A semlegesség hete

Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (az MTI-nek), hogy a magyar és a nemzetközi sajtóban álhírek jelentek meg, amelyek célja, hogy zavart keltsenek az amerikai külügyminiszter közelgő budapesti látogatása előtt. Szijjártó Péter külügyminiszter pedig (az ATV kérdésére) kijelentette, hogy hazugságokat terjeszt a Wall Street Journal című amerikai lap, amely szerint az Egyesült Államokat aggasztja Magyarország közeledése Oroszországhoz és Kínához, valamint a magyar semlegesség emlegetése. Az amerikai liberális média folyamatosan hazugságokat terjeszt rólunk, ezt már megszoktuk, tette hozzá.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem a Wall Street Journal kérdőjelezte meg elkötelezettségünket, hanem az amerikai kormány. És ezt nemcsak az amerikai lap (amely egyébként nem liberális, hanem kifejezetten konzervatív, republikánus), hanem egy azóta nyilvánosságra került magyar diplomáciai feljegyzés is bizonyítja. Ebben ugyanis a washingtoni magyar nagykövet számol be egy washingtoni tárgyalásról, amelyen az amerikai fél tételesen felsorolja aggályait a magyar külügyminiszter-helyettesnek. Most akkor ki is hazudik?
Azt is állította Szijjártó (Bukarestben, az EU külügyminiszteri találkozóján), hogy az illegális migrációs folyamatok nagyon komoly egészségügyi kockázatokat jelentenek, mert a bevándorlók Európában nem ismert, vagy ritkaságnak számító kórokozókat, trópusi vírusokat hurcolnak be magukkal. 
Ezzel szemben a tény az, hogy a WHO, vagyis az egészségügyi világszervezet szerint a nyugati világ több egészségügyi veszélyt és kockázatot jelent a menekülteknek és a bevándorlóknak, mint ők a befogadóknak. Ennek oka, hogy a migránsok hosszú ideig kénytelenek rossz körülmények között lakni és egészségtelenül étkezni. Betegségeket nem terjesztenek, sőt a fertőző betegségek inkább őket veszélyeztetik. De Szijjártó főorvos úr biztos jobban tudja.
Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a Holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján), hogy „a harmincas években az antiszemitizmus erősödése Magyarországot és a magyar társadalmat is elérte, és ez a zsidóság tűrhetetlen jogkorlátozásában öltött testet.” Mint mondta, a kormány mindig világosan fogalmazott, amikor a magyar állam felelősségéről volt szó.
Ezzel szemben a tény az, hogy az erősödő antiszemitizmus nemcsak a harmincas években érte el Magyarországot, hanem már nagyon is jelen volt, különösen a Tanácsköztársaság bukását követően. Az 1920-as numerus clausus törvény ennek egyik állami szintre emelt jele volt. Amikor Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója a törvényt néhány éve nem jogfosztónak, hanem csupán jogkorlátozónak nevezte, Csepreghy Nándor akkori miniszterhelyettes úgy reagált, hogy Lázár János miniszter és a kormány minden tagja nevében elhatárolódik ettől a kijelentéstől. Most akkor Gulyás a még ennél is súlyosabb, későbbi zsidótörvényeket minősíti jogkorlátozásnak? Vajon mikor fogalmazott világosan a kormány? Akkor vagy most?
Szerző
Bolgár György
Frissítve: 2019.02.02. 08:58

Sztrájk-lájk

Amint megjelent a Facebookon az „Általános sztrájk” oldal, rögtön több ezer lájkot kapott. Özönlöttek a szeretetjelzések a sztrájkoló Audi-szakszervezet oldalára is. Szeretjük a sztrájkot, pontosabban azt, ha másoknak van bátorságuk hozzá. Amúgy - nemzetközi összehasonlításban - nálunk indokolt esetben is ritkán és kevesen sztrájkolnak. Nem mintha az eget verdesné a bérekkel és munkakörülményekkel való elégedettség. Csakhogy nálunk a munkavállalóknak mindössze 9 százaléka tagja valamelyik szakszervezetnek, a magánszektorban pláne még 5 százalék sincs – minden huszadik ember. Ennyi fecske nem csinál nyarat. (A győri Audiban bezzeg 70 százalék!)
2010-ben Orbánéknak egyik első dolga volt a sztrájkjogok korlátozása - azóta alig sikerült sztrájkot szervezni. Pedig a sztrájktörvény ellen kellett volna először. A hazai statisztikák szerint ez a leghatékonyabb érdekérvényesítési forma: a munkabeszüntetések 60 százaléka sikert ért el, míg pl. a demonstrációkra – amelyek más okból fontosak - kevés kivétellel fütyülni szokott a hatalom.
De Győrben most történelmet csináltak. Noha az autógyárakban jóval többet keresnek, mint a magyar átlag, a szolidaritás elsöpörte az irigységet. Egy ország drukkolt értük, ezért a sok lelkesült lájk. Talán mert az alapélmény, az igazságtalan bérkülönbség másokhoz képest, közös. Ahogy a szégyen is: sereghajtók lettünk a régión belül. A cég cseh, szlovák és lengyel gyáraiban az árbevétel 5-6 százalékát fordítják bérekre, a magyarban, ahol a termelékenység semmivel sem rosszabb, alig több mint 3 százalékát. Az anyavállalat nem magyargyűlölő: ők csak kihasználták, hogy nálunk az országos bérszínvonal alacsonyabb, és a munkavállalók gerincét is megtörték.
Igen, a politikánál vagyunk, noha Győrben nem politikai sztrájk volt. A résztvevőknek eszükbe sem jutott ilyesmi, nyilván ki erre, ki arra szavaz közülük. Ők a munkaadóval kardoztak, de a szúrás a NER-t is érte, méghozzá érzékeny ponton. A maguk pénzéért küzdöttek, de öntudathoz segítettek másokat is. A rendszer a függőségi viszonyokra épít, arra, hogy mindenki neki kiszolgáltatott, ő oszt jutalmat és büntetést. Ebbe nem férnek bele az egyenrangú, partneri kapcsolatok, amelyek révén az „alattvalók” egymással szövetkezve kapnak erőre. A rezsim urai mindent megtettek, hogy kiöljék belőlünk a természetes szolidaritást. Ne sajnáld a szegényt, biztosan maga tehet róla. Ne szánd meg a menekültet, az mind ellened tör. A leszázalékolt rokkant nyilván csaló, a korkedvezménnyel nyugdíjba ment lógós, a munka nélkül maradt lusta. Nincs kivétel. Ne adj semmit a szegény család gyerekének, majd még haszonlesésből újabb gyereket csinál az apja.
Az Audinál a szolidaritás tilalmának parancsát szegték meg. Azt vallották, ami a József Attila-versben van: „Együtt tettük le, föl is együtt vesszük a munkát.” Győrben nem volt sztrájktörő. Ott az államilag kiirtásra ítélt szervezett szolidaritás mutatta meg erejét. Épp olyankor, amikor a kormányzati fülekben a sztrájk szó különösen rosszul cseng, hiszen az utcákon kormányellenes indulattal emlegetik. Ráadásul a történtek a hivatalos gazdaságpolitika szervi hibájára hívják fel a figyelmet, arra, hogy a beruházókat az olcsó munkaerő ígéretével csábító „összeszerelő műhely”-koncepció nem boldogít, és nem is lesz tartható. Orbán hol ilyen, hol olyan dátumra bérfelzárkóztatást ígér, eközben 2015-ben a magyar átlagbér a 25 százaléka a németnek, míg 2010-ben még a 30 százaléka volt, és régióbeli társaink már akkor is jobban álltak. Éppen ez az, amibe nem akartak belenyugodni a győriek.
Sehogy sem jó ez a kormánynak, akárhonnan nézzük. De mégsem szólhat a sztrájk ellen, hiszen hová lenne az (amúgy teljesen alaptalan) multi-faló híre! Ezért hallgatásba burkolózik. Sajtója alig-alig vagy éppen sehogy nem ad hírt a sztrájkról. Némely lap csak arról tájékoztat először, hogy véget ért a munkabeszüntetés, amelyről eddig egyébként egy árva szót sem írt. Minek is? Hiszen épp csak ez volt a legnagyobb sztrájk a piaci szektorban a rendszerváltás óta, nem nagy ügy! A készséges Parragh megpendíti - az ő hírének már mindegy -, hogy „az események erősen rongálják a Magyarországról alkotott befektetői képet”, de pl. a képviselők számára kuss van.
Pedig a kormány igazán lehetne empatikusabb a sztrájk iránt. Hiszen ő maga notórius sztrájkoló. Már rég beszüntette az érdemi kormányzati tevékenységet: a közszolgálatokról, egészségügyről, jó iskoláról, pártatlan igazságszolgáltatásról való gondoskodást. Viszont ha elolvasná a saját sztrájktörvényét, szomorúan konstatálná, hogy triplán is belecsúszott a „jogtalan sztrájk” kategóriájába. Nem teljesíti az ú.n. „elégséges szolgáltatás” előírását és a törvénybe foglalt „együttműködési kötelezettséget” munkaadóival, azaz velünk. Arról meg az Unióban tudnának mesélni, hogyan szegi meg az érvényes kollektív szerződéseket. A háromból egy is elég egy sztrájk jogtalanná minősítéséhez. A törvényben az áll, hogy a jogtalanul sztrájkolókat azonnal kirúghatják. Kellett nektek az a módosítás, fiúk!

Mozgásban

Ritka eset, hogy egy versenynek kettő vagy több győztese legyen, még ritkább, hogy egy se. A baloldali pártok főpolgármester-jelölti előválasztásával előállhat bármelyik helyzet.
Arra a kérdésre várnak választ a héten a budapesti kormánykritikus szavazóktól, hogy Horváth Csaba vagy Karácsony Gergely legyen-e az előválasztás első fordulójának győztese. A hét közepe felé, félidőn túl 16 ezer felett járt a voksolók száma, ami a vasárnapi zárásig az online szavazatokkal együtt 30 ezer körülire vagy afölé hízhat. Aki győz, a második körben összemérheti magát például Puzsér Róberttel vagy azokkal, akik még rajthoz állnak. Az eheti küzdelem azonban, bármilyen furcsa, nem Horváth Csabáról vagy Karácsony Gergelyről szól, és csak részben arról, hogy végül megtalálják-e azt az embert, aki egyedül áll ki Tarlós Istvánnal és a NER-rel szemben. Sokkal inkább a baloldali, kormánykritikus választókról, akiket átmozgat az előválasztás.
Érdekes látni a beszámolókat arról, hogy egyes fővárosi helyszíneken idős emberek állnak sorban a hideg ellenére is, hogy szavazhassanak. Nem feltétlenül azért, mert Horváth vagy Karácsony személyes kedvencük lenne, hanem mert végre beleszólhatnak a politikába egy demokratikus, nyílt küzdelmet hozó – azaz téttel járó – (elő)választáson. A vágy 2010 óta nagyon sokakban él, a választói aktivitás lehetősége pedig még a politikailag inaktívakat is hajtja. A Fidesz régen rájött erre, ezért szervez a saját tábornak hol konzultációkat, hol meneteket, máskor az aktuális ellenségkép felrajzolásával tartja fenn a politikai érdeklődést.
A baloldalon most az előválasztás csalja elő a reflexeket. Ezzel a jelöltek nemcsak egymás kárára nyerhetnek, hanem ha elég embert megmozgatnak, mindketten győznek. És ebből a szempontból mindegy is, végül kinek a nevét mondják be vasárnap este.
Szerző
Markotay Csaba