Demeter Szilárd: Mintha én lennék a csodatevő messiás

Publikálás dátuma
2019.02.06 07:30

Fotó: Tóth Gergő
Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum néhány napja kinevezett főigazgatója a világhírre vágyó írók műveinek fordításába nem tenne közpénzt, és miközben mindkét oldalról a szekértábor felszámolására kérik kvótázni szeretné a határon túli és belüli irodalom arányait.
A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói pozíciójára benyújtott pályázatában megjegyzi, kusza pénzügyi helyzetet örökölt. Mekkora mértékű adósságról van szó? Összeget nem mondanék. Jelentős adósságot örököltem, amely a közgyűjteményi szférában egyébként nem szokatlan jelenség, de az összeg nagysága picit meglepett. Azt, hogy hol folyt el a pénz, még nem tudom, az az átvilágításnak lesz majd az eredménye, hogy lássuk, ki és hol hibázott. Emiatt a PIM mozgástere nagyon beszűkült, olyan projekteteket, fejlesztéseket, eseményeket kellett lemondani, vagy visszavágni, amelyek a mindennapi működést már veszélybe sodorták. Ha most eggyel több teremőrre lenne szükségünk, akkor nem tudnánk neki fizetést adni.   Mennyi az intézmény éves költségvetése? Az összes tagintézményt beleértve kilencszázmillió forint körüli. Mennyi ebből a PIM költségvetése? Teljesen szétszálazva nem tudom megmondani, mert a tagintézményi költségeket egybeszámolják. Most azon dolgozom, hogy kapjunk olyan többletforrást, ami megengedi azt, hogy legalább fellélegezzünk. Említette, kapott minisztériumi segítséget ahhoz, hogy talpra tudjon állni az intézmény. Ez mekkora összeg? Kétszázmillió forintot kaptam tavaly év végén ahhoz, hogy a lyukakat betömködjük. Jelenleg van arra ígéret, hogy mekkora összeget kaphat még a múzeum a továbbiakban? Ígéret nincs. Ez a kormányzat nem így működik. Nem ígérgetnek. Arról szól, hogy az ember kiszámolja a költségigényét, és utána kezdődik a tárgyalás. Elődje, Prőhle Gergely menesztése, valamint a kulturális élet szereplői ellen indult támadássorozat, a „kultúrharc” a Magyar Idők hasábjairól indult. Mennyiben lát összefüggést a cikksorozat és a korábbi igazgató leváltása, a pályázat kiírása között? Szerintem ez nem kultúrharc. A kultúrharc fókusza nem ott van, ahol gondoljuk, vagy általában gondolja a közvélekedés. Ez ilyen belső lökdösődés. Méricskéljük, hogy kinek mekkora, meg ütögetjük egymás kezét a homokozóban a lapáttal. Ez ilyen nem nagyon vezet sehová típusú történet. Pontosabban: ilyen típusú történetek mindig is voltak. A magyar kultúra belső megosztottsága minimum százéves. Hogy a Magyar Idők cikksorozatának mennyi köze van Prőhle Gergely menesztéséhez, az azt a vélelmet erősíti, hogy a sajtónak nagy szerepe lehet a kormányzati irányokra. Én ezt a kormányt az elmúlt nyolc év alapján egyáltalán nem olyannak ismertem meg, hogy bármifajta cikk a döntéshozókat valamilyen irányban befolyásolta volna. Nem hiszem, hogy szoros összefüggés lenne Prőhle Gergely menesztése és a Magyar Időkben írt cikksorozat között. És ez fordított irányban sem működhet? Nem hiszem, hogy ennyire szoros összefüggés lenne. A magyar kormánynak vannak bizonyos döntései, amik irányt mutatnak, az hogy a kormánypárti sajtó ehhez igazodik, megint a dolgok természetéből következik, hiszen az ellenzéki sajtó megint csak ehhez igazodik, negatív előjellel. Ha azt szeretné megkérdezni, volt-e ilyen szándék a kormányzat részéről, hogy a sajtón keresztül kilőjék Prőhle Gergelyt, akkor erre a válaszom egyértelműen nem. Prőhle Gergely harminc éve ennek a politikai közösségnek az oszlopos tagja, ha le akarták volna venni a PIM főigazgatói tisztségéből, akkor egy egyszerű telefonhívás alapján megköszönték volna a munkáját, nem lett volna szükség erre a nagy kanyarfúrós cselre. Az, hogy nem tudták megvédeni Prőhle Gergelyt, vagy hogy nem akarták itt tartani a PIM élén, annak számos más oka lehet. Biztos, hogy nem a Magyar Időkben vélelmezett balliberális túlsúly vagy túltengés a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Fogalmam sincs, pontosan mi is volt itt a sok vád közül a lényeges. A balliberális túlsúly kapcsán korábban úgy fogalmazott, hogy Nagykörúton belüli és kívüli irodalomról beszélhetünk. A magyar irodalom, a magyar irodalmi élet, a magyar kultúra fejnehéz, minden Budapestre összpontosul, Budapestre koncentrálódik, miközben itt maximum kétmillió magyar állampolgár él, és Budapesten kívül tizenvalahány millió magyar állampolgár. A Nagykörúti kategória, vagy amire én gondolok, az a belterjesség, tehát, hogy kialakult egy olyan irodalmi elit, amely egymással és csak egymással foglalkozik. Amikor arról beszéltem, hogy Nagykörúton belüli irodalom, erre az elitista, magába zárkózott, önigazoló folyamatra gondoltam, ami engem egyszerűen nem érdekel. Teljesen érdektelennek tartom azt, hogy melyik kuratóriumba melyik írószervezet hány tagot delegál, ki kapja az ösztöndíjat, stb. Engem a másik része érdekel: a megszületett kortárs magyar irodalmi művek hány olvasóhoz jutnak el, és hogyan tudnak még többhöz eljutni, hogyan tudom kimozdítani az írókat a komfortzónájukból. Az, ami a PIM-ben működik, azt kell kivinni Borsodba. Ha a borsodi iskolában felolvasom a versemet, és a végén odajönnek a gyerekek, és ők is hozzák a saját versüket, sőt, a tanító bácsi, tanár úr vagy tanárnő szeretné megvásárolni a kötetemet, akkor az az irodalom, amit én művelek, az jó. A külhoni és a határon inneni irodalmat miért választotta szét a pályázatában? Olvastam Papp Sándor Zsigmond válaszát a Népszavában, félreérti a célját ennek a projektnek. Amikor azt mondtam, hogy keressük meg az irodalmi hőseinket határon innen és határon túl, gyakorlatilag az a cél vezérelt, hogy megismerjük egymást. Az elmúlt száz évben a magyar nemzetközösség szétfejlődött, másképpen éltek Magyarországon, másképpen éltek Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban, Őrvidéken, és a diaszpórában. Ha most belekérdeznék, amit nem teszek, Ön sem biztos, hogy fel tudná mondani, hogyan éltek a volt Jugoszláviában, milyen kölcsönhatások érték az ott élő magyarokat és társnemzeteket, hogyan éltek a Felvidéken, Csehszlovákiában. Élettapasztalatomból tudom, hogyan éltünk mi Erdélyben, de azt, hogy Kárpátalján hogyan éltek, arról megint csak felületes információink vannak. Az irodalmi hősök példáján, történeteiken keresztül megérthetjük azt, hogy az elmúlt száz évben mi történt a különböző nemzetrészek életében, és a megértés egyben a közelítést is jelenti. Ehhez azonban nem kell feltétlenül kiemelni ötven ilyet és ötven olyat. Papp Sándor Zsigmond is ezt problematizálja: például, ha Dragomán Györgyöt említjük, ő külhoni születésű, de Magyarországon él. Ez egy produktív vita. Igen, Bodor Ádám erdélyinek számít vagy magyarországinak? Ezek azok a viták, amelyek elvezetnek minket mentálisan az egységes magyar kultúra megértéséhez. Amikor a mentális határaink lebomlanak. Arany János magyar vagy román? Azért élezem ki errefelé a problémát, mert mai szemmel nézve találnék olyan embert, magyar kultúrfogyasztót, akinek a mentális térképén Nagyszalonta szülötte románnak számít. Ezeket a mentális határokat kell lerombolni, amit nem tudunk másképp, csak történeteken keresztül, ha megértjük, hogy a másik miért beszél abból a pozícióból, amelyből beszél. Az ötven és ötven: valahogyan szabályozni, kvázi kvótázni kell azokat az arányokat. Azért toltam fel száz ilyenre és száz olyanra, mert a magyar kulturális produktumok, egyszerűen a mennyiségi mutatók alapján túlsúlyban Magyarországon születnek. Itt tízmillió magyar él, Erdélyben meg másfél, nyilvánvaló, hogy itt több kulturális termék termelődik. Azért szerettem volna az egyenrangúsítást belopni, hogy az elszakított nemzetrészeket is felemeljük, legyen értelme az egész történetmesélésnek. A pályázatban is több ponton előkerül, de az említettek alapján is Kárpát-medencében – nem fővárosban, nem csak anyaországban –, hanem egy egész nagy képben gondolkodik. Feladata a Petőfi Irodalmi Múzeum ilyen centralizált módon látni ezt? Ez nem mutat túl a főigazgatói feladatokon? A magyar kultúra nem áll meg az államhatároknál. Olyan, hogy magyar kultúra Röszkénél tovább már nem létezik, ez egy abszurd felvetés. Ha magyar kultúrában gondolkodunk, automatikusan, elsősorban Kárpát-medencében kell gondolkodnunk. Hiszen itt van az a bizonyos szállásterület, ahova ezer évvel ezelőtt megérkeztek az őseink. És másodsorban a diaszpórában, de abban is kell gondolkodnunk, hiszen elmentek az emberek Nyugat-Európába, Amerikába, más kontinensekre. A pályázatban az irodalmi fesztiválokat is megemlíti. Igen, és Papp Sándor Zsigmond mondja is, hogy van már könyvvásár. Megint félreérti, örültem volna, ha figyelmesebben olvassa el a pályázatomat. Tehát, a könyvvásár vagy könyvfesztivál nem irodalmi fesztivál. Két különböző kategória. A könyvfesztiválnak vagy vásárnak az a célja, hogy könyveket adjanak el, ezért létezik. Az irodalmi fesztiválon nem könyveket adnak el, hanem szerzőket mutatnak be. De ott van például az évente két alkalommal megrendezett Margó Fesztivál. De az csak egy szűk, nem nemzetközi fesztivál. Én egy nemzetközi költészeti fesztivált szeretnék. Ez az ötlet fiatal íróktól jön, akik nem a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-ben (KMTG) dolgoznak. Teljesen a másik oldalról jön ez az ötlet. Csak én jó ötletnek tartottam, és úgy tudom ezt az egészet felvállalni, a védőszárnyaim alá venni, ha ezt beemelem a programomba. De ha az irodalom olvasókhoz való eljuttatása a cél, egy ilyen jellegű nemzetközi irodalmi fesztivál hogy juttatná el könnyebben egy borsodi tanárnőhöz az irodalmat? Akiket meghívunk erre a nemzetközi irodalmi fesztiválra, azok előtte már kaphatnának irodalmi alkotói ösztöndíjat, amit vidéki városban kellene, hogy kitöltsenek. A Writers Residence Program erről szólna. Nem Budapestre akarok koncentrálni tíz külföldi írót, hanem ezeket a szerzőket megturnéztatjuk a Kárpát-medencében, és a velük készült interjúkat, az ő verseikről készült fordításokat pedig abban az irodalmi kulturális mellékletsorozatra rácsatlakoztatott PIM hírlevélben tudjuk megfuttatni, amely jelen pillanatban az egész Kárpát-medencében működik. Az Előretolt Helyőrség Irodalmi Kulturális mellékletről beszélek. Most már mindenütt van szerkesztőségünk, és március 15-re mindenütt meg fog jelenni a lapszám, és ez legalább ötszázezer példány, ez média szorzóval számolva 1,9 millió olvasót jelent. Ennél nagyobb fóruma a magyar irodalomnak a büdös életben nem volt. 
Magyar irodalom alatt a KMTG-hez köthető szerzőket érti? Az összmagyar irodalmat értem. Jelen pillanatban folyamatosan tárgyalok a Szépírók Társaságától kezdve a Magyar Írószövetségen keresztül a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatáig, a jelentősebb kiadókkal, a Librivel, a Lírával. Holnap reggel jön a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, mert a Frankfurti Könyvvásárt közösen fogjuk megoldani, mivel jelen pillanatban én tudok a legtöbbet segíteni nekik abban, hogy ott jelen legyen a magyar könyvpiac. Ezt kaptam feladatul a minisztériumban. Az egész irodalmi szcénával próbálok valamifajta egészséges munkaviszonyt kialakítani, erről szól az irodalmi ügynökség ötlete. A magyar irodalmi ügynökség az gyakorlatilag egy cég lesz, Petőfi Irodalmi Ügynökség, vagy bármilyen néven, egy nonprofit kft., ahova regisztrálják az írókat az írószervezetek, könyvkiadók, mindenfajta érdek- és értékszövetségek. Ezeket a regisztrált szerzőket közvetíti ki az a bizonyos ügynökség az igényeknek megfelelően, anélkül, hogy én bármiben döntenék. Engem nem érdekel, melyik kiadó melyik szerzőt regisztrálja. Az érdekel, hogy a regisztrált szerzőnek lesz-e frissen megjelent könyve, és ezt a frissen megjelent könyvet minél több helyre el kell juttatni. Ez a feladat. Lehetőségeket nyitok ki, nem ítélkezem. Nem tartom sem az én dolgomnak, sem semmilyen más grémium dolgának, hogy megítélje a kortárs magyar irodalom kánonbéli szerepét. A kritikusok kenyerét elvenni nem akarom, ők ítélkeznek. De az igazi ítélet úgyis száz év múlva lesz, az olvasók döntik el: ha száz év múlva elolvassák egy mai szerző könyvét, akkor az egy jó könyv. Az irodalmi élet strukturálása tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum körüli centralizálást jelenti. Mennyiben képes ez a sokszínűséget fenntartani? Két különböző dologról beszélünk: az egyik az irodalom sokszínűsége, amit semmilyen központosítás, vagy semmilyen nemzeti csúcsintézmény létrehozása nem tud megszüntetni, hiszen az írók maguknak, saját magányukban írnak. Tehát én amikor írok, eszembe nem jut, milyen világnézetet vallok, milyen politikai preferenciáim vannak, vagy hogy éppen hol dolgozom. Amikor írsz, az egy magányos folyamat. A szöveg maga nem tűri ezeket a külső behatásokat, aki ilyen behatásokat beenged, az nem irodalmat művel, hanem propagandát, és agitprop lesz a művéből. Lehet látni, ahol ideologikus verseket írnak, azok a versek agitpropként fognak működni, nem versként. Az irodalom természete kilöki az ilyen típusú megközelítést. Az irodalmi élet megszervezése más kérdés. Amióta engem kineveztek még csak megbízott főigazgatónak, mind a két oldalról folyamatosan kapom a telefonokat, hogy a megosztottság rossz, a szekértáborosdi rossz, a fordítástámogatás szerkezete úgy rossz, ahogy van. Mind csak panaszokat kapok: azt, hogy rossz, rossz, rossz. És azt a felszólítást, hogy oldjam meg, mintha én lennék a csodatevő messiás. Nem fogom tudni az összes problémát megoldani, az árkokat, amiket harminc éven keresztül ástak egymással szemben a tisztelt felek, nem fogom tudni betömni. Mind a két oldalról hívják: jobbról és balról? Az irodalmi élet szereplői között vannak baloldaliak és jobboldaliak, de a magyar irodalom nem jobb- vagy baloldali, az magyar. Az, hogy magyar irodalom, azt jelenti, hogy magyar szerző úgy ír, hogy a horizontján magyar olvasó virtuális képe lebeg, és azt szeretné, száz év múlva szintén magyar olvasók, ítészek, kánonalkotók helyezzék el az ő életművét a magyar irodalom egészében. Aki így gondolkodik, az magyar író. Aki nem, az magyar író és még valami. Mert van egy másik ág, aki világhírű író szeretne lenni, de nem bír annyira idegen nyelvet, hogy azon a nyelven írjon, hanem magyarul írja, de gyakorlatilag egy németországi vagy franciaországi, amerikai olvasó képe lebeg az ő szeme előtt. Azt szeretné, hogy lefordítsák a művét, és azokon a piacokon fusson be. Ő az én alapállásom alapján nem tekintendő ebbe a körbe tartozónak. Nem azt mondom, hogy nem magyar író, csak azt, hogy ez egy üzleti vállalkozás az ő részéről, hogy világhírű akar lenni. Ebbe én nem tennék közpénzt. Közpénzt abba tennék, ami a magyar olvasóknak térül meg. A Századvég Alapítvány, mint együttműködő partner – ami alapvetően nem irodalmi intézmény –, miért fontos a projektekhez? A gondolati háttér miatt. A Századvég Alapítvány jelen pillanatban a politikai gondolkodás egyik forrása, meghatározó fóruma. Én is onnan jövök. Az egész pályázatom alapanyaga a Századvégben íródott. A Századvégben ilyen dolgok születnek, és ebből a szempontból még nem is az én pályázatom a legjobb. Tehát rengeteg izgalmas gondolat fogalmazódik meg, ezek a gondolatok befolyásolják a magyar kormányzat irányát – nem azt mondom, hogy meghatározzák, hanem befolyásolják –, tehát van egy olyan friss politikai gondolkodás a Századvégen belül, ami a mi politikai életünkre kihatással van. Ha már ennyire átpolitizálódott a kultúra – mert átpolitizálódott –, akkor az én szándékom az, hogy azoknak a gondolatoknak a forrástérképét is bevonzzuk a kulturális diskurzusba. Tehát ne az legyen, hogy köpködünk egymásra orbánfóbiásan vagy orbánimádóként, hanem maguknak a politikai gondolatoknak a környezetét próbáljuk meg a mi művészi eszközeinkkel megközelíteni.

Névjegy

Demeter Szilárd író, szerkesztő, 1976-ban született Székelyudvarhelyen. 1995-ben végzett a Benedek Elek Tanítóképzőben, 1999-ben Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetemen filozófusi diplomát szerzett. Ezt követően három évig a Korunk kulturális folyóirat filozófiai szerkesztője volt. 2008-2014 között Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett dolgozott sajtófőnökként, majd irodavezetőként. 2014-től a Századvég Alapítvány kutató-elemzője. A 2017 novemberében elindított Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális melléklet alapító főszerkesztője volt, 2018 júliusától lapigazgatóként dolgozott. December 17-én nevezte ki Kásler Miklós az Emberi Erőforrások Minisztere a Petőfi Irodalmi Múzeum ideiglenes főigazgatójává, majd február elsejével véglegesítették az intézmény főigazgatói tisztségében.

Frissítve: 2019.02.06 07:30

Hangok várjátéka

Publikálás dátuma
2019.04.23 10:30

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Kodály Zoltán öröksége megelevenedett a homokhátságban. A Budapesti Fesztiválzenekar Közösségi Hét programján gyerekek játszottak világhírű művészekkel. Egyenrangú partnerként.
A hárfaszóló elején még le-leestek az izgő-mozgó gyerekek alkalmi hangszerei, Marcel Tournier: Sonatine-jának igazán csendes részeinél azonban már mindenki elhalkult. A Budapesti Fesztiválzenekar közösségi hetének Zenevár című programján Kiskunfélegyházán, az Aranyalma Népmesepontban, a Mesevárban jártunk. Tojástartó-befőttes gumival, műanyag flakon színes cukorkákkal – a gyerekek tudják, hogy nem létezik olyan tárgy, ami valójában nem hangszer. És tudják ezt az együttes művészei is. Tizenöt muzsikus és nagyjából száz gyerek – együtt játszanak. „Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy karmester-király. Országának lakói, a nemesek, udvarhölgyek és lovagok mind-mind örömmel engedelmeskedtek a királyi varázspálca intésére. Így lett a Zenevárban a káoszból rend és a zajongásból harmónia. Saját készítésű hangszereinkkel együtt mi is vendégei lehetünk ennek az országnak, amelynek neve: Zenekar.” - szól Illési Erika meséjének eleje. „Minden családban vannak örök lázadók, kételkedők, kicsit cinikusok – ő a cselló”- hangzik a különleges jellemzés, ami tökéletesen illeszkedik a mesébe. A Mesélő első megszólalásuk előtt egyenként bemutatja a vonós, rézfúvós és fafúvós hangszereket felvetve az obligát kérdést is: hogyan lehet fafúvós hangszer a fuvola? A csellót nagyon sok gyerek felismeri, a fuvolát öten-hatan, a klarinétot többen, a fagottnál csak három kéz lendül a magasba. Szomorúan tapasztalhatjuk a világ múló dicsőségét: a legismertebb magyar fagott-dallam, a valaha volt Tévémaci főcímzenéje, Vajda József műve hallatán egyetlen gyerek arca sem derül fel, csak mi felnőttek mosolygunk némi nosztalgiával. Az egy órás programba belefért Hacsaturján és Dittersdorf, Strauss, és charlestone is. A gyereksorokat pásztázva látszott, hogy ragtime-ot hallva nagyon nehéz mozdulatlannak maradni, a hangos rézfúvós zene alatt viszont befogott fél füllel is jól lehet táncolni. A Mesélő a két széksor között perdül táncra egy-egy kisfiúval, a király pedig hiába király, nem tudja, mire való a hatalmas fakard, Hacsaturján: Kardtánca közben vívás helyett inkább bohóckodni kezd. Viszont bebizonyítja, hogy a fából készült szék éppúgy alkalmas dobolásra, mint a hangszere. A záróakkord, Susato: Mór indulója papír tojásdobozokon lévő befőttes gumik pengetésével és a műanyag flakonokban zörgő színes cukorkák rázásával válik igazivá, a közös zenélés végénél pedig kiderül, amit profi zenekarokat hallva is tapasztal néha a koncertjáró: karmesteri leintés ide, utolsó akkord oda, egy több mint száztagú alkalmi együttesben nem ritmust tartani, nem dinamikát mozgatni és tökéletesen intonálni nehéz igazán, hanem egyszerre befejezni. 

Műsor

A királylány Bernard Andres: Dal Marcel Tournier: Sonatine, Op.30 – I. tétel Polónyi Ágnes - hárfa A királyi család Johann és Joseph Strauss: Pizzicato-polka Carl von Dittersdorf: g-moll kvintett – I. tétel Bíró Ágnes, Illési Erika – hegedű Bolyki László – brácsa Szabó Péter – cselló Lévai László – nagybőgő A nemesek és udvarhölgyek Norman Hallam: Táncszvit – I. Waltz, II. Bossanova III. Quickstep, IV. Charleston Varga Fruzsina – fuvola Berta Bea – oboa Csalló Roland – klarinét Tallián Dániel -fagott A lovagok Tom Hurpin: Harlem Rag Aram Hacsaturján: Kardtánc Póti Tamás, Tóth Zoltán – trombita Bereczky Dávid – kürt Szakszon Balázs – harsona Bazsinka József – tuba A király Beautiful Love – jazz-dal Herboly László – ütőhangszer Csalló Roland – klarinét Lévai László – nagybőgő A zenekar Tielman Susato: Mór induló A gyerekekkel közösen a Zenevár lakói Mesélő: Illési Erika Király: Herboly László  Résztvevő kiskunfélegyházi iskolák: József Attila Általános Iskola, Dózsa György Általános Iskola és a DGYÁI Platán utcai tagintézménye, Göllesz Viktor Általános Iskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény

Ki a menő?

- Nekem a hárfa tetszett a legjobban, és amikor mindannyian együtt zenéltünk. Nekem a fagott, nekem a fuvola, nekem a hegedű! Voltunk már szabadtéri koncerten és van kedvem zenélni – csacsogja három kislány. Osztálytársak, a tanítónőjük hozta el őket. - Nekem is a hárfa szóló, és az tetszett a legjobban, amikor kardoztak és amikor táncoltunk. Zenélni nem szeretnék, csak olyat szoktunk csinálni, hogy áthívom a barátomat, van egy játékgitárja, azt pengeti, én pedig két fakanállal dobolok – mondja Gillion Gergely. A kérdésre, hogy nehéz volt-e egyszerre abbahagyni? bólintanak. - Igen, van aki direkt tovább csörgött, hogy menőnek tűnjön, de a mi osztályunk megpróbálta egyszerre befejezni, amikor leintett a király – mondják.  (A képen balról jobbra: Urbán Jázmin (9), Kiss Dorina (10), Gillion Gergely (9), Czombos Petra (8))

Megszállók másképp

Illési Erika, hegedűművész, a Zenevár Mesélője anyaként tudja, hogyan közelíthet a gyerekekhez. – Azért írom ezeket a meséket, hogy a gyerekeknek bemutassuk, hogyan épül fel egy zenekar. Lehet, hogy számukra távolinak tűnik egy zenész, azt hihetik, hogy egészen másfajta életünk lehet, mint nekik. A játékkal megpróbáljuk közel hozni hozzájuk, elképzelhetővé tenni, hogy a saját életük része is lehet a zene és a tánc. Hiszen – Kodállyal szólva - a zene mindenkié – mondja Illési Erika, a Mesélő. - Az ingyenes Közösségi Hét programja négy éve szerveződik, ilyenkor kisebb produkciókkal szinte az egész országot megszálljuk. A zenekar minden muzsikusa fellép valahol, ki templomi koncerten, ki zsinagóga koncerten, más idősek otthonában, mi pedig a gyerekekhez jövünk el a Zenevárral – részletezi.- Nagyon sok mesénk van, a műsor mindig más, most hat-hét mesét játszunk váltogatva. Minden évben születik bennem új történet, koreográfia- és jelmezterv. A kollégákat is bármire rávehetem. Bár mi adni jövünk, nagyon sok mindent, rengeteg inspirációt, ötletet kapunk tőlünk -.utal a kettősségre. - Egyszer egy ózdi kisfiú a produkció előtti hangolásnál a hárfa hallatán megszólalt: hamis! Kiderült, hogy abszolút hallása van. Addig otthon csak úgy mellesleg szoktak az édesapjával gitározni, de zeneiskolába nem járt. A Zenevár előadása után felkarolta őt az ózdi Van Helyed Alapítvány és támogatta a tanulását – választ egy különlegeset a rengeteg élmény közül Illési Erika, hegedűművész, a Zenevár kitalálója.

Hősök

"A Fesztiválzenekar évadonként három Közösségi Hetet szervez, melynek keretében kamaraformációink idősotthonokban, gyermekgondozási intézményekben, iskolákban, templomokban, zsinagógákban muzsikálnak. Elhatároztuk, hogy nemcsak mi megyünk el a hátrányos helyzetű térségekbe, hanem az ott élőknek is megadjuk az esélyt, hogy eljöjjenek Budapestre, és közösen hozzunk létre egy fontos és nagyszabású eseményt. Így jött létre a TérTáncKoncert; a zenekar élő muzsikájára idén is több száz hátrányos helyzetű fiatal táncol együtt, egy napra valódi hőssé válva." (BFZ) Infó: TérTáncKoncert június 16. 19.00 A Bazilika előtti téren (Szent István tér 1.)  

Frissítve: 2019.04.23 10:30

Tao már, támogatás pedig még nincs - talán májusban

Publikálás dátuma
2019.04.23 06:45
Az egri Gárdonyi Géza Színház erre az évadra 61 millió forintos taotámogatást kapott
Fotó: MTVA/ Faludi Imre
Az eddiginél több pénzt is kaphatnak a színházak, ha a kormány valóban rájuk költi az erre a célra félretett 37 milliárd forintot. A vidéki teátrumok azt remélik, hozzájuk is „csorog” majd ebből, bár egyelőre csak ígéreteket kaptak, többletfinanszírozást még nem.
- Talán májusban – ezt válaszolta több vidéki direktor is arra a kérdésünkre, mikor kapja meg az általuk vezetett teátrum is azt a többlettámogatást, amelyet a fővárosi önkormányzat által fenntartott 11 színháznak - 3,5 milliárd forint értékben - már kiutaltak. A jegybevételek alapján számolt előadó-művészeti taot idén megszüntették, helyette lehet többlettámogatásra pályázni. A rendszer működése egyelőre bizonytalan, beszéltünk olyan vidéki színházigazgatóval, aki szerint nem is kell pályázni, mert az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő égisze alatt működő EPER-programban ezt automatikusan leosztják majd a teátrumoknak. Az EMMI a támogatási rendszerrel kapcsolatos kérdéseinkre – például arra, hogy a többlettámogatására szánt keretből mennyi jut a fővárosi és mennyi a vidéki színházaknak, s hányan adtak be eddig támogatási kérelmét – egy hét alatt sem válaszolt.

Több, általunk megkérdezett vidéki igazgató azt mondta: a budapestieknek könnyebb, mert "Tarlós István érdekérvényesítő képessége” nem vethető össze egy megyeszékhely polgármesterének lobbierejével. Ezzel utaltak Fekete Péter kulturális államtitkár szavaira, miszerint a főpolgármester „oroszlánként harcolt a budapesti színházak támogatásáért.” Miként lapunkban beszámoltunk, Tarlós maga is hangsúlyozta, hogy a 3,5 milliárd forintos támogatás 540 millió forinttal haladja meg azt az összeget, ami 2018-ban a fővárosi színházak tao-befogadása volt. Tucatnyi vidéki színház vezetőjét kérdeztük meg arról, hogyan épül fel a költségvetésük, s mire számítanak a tao kivezetése után, de a legtöbben nem válaszoltak. Arról, hogy egy ilyen színháznál nagyjából hogyan épül fel a költségvetés, s miként terveznek a jövőben, Blaskó Balázstól, az egri Gárdonyi Gáza Színház igazgatójától kaptunk precíz adatokat. Eszerint az intézmény idei évadra tervezett költségvetése 677 millió forint, ebből 180 millió az önkormányzati támogatás, 218 millió az előadó-művészeti törvény által meghatározott állami normatíva, 150 millió a saját bevételük, amelynek kétharmada a jegybevételből, a többi terembérleti díjakból származik. Erre az évadra 61 millió taot kaptak, s a költségvetésükből még hiányzó csaknem hetvenmillió forintot pedig pályázatokból fedezik. Blaskó Balázs azt reméli, hogy a színházakra szánt 37 milliárdos keretből is hatékonyan pályáznak majd olyan programokra, amelyek például a fiatalok színházba szoktatását segítik, s arra szolgálnak, hogy minden gyerek legalább évente egyszer jusson el egy darabra. - Tavaly 155 millió forint taóhoz jutottunk a jegybevételeink alapján – mondta Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója -, ha maradt volna a rendszer, az idei évben 172 millióra lettünk volna jogosultak. Hozzátette: egyelőre nincs információjuk, mekkora kiegészítő támogatás kerül hozzájuk. A várostól biztosan nem kapnak többet, mert ahogyan legutóbb, úgy most is 250 millió forintot szavazott meg a közgyűlés. Felvetésünkre, hogy az évadtervezés közepén okoz-e bizonytalanságot, hogy nem tudnak konkrét összegekkel számolni Rázga Miklós úgy reagált: ugyanúgy készülnek a 2019-20-as évadra, mint a korábbi években. - Optimisták vagyunk, nem gondolkodunk megszorításokban – mondta -, pontosan ugyanazon elvek alapján zajlik az előkészítő munka, mint esztendők óta. A vidéki teátrumok másutt sem igen számíthatnak plusztámogatásokra a településeiktől.
- A város költségvetésében csak az állami normatíva és az önkormányzati támogatás szerepel – felelte lapunk megkeresésére Kiss Ferenc, a zalaegerszegi közgyűlés MSZP-s tagja. – Annak idején, a büdzsé tárgyalásakor rá is kérdeztem, ha úgy adódik, lesz-e forrás a Hevesi Sándor Színház esetleges megsegítésére, ám kiderült, nem számol ilyesmivel a városvezetés, s az önkormányzati támogatás sem nőtt tavaly óta. A város ugyan elég komoly tartalékkerettel rendelkezik, de ez elvileg bizonyos pályázatok majdani önrészéül szolgál, vagyis nehezen elképzelhető, ha valamiért a korábbi taónál kisebb lesz a kiegészítő támogatás, akkor majd az önkormányzat csak úgy kipótolja. Ezt erősítette meg Besenczi Árpád, a teátrum igazgatója is: a várostól kapott támogatásuk ugyanannyi maradt – igaz, szerinte nem is lesz szükség pótlásra. - A tavalyi évben 76,79 millió taót vehettünk igénybe – tájékoztatott a Hevesi Sándor Színház vezetője -, viszonyításképpen: az összköltségvetésünk 735,25 millió forint volt. A tao kivezetése után az idei évre 80 millió forintra számítunk az EMMI-től, elvileg májustól, több részletben kapjuk meg a pénzt, vagyis – tette hozzá – a tao kiesése tehát nem befolyásolja a következő évad biztonságát. 

Nehéz tervezni

Az egyik legismertebb és legsikeresebb független vidéki társulat a 2000-ben alakult kaposvári Roxínház, amelynek belvárosi színházépülete a bérletes és bérletszünetes előadásokra is megtelik, s vendégjátékai is telt ház előtt futnak. Repertoárjukban megannyi népszerű felnőtt és gyerekdarab szerepelt és szerepel, emellett színitanodát is működtetnek több mint hatvan gyerekkel. Bérleteseik száma közel 4000 egy olyan városban, ahol a Csiky Gergely Színház is működik.

- Mennyire hiányzik majd a jegyek után járó tao-támogatás a büdzséjükből?
- Tavaly 21 millió forintot kaptunk – felelte Pintér Kata, a Roxínház egyik alapítója és rendezője -, ami nagyjából a negyven százalékát jelentette a költségvetésünknek. - Ekkora lyukat nehéz saját erőből betömni. - Beadtuk a kérvényünket az előadóművészeti többlettámogatásra. Miután harminc nap a határidő, elvileg április 19-ig eldől, megkapjuk-e az igényelt összeget.
- Mi lesz, ha kevesebbet ítélnek meg?  - Akkor megkezdjük a harcot a túlélésért. De erre nem is gondolunk. Az előzetes információk alapján mindenkinek jut pénz.
- Konkrétumok nélkül hogyan lehet tervezni az új évadra? - Nem egyszerű, máskor ilyenkor pontosan tudtuk, mekkora költségvetésből dolgozhatunk, most azért akad egy meglehetős kérdőjel. Bizonytalanságot okoz, hogy úgy tudjuk, a taopótló támogatás szigorúan erre az évre szól. A jegybevétel után járó taót viszont teljes évadra fel lehetett használni. Egy színház viszont két költségvetési évvel számol egy évadnál, így egyelőre nem tudjuk, mi lesz 2020 első felében, miből működünk majd januártól.  - Vas András

Frissítve: 2019.04.23 06:45