Csalóka számok a propaganda szolgálatában

értékelés A béremelések, a foglalkoztatás, vagy a munkanélküliség valós adatai alapján lehet reális képet alkotni egy ország gazdaságáról, ám ennek a kormánynak mintha ez nem állna szándékában – mondta egyebek mellett a Népszavának Herczog László közgazdász.
Az Orbán kormány szerint 2010 óta az előző időszakhoz képest óriási volt a fejlődés. A közgazdász is így látja? Statisztikai törvényszerűség, hogy csak azonos tartalmakat szabad (illik) összehasonlítani. A politika viszont egymástól gyökeresen eltérő időszakokat mér össze, pedig a statisztikai adatok önmagukban nem mutatják meg a lényeget. A kormányzati propaganda folyamatosan összehasonlítja a 2010-es helyzetet a 2018-assal, illetve a Fidesz hatalomra kerülése előtti nyolc évet, az azóta eltelt valamivel több mint nyolc évvel. Eközben eltekintenek attól, hogy 2008-tól kirobbant egy világgazdasági válság, míg az elmúlt években kifejezetten világgazdasági fellendülésről beszélhetünk. Ráadásul a 2010 előtti évekhez képest nagyságrendekkel nagyobb uniós támogatási források nyíltak meg Magyarország számára. Ez olyan, mintha egy folyóban az árral szemben és az ár irányával megegyező irányba úszó teljesítményét vetnék össze. Közgazdasági szempontból tehát a két időszakot összehasonlítani egyáltalán nem korrekt. Ez érvényes GDP-re, a foglakoztatásra, munkanélküliségre, vagy a bérekre is.  A kormányzat szívesen példálózik azzal, hogy amióta a Fidesz van hatalmon, kétszeresére nőttek a minimálbérek. Mi igaz ebből? A statisztika egyik trükkje, mint említettem, hogy mit mihez hasonlítunk. Szaknyelven szólva, lényeges kérdés, hogy mi a bázis, amihez viszonyítunk. Ha a 2019-es adatokat vesszük figyelembe, a számok alapján igazat állít a kormány. Sőt, még „szerénykednek” is, mert valójában 2,027-szeresére, vagyis valamivel több mint a duplájára emelkedtek a bruttó minimálbérek. A munkavállalók azonban nem a bruttó, vagyis a munkavállalót terhelő adóval és a járulékokkal számolt összegből fizetnek a boltban, vagy a szolgáltatásokért, hanem abból a nettó összegből, ami megjelenik a számlájukon. A nettó minimálbér pedig csak 64,5 százalékkal emelkedett 9 év alatt.    Mi az oka a jelentős különbségnek? A legfőbb oka az egy kulcsos személyi jövedelemadó bevezetése. A második Orbán kormány a 2011-2012-ben végrehajtott személyi jövedelemadó (szja) reform, így az egy kulcsos szja bevezetésével alaposan megnövelte a minimálbér után fizetendő szja-t. Így a minimálbér-emelések jelentősen növelték a költségvetési bevételeket is. A rendkívül igazságtalan lépés miatt 2011-ben a bruttó minimálbér 6,1 százalékkal, a nettó viszont csak 0,6 százalékkal, majd 2012-ben a minimálbér bruttó értéke 19,2 a nettó azonban csak 0,5 százalékkal növekedett, vagyis két év alatt a munkavállaló számára gyakorlatilag észrevehetetlen mértékű nettó béremelkedés valósult meg. A kormányzati érvelés másik hibája, hogy valójában a reálbér növekedéséről kellene beszélni, mert korántsem mindegy, hogy a nettó bérnövekedés mögött mekkora az infláció. Márpedig, ha a fogyasztói árak emelkedését is figyelembe vesszük - 2019-ben a kormány által tervezett 2,7 százalékkal számolva -, akkor a minimálbér reálértéke 9 év alatt mindössze 36,1 százalékkal nőtt. Persze a bő egyharmados növekedést sem szabad lebecsülni, de azért messze elmarad a propagandában emlegetett duplázástól. Az is nagyobb szerénységre inthetné a kormányt, hogy minden felmérés azt mutatja, hogy nem csak a GDP növekedésben, de a béremelésekben is elmaradtunk a régió országainak többségétől. Azon már senki sem csodálkozik, hogy míg korábban Dél-Szlovákiából jártak át dolgozni sokan Észak- és Nyugat-Dunántúlra, például asz esztergomi Suzuki gyárba, addig ma már megfordult a munkaerő vándorlás iránya és a magyarok járnak át Szlovákiába. Az pedig még inkább érdekes jelzés, hogy egyre több magyar megy a kelet-magyarországi határ menti régiókból Romániába munkát vállalni. Nem szólva a Nyugat-Európában tartósan dolgozó nagyjából félmillióra becsült honfitársunkról, illetve a mintegy 100-110 ezer már Ausztriában élő, vagy ingázó, valamint idénymunkát végző magyar állampolgárról. Ezzel is magyarázható az egyre égetőbb szakemberhiány, ami leginkább a nyugat-magyarországi megyéket sújtja. Különösen a szolgáltatószektorból hiányoznak a jól felkészült szakemberek. Éppen azok mennek el, akik úgy érzik, hogy a kemény nyugat-európai versenyben is helyt tudnak állni.    Ellenzéki pártok, szakszervezetek egységes európai minimálbér bevezetését szorgalmazzák. Ez megoldhatná a szakember hiányt? Az érthető, ha egy szakszervezet taktikai okokból ilyen ötlettel áll elő, hiszen ha ez megvalósulna, az jelentős béremelést jelentene a magyarországi munkavállalóknak. Közgazdászként mégis azt kell mondanom, hogy a helyzet erre még nem érett meg, mert az uniós tagállamok között nagyon nagy a fejlettségi és ezen belül a termelékenységi különbség. A minimálbérnek igazodnia kellene a legkevésbé fejlett tagországokhoz, mert ha az sokkal magasabb, akkor az a fejletlenebb gazdaságú országokban a foglalkoztatottság csökkenéséhez, elbocsátásokhoz vezetne. Szerintem tehát ez a követelés ma még nem reális.    A miniszterelnök már 3,6 százalékos munkanélküliségről beszélt, hozzátéve, hogy elérhető a teljes foglalkoztatottság is. Ez tükrözi a valóságot? A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatait figyelembe véve a munkanélküliség valóban csak 3,6 százalékos. A hivatalos adatokban azonban a közfoglalkoztatottakat nem számítják a munkanélküliek közé. Emellett a foglalkoztatottak esetében is felvethető néhány kérdés. Nemcsak az a gond, hogy a közfoglalkoztatottakat is hozzáadják ehhez a kategóriához, de például a nagyszámú külföldre ingázó magyar állampolgárt is. Ha a közfoglalkoztatottak mintegy 130-140 ezres rétegét is beszámítanánk a munkanélküliek közé, akkor 2018.  harmadik negyedévére 7,5 százalék jönne ki. Az ingázókat és a közfoglalkoztatottakat kivéve a foglalkoztatottak közül, akkor viszont a múlt év harmadik negyedévi 60,4 százalék helyett 57, 1 százalékos foglalkoztatottsági adatot kapnánk. Ez azért kissé távolabb van a teljes foglalkoztatottságtól. A számháborút azonban el akarom kerülni. Az adatoknál sokkal fontosabb, hogy egyre többen panaszkodnak a növekvő munkaerőhiány miatt.    Kinek jó a közfoglalkoztatás?  A XIX. században nagyon is indokolt és előremutató volt a közmunka, vagy például a Fővárosi Közmunka Tanács, amely ilyen feladatokat is ellátott. Akkor nem volt ekkora az állam, és nem volt ennyi állami vállalat. A vasútépítés, a folyamszabályozás új állami feladatként jelentkeztek, így az állam természetesen közmunkásokkal is igyekezett ezeket a hatalmas beruházásokat elvégeztetni. Ma azonban a közszolgáltatás a mindennapjaink része. Gondoljunk csak az energiaellátásra, a tömegközlekedésre, az egészségügyre, az oktatásra. Rengetegen dolgoznak az állami szektorban, ami nem hiba, ez tény. Jelenleg a közfoglalkoztatottak jelentős része például az önkormányzatok kötelező feladatait látja el. Kérdésem: ez miért közfoglalkoztatás? Szívet melengető, amikor azt halljuk, hogy egy ambiciózus polgármester a közfoglalkoztatottakkal zöldséget termeltet, nekik értelmes, értékteremtő munkát, a helyi intézményeknek meg olcsó, egészséges zöldséget, gyümölcsöt ad. De ezt miért nem szociális szövetkezeti, vagy kisvállalkozási formában teszi? Mi köze ennek a közfoglalkoztatáshoz? Persze, tudjuk a választ: így még a minimálbért sem kell megfizetni. Ezért szeretik ezt a formát az állam meg a munkáltatók. Összegezve, egy olyan világban, ahol a közszolgáltatások nélkül már létezni sem tudnánk, az is kérdés, hogy egyáltalán értelmezhető-e a közfoglalkoztatás. Nekem az a határozott álláspontom, hogy ez a forma akkor sem értelmezhető a XXI. században, ha ezzel még nyugat-európai országok is élnek. Efölött eljárt az idő. A közfoglalkoztatottakkal végeztetett feladatoknak nincs olyan, más foglakoztatási formáktól megkülönböztethető vonása, amiért önálló jogi forma lehetne, azaz besorolhatók valamilyen más, munkaszerződésen alapuló munkavégzésbe. Mindazonáltal azt is figyelembe kell venni, hogy számos elmaradott térségben, ahol nincs valós munka, a közfoglalkoztatás jelenti az egyetlen kereseti lehetőséget, és ez mégis csak több, mint a segély. Persze egy ilyen megoldás esetén is meg kellene fizetni legalább a minimálbért. Gyakori, hogy ezek az emberek semmilyen hasznos tevékenységet nem végeznek, viszont az önkormányzat plusz bevételhez, az érintettek pedig a segélyeknél mégis csak magasabb összeget kapnak. Látszólag mindenki jól jár, csak az ország nem, mert de a GDP-hez nem járulnak hozzá.    Sokan közülük képzetlenek, vagyis alkalmatlanok arra, hogy megkapaszkodjanak az elsődleges munkaerő piacon. Mi lehet a gyógymód? Kétségtelen, hogy a közfoglalkoztatottak jelentős része valóban nem alkalmas arra, hogy bekapcsolódjon az elsődleges munkaerőpiaci versenybe. Egyénileg kellene velük foglalkozni, hogy kiderüljön, milyen képességekkel, ambícióval rendelkeznek. Mindezt figyelembe véve kellene képezni őket. Lehet, hogy ezt a legalapvetőbb dolgoknál, az írás, olvasás, számolás fejlesztésénél kell kezdeni. Igaz, ezzel nem lehet rövid távon sikereket felmutatni, hosszabb időre és rengeteg pénzre lenne szükség. Ezért is lenne fontos, hogy aki az általános iskolából kikerül, azzal már ne legyenek gondok, mert ha ezt nem sikerül megoldani, akkor csak az elkövetkező évtizedek munkanélküli utánpótlásáról beszélhetünk. Hogy ezt elkerüljük, szolgáltatásokra van szükség, szociális ellátó rendszerre, munkaügyi szervezetre. Erre kellene áldozni, és rendkívül sajnálom, hogy az elmúlt 8 évben ez inkább leépült. A legképzettebb, legkreatívabb, tartósan külföldre távozott, becslések szerint félmillió magyar óriási veszteség az országnak. Márpedig, ha egy országban nincs elegendő kiművelt emberfő, az a modern világban lemarad. 

Névjegy

Herczog László (1949) közgazdász, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerez diplomát 1974-ben Népgazdasági tervező-elemző szakon. 1983-ban egyetemi doktorátust szerez. 1974-től a Pénzügyi Szemle szerkesztője. 1977-től a Pénzügyminisztériumban dolgozik, ahol bérszabályozással, munkaügyekkel foglalkozik. 1988-tól az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalban, majd 1990-től a Munkaügyi Minisztériumban illetve jogutódaiban dolgozik. 1988-90 között az Országos Érdekegyeztető Tanács titkára. 1990-ben helyettes államtitkárnak, 2006-ban szakállamtitkárnak nevezik ki. Elsősorban bérekkel, érdekegyeztetéssel és munkajoggal foglalkozik. 2009-10-ben a Bajnai-kormányban szociális és munkaügyi miniszter. 2010 óta a Pénzügykutató Zrt. munkatársa.

A közfoglalkoztatottakkal végeztetett feladatok besorolhatók valamilyen más, munkaszerződésen alapuló munkavégzésbe

64,5 százalék volt a nettó minimálbér emelkedése 9 év alatt

Képalá Verseny a régióban Nemcsak a GDP növekedésében, de a béremelésekben is elmaradtunk a régió országainak többségétől

Szerző

Tíz év múlva

Vágyálom marad a magyar euró - ezzel szembesülünk már többedszer a 2004-es uniós csatlakozásunk óta. Most, hogy Románia is bejelentette, 2024-ig szeretne az euroövezet tagja lenni, várhatóan ismét elindul a vita itthon is, miért van az, hogy az újonnan csatlakozók nemcsak utolérnek bennünket, de egyes dolgokban meg is előznek. Hiszen nemrég Bulgária, majdhogynem a sor végéről mondta: már idén felkészült lesz, hogy az euroövezet előszobájába lépjen. 
A magyar kormány és a monetáris politikáért felelősök hallgatnak, vagy ha véleményt nyilvánítanak, legfeljebb annyit tudhatunk meg, hogy bevezetjük a közös európai pénzt, "majd ha eljön az ideje", esetleg hozzáteszik, hogy ha a fejlettségbeli különbségek Nyugat és Kelet között kezelhető mértékűre csökkennek. Természetesen a politikai döntést csak az éppen regnáló  kormány hozhatja meg, ami úgy tetszik, se a román, se a bolgár vezetést nem riasztotta meg. Vélhetően számolnak azzal, hogy válsághelyzetben a közös pénz védőernyőt is jelent a kis országok feje felett. 
Ám az köztudott, hogy az Orbán Viktor vezette kabinet semmit sem utál jobban, mint az ellenőrzést is magába foglaló kötelezettségvállalást. Márpedig az úgynevezett maastrichti szerződésben lefektetett követelményeket nem elég elérni, azokat kozmetikázás nélkül tartani is kell. A költségvetési hiány, az államadósság mértéke, a hosszú távú piaci hitelek kamatainak szintje még meg is felelne - bár az államadósságon még dolgozni kell -, de strukturális változások, magyarán a pénzbegyűjtés és visszaosztás területeinek, módjának, mértékének megváltoztatása nélkül semmiképpen sem fenntartható. Ez pedig igencsak ellenkezik a kormány jelenlegi gazdaságfilozófiájával. 
Mondhatjuk, hogy amíg ez a kormány van hatalmon, kevés az esély a magyar euróra. A NAV tud valamit: a pénztárgépek szoftvereibe már a 2030-as céldátumot égette.
Szerző
Törő András
Frissítve: 2019.02.04. 09:20

Előttem az utódom - komoly kihívásokkal küzdenek a kis- és középvállalkozások

Publikálás dátuma
2019.02.04. 08:15

Fotó: Vajda József
Hamarosan válaszút elé kerül sok családi vállalkozás. A cégvezetők igyekeznek késleltetni az utódlást, különösen, ha a gyermekek nem érdeklődnek az alapítók értékeinek továbbvitele iránt.
A rendszerváltás körüli cégalapító generációknak előbb-utóbb át kell adniuk a stafétabotot a gyermekeiknek, hiszen elérték a "nyugdíjaskort". Ennek ellenére az átlagosan 10-49 főt foglalkoztató, nettó 200 millió forint feletti éves árbevétellel rendelkező kkv-k körében egyelőre kevés helyen indult meg az utód kinevelése . A harmonikus cégeladásig a nagyobbak közül is csak kevesen jutottak el. Pozitív példaként emlegetik Zwack Pétert, aki még életében a Budapesti Értéktőzsdén is jegyzett cégcsoportjának irányítását fiára Sándorra és Izabellára bízta, míg ő maga gyakorlatilag visszavonult. Hasonlóan eredményes volt a tulajdon átadása Béres Józseféknél, ahol édesapa üzleti filozófiáját sikeresen fejlesztette tovább a fia , és az egyik gazdasági magazin címoldalán már az alapító unokáival találkozhatunk, mint akik ugyancsak a Béres-cseppek világában kívánnak tevékenykedni. Hasonlóképpen viszi tovább a család a marcipándesszertek megújítójának, Szamos Mátyásnak a nevét is. Ezekben a cégekben az a közös, hogy az alapítók neve tovább él. A bankár Csányi Sándornak ugyan a villányi pincészete a nevét viseli, de a tulajdonában lévő agrárgazdasági cégcsoport, a Bonafarm tekinthető kiterjedt vállalkozásai zászlóshajójának, ennek vezérigazgatója, fia Attila, míg másik fia Péter az édesapa által vezetett OTP középszintű vezetője. Csányi Alapítvány kuratóriumában a bankvezér mind az öt gyermeke tag, felesége pedig az elnök. Több neves cégtulajdonos ugyanakkor a 2000-es években - részben vagy egészben - megvált cégcsoportjától. Számosan le akarták aratni az addigi eredményeket, de vannak olyanok is, akiket a továbbfejlesztéshez szükséges tőkehiánya, másokat pedig az késztetett eladásra, hogy a gyermekei nem kívánták átvenni azt a bizonyos stafétabotot. A milliárdosok közül így tett a csaknem egy esztendeje elhunyt Demján Sándor (Trigránit egy része, Gránit Bank, erőmű, pincegazdaság), a látványpékség franchise, a Fornetti sikerembere Palásti József, a Szentirályi Ásványvízzel a piacot átrendező Balogh Levente, vagy Európa egyik meghatározó kamionvállalkozásának, a róla elnevezett cégcsoportnak a tulajdonosa, Waberer György is. A hazai kézben lévő cégbirodalmak tulajdonosainál azonban kevésbé világos jövőképet vázolnak maguk elé a kis- és közepes cégek alapítói. Mindössze 15 százalékukat foglalkoztatja az utódlás kérdése, és ebből csupán 7 százalékánál zajlik már a folyamat - ez derült ki a Budapest Bank 500 cégvezető megkérdezésével nemrégiben végzett kutatásából. Ahol még nem merült fel a téma, ott a cégvezetők nagy része életkoránál fogva nem tartja aktuálisnak, vagy "nincs rá ideje". A jelenlegi vezetők nagy része természetesen családtagjakban – főképp gyermekükben - látják a cég továbbélésének a biztosítékát, és akkor vannak igazán bajban, ha ez nem valósul meg. Főleg a 100 százalékban családi tulajdonban lévő vállalkozások körében élő téma a vállalkozás továbbvitele: mintegy 30 százalékuknál van napirenden, és ebből 17 százaléknál már megkezdték a folyamatot. Az utódlás rendezésében elsősorban a mezőgazdasági vállalkozások járnak élen: 37 százalékuknál már fel merült a téma és 15 százalékuknál zajlik is az átadás. (A bank nemcsak a családon belüli átörökítést vette figyelembe, hanem mindenfajta irányításátadást is.)  A tapasztalatok szerint a cégvezetők az utódlás rendezéséhez leginkább csak 60 éves koruk felett látnak hozzá. A családi cégek  vezetői is elismerik, hogy az abszolút egyszemélyes vezetés hívei, ezért leterheltek, pótolhatatlannak hiszik magukat, olyannyira, hogy szabadságolásuk esetén a vállalatok tizedénél leállítják a  folyó munkákat és természetesen nem hoznak döntéseket sem. Ilyen körülmények között a vállalatok többségénél nehezen jött létre egy olyan vezetői réteg, amelyből fokozatosan kinevelődhetne a megfelelő utánpótlás. Az utódláson már gondolkodó cégvezetők háromnegyede  családon belül tervezi átadni az irányítást, egy szűkebb réteg jelenlegi munkatársára bízná visszavonulását követően, de sokan vannak a bizonytalanok is. A cégvezetők elsősorban gyermekükben képzelik el az új vezetőt, de sokan más családtagban is gondolkodnak. Ez vélhetően összefügg azzal, hogy a tulajdonos-ügyvezetők vállalkozásuk fő céljaként saját családjuk egzisztenciájának biztosítását jelölik meg.  Ha nem adják el a céget, csak új vezetőt választanak, az alapítóknak mindössze harmada maradna vissza tanácsadóként. De számosan vannak olyanok, akik "idegen vezetővel" nem dolgoznának tovább, inkább az eladással próbálkoznak. Tapasztalataink szerint, ha van is kiszemelt utód a családban, gyakran előfordul, hogy ő másképp tervezi a saját jövőjét. Ugyanakkor az időben megkezdett tudatos felkészüléssel a cégérték is jelentősen növelhető, ami fontos tényező, ha esetleg a cég értékesítésére kerülne sor – közölte Váczi Dávid. A Budapest Bank termékértékesítés támogatási vezetője felhívta a figyelmet arra is, hogy a hazai kkv-k többségének követendő minta nélkül kell belefognia a generációváltásba, ezért komoly segítséget jelenthet a tapasztalatok megosztása, illetve külső szakértelem bevonása a folyamatba.      

Az új vezetőt fokozatosan ismertté kell tenni

A generációváltás gazdasági és jogi megközelítése mellett nem szabad elfelejteni a kommunikációs szempontokat sem - mondta lapunknak Lakatos Zsófia. A Magyar PR Szövetség elnöke szerint ahhoz, hogy egy generációváltás folyamat végére is megmaradjon a bizalom a cég iránt - elsősorban a munkavállalók illetve az üzleti partnerek és a fogyasztók részéről -, az alapítónak „el kell adnia" az utódot. Hónapokat, éveket kell szánni arra, hogy mindazok, akik a cég életében fontosak, megismerjék és megszeressék az új vezetőt és ezáltal megmaradjon a legfontosabb, a bizalom. Senkitől sem várható el, hogy kérdés nélkül elfogadjon egy új vezetőt, akit nem ismer és a bizalom hiánya a munkatársak elszakadásához, az üzleti kapcsolatok széteséséhez és végső soron a vállalkozás megszűnéséhez vezethet. Egy jó vezető a generációváltás éveiben – amikor már tudatosan készül arra, hogy átadja a kormánykereket – minden lehetséges felületen az új vezetővel közösen jelenik meg, fokozatosan megismertetve őt az érdekgazdákkal - hívta fel a figyelmet a pr szövetség elnöke.

Szerző
Témák
kkv-k