Milyen könnyen tudunk megbocsátani? – ez az alapvető kérdés, amit minden nézőnek fel kell tennie Vitalij Manszkij Putyin szemtanúi című filmjével kapcsolatban. A megosztó mű, amelynek világpremierje Karly Vary A-kategóriás fesztiválján volt tavaly nyáron, most a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) generált figyelmet és vitát. Rögtön felvetődik a kérdés, hogy hiszünk-e Vitalij Manszkij ukrán rendezőnek, aki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinról készített rengeteg felvételt 1999. utolsó napján és azt követő hónapokban, akkor, amikor Borisz Jelcin lemondása után egyszerre lett elnök és elnökjelölt. Mert akárhogy is nézzük ezeket a felvételeket, Manszkij aszerint dolgozott és ábrázolt, amit megvalóísított az orosz közszolgálati tévé dokumentumfilmes főszerkesztőjeként. Jelesül, eszébe sem jut, hogy kényes kérdéseket tegyen fel a politikusnak, sőt, sokszor úgy rendezi a helyzeteket, hogy a politikus szimpatikusnak és emberinek tűnjön. Dramaturgiai eszközökkel még a maga módján segítette is Putyint, például azzal, amikor a politikus első, meglehetősen szegény körülmények között élő némettanárával készített korábban interjút, majd a tanár halála után meggyőzte Putyint, hogy menjen el a temetésére.
El kell ismerni: Manszkij az, aki a legnagyobb filmarchívummal rendelkezik Putyinról. A politikus azonban lehengerlő karizmával etette meg a filmest a maszlaggal, hogy minden az országért, a népért történik, szó sincs egyéni ambíciókról. Miután a rendező 2014-ben önként száműzetésbe vonult, elkezdte feldolgozni a múltat. Újra nézte a felvételeket és megvilágosodott. Volt ahhoz elég bátorsága, hogy tükörbe nézzen és összevágjon egy filmet az otthoni archívumból. Az újságírói kvalitások hiányát szomorú hangú narrációval igyekezett ellensúlyozni. Bár nehéz hinni a látottak hitelességében, muszáj elfogadni, hogy a Putyin szemtanúi mégiscsak érvényes vallomás. A mű felütése pedig egészen zseniális: Jelcin lemondásának éjjelén Manszkij végigvideózza a saját feleségét (aki ettől majdnem agyvérzést kap) és két kislányát, akik szintén nem boldogok a helyzettől és arról beszélget velük, hogy mit gondolnak Putyinról. Csak ő maga kerüli el az őszinte vallomást.
A BIDF-en egyébként nem csak celebdiktátorokról készült műveket vetítettek. A Meztelen rövidség nevű (azaz rövid dokumentumfilmes) szekció fődíját elnyerő Mignon több humoros helyzetet teremtett, mint három egészestés fikciós komédia egyszerre. Oláh Kata és Csukás Sándor filmjének középpontjában a kellemes nyolcvanasnak mondható Marika áll, aki imád táncolni párjával, Jánossal, beszélget a plüssmackókkal és kutyákkal és olyan szövege van, hogy attól hosszú távon mindenki besokallna kivéve Jánost. Rövid távon viszont hülyére röhögi magát az ember a furcsa párt alkotó férfin és nőn, akik kisnyugdíjas létükre lettek gyermeki boldogságban úszó „versenytáncosok”. Erre a műre igazán illett a szervezők által sokszor hangoztatott emberi történet szlogen.
