Eszméletre ébredve?

Orbán Viktor sokat olvas, szereti az irodalmat, főleg a klasszikusokat – hallom rendszeresen a miniszterelnök környezetéből. Nem tudom, egy baloldali költő belefér-e, de talán érdemes lenne felütnie József Attila Eszmélet című versét is: „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”. 
Olyan egyszerű ez. A magyar külügyminiszter ennek ellenére évek óta próbálkozik vele. Úgy jóban lenni Amerikával, hogy közben hálás és megbízható partnerei akarunk lenni Kínának és Oroszországnak is. Úgy benne lenni az Európai Unióban (és élvezni a tagság minden előnyét, elsősorban a haverok felé irányítható uniós milliárdokat), hogy közben nemcsak magasról teszünk az EU alapértékeire, de még büszkék is vagyunk rá.
A jelek szerint most Washingtonban elfogyott a türelem, és ezt a magyar kormányban nagyon nem látták előre. (Az persze külön megérne egy misét, hogy a magyar diplomáciai kar szisztematikus leépítése az elmúlt években hogy vezetett olyan helyzetekhez, hogy mára az egyik legalapvetőbb funkcióját is nehezen tölti be: láthatóan nem képes előrejelezni, ha egy stratégiailag fontos országgal kritikus irányba fordulnak a kapcsolataink, ld. a korábbi kitiltási botrányt.) Hol van már a 2016-os tusnádfürdői találkozó, ahol Orbán Viktor (kétségtelenül bátran) először állt be nyilvánosan az akkor még komolyan sem vett elnökjelölt, Donald Trump mögé, hová tűnt az eufória a magyar kormány részéről, miután tényleg elnökké választották? Kis túlzással már mindenki járt a Fehér Házban, aki számít az európai vezetők közül, csak a magyar kormányfő nem; és most kezd kiderülni, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint hittük: az Átlátszó, a Washington Post, a Direkt 36., vagy éppen lapunk elmúlt napokban megjelent cikkei alapján kijelenthető, hogy mára minden jó szándék elpárolgott a Trump-kormányzat részéről Orbán Viktor irányába.
A sors iróniája, hogy megvan az ügyben részben Orbán Viktor igazsága is, illetve van, ami egyszerűen nem rajtunk múlik. Hogy az Egyesült Államok olyan szerződést akar aláíratni Budapesttel az orosz fenyegetésre hivatkozva, ami gyakorlatilag kivenné a magyar kormány vagy a parlament kezéből a döntési jogot az amerikai katonák Magyarországra küldése ügyében, és kivonná az itt tartózkodó amerikai katonákat a magyar igazságszolgáltatás illetékessége alól, jogos kifogásokat is felvethet. Hogy mi nagyon szeretnénk az Exxontól Romániában kitermelt gázt vásárolni (ez is szerepel az amerikai kívánságlistán), de román belpolitikai okok miatt erre nincs esély rövid távon, az nem a mi hibánk. 
Meg lehetne magyarázni ezeket a helyzeteket, és nyilván lehetne ésszerű kompromisszumokra jutni, de ahhoz az kellett volna, hogy ne játsszuk el a bizalmat egy csomó – egyébként is fölösleges – gesztusunkkal, amelyeket Amerika ellenfeleinek tettünk. Nyugalmasabb időszakban talán még ez is ment volna, de most választani kell, hol keresgéljük azt a bizonyos egeret: kint, vagy bent. Hogy a hirtelen „tűzoltó üzemmódba” váltott kormányzati stratégia mennyire lesz hatásos, még nyitott kérdés.
Frissítve: 2019.02.05. 09:05

A sztrájk mozgásterei

Nem szoktunk hozzá a sztrájkok és bérharcok sikereinek, kudarcainak komoly mérlegeléséhez. Az ellenzéki sajtót - ritka kivétellel - korábban a szakszervezetek logikája egyszerűen nem érdekelte. A bérharcok idővel azonban európaiakká váltak. A tőke nemzetközi lett, idetelepítéséért kemény verseny folyik. 
Szabályok ebben vannak, minimális-maximális sikermutatók nincsenek. A munkabérek az idetelepíthetőségi versenyben fontosak, de tetszőlegesen nem mozgathatók. Az első menetben az az érdekünk, hogy a (külföldi) beruházó ne menjen máshová - elijeszteni a béreinkkel biztosan nem fogjuk -, ergo ne legyünk drágábbak a szomszédainknál. E játékban a nemzeti bérpolitikának mi maximális mozgásteret kívánnánk az EU-n belül is. Ugyanígy a többi közép-európai ország is. A nyugat-európai kormányok és a szakszervezetek viszont e pontokon az egységes európai minimálbérek igazságosságáról beszélnek. Nincs, akinek ez nálunk elvben ne tetszene - hiszen akkor mi is annyit kaphatnánk. De így otthon (kint) maradna a nyugati tőke egy része, ami a nyugati szakszervezeteknek, persze,  tetszene. Ugyanakkor számos ponton a tőkének megéri egyszerűen kivinni magához innen a munkaerőt, hiszen ott már beruházott, és hiányzik a szakmunkás. A szolgáltatásokban - a kifőzdéktől az öreggondozásig - még ott a piac is. Ráadásul az ottani munkakörülmények közé illeszkedve a külföldi teljesítménye is gyorsan nyugat-európaivá válik. 
Közhely, sokan ismétlik, hogy a magasabb bérek ott a magasabb termelékenységből, sőt versenyképességből következnek - ha nem is automatikusan. A konkrét összefüggések ezerfélék, de néhány vizsgálatból sok fontos következtetést le lehet vonni. A talán legismertebb a nagy davosi fórumra készülő éves mérés. Az idén a mérőszámokban a gazdasági növekedést, a szociális mutatókat, az ökológiát és az innovációs szinteket egy új rendszerbe foglalták össze, ebbe beépült a digitalizáció is: ezt az újhangsúlyú rendszert “4.0 globális versenyképességi indexnek” nevezték el. 
A 2018-as adatok több mint 140 országra vonatkoznak. Közép-Európa is köztük van természetesen. Az adathalmaz mélyebb elemzéséből kiviláglik, hogy az új indexben megnőtt a szociális tényezők szerepe, de nem általában, hanem inkább pontszerűen. Például fontosabbakká váltak a szegénységmutatók és emellett az elégedettség saját életünkkel. A nagyobb versenyképesség azonban sem nem csökkentette, sem nem növelte az egyenlőtlenségeket. Vagy másképp fogalmazva, a mostani felfogás szerint nincs látható összefüggés az egyenlőség és a gazdasági növekedés között, mindkettő lehet egyformán erős és egyformán gyenge. Az észak-európaiak most is, minden nehézségükkel együtt, jól növekednek, ugyanakkor hangsúlyosan egyenlőségpártiak. Nem zár azonban ilyen szorosan a környezet és a versenyképesség. Bár a leginkább versenyképesek ökológiai terheltsége ("lábnyoma”) a többiekénél nagyobb, ezzel mégis jobban gazdálkodnak (az egységnyi nemzeti jövedelemre eső ökológiai terhelés másokénál kisebb).
Itt négy általános kérdés merül fel. Először is: vannak-e kész képletei a folyamatot mozgató innovációnak? A davosi vaskos kötet (670 oldal) is bemutatja, hányfajta konkrét ügytől függ az innováció, és végülis rávilágít, miért létezik olyan kevés nagy innovációs csomópont a világban. Mi sem vagyunk azok, de ezzel az országok többségére hasonlítunk. Másodszor: egy ország gyenge jogi, politikai intézményei rontják a versenyképességet, hasonló módon, mint ahogy korábban nálunk is és máshol is mérték. Harmadszor: a hosszú távú gazdasági növekedés, ahogy eddig is, alapeleme marad az egész összehasonlítási rendszernek. Mi általában ezt az elemet hangsúlyozzuk, talán túlságosan is. Végül negyedszer: említeni szokták, és ez nem változott, hogy a gazdaság nyitottsága általában támogat, dinamizál.
Egészében - persze - előnyös, ha keményebben, jobban szervezetten dolgozunk, mint ha nem. De a siker, ami nélkül nincs nagyobb jövedelem, önmagában és automatikusan ettől nem fog függeni. S ugyan nem szeretjük beismerni, de a romló közhangulat, a tömegesen leszakadó szegények, a következő évek esetleges kilátástalansága újabban, mint az idei számokban is, nagyon sokat számít. Közhely, hogy a közép-európai országsorrend, ha kismértékben is, de nekünk nem kedvezően változott. (Nem mellesleg kevésbé, mint mondani szoktuk.) 
Olcsó lenne azt állítani, hogy kiestünk volna innen, a kontinens közepéről. De a lengyelek és a balti országok felfelé húznak, míg mi majdnem semennyire, s ezzel közelebb kerültünk a Balkánhoz. Románia különösen szépen teljesített. A jövedelmi mutatók szerint Csehország, Szlovénia sőt Lengyelország is javít, de a termelékenységi szintünkhöz képest jövedelmeikben igazán nem húztak még annyira el. Különösen feltűnő, hogy Csehország jövedelmei Ausztriához képest még mindig inkább keletiek, míg termelékenysége az összes többi itteniéhez képest ma már inkább “nyugati”. (A 140-ből Ausztria a 22. 76,3 százalékkal, Csehország a 29. 71,2 százalékos eredménnyel egy virtuális 100 százalékos szinthez képest. Akárhogy is van, Románián kívül (63,3 százalék) termelékenységében mindenki előttünk van. (Itt Magyarország 64,3 százalék, Lengyelország 68,2, Szlovákia 64,4, Szlovénia 69,6 százalék lesz.)
A jövedelemkülönbségeket a fogyasztásban egyébként jól mutatja az ún. Big Mac Index (az indexet eredetileg az Economist alkalmazta, húsz éve publikálják). A kérdés: hány Big Macet vehetünk havi átlag jövedelmünkért. A különbségek természetesen a MacDonald's árpolitikáknak is betudhatóak, és országonként lehetnek eltérések a húsadagokban,  esetleg a minőségben is, sőt nálunk talán a Big Mac nem annyira hétköznapi árucikk, mint Amerikában. De akkor is. Nálunk 264 Big Mac jön össze havonta. Romániában 300, Lengyelországban 352, Csehországban 322. A számok nem következnek szorosan a termelékenységből, de a hamburger-mutatók hozzánk képest mindenki másnál jobbak a régióban. A lemaradás hasonló a minimális munkabérekben, a 2018-as Eurostat szerint. 
A kép egészében nagyon hasonló. Javíthatunk az órabéreken, összehúzhatjuk  valamivel a mezőnyt (bizonyos ipari szakmunkákban és ágazatokban a teljesítmények valóban összemérhetőek, és akkor leképezhetőek e pontokon az egymáshoz közeli jövedelmek, mint például a járműiparban). De amíg feltűnően nem zárkózunk fel, és a régióban utolsók maradunk - ami nem jelenti, hogy egyáltalán nincsenek korszerű üzemeink -, a jövedelmeinken sem fogunk egészében komolyan javítani. Egyre inkább csak Romániával fogunk versenyezni. 
De bérharcaink iránya így is beilleszthető az európai mozgásba. 2017-18-ban ebben a nyomott bérszintű régióban lényegében mindenütt jelentősen emelték a minimálbért - a legjobban itt is Romániában. Már olvashatóak olyan vélemények, például az Eurofond tanulmányokban, hogy ezt az emelést a termelékenység nem fedezi, hogy itt az európai bérpolitika megszaladt, de az új, 4.0-ás mérések ilyesmit nem igazolnak. Ráadásul közben béke, megállapodások, kompromisszumok a munkaerő-piaci partnerek között a minimálbér-tárgyalásoknál nemigen látszanak. A régió többségében ugyan próbálkoznak, de nem egyeztek meg semmiben, így végül máshol is a kormánydiktátum jelölte ki a minimális bérszinteket. De a friss Audi történet mutatja, hogy közben létezhet igazi megegyezés, elsősorban egy igazi európai játékossal. És ha néhány ilyen naggyal sikerül, az majd maga után vonszolhatja a többieket is.
De a kelet-nyugati munkaerő-mozgásra egyelőre ez a nagyon lassú felzárkózás nem hat. A keleti régió sikeres országai sem érik utol Nyugat-Európát a 2040-es évek közepe előtt. A munkaemigráció arányai, belső szerkezete változhat, de alapiránya ebben az időszakban biztosan nem fog. Az elvándorlás mindenhonnan folytatódik. Ezen önmagában az ellenzéki szavazatokkal nem fogunk változtatni. De közben lesz időnk erős szakszervezetek felépítésére is.
Frissítve: 2019.02.05. 09:04

Világos

Nagy adagokban kapják a propagandát az arra fogékonyak az európai parlamenti választás előtt. Pártunk és kormányunk a jelek szerint nem tart attól, hogy ez akár mérgezéshez is vezethet. Szünet és válogatás nélkül szórják a kommunikációs bombákat a hívekre, bízva benne, hogy legalább egy részük eléri a kívánt hatást. A cél érdekében bevetnek mindenkit, hazai megmondóembereket és EP-képviselőket. 
Utóbbiak közül legújabban Szájer József sorolhatta el, miért kell a bevándorlás-ellenes erőknek – értsd: Fidesz – győzniük májusban. És egyébként mindig. A Magyar Idők címen ma utoljára megjelenő sajtótermékben közölt interjú sok újdonsággal nem szolgált. A képviselő megerősítette, hogy az ellenzék saját hazája ellen folytat hadjáratot, miközben Brüsszel előretolt hadtesteként szolgál. Ám számukra sem édes hazánkban, „sem Európában nem terem sok babér”. És így tovább, a végtelenségig. 
Nem is érdemelne sok szót ez a kommunikációs hadgyakorlat, ha egyszerre csak nem lenne benne egy figyelemre méltó mondat. „Az ellenzéki manőverekkel kapcsolatban az is világos üzenet, ha Gyurcsány Ferenc összebútorozik a Jobbikkal, ahogyan az is, ha nem” – így Szájer József.
Tényleg világos az üzenet. Vagyis az, hogy a hivatalos propaganda számára tökéletesen mindegy, mi a valóság. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy mi történik, és mi az igazság. Csak az a fontos, hogy – gyakran csak elképzelt – világuk képét sulykolják az emberekbe. Azt kell elérni, ha bárhol megjelenik Soros György, Gyurcsány Ferenc, netán a Jobbik neve, a migráns, vagy éppen a tüntetés szó, a polgár összerezzenjen és aztán el is uralkodjék rajta a félelem. Hogy ne legyen más választása, mint a menekülés a megmentőhöz: a Fideszhez és a kormányhoz. 
A stratégia lényege, hogy a magyar embert nem szabad bonyolult dolgokkal terhelni. Elég, ha érti, a kisnyuszit mindenképpen meg kell verni, akár van rajta sapka, akár nincs. Mint az alapviccben. Szerintük ennél több nem is kell.
Azt meg kizártnak tartják, hogy az emberek egyszer elkezdenek gondolkodni.
Frissítve: 2019.02.05. 09:05