Félrement

A köhögés úgy kezdődik, hogy az ember békésen rágcsál egy kiflivéget. Pontosabban: az ember felszáll a villamosra, és elkezdi rágcsálni az említett pékipari terméket.

Az utazóközönség csupa kedves ember: nyugdíjas nénikék és bácsikák, úton a piacra, templomba, SZTK-ba. Egy kedves édesanya, két kedves, mosolygós kisfiával (illetve az egyik mintha inkább kislány volna, de nem merem megkérdezni, mégse sérthetem vérig azt a kedves asszonyt). Egy kalapos úr elmélyülten tanulmányozza a napilapot, címlapon öles betűk tudatják, hogy minden a legnagyobb rendben. Van itt továbbá egy kedves, fiatal pár, a lány valamit súg a fiú fülébe, a szája talán egy kicsivel tovább időzik a lány fülénél, ami a suttogásnál messzebbre mutat, nem tudom, de a kedves nyugdíjas nénikék mindenesetre rosszallóan nézik.

És akkor beüt a krach. A kifli kicsit talán szárazabb a kelleténél, vagy én vagyok mohóbb, tény, hogy egy darab félremegy, a politikai korrektséget félredobva: cigányútra. Levegő után kapkodok. Megragadom a kapaszkodót, hogy el ne essek. Agyamban vadul cikáznak a fulladásos halálokról szóló szórakoztató videók, amelyeket a napokban osztott meg velem néhány unatkozó fészbúk ismerősöm.

Testem rázkódik, fejem talán vörös, talán mélybordó, nem látom magam, de el tudom képzelni. Határozottan a halálomon vagyok. Az utazóközönség ekkor vesz először tudomást rólam. Az egyik kedves idős asszony abbahagyja a fiatal pár rosszallását, szigorúan összevonja a szemöldökét és rám néz. Egy másik tüntetően félrehúzódik. A kedves édesanya megfogja a két lurkó kezét, és óvatosan, hogy ne lássam, arrébb húzza őket. A gyerekek szemében az együttérzés szikrája lobban, de az édesanya fojtott hangon rájuk szól: „ne nézzétek!”. A harmadik idős asszony igyekszik szemkontaktust létesíteni velem. Ilyenkor minden bátorítás jól jön (bár talán ha valaki hátba vágna, az hasznosabb volna), hálásan ránézek, amennyire tőlem telik. „Minek utazik, ha ilyen beteg? – szűri a fogai között, aztán odafordul a kalaposhoz. "Van, akinek semmi se szent. Ezeknek mindegy, hogy mindenki elkapja, a lényeg, hogy nekik jó legyen!” A kalapos bólogat, a lánya is így kapta el a múlt héten – mondja – „ellenőrizni kellene, ki száll fel”.

Itt halok meg, ezek között a kedves emberek között – mondom magamban – és a szememmel valami megnyugtatót keresek, vadul. Nincs szerencsém. Nyílik az ajtó, a fiatalok leszállnak, ott maradok egyedül a kedves emberek között. Bár mintha csillapodna a köhögésem, kezdek viszonylag egyenletesen lélegezni. „Félrement – motyogom – csak félrement.” De látszik, hogy már nem hisznek nekem. Akinek félrement, az nem így néz ki – ez van a szemükben. Az ilyenek fertőznek. Felszállnak mindenféle tömegközlekedési eszközre, nem törődve a tisztességes emberekkel. Itt volna az ideje egy nemzeti konzultációnak az ilyenekről.

Leszállok. Veszek egy nagy levegőt, tudniillik már tudok. Körülöttem kedves emberek jönnek-mennek. Az élet szép. Legközelebb zsömlét veszek. Vagy gyalog megyek.