Kultúrnemzet

Kevés híján 400 ezer néző látta a Magyar Állami Operaház előadásában és közreműködésével megvalósult produkciókat 2018-ban. Számuk ugyan elmarad a megelőző év 580 ezres nézőszámától, mégis jó eredménynek tűnik, hiszen az Andrássy úti dalszínház felújítás miatt bezárt. Az adatokból ítélve nagyjából minden huszadik magyart a műfaj, s általában a komolyzene kedvelőjének lehet tekinteni, amivel minden bizonnyal a magaskultúra-fogyasztó nemzetek élcsoportjában foglalhatunk helyet.  
Elméletben persze, mert a nézőszám jó része a bérletesekhez fűződik, másrészt nem pusztán a műfaj szeretete visz be mindenkit az előadásokra. Tekintélyes hányaduk kihagyhatatlan társasági eseménynek tartja azokat, mások valamilyen elvárás nyomán vagy külső ráhatásra  tévednek be. Budapest idegenforgalmának növekedése, a határon túli fellépések miatt jelentős lehet a külföldiek aránya is.  
Meggyőződésem, hogy valójában ma Magyarországon legfeljebb tízezer főre - de lehet, hogy csak a felére - tehető az igazi operakedvelők tábora. Feltételezésemet alátámasztja Fekete Péter kulturális államtitkár kutatásokon alapuló kijelentése, mely szerint lényegében ugyanaz a kör vesz jegyet a magaskultúra eseményeire (miközben az általános kultúrafogyasztás igen gyenge lábakon áll). Ehhez képest a műfaj kedvelői, s nem mellékesen a művelői kivételezett helyzetet élveznek a kultúrára fordított támogatások elosztásakor. (Hasonlóan a komolyzene egyéb formáinak híveihez, művelőihez.)  
Az Opera éves működési költsége vagy 12 milliárd forint, míg jegybevétele mindössze másfél milliárd. Az Andrássy úti épület rekonstrukciója 50 milliárdot emészt fel, az új raktárbázis, műhelyközpont, próbahely és látogatóközpont, az Eiffel Műhelyház felújítása 18 milliárdba kerül, az Erkel Színház következő felújítására 30 milliárdot szánnak. Különféle forrásokból ezen felül is csordogálnak pénzek a műfaj művelőihez. 
Hatalmas összegek ezek a "könnyűzene" - mely kifejezés helyett én inkább a rockzene szót használom - támogatására idén fordítandó 738 millió forinthoz képest. A társadalom egyszerű tagja - akit megalapozottan tarthatunk "könnyűzene" fogyasztónak - mégsem berzenkedik. Inkább csodálattal vegyes értetlenséggel tekint a klasszikus műfaj alkotásaira, reprezentánsaira, rajongóira, s ha véletlenül belebotlik egy előadás, egy mű szuperlatívuszoktól hemzsegő kritikájába, megállapítja, hogy az operák, a komolyzenei alkotások a művészetek olyan csúcspontját képviselik, amelynek magasságába ő és a hozzá hasonló közönséges halandók soha nem lesznek képesek felérni. Tán még a "könnyűzenészek" maguk is elutasítanák, ha javukra akarnánk változtatni az aránytalanságokon, pedig általában nem kis nehézséggel küzdenek, nem kevés pénzt, fáradságot áldoznak érvényesülésük érdekében.  
Mennyivel könnyebb lenne a helyzetük - s mennyivel jobban tudnának teljesíteni -, ha segítséget kapnának zenetanuláshoz, hangszervásárláshoz, ha ők is közalkalmazottként gyakorolhatnák tevékenységüket, ha kiöregedve számíthatnának nyugdíjra, etc. Más művészetek művelőinek ingerküszöbét sem éri el a helyzet fonáksága. A kultúrharcos konzervatív irodalmárok a támogatások igazságos elosztásának követelését tűzték zászlajukra, mégsem kutakodnak az opera, a komolyzene háza táján.  
A most ellenzékben lévő baloldali pártok sem találnak kivetnivalót a jelenlegi állapotokban, pedig azt kéne tenniük. Nemcsak azért, mert a magyarok ízlése, zenei tájékozottsága katasztrofális; mert kimarad életükből értékek sokasága, melyek megismerése gazdagabbá, teljesebbé tehetné azt; és mert a magyar zene színvonala soha nem látott mélységbe süllyedt. Azért is, mert hiteltelenné válik demokratikus elkötelezettségük, ha elfogadhatónak tartják a kiváltságokat, a megkülönböztetést, a megélhetési művészkedést. És akkor nem csodálkozhatnak, ha az egyszerű nép nem ütközik meg azon, hogy közpénzből építenek politikusok házaihoz, kúriáihoz utakat, vagy hogy az állami megbízásokat Fidesz-közeli vállalkozók kapják.  
Igénytelen, fejletlen ítélőképességű, tájékozatlan, műveletlen emberekkel nem lehet demokráciát, jóléti társadalmat létrehozni! A baloldalnak új, korszerű, demokratikus kulturális, és annak megfelelő oktatási stratégiát kell kialakítania, amely egyenrangúként, értékalapon kezeli a múlt és a jelen alkotásait. Bizonyosra veszem, hogy ezt a választók is méltányolnák!
Frissítve: 2019.02.04. 09:21

Széthullóban

Két évvel ezelőtti, 88 éves korában bekövetkezett haláláig élt Magyarországon egy - az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban: - üzletember, akinek vagyonát kétmilliárd forintra becsülték. Üzemeltetett magánzálogházat, hatalmas boltjában üzletelt arannyal, ezüsttel, drágakövekkel, antik tárgyakkal és festményekkel. Volt számítógépszervize, kutyakrematóriuma, crosspályája, több ingatlana, no és egy hasznot hozni csak nem akaró, 41 hektáros diófaültetvénye is.
Végrendeletet készített ugyan, de elhatározta, hogy 2032-ig - vagyis 105 éves koráig - dolgozni fog, hiszen addig volt érvényes a személyi igazolványa. Nem nehéz kitalálni, hogy ki is lehetett korunknak ez a színes egyénisége: Klapka Györgynek hívták. S talán az sem keltett igazi meglepetést, hogy öt örököse közül senki sem tudott igazán mit kezdeni a cégbirodalom bármely elemével - a tovább működtetést egyikük sem gondolta komolyan. 
A magyarországi kis- és közepes vállalkozások jelentékeny hányada hasonló sorsra jut. A rendszerváltáskor még erejük teljében lévő tulajdonosok legtöbbje mára ugyan a nyugdíjkorhatár közelébe került, tán túl is lépett rajta, de - akárcsak a néhai, közel 90 éves "Aranyember" - foggal-körömmel ragaszkodik a teremtményéhez, alkotásához. Amikor gyermekei (vagy azok házastársa) érdektelenséget tanúsítanak az üzlet továbbvitele iránt, akkor inkább mindhalálig - vagy egy hosszan tartó betegségig - továbbgürcöl, és inkább nem is gondol arra, hogy így a majdani biztos csődön nyerészkedők, esetleg a bankok ügyeskedéseinek számát gyarapítja. 
Eközben az évtizedek munkája darabjaira esik széjjel. Megfigyelhető, hogy ez a jelenség immár kezd tömegessé válni. A GDP szorgos termelői egymás után lehúzzák a rolót. A megoldás eszközeit pedig a már digitális csatornákon is megjelenő tanácsadó konferenciák sokasága próbálja felkínálni, egyelőre eredménytelenül. Egytől azonban intjük a vállalkozásuk jövőjéért aggódókat: ne a felcsútihoz hasonló családi modelleket kövessék. Fennmaradni ugyanis csak tisztességes versenyben érdemes.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.02.04. 09:21

Tíz év múlva

Vágyálom marad a magyar euró - ezzel szembesülünk már többedszer a 2004-es uniós csatlakozásunk óta. Most, hogy Románia is bejelentette, 2024-ig szeretne az euroövezet tagja lenni, várhatóan ismét elindul a vita itthon is, miért van az, hogy az újonnan csatlakozók nemcsak utolérnek bennünket, de egyes dolgokban meg is előznek. Hiszen nemrég Bulgária, majdhogynem a sor végéről mondta: már idén felkészült lesz, hogy az euroövezet előszobájába lépjen. 
A magyar kormány és a monetáris politikáért felelősök hallgatnak, vagy ha véleményt nyilvánítanak, legfeljebb annyit tudhatunk meg, hogy bevezetjük a közös európai pénzt, "majd ha eljön az ideje", esetleg hozzáteszik, hogy ha a fejlettségbeli különbségek Nyugat és Kelet között kezelhető mértékűre csökkennek. Természetesen a politikai döntést csak az éppen regnáló  kormány hozhatja meg, ami úgy tetszik, se a román, se a bolgár vezetést nem riasztotta meg. Vélhetően számolnak azzal, hogy válsághelyzetben a közös pénz védőernyőt is jelent a kis országok feje felett. 
Ám az köztudott, hogy az Orbán Viktor vezette kabinet semmit sem utál jobban, mint az ellenőrzést is magába foglaló kötelezettségvállalást. Márpedig az úgynevezett maastrichti szerződésben lefektetett követelményeket nem elég elérni, azokat kozmetikázás nélkül tartani is kell. A költségvetési hiány, az államadósság mértéke, a hosszú távú piaci hitelek kamatainak szintje még meg is felelne - bár az államadósságon még dolgozni kell -, de strukturális változások, magyarán a pénzbegyűjtés és visszaosztás területeinek, módjának, mértékének megváltoztatása nélkül semmiképpen sem fenntartható. Ez pedig igencsak ellenkezik a kormány jelenlegi gazdaságfilozófiájával. 
Mondhatjuk, hogy amíg ez a kormány van hatalmon, kevés az esély a magyar euróra. A NAV tud valamit: a pénztárgépek szoftvereibe már a 2030-as céldátumot égette.
Szerző
Törő András
Frissítve: 2019.02.04. 09:20