Magyar Vagon

Áll Orbán Viktor a compiegne-i erdőben, és rém elégedetten nézi a 2419 D számú vasúti étkezőkocsit. 
Nem tudok szabadulni ettől a képtől, amióta kiderült, hogy a merőben független sajtómágnás, Liszkay Gábor tényleg február 6-án fogja visszanevezni Magyar Nemzetté a Magyar Időket. A nagy csaták végén a férfias egó megköveteli magának az ilyen teátrális gesztusokat, ezt már száz éve tudjuk: a fent nevezett vasúti kocsiban íratta alá Foch marsall a németekkel a fegyverszüneti egyezményt 1918 novemberében, huszonkét évre rá pedig a diadalmas Hitler szignáltatta a megadás dokumentumát ugyanitt a legyőzött franciákkal. Ami jár, az jár. 
Egy, pláne két világháború persze kissé más kategória, mint egy megtépázott renoméjú magyar napilap, de a jelek szerint vannak bűnök, amelyek látványos büntetést érdemelnek. Simicska Lajos mégiscsak egy egész országot késztetett kuncogásra, amikor 2015. február 6-án sűrű Gézés közepette letérítette a Magyar Nemzetet az Orbán-rajongás útjáról, és egy szűk hét alatt jobboldali ellenzéki újságot faragott belőle. Most majd mindenki megtanulja, kin és min röhögjön, amikor ezen a szép évfordulón áll majd megint szolgálatba a patinás lapnév, hogy lábhoz tett nyelvvel dicsérje a kormányt és politikáját. 
S hogy mindez mégiscsak a magyar kulturális örökség egy meghatározó részével történik? Hogy a Magyar Nemzet Pethő Sándor antifasiszta lapja, amely a rendszerváltáskor - amit amúgy épp most fog nekünk újraértékelni Kövér László - legelsőként kötelezte el magát a valódi hírszolgáltatás mellett? Hogy ez a húsz éve folyó eszmei ráncigálás maga is blaszfémia? Az állampártot mindez láthatóan nem érdekli.
Pedig a példa adott. A 2419 D sorszámú vagont a háború után műhelykocsivá alakították, majd végül leselejtezték és szétvágták. A mából nézve ez volt a legméltóbb, amit tehettek vele.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2019.02.05. 13:16

Félrement

A köhögés úgy kezdődik, hogy az ember békésen rágcsál egy kiflivéget. Pontosabban: az ember felszáll a villamosra, és elkezdi rágcsálni az említett pékipari terméket. Az utazóközönség csupa kedves ember: nyugdíjas nénikék és bácsikák, úton a piacra, templomba, SZTK-ba. Egy kedves édesanya, két kedves, mosolygós kisfiával (illetve az egyik mintha inkább kislány volna, de nem merem megkérdezni, mégse sérthetem vérig azt a kedves asszonyt). Egy kalapos úr elmélyülten tanulmányozza a napilapot, címlapon öles betűk tudatják, hogy minden a legnagyobb rendben. Van itt továbbá egy kedves, fiatal pár, a lány valamit súg a fiú fülébe, a szája talán egy kicsivel tovább időzik a lány fülénél, ami a suttogásnál messzebbre mutat, nem tudom, de a kedves nyugdíjas nénikék mindenesetre rosszallóan nézik. 
És akkor beüt a krach. A kifli kicsit talán szárazabb a kelleténél, vagy én vagyok mohóbb, tény, hogy egy darab félremegy, a politikai korrektséget félredobva: cigányútra. Levegő után kapkodok. Megragadom a kapaszkodót, hogy el ne essek. Agyamban vadul cikáznak a fulladásos halálokról szóló szórakoztató videók, amelyeket a napokban osztott meg velem néhány unatkozó fészbúk ismerősöm.
Testem rázkódik, fejem talán vörös, talán mélybordó, nem látom magam, de el tudom képzelni. Határozottan a halálomon vagyok. Az utazóközönség ekkor vesz először tudomást rólam. Az egyik kedves idős asszony abbahagyja a fiatal pár rosszallását, szigorúan összevonja a szemöldökét és rám néz. Egy másik tüntetően félrehúzódik. A kedves édesanya megfogja a két lurkó kezét, és óvatosan, hogy ne lássam, arrébb húzza őket. A gyerekek szemében az együttérzés szikrája lobban, de az édesanya fojtott hangon rájuk szól: „ne nézzétek!”. A harmadik idős asszony igyekszik szemkontaktust létesíteni velem. Ilyenkor minden bátorítás jól jön (bár talán ha valaki hátba vágna, az hasznosabb volna), hálásan ránézek, amennyire tőlem telik. „Minek utazik, ha ilyen beteg? – szűri a fogai között, aztán odafordul a kalaposhoz. "Van, akinek semmi se szent. Ezeknek mindegy, hogy mindenki elkapja, a lényeg, hogy nekik jó legyen!” A kalapos bólogat, a lánya is így kapta el a múlt héten – mondja – „ellenőrizni kellene, ki száll fel”. 
Itt halok meg, ezek között a kedves emberek között – mondom magamban – és a szememmel valami megnyugtatót keresek, vadul. Nincs szerencsém. Nyílik az ajtó, a fiatalok leszállnak, ott maradok egyedül a kedves emberek között. Bár mintha csillapodna a köhögésem, kezdek viszonylag egyenletesen lélegezni. „Félrement – motyogom – csak félrement.” De látszik, hogy már nem hisznek nekem. Akinek félrement, az nem így néz ki – ez van a szemükben. Az ilyenek fertőznek. Felszállnak mindenféle tömegközlekedési eszközre, nem törődve a tisztességes emberekkel. Itt volna az ideje egy nemzeti konzultációnak az ilyenekről.
Leszállok. Veszek egy nagy levegőt, tudniillik már tudok. Körülöttem kedves emberek jönnek-mennek. Az élet szép. Legközelebb zsömlét veszek. Vagy gyalog megyek.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.02.05. 09:06

Eszméletre ébredve?

Orbán Viktor sokat olvas, szereti az irodalmat, főleg a klasszikusokat – hallom rendszeresen a miniszterelnök környezetéből. Nem tudom, egy baloldali költő belefér-e, de talán érdemes lenne felütnie József Attila Eszmélet című versét is: „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”. 
Olyan egyszerű ez. A magyar külügyminiszter ennek ellenére évek óta próbálkozik vele. Úgy jóban lenni Amerikával, hogy közben hálás és megbízható partnerei akarunk lenni Kínának és Oroszországnak is. Úgy benne lenni az Európai Unióban (és élvezni a tagság minden előnyét, elsősorban a haverok felé irányítható uniós milliárdokat), hogy közben nemcsak magasról teszünk az EU alapértékeire, de még büszkék is vagyunk rá.
A jelek szerint most Washingtonban elfogyott a türelem, és ezt a magyar kormányban nagyon nem látták előre. (Az persze külön megérne egy misét, hogy a magyar diplomáciai kar szisztematikus leépítése az elmúlt években hogy vezetett olyan helyzetekhez, hogy mára az egyik legalapvetőbb funkcióját is nehezen tölti be: láthatóan nem képes előrejelezni, ha egy stratégiailag fontos országgal kritikus irányba fordulnak a kapcsolataink, ld. a korábbi kitiltási botrányt.) Hol van már a 2016-os tusnádfürdői találkozó, ahol Orbán Viktor (kétségtelenül bátran) először állt be nyilvánosan az akkor még komolyan sem vett elnökjelölt, Donald Trump mögé, hová tűnt az eufória a magyar kormány részéről, miután tényleg elnökké választották? Kis túlzással már mindenki járt a Fehér Házban, aki számít az európai vezetők közül, csak a magyar kormányfő nem; és most kezd kiderülni, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint hittük: az Átlátszó, a Washington Post, a Direkt 36., vagy éppen lapunk elmúlt napokban megjelent cikkei alapján kijelenthető, hogy mára minden jó szándék elpárolgott a Trump-kormányzat részéről Orbán Viktor irányába.
A sors iróniája, hogy megvan az ügyben részben Orbán Viktor igazsága is, illetve van, ami egyszerűen nem rajtunk múlik. Hogy az Egyesült Államok olyan szerződést akar aláíratni Budapesttel az orosz fenyegetésre hivatkozva, ami gyakorlatilag kivenné a magyar kormány vagy a parlament kezéből a döntési jogot az amerikai katonák Magyarországra küldése ügyében, és kivonná az itt tartózkodó amerikai katonákat a magyar igazságszolgáltatás illetékessége alól, jogos kifogásokat is felvethet. Hogy mi nagyon szeretnénk az Exxontól Romániában kitermelt gázt vásárolni (ez is szerepel az amerikai kívánságlistán), de román belpolitikai okok miatt erre nincs esély rövid távon, az nem a mi hibánk. 
Meg lehetne magyarázni ezeket a helyzeteket, és nyilván lehetne ésszerű kompromisszumokra jutni, de ahhoz az kellett volna, hogy ne játsszuk el a bizalmat egy csomó – egyébként is fölösleges – gesztusunkkal, amelyeket Amerika ellenfeleinek tettünk. Nyugalmasabb időszakban talán még ez is ment volna, de most választani kell, hol keresgéljük azt a bizonyos egeret: kint, vagy bent. Hogy a hirtelen „tűzoltó üzemmódba” váltott kormányzati stratégia mennyire lesz hatásos, még nyitott kérdés.
Frissítve: 2019.02.05. 09:05