kezem néha ma is ökölbe szorul, de a hüvelykujjammal inkább a "recipe ferrum" jelével mondok véleményt a közélet sok jelenségéről és szereplőjéről, hisz az autóstoppnak ma már leáldozott.