A sztrájk mozgásterei

Nem szoktunk hozzá a sztrájkok és bérharcok sikereinek, kudarcainak komoly mérlegeléséhez. Az ellenzéki sajtót - ritka kivétellel - korábban a szakszervezetek logikája egyszerűen nem érdekelte. A bérharcok idővel azonban európaiakká váltak. A tőke nemzetközi lett, idetelepítéséért kemény verseny folyik. 
Szabályok ebben vannak, minimális-maximális sikermutatók nincsenek. A munkabérek az idetelepíthetőségi versenyben fontosak, de tetszőlegesen nem mozgathatók. Az első menetben az az érdekünk, hogy a (külföldi) beruházó ne menjen máshová - elijeszteni a béreinkkel biztosan nem fogjuk -, ergo ne legyünk drágábbak a szomszédainknál. E játékban a nemzeti bérpolitikának mi maximális mozgásteret kívánnánk az EU-n belül is. Ugyanígy a többi közép-európai ország is. A nyugat-európai kormányok és a szakszervezetek viszont e pontokon az egységes európai minimálbérek igazságosságáról beszélnek. Nincs, akinek ez nálunk elvben ne tetszene - hiszen akkor mi is annyit kaphatnánk. De így otthon (kint) maradna a nyugati tőke egy része, ami a nyugati szakszervezeteknek, persze,  tetszene. Ugyanakkor számos ponton a tőkének megéri egyszerűen kivinni magához innen a munkaerőt, hiszen ott már beruházott, és hiányzik a szakmunkás. A szolgáltatásokban - a kifőzdéktől az öreggondozásig - még ott a piac is. Ráadásul az ottani munkakörülmények közé illeszkedve a külföldi teljesítménye is gyorsan nyugat-európaivá válik. 
Közhely, sokan ismétlik, hogy a magasabb bérek ott a magasabb termelékenységből, sőt versenyképességből következnek - ha nem is automatikusan. A konkrét összefüggések ezerfélék, de néhány vizsgálatból sok fontos következtetést le lehet vonni. A talán legismertebb a nagy davosi fórumra készülő éves mérés. Az idén a mérőszámokban a gazdasági növekedést, a szociális mutatókat, az ökológiát és az innovációs szinteket egy új rendszerbe foglalták össze, ebbe beépült a digitalizáció is: ezt az újhangsúlyú rendszert “4.0 globális versenyképességi indexnek” nevezték el. 
A 2018-as adatok több mint 140 országra vonatkoznak. Közép-Európa is köztük van természetesen. Az adathalmaz mélyebb elemzéséből kiviláglik, hogy az új indexben megnőtt a szociális tényezők szerepe, de nem általában, hanem inkább pontszerűen. Például fontosabbakká váltak a szegénységmutatók és emellett az elégedettség saját életünkkel. A nagyobb versenyképesség azonban sem nem csökkentette, sem nem növelte az egyenlőtlenségeket. Vagy másképp fogalmazva, a mostani felfogás szerint nincs látható összefüggés az egyenlőség és a gazdasági növekedés között, mindkettő lehet egyformán erős és egyformán gyenge. Az észak-európaiak most is, minden nehézségükkel együtt, jól növekednek, ugyanakkor hangsúlyosan egyenlőségpártiak. Nem zár azonban ilyen szorosan a környezet és a versenyképesség. Bár a leginkább versenyképesek ökológiai terheltsége ("lábnyoma”) a többiekénél nagyobb, ezzel mégis jobban gazdálkodnak (az egységnyi nemzeti jövedelemre eső ökológiai terhelés másokénál kisebb).
Itt négy általános kérdés merül fel. Először is: vannak-e kész képletei a folyamatot mozgató innovációnak? A davosi vaskos kötet (670 oldal) is bemutatja, hányfajta konkrét ügytől függ az innováció, és végülis rávilágít, miért létezik olyan kevés nagy innovációs csomópont a világban. Mi sem vagyunk azok, de ezzel az országok többségére hasonlítunk. Másodszor: egy ország gyenge jogi, politikai intézményei rontják a versenyképességet, hasonló módon, mint ahogy korábban nálunk is és máshol is mérték. Harmadszor: a hosszú távú gazdasági növekedés, ahogy eddig is, alapeleme marad az egész összehasonlítási rendszernek. Mi általában ezt az elemet hangsúlyozzuk, talán túlságosan is. Végül negyedszer: említeni szokták, és ez nem változott, hogy a gazdaság nyitottsága általában támogat, dinamizál.
Egészében - persze - előnyös, ha keményebben, jobban szervezetten dolgozunk, mint ha nem. De a siker, ami nélkül nincs nagyobb jövedelem, önmagában és automatikusan ettől nem fog függeni. S ugyan nem szeretjük beismerni, de a romló közhangulat, a tömegesen leszakadó szegények, a következő évek esetleges kilátástalansága újabban, mint az idei számokban is, nagyon sokat számít. Közhely, hogy a közép-európai országsorrend, ha kismértékben is, de nekünk nem kedvezően változott. (Nem mellesleg kevésbé, mint mondani szoktuk.) 
Olcsó lenne azt állítani, hogy kiestünk volna innen, a kontinens közepéről. De a lengyelek és a balti országok felfelé húznak, míg mi majdnem semennyire, s ezzel közelebb kerültünk a Balkánhoz. Románia különösen szépen teljesített. A jövedelmi mutatók szerint Csehország, Szlovénia sőt Lengyelország is javít, de a termelékenységi szintünkhöz képest jövedelmeikben igazán nem húztak még annyira el. Különösen feltűnő, hogy Csehország jövedelmei Ausztriához képest még mindig inkább keletiek, míg termelékenysége az összes többi itteniéhez képest ma már inkább “nyugati”. (A 140-ből Ausztria a 22. 76,3 százalékkal, Csehország a 29. 71,2 százalékos eredménnyel egy virtuális 100 százalékos szinthez képest. Akárhogy is van, Románián kívül (63,3 százalék) termelékenységében mindenki előttünk van. (Itt Magyarország 64,3 százalék, Lengyelország 68,2, Szlovákia 64,4, Szlovénia 69,6 százalék lesz.)
A jövedelemkülönbségeket a fogyasztásban egyébként jól mutatja az ún. Big Mac Index (az indexet eredetileg az Economist alkalmazta, húsz éve publikálják). A kérdés: hány Big Macet vehetünk havi átlag jövedelmünkért. A különbségek természetesen a MacDonald's árpolitikáknak is betudhatóak, és országonként lehetnek eltérések a húsadagokban,  esetleg a minőségben is, sőt nálunk talán a Big Mac nem annyira hétköznapi árucikk, mint Amerikában. De akkor is. Nálunk 264 Big Mac jön össze havonta. Romániában 300, Lengyelországban 352, Csehországban 322. A számok nem következnek szorosan a termelékenységből, de a hamburger-mutatók hozzánk képest mindenki másnál jobbak a régióban. A lemaradás hasonló a minimális munkabérekben, a 2018-as Eurostat szerint. 
A kép egészében nagyon hasonló. Javíthatunk az órabéreken, összehúzhatjuk  valamivel a mezőnyt (bizonyos ipari szakmunkákban és ágazatokban a teljesítmények valóban összemérhetőek, és akkor leképezhetőek e pontokon az egymáshoz közeli jövedelmek, mint például a járműiparban). De amíg feltűnően nem zárkózunk fel, és a régióban utolsók maradunk - ami nem jelenti, hogy egyáltalán nincsenek korszerű üzemeink -, a jövedelmeinken sem fogunk egészében komolyan javítani. Egyre inkább csak Romániával fogunk versenyezni. 
De bérharcaink iránya így is beilleszthető az európai mozgásba. 2017-18-ban ebben a nyomott bérszintű régióban lényegében mindenütt jelentősen emelték a minimálbért - a legjobban itt is Romániában. Már olvashatóak olyan vélemények, például az Eurofond tanulmányokban, hogy ezt az emelést a termelékenység nem fedezi, hogy itt az európai bérpolitika megszaladt, de az új, 4.0-ás mérések ilyesmit nem igazolnak. Ráadásul közben béke, megállapodások, kompromisszumok a munkaerő-piaci partnerek között a minimálbér-tárgyalásoknál nemigen látszanak. A régió többségében ugyan próbálkoznak, de nem egyeztek meg semmiben, így végül máshol is a kormánydiktátum jelölte ki a minimális bérszinteket. De a friss Audi történet mutatja, hogy közben létezhet igazi megegyezés, elsősorban egy igazi európai játékossal. És ha néhány ilyen naggyal sikerül, az majd maga után vonszolhatja a többieket is.
De a kelet-nyugati munkaerő-mozgásra egyelőre ez a nagyon lassú felzárkózás nem hat. A keleti régió sikeres országai sem érik utol Nyugat-Európát a 2040-es évek közepe előtt. A munkaemigráció arányai, belső szerkezete változhat, de alapiránya ebben az időszakban biztosan nem fog. Az elvándorlás mindenhonnan folytatódik. Ezen önmagában az ellenzéki szavazatokkal nem fogunk változtatni. De közben lesz időnk erős szakszervezetek felépítésére is.
2019.02.05 08:57
Frissítve: 2019.02.05 09:04

Az utolsó napok

Úgy tűnik, hamarosan itt a világvége. Most fejeztem be egy nyolc részes német sorozatot e tárgyban, és állíthatom, minden stimmel. Eleink titkolnak előlünk valamit, de a jelekkel nem lehet vitatkozni. 
Húsvét előtti szerdán kezdődött. Az élelmiszerbolt bejáratánál elfogytak a gurulós kocsik. A reménybeli vevők a pénztárak körül tolongtak, hátha hozzáférnek egy-egy levetett kosárhoz. A szerencsésebbek időben észrevették, amikor egy gurulós gazdája már a végét járta (értsd: már csak néhány elcsomagolatlan holmi maradt az alján), és lestoppolták az eszközt. A többségnek azonban csak kis piros jutott, és azzal próbált utat törni magának a tömegben. A legtöbben érthetően a húspult körül csoportosultak. Ne kötözöttet vegyél, hanem parasztot, azzal nem vernek át! – kiáltotta egy éltesebb asszony egy aprócska fiúnak, aki alighanem az unokája lehetett. Az unoka valószínűleg nem hallotta pontosan, ami nem meglepő, tekintve, hogy a sonkahegy körül köröző horda moraja minden más hangot elnyelt. Így három kötözöttel jelent meg a lábak között, de a nagymama szemlátomást így is elégedett volt. 
Egy nappal később kiürült a sonkás pult, de az elszánt tömeg nem tágított. A német sorozatban ez volt az a nap, amikor a reménytelen szerelmesek, minden mindegy alapon, végre egymáséi lettek. Családok szakadtak szét, emberek menekültek mindenféle vélt vagy valós bunkerekbe. Minálunk pedig elfogyott a kalács. A néhány előre csomagolt mazsolásért őrült csata indult. Valaki elkiáltotta magát, hogy mégis hoztak újhagymát! A magányos harcosok súlyos döntés elé kerültek: hagyma vagy kalács? Az élelmesebbek, akik családosan érkeztek, megosztották a harc terheit. A boltvezető igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy elkerülje a további vérontást: szombaton egész nap nyitva leszünk – mondta könyörögve, de a feldühödött tömegnek ez csak olaj volt a tűzre. Szombaton, mi? Akkor már úgyis minden mindegy lesz! 
Pénteken elcsendesültek a harcok, de a tapasztalt világvége szakértők és zombivadászok pontosan tudták, hogy ez csak a látszat. A szombat maga volt az apokalipszis. A négy lovas egyszerre csapott le. Én csak néhány pillanatra ugrottam be vaníliás cukorért és élesztőért (naná, hogy nem volt), de közben láttam az üzletvezetőt, amint kétségbeesve próbálja átverekedni magát köztük. A Földet elpusztító meteor nagyon közel járt. Zárás előtt, amikor már csak néhány üveg konzervuborka és savanyított zeller maradt a polcokon, az utolsó néhány tucat túlélő csüggedten fizetett a pénztáraknál. A filmben a bátor török rendőr, aki megmenti szerelmét és annak német családját elborzadva nézi a szupermarket előtt összevissza heverő bevásárlókocsikat. Visszanéz, és elindul a biztos halálba. 
A világvége minálunk vasárnaptól hétfőig tartott. Illetve talán még kedden is. Tudniillik amikor újra kinyitott a bolt, tele kötözött sonkával, kaláccsal és friss újhagymával, egy lélek, annyi se volt bent. Szóval mégis igaz volt az egész, és mi lettünk a túlélők. Akárhogy van is, megértünk a pusztulásra.
2019.04.23 13:19
Frissítve: 2019.04.23 13:20

Lángok árnyékában

Múlt hétfőn, a nagyhét első napján kiégett a párizsi Notre-Dame. Akadt, aki a felcsapó lángtengerben felismerni vélte Jézus alakját. Volt, aki a helyszíni képsorokban nem látott tűzoltókat. Voltak, akik a franciáknál is jobban tudták, mi a teendő (Trump amerikai elnök: vizet, felülről), és voltak, akik „furcsa alakok” árnyait látták mozogni a parázsló gerendák, meg nevetgélő sötétbőrűeket az imádkozó párizsiak között. Mindenki azt láthatta a lángokban, amit – nem a tudása, hanem a hite szerint - meg akart látni. Megdöbbentő volt, hogy a butaság milyen mértékben uralta el a közösségi médiát (nemcsak Magyarországon, hanem például Lengyelországban is) a keresztény Európa halálát vizionálva. 
A kormányfő kellő higgadtsággal csak annyit tett közzé húsvét vasárnapján a Facebookon: "Et resurrexit tertia die" – "És feltámadott harmadnapon". Nem tartotta kommentárra érdemesnek a kormány tagjainak kommentálhatatlan megszólalásait. Mert Novák Katalin Fidesz-alelnök is olyan összeesküvés-elméletekkel állt elő, amelyek a kormánypárt politikai tőkéjét kovácsolják a Notre-Dame tüzénél. 
Az igazat megvallva, a fene se gondolta volna, hogy a magyar uralkodó elit a párizsi tragédiát kihasználva ilyen hirtelen európai léptékűvé tenyészti a menekültellenes irracionalizmust. „Franciaország megtagadta saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét” – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki „intő jelet” látott a tűzben. Barátja, a Magyar Nemzet és a kormánypárt megmondóembere ennél is tovább ment: „Lángokban állt az európai kereszténység… Nem kell sem hívőnek, sem kereszténynek, sem konzervatívnak lenni ahhoz, hogy meglássuk ebben a mélységes mély szimbolikát. Olyan mélységes mély a Notre-Dame pusztulásának szimbolikája, mint a múltnak kútja. S persze a bigott, az engesztelhetetlen ateisták és a legelviselhetetlenebb liberálisok (a francia forradalom idején a Veszettek) is megtalálhatják mindebben a maguk szimbolikáját.” 
Nem követjük Bayer Zsolt jóslatát, ateistaként nem szörnyülködünk farizeus képpel a francia forradalmon, a szekularizált államon, a felvilágosodáson, amely nemcsak Franciaország, hanem Európa öröksége is. Inkább Beer Miklós váci megyéspüspökre hallgatunk, aki szerint megdöbbentő, megrázó és gondolatébresztő, ami éppen húsvét előtt a Notre Dame-mal történt, de nem indokolt ebből apokaliptikus jelentést leszűrni. Mert: „akármilyen csodálatos is egy kőtemplom mint művészeti örökség, nem szabad elfelejteni, hogy Jézus az élő templomot, az embert tartja a legnagyobb értéknek”. 
A baljós szimbolikánál valóságosabb a húsvét vasárnapi, bizonyítottan terrorista vérengzés Sri Lankán, meg az elhamvadt, de újjáépíthető templomtető Párizsban. A Notre Dame lángjai mögött eddig nem sikerült felfedeznünk az Európát leigázni készülő muszlimok árnyékát, inkább csak a politikai katolicizmus XXI. századi ócska modernizálásának szándékát, amelynek kóros eszméi lassan megfertőzik a kontinenst.
Húsvét múltán mi is csak reménykedünk a világosság eljövetelében.
2019.04.23 13:18