Demeter Szilárd: Mintha én lennék a csodatevő messiás

Publikálás dátuma
2019.02.06. 07:30

Fotó: Tóth Gergő
Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum néhány napja kinevezett főigazgatója a világhírre vágyó írók műveinek fordításába nem tenne közpénzt, és miközben mindkét oldalról a szekértábor felszámolására kérik kvótázni szeretné a határon túli és belüli irodalom arányait.
A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói pozíciójára benyújtott pályázatában megjegyzi, kusza pénzügyi helyzetet örökölt. Mekkora mértékű adósságról van szó? Összeget nem mondanék. Jelentős adósságot örököltem, amely a közgyűjteményi szférában egyébként nem szokatlan jelenség, de az összeg nagysága picit meglepett. Azt, hogy hol folyt el a pénz, még nem tudom, az az átvilágításnak lesz majd az eredménye, hogy lássuk, ki és hol hibázott. Emiatt a PIM mozgástere nagyon beszűkült, olyan projekteteket, fejlesztéseket, eseményeket kellett lemondani, vagy visszavágni, amelyek a mindennapi működést már veszélybe sodorták. Ha most eggyel több teremőrre lenne szükségünk, akkor nem tudnánk neki fizetést adni.   Mennyi az intézmény éves költségvetése? Az összes tagintézményt beleértve kilencszázmillió forint körüli. Mennyi ebből a PIM költségvetése? Teljesen szétszálazva nem tudom megmondani, mert a tagintézményi költségeket egybeszámolják. Most azon dolgozom, hogy kapjunk olyan többletforrást, ami megengedi azt, hogy legalább fellélegezzünk. Említette, kapott minisztériumi segítséget ahhoz, hogy talpra tudjon állni az intézmény. Ez mekkora összeg? Kétszázmillió forintot kaptam tavaly év végén ahhoz, hogy a lyukakat betömködjük. Jelenleg van arra ígéret, hogy mekkora összeget kaphat még a múzeum a továbbiakban? Ígéret nincs. Ez a kormányzat nem így működik. Nem ígérgetnek. Arról szól, hogy az ember kiszámolja a költségigényét, és utána kezdődik a tárgyalás. Elődje, Prőhle Gergely menesztése, valamint a kulturális élet szereplői ellen indult támadássorozat, a „kultúrharc” a Magyar Idők hasábjairól indult. Mennyiben lát összefüggést a cikksorozat és a korábbi igazgató leváltása, a pályázat kiírása között? Szerintem ez nem kultúrharc. A kultúrharc fókusza nem ott van, ahol gondoljuk, vagy általában gondolja a közvélekedés. Ez ilyen belső lökdösődés. Méricskéljük, hogy kinek mekkora, meg ütögetjük egymás kezét a homokozóban a lapáttal. Ez ilyen nem nagyon vezet sehová típusú történet. Pontosabban: ilyen típusú történetek mindig is voltak. A magyar kultúra belső megosztottsága minimum százéves. Hogy a Magyar Idők cikksorozatának mennyi köze van Prőhle Gergely menesztéséhez, az azt a vélelmet erősíti, hogy a sajtónak nagy szerepe lehet a kormányzati irányokra. Én ezt a kormányt az elmúlt nyolc év alapján egyáltalán nem olyannak ismertem meg, hogy bármifajta cikk a döntéshozókat valamilyen irányban befolyásolta volna. Nem hiszem, hogy szoros összefüggés lenne Prőhle Gergely menesztése és a Magyar Időkben írt cikksorozat között. És ez fordított irányban sem működhet? Nem hiszem, hogy ennyire szoros összefüggés lenne. A magyar kormánynak vannak bizonyos döntései, amik irányt mutatnak, az hogy a kormánypárti sajtó ehhez igazodik, megint a dolgok természetéből következik, hiszen az ellenzéki sajtó megint csak ehhez igazodik, negatív előjellel. Ha azt szeretné megkérdezni, volt-e ilyen szándék a kormányzat részéről, hogy a sajtón keresztül kilőjék Prőhle Gergelyt, akkor erre a válaszom egyértelműen nem. Prőhle Gergely harminc éve ennek a politikai közösségnek az oszlopos tagja, ha le akarták volna venni a PIM főigazgatói tisztségéből, akkor egy egyszerű telefonhívás alapján megköszönték volna a munkáját, nem lett volna szükség erre a nagy kanyarfúrós cselre. Az, hogy nem tudták megvédeni Prőhle Gergelyt, vagy hogy nem akarták itt tartani a PIM élén, annak számos más oka lehet. Biztos, hogy nem a Magyar Időkben vélelmezett balliberális túlsúly vagy túltengés a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Fogalmam sincs, pontosan mi is volt itt a sok vád közül a lényeges. A balliberális túlsúly kapcsán korábban úgy fogalmazott, hogy Nagykörúton belüli és kívüli irodalomról beszélhetünk. A magyar irodalom, a magyar irodalmi élet, a magyar kultúra fejnehéz, minden Budapestre összpontosul, Budapestre koncentrálódik, miközben itt maximum kétmillió magyar állampolgár él, és Budapesten kívül tizenvalahány millió magyar állampolgár. A Nagykörúti kategória, vagy amire én gondolok, az a belterjesség, tehát, hogy kialakult egy olyan irodalmi elit, amely egymással és csak egymással foglalkozik. Amikor arról beszéltem, hogy Nagykörúton belüli irodalom, erre az elitista, magába zárkózott, önigazoló folyamatra gondoltam, ami engem egyszerűen nem érdekel. Teljesen érdektelennek tartom azt, hogy melyik kuratóriumba melyik írószervezet hány tagot delegál, ki kapja az ösztöndíjat, stb. Engem a másik része érdekel: a megszületett kortárs magyar irodalmi művek hány olvasóhoz jutnak el, és hogyan tudnak még többhöz eljutni, hogyan tudom kimozdítani az írókat a komfortzónájukból. Az, ami a PIM-ben működik, azt kell kivinni Borsodba. Ha a borsodi iskolában felolvasom a versemet, és a végén odajönnek a gyerekek, és ők is hozzák a saját versüket, sőt, a tanító bácsi, tanár úr vagy tanárnő szeretné megvásárolni a kötetemet, akkor az az irodalom, amit én művelek, az jó. A külhoni és a határon inneni irodalmat miért választotta szét a pályázatában? Olvastam Papp Sándor Zsigmond válaszát a Népszavában, félreérti a célját ennek a projektnek. Amikor azt mondtam, hogy keressük meg az irodalmi hőseinket határon innen és határon túl, gyakorlatilag az a cél vezérelt, hogy megismerjük egymást. Az elmúlt száz évben a magyar nemzetközösség szétfejlődött, másképpen éltek Magyarországon, másképpen éltek Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban, Őrvidéken, és a diaszpórában. Ha most belekérdeznék, amit nem teszek, Ön sem biztos, hogy fel tudná mondani, hogyan éltek a volt Jugoszláviában, milyen kölcsönhatások érték az ott élő magyarokat és társnemzeteket, hogyan éltek a Felvidéken, Csehszlovákiában. Élettapasztalatomból tudom, hogyan éltünk mi Erdélyben, de azt, hogy Kárpátalján hogyan éltek, arról megint csak felületes információink vannak. Az irodalmi hősök példáján, történeteiken keresztül megérthetjük azt, hogy az elmúlt száz évben mi történt a különböző nemzetrészek életében, és a megértés egyben a közelítést is jelenti. Ehhez azonban nem kell feltétlenül kiemelni ötven ilyet és ötven olyat. Papp Sándor Zsigmond is ezt problematizálja: például, ha Dragomán Györgyöt említjük, ő külhoni születésű, de Magyarországon él. Ez egy produktív vita. Igen, Bodor Ádám erdélyinek számít vagy magyarországinak? Ezek azok a viták, amelyek elvezetnek minket mentálisan az egységes magyar kultúra megértéséhez. Amikor a mentális határaink lebomlanak. Arany János magyar vagy román? Azért élezem ki errefelé a problémát, mert mai szemmel nézve találnék olyan embert, magyar kultúrfogyasztót, akinek a mentális térképén Nagyszalonta szülötte románnak számít. Ezeket a mentális határokat kell lerombolni, amit nem tudunk másképp, csak történeteken keresztül, ha megértjük, hogy a másik miért beszél abból a pozícióból, amelyből beszél. Az ötven és ötven: valahogyan szabályozni, kvázi kvótázni kell azokat az arányokat. Azért toltam fel száz ilyenre és száz olyanra, mert a magyar kulturális produktumok, egyszerűen a mennyiségi mutatók alapján túlsúlyban Magyarországon születnek. Itt tízmillió magyar él, Erdélyben meg másfél, nyilvánvaló, hogy itt több kulturális termék termelődik. Azért szerettem volna az egyenrangúsítást belopni, hogy az elszakított nemzetrészeket is felemeljük, legyen értelme az egész történetmesélésnek. A pályázatban is több ponton előkerül, de az említettek alapján is Kárpát-medencében – nem fővárosban, nem csak anyaországban –, hanem egy egész nagy képben gondolkodik. Feladata a Petőfi Irodalmi Múzeum ilyen centralizált módon látni ezt? Ez nem mutat túl a főigazgatói feladatokon? A magyar kultúra nem áll meg az államhatároknál. Olyan, hogy magyar kultúra Röszkénél tovább már nem létezik, ez egy abszurd felvetés. Ha magyar kultúrában gondolkodunk, automatikusan, elsősorban Kárpát-medencében kell gondolkodnunk. Hiszen itt van az a bizonyos szállásterület, ahova ezer évvel ezelőtt megérkeztek az őseink. És másodsorban a diaszpórában, de abban is kell gondolkodnunk, hiszen elmentek az emberek Nyugat-Európába, Amerikába, más kontinensekre. A pályázatban az irodalmi fesztiválokat is megemlíti. Igen, és Papp Sándor Zsigmond mondja is, hogy van már könyvvásár. Megint félreérti, örültem volna, ha figyelmesebben olvassa el a pályázatomat. Tehát, a könyvvásár vagy könyvfesztivál nem irodalmi fesztivál. Két különböző kategória. A könyvfesztiválnak vagy vásárnak az a célja, hogy könyveket adjanak el, ezért létezik. Az irodalmi fesztiválon nem könyveket adnak el, hanem szerzőket mutatnak be. De ott van például az évente két alkalommal megrendezett Margó Fesztivál. De az csak egy szűk, nem nemzetközi fesztivál. Én egy nemzetközi költészeti fesztivált szeretnék. Ez az ötlet fiatal íróktól jön, akik nem a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-ben (KMTG) dolgoznak. Teljesen a másik oldalról jön ez az ötlet. Csak én jó ötletnek tartottam, és úgy tudom ezt az egészet felvállalni, a védőszárnyaim alá venni, ha ezt beemelem a programomba. De ha az irodalom olvasókhoz való eljuttatása a cél, egy ilyen jellegű nemzetközi irodalmi fesztivál hogy juttatná el könnyebben egy borsodi tanárnőhöz az irodalmat? Akiket meghívunk erre a nemzetközi irodalmi fesztiválra, azok előtte már kaphatnának irodalmi alkotói ösztöndíjat, amit vidéki városban kellene, hogy kitöltsenek. A Writers Residence Program erről szólna. Nem Budapestre akarok koncentrálni tíz külföldi írót, hanem ezeket a szerzőket megturnéztatjuk a Kárpát-medencében, és a velük készült interjúkat, az ő verseikről készült fordításokat pedig abban az irodalmi kulturális mellékletsorozatra rácsatlakoztatott PIM hírlevélben tudjuk megfuttatni, amely jelen pillanatban az egész Kárpát-medencében működik. Az Előretolt Helyőrség Irodalmi Kulturális mellékletről beszélek. Most már mindenütt van szerkesztőségünk, és március 15-re mindenütt meg fog jelenni a lapszám, és ez legalább ötszázezer példány, ez média szorzóval számolva 1,9 millió olvasót jelent. Ennél nagyobb fóruma a magyar irodalomnak a büdös életben nem volt. 
Magyar irodalom alatt a KMTG-hez köthető szerzőket érti? Az összmagyar irodalmat értem. Jelen pillanatban folyamatosan tárgyalok a Szépírók Társaságától kezdve a Magyar Írószövetségen keresztül a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatáig, a jelentősebb kiadókkal, a Librivel, a Lírával. Holnap reggel jön a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, mert a Frankfurti Könyvvásárt közösen fogjuk megoldani, mivel jelen pillanatban én tudok a legtöbbet segíteni nekik abban, hogy ott jelen legyen a magyar könyvpiac. Ezt kaptam feladatul a minisztériumban. Az egész irodalmi szcénával próbálok valamifajta egészséges munkaviszonyt kialakítani, erről szól az irodalmi ügynökség ötlete. A magyar irodalmi ügynökség az gyakorlatilag egy cég lesz, Petőfi Irodalmi Ügynökség, vagy bármilyen néven, egy nonprofit kft., ahova regisztrálják az írókat az írószervezetek, könyvkiadók, mindenfajta érdek- és értékszövetségek. Ezeket a regisztrált szerzőket közvetíti ki az a bizonyos ügynökség az igényeknek megfelelően, anélkül, hogy én bármiben döntenék. Engem nem érdekel, melyik kiadó melyik szerzőt regisztrálja. Az érdekel, hogy a regisztrált szerzőnek lesz-e frissen megjelent könyve, és ezt a frissen megjelent könyvet minél több helyre el kell juttatni. Ez a feladat. Lehetőségeket nyitok ki, nem ítélkezem. Nem tartom sem az én dolgomnak, sem semmilyen más grémium dolgának, hogy megítélje a kortárs magyar irodalom kánonbéli szerepét. A kritikusok kenyerét elvenni nem akarom, ők ítélkeznek. De az igazi ítélet úgyis száz év múlva lesz, az olvasók döntik el: ha száz év múlva elolvassák egy mai szerző könyvét, akkor az egy jó könyv. Az irodalmi élet strukturálása tehát a Petőfi Irodalmi Múzeum körüli centralizálást jelenti. Mennyiben képes ez a sokszínűséget fenntartani? Két különböző dologról beszélünk: az egyik az irodalom sokszínűsége, amit semmilyen központosítás, vagy semmilyen nemzeti csúcsintézmény létrehozása nem tud megszüntetni, hiszen az írók maguknak, saját magányukban írnak. Tehát én amikor írok, eszembe nem jut, milyen világnézetet vallok, milyen politikai preferenciáim vannak, vagy hogy éppen hol dolgozom. Amikor írsz, az egy magányos folyamat. A szöveg maga nem tűri ezeket a külső behatásokat, aki ilyen behatásokat beenged, az nem irodalmat művel, hanem propagandát, és agitprop lesz a művéből. Lehet látni, ahol ideologikus verseket írnak, azok a versek agitpropként fognak működni, nem versként. Az irodalom természete kilöki az ilyen típusú megközelítést. Az irodalmi élet megszervezése más kérdés. Amióta engem kineveztek még csak megbízott főigazgatónak, mind a két oldalról folyamatosan kapom a telefonokat, hogy a megosztottság rossz, a szekértáborosdi rossz, a fordítástámogatás szerkezete úgy rossz, ahogy van. Mind csak panaszokat kapok: azt, hogy rossz, rossz, rossz. És azt a felszólítást, hogy oldjam meg, mintha én lennék a csodatevő messiás. Nem fogom tudni az összes problémát megoldani, az árkokat, amiket harminc éven keresztül ástak egymással szemben a tisztelt felek, nem fogom tudni betömni. Mind a két oldalról hívják: jobbról és balról? Az irodalmi élet szereplői között vannak baloldaliak és jobboldaliak, de a magyar irodalom nem jobb- vagy baloldali, az magyar. Az, hogy magyar irodalom, azt jelenti, hogy magyar szerző úgy ír, hogy a horizontján magyar olvasó virtuális képe lebeg, és azt szeretné, száz év múlva szintén magyar olvasók, ítészek, kánonalkotók helyezzék el az ő életművét a magyar irodalom egészében. Aki így gondolkodik, az magyar író. Aki nem, az magyar író és még valami. Mert van egy másik ág, aki világhírű író szeretne lenni, de nem bír annyira idegen nyelvet, hogy azon a nyelven írjon, hanem magyarul írja, de gyakorlatilag egy németországi vagy franciaországi, amerikai olvasó képe lebeg az ő szeme előtt. Azt szeretné, hogy lefordítsák a művét, és azokon a piacokon fusson be. Ő az én alapállásom alapján nem tekintendő ebbe a körbe tartozónak. Nem azt mondom, hogy nem magyar író, csak azt, hogy ez egy üzleti vállalkozás az ő részéről, hogy világhírű akar lenni. Ebbe én nem tennék közpénzt. Közpénzt abba tennék, ami a magyar olvasóknak térül meg. A Századvég Alapítvány, mint együttműködő partner – ami alapvetően nem irodalmi intézmény –, miért fontos a projektekhez? A gondolati háttér miatt. A Századvég Alapítvány jelen pillanatban a politikai gondolkodás egyik forrása, meghatározó fóruma. Én is onnan jövök. Az egész pályázatom alapanyaga a Századvégben íródott. A Századvégben ilyen dolgok születnek, és ebből a szempontból még nem is az én pályázatom a legjobb. Tehát rengeteg izgalmas gondolat fogalmazódik meg, ezek a gondolatok befolyásolják a magyar kormányzat irányát – nem azt mondom, hogy meghatározzák, hanem befolyásolják –, tehát van egy olyan friss politikai gondolkodás a Századvégen belül, ami a mi politikai életünkre kihatással van. Ha már ennyire átpolitizálódott a kultúra – mert átpolitizálódott –, akkor az én szándékom az, hogy azoknak a gondolatoknak a forrástérképét is bevonzzuk a kulturális diskurzusba. Tehát ne az legyen, hogy köpködünk egymásra orbánfóbiásan vagy orbánimádóként, hanem maguknak a politikai gondolatoknak a környezetét próbáljuk meg a mi művészi eszközeinkkel megközelíteni.

Névjegy

Demeter Szilárd író, szerkesztő, 1976-ban született Székelyudvarhelyen. 1995-ben végzett a Benedek Elek Tanítóképzőben, 1999-ben Kolozsváron a Babes-Bolyai Tudományegyetemen filozófusi diplomát szerzett. Ezt követően három évig a Korunk kulturális folyóirat filozófiai szerkesztője volt. 2008-2014 között Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett dolgozott sajtófőnökként, majd irodavezetőként. 2014-től a Századvég Alapítvány kutató-elemzője. A 2017 novemberében elindított Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális melléklet alapító főszerkesztője volt, 2018 júliusától lapigazgatóként dolgozott. December 17-én nevezte ki Kásler Miklós az Emberi Erőforrások Minisztere a Petőfi Irodalmi Múzeum ideiglenes főigazgatójává, majd február elsejével véglegesítették az intézmény főigazgatói tisztségében.

Szerző

Mikor mondhatunk nemet egy őrült parancsra? - interjú a telt házas francia darab szerzőjével

Publikálás dátuma
2019.02.05. 11:20
A két főszereplő, Sztarenki Pál és Alföldi Róbert között a szerző, Cyril Gély
Fotó: Gordon Eszter
Több a józanságra intő személyiségre lenne szüksége a világnak, köztük Magyarországnak is – véli Cyril Gély francia író, forgatókönyvíró, a Diplomácia című darab szerzője.
Mi az a határ, aminél már nemet kell mondani egy őrült parancsra? Hol az erkölcs és a józan ész határa, amikor már milliók halála vagy családunk esetleges pusztulása között kell választanunk? Ezeket a kérdéseket boncolgatja Cyril Gély francia szerző, forgatókönyvíró Diplomácia című darabjában, amit rendre telt ház előtt játszanak a Rózsavölgyi Szalonban, Sztarenki Pál rendezésében. Ugyanő játssza a nagy dilemma előtt álló Dietrich von Choltitz tábornokot, míg a Párizs lerombolása ellen kitartóan érvelő svéd konzul, Raoul Nordling szerepében Alföldi Róberttel találkozhatunk. „Már legalább 15 országban tűzték műsorra a darabot, s ami különösen érdekes: mindenhol eltérő az előadásmód. Másfajta mű köszön vissza Franciaországban, Németországban, Csehországban, Ausztráliában, Lengyelországban, vagy itt, Magyarországon” – mondta el lapunknak Cyril Gély, aki a magyar rendezést roppant pergőnek nevezte. Bár a mű itthoni bemutatásakor a nyelvet nem értette, feltűnt számára, hogy a főhősök remek előadása mellett a mellékszereplők is mennyire átérzik a szerepüket. Felkeltette a figyelmét az is, hogy a magyar előadás a többihez viszonyítva sokkal realisztikusabb, hívebben adja vissza a történelmet. Elmondható ez a díszletről is. „Pontosan ugyanígy nézhetett ki Von Choltitz irodája 1944-ben” – mutat rá. A francia előadás, amelynek ősbemutatója 2011-ben volt, ezzel szemben sokkal misztikusabb. Von Choltitz és Nordling is létező személyek voltak, a mű egy részében a szerző a német tiszt visszaemlékezéseit is felhasználta, maga a darab azonban fikció. „Tény, hogy a két személy találkozott egymással. Akkoriban ugyanis mintegy 3000 embert őriztek a dél-párizsi, fresnes-i börtönben, őket Auschwitzba akarták deportálni. A mű valóságalapja az, hogy Nordling az ő érdekükben szólalt fel a német tábornoknál. Sikerrel is járt, szabadon engedték őket. De sem Von Choltitz, sem Nordling nem említette a memoárjaiban, hogy a kettőjük közötti beszélgetések során szó lett volna Párizs lerombolásáról”. Miért gondolta meg magát Von Choltitz? Mi juttathatta el addig a felismerésig, hogy nem engedelmeskedhet a Führer parancsának? Erre visszaemlékezései is megadják a választ – magyarázza Cyril Gély. „Amint a műben is szerepelt, Von Choltitz két héttel Párizsba érkezése előtt találkozott Hitlerrel, s az általa korábban megismert Führerhez képest egy teljesen más emberrel találta szemben magát, aki nyomokban sem emlékeztetett a régi, energikus vezetőre. Már Parkinson-kórral küzdött, őrült, a külvilág realitásait felismerni nem képes személy benyomását keltette. Von Choltitz tisztában volt azzal is, hogy Párizs lerombolása nem változtathatja meg a háború végkimenetelét, ez már nem lehet a németek végső győzelmének kulcsa, túl késő lenne hozzá. S ami szintén kitűnt a naplóból: szerette a francia fővárost, beszélte a nyelvet, s valójában ő maga is meg akarta védeni Párizst. Ezért kapitulált. Nagy-Britanniában ezután csak két évig tartották fogva, pedig több várost rombolt le, Rotterdamot, Szevasztopolt, s több ezer zsidót ölt meg”. Von Choltitz talán már a jövő Európájára is gondolt. „A darabban is szerepel erre való utalás, amikor Nordling azzal érvel: gondoljon Franciaország és Németország jövőbeni kapcsolatára. S tény, hogy ma közös Európában élünk, melynek két jelentős szereplője ez a két ország”. Cyril Gély meggyőződése, ha Von Choltitz lerombolta volna Párizst, nem élnénk közös Európában. Mint mondja, a francia-német viszony döntő változásokon ment át az eltelt bő hét évtized alatt. A franciák ugyan még emlékeznek arra, mi történt akkor, ettől függetlenül nagy a barátság, a testvériség Párizs és Berlin között. A britekkel is jó ugyan a viszony, ám „mindenki sajnálja távozásukat az Európai Unióból. Ez az ő választásuk volt, ezt tiszteletben kell tartani”. Ugyanakkor – vetjük közbe – itt, Magyarországon különösen időszerűnek tartjuk a darabot, hiszen egyes politikai vezetők az erős Európai Unió helyett nemzetállamokban gondolkodnak, de ami ennél is rosszabb, a diktatúrát tartják követendő példának. „Párizs túlélte 1944-et, részint Nordlingnak köszönhetően, ám úgy vélem, Magyarországnak is szüksége lett volna egy a svéd konzulhoz hasonló józan személyiségre, de nem csak Budapestnek, az Egyesült Államoknak Donald Trump, Oroszországnak Vlagyimir Putyin, vagy Törökországnak Recep Tayyip Erdogan elnöksége előtt”. Hozzáteszi, talán a magyar előadásmód realizmusa is arra vezethető vissza, hogy Magyarország kiélezettebb helyzetben van, mint amilyenben Párizs volt a 2011-es bemutató idején. Mint mondja, Franciaországot nagyon is érdeklik a hazánkban zajló események. „Ma az emberek egyre jobban hallatják a hangjukat Európában, nálunk például a sárgamellényesek révén. De tudni akarjuk azt is, mi történik más országokban” – jegyzi meg. A mű más okokból is aktuális. Sok öngyilkos merénylő esetében is felmerül a kérdés, miért hajtja végre az őrült parancsot, s oltja ki ártatlan emberek életét? „Éppen ez a fő mondanivalója a darabnak. Mi az a pont, amikor már nemet kell mondani egy parancsra? Mi az erkölcsi határ? Egyáltalán, hol az őrület határa? Nem véletlen, hogy ezt a dilemmát egy a parancsokat végrehajtó katona és az ellensúlyt képező diplomata szemszögéből mutattam be – fejti ki. – Sajnálatos módon, mindez bármely országban bekövetkezhet. Emlékezhetünk, mi történt az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-én. A szíriai Aleppó egykor a világ egyik legszebb városa volt, mára a földdel vált egyenlővé. De európai országokat is említhetnék, ahol ropognak a fegyverek.” A szerző azonban hozzáteszi: Von Choltitz valójában már a mű kezdetén tudja, nem fogja végrehajtani a parancsot. Ekkor még nem feszül rajta a tiszti ruha, sötétség honol a város felett, nem látja a Concorde teret, az Eiffel-tornyot, az azonban szembetűnő: komoly kétségei vannak – mutat rá Cyril Gély. Ám nemcsak benne merülnek fel kételyek, a nézőben is. A cél ugyanis az volt, gondolkodjunk el mi is a nagy dilemmán: „Mit tennék én magam a tábornok helyében? Leromboltam volna Párizst? Vagy megmentettem volna a családom?” Valójában mindaz, amit a színpadon látunk, mintha Von Choltitz és a lelkiismerete között játszódott volna le – teszi hozzá a szerző. „Nordling úgy tűnik fel, mintha egy álomból lépett volna elő” – mutat rá. A Diplomáciából 2014-ben film is született. „Egy feltétellel adtam ehhez a hozzájárulásomat, méghozzá azzal, hogy a 2011-ben bemutatott színdarab főszereplői, André Dussollier és Niels Arestrup legyenek a film főhősei is. Először attól tartottam, hogy mivel színpadi dráma átiratáról van szó, ezért nem igazi, vérbeli mozi lesz. Amikor azonban már az első változatot láttam, eloszlott minden kételyem”. Az alkotásnak nagy sikere lett, szerte a világban igen sokan megnézték, ami azt jelzi: Volker Schlöndorff rendező remek munkát végzett – mondja Cyril Gély. „Már vagy ötvenszer megnéztem” – mondja. S az is a kivételes mai német-francia viszonyt jelzi, hogy a művet éppen német rendező filmesítette meg. Infó: Cyril Gely: Diplomácia Rózsavölgyi Szalon legközelebb: február 28-án este 6-kor és 9-kor. főszerepben: Alföldi Róbert, Sztarenki Pál

Névjegy

Cyril Gély 1968-ban született. 2003-ban jelentkezett első színpadi művével, a Signé Dumas-val. 2011-ben vitték színre Diplomácia című munkáját a Madeleine színházban. 2014-ben Volker Schlöndorff német rendező készítette el filmes változatát. Cyril Gély a 2014-es Sanghaji Filmfesztiválon megkapta a legjobb forgatókönyvért járó nagydíjat, 2015-ben pedig a francia César díjat a legjobb átiratért.  

Putyin kontra Marika, a táncos

Publikálás dátuma
2019.02.04. 19:15

Fotó: BIDF
Emberi történeteteket ígért a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál. Ebbe belefért az orosz elnöké és a nyugdíjas táncosé is.
Milyen könnyen tudunk megbocsátani? – ez az alapvető kérdés, amit minden nézőnek fel kell tennie Vitalij Manszkij Putyin szemtanúi című filmjével kapcsolatban. A megosztó mű, amelynek világpremierje Karly Vary A-kategóriás fesztiválján volt tavaly nyáron, most a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) generált figyelmet és vitát. Rögtön felvetődik a kérdés, hogy hiszünk-e Vitalij Manszkij ukrán rendezőnek, aki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinról készített rengeteg felvételt 1999. utolsó napján és azt követő hónapokban, akkor, amikor Borisz Jelcin lemondása után egyszerre lett elnök és elnökjelölt. Mert akárhogy is nézzük ezeket a felvételeket, Manszkij aszerint dolgozott és ábrázolt, amit megvalóísított az orosz közszolgálati tévé dokumentumfilmes főszerkesztőjeként. Jelesül, eszébe sem jut, hogy kényes kérdéseket tegyen fel a politikusnak, sőt, sokszor úgy rendezi a helyzeteket, hogy a politikus szimpatikusnak és emberinek tűnjön. Dramaturgiai eszközökkel még a maga módján segítette is Putyint, például azzal, amikor a politikus első, meglehetősen szegény körülmények között élő némettanárával készített korábban interjút, majd a tanár halála után meggyőzte Putyint, hogy menjen el a temetésére. El kell ismerni: Manszkij az, aki a legnagyobb filmarchívummal rendelkezik Putyinról. A politikus azonban lehengerlő karizmával etette meg a filmest a maszlaggal, hogy minden az országért, a népért történik, szó sincs egyéni ambíciókról. Miután a rendező 2014-ben önként száműzetésbe vonult, elkezdte feldolgozni a múltat. Újra nézte a felvételeket és megvilágosodott. Volt ahhoz elég bátorsága, hogy tükörbe nézzen és összevágjon egy filmet az otthoni archívumból. Az újságírói kvalitások hiányát szomorú hangú narrációval igyekezett ellensúlyozni. Bár nehéz hinni a látottak hitelességében, muszáj elfogadni, hogy a Putyin szemtanúi mégiscsak érvényes vallomás. A mű felütése pedig egészen zseniális: Jelcin lemondásának éjjelén Manszkij végigvideózza a saját feleségét (aki ettől majdnem agyvérzést kap) és két kislányát, akik szintén nem boldogok a helyzettől és arról beszélget velük, hogy mit gondolnak Putyinról. Csak ő maga kerüli el az őszinte vallomást.  A BIDF-en egyébként nem csak celebdiktátorokról készült műveket vetítettek. A Meztelen rövidség nevű (azaz rövid dokumentumfilmes) szekció fődíját elnyerő Mignon több humoros helyzetet teremtett, mint három egészestés fikciós komédia egyszerre. Oláh Kata és Csukás Sándor filmjének középpontjában a kellemes nyolcvanasnak mondható Marika áll, aki imád táncolni párjával, Jánossal, beszélget a plüssmackókkal és kutyákkal és olyan szövege van, hogy attól hosszú távon mindenki besokallna kivéve Jánost. Rövid távon viszont hülyére röhögi magát az ember a furcsa párt alkotó férfin és nőn, akik kisnyugdíjas létükre lettek gyermeki boldogságban úszó „versenytáncosok”. Erre a műre igazán illett a szervezők által sokszor hangoztatott emberi történet szlogen. 

Díjak

Meztelen remény: Marta Prus Túl minden határon. Meztelen üzenet: Leon Lee Segélykiáltás a Kinai munkatáborból. Meztelen igazság: Christian Frei Genezis 2.0. Meztelen szenvedély: Erick Stoll & Chase Whiteside America. Meztelen rövidség: Oláh Kata, Csukás Sándor Mignon.