Mikor mondhatunk nemet egy őrült parancsra? - interjú a telt házas francia darab szerzőjével

Publikálás dátuma
2019.02.05. 11:20
A két főszereplő, Sztarenki Pál és Alföldi Róbert között a szerző, Cyril Gély
Fotó: Gordon Eszter
Több a józanságra intő személyiségre lenne szüksége a világnak, köztük Magyarországnak is – véli Cyril Gély francia író, forgatókönyvíró, a Diplomácia című darab szerzője.
Mi az a határ, aminél már nemet kell mondani egy őrült parancsra? Hol az erkölcs és a józan ész határa, amikor már milliók halála vagy családunk esetleges pusztulása között kell választanunk? Ezeket a kérdéseket boncolgatja Cyril Gély francia szerző, forgatókönyvíró Diplomácia című darabjában, amit rendre telt ház előtt játszanak a Rózsavölgyi Szalonban, Sztarenki Pál rendezésében. Ugyanő játssza a nagy dilemma előtt álló Dietrich von Choltitz tábornokot, míg a Párizs lerombolása ellen kitartóan érvelő svéd konzul, Raoul Nordling szerepében Alföldi Róberttel találkozhatunk. „Már legalább 15 országban tűzték műsorra a darabot, s ami különösen érdekes: mindenhol eltérő az előadásmód. Másfajta mű köszön vissza Franciaországban, Németországban, Csehországban, Ausztráliában, Lengyelországban, vagy itt, Magyarországon” – mondta el lapunknak Cyril Gély, aki a magyar rendezést roppant pergőnek nevezte. Bár a mű itthoni bemutatásakor a nyelvet nem értette, feltűnt számára, hogy a főhősök remek előadása mellett a mellékszereplők is mennyire átérzik a szerepüket. Felkeltette a figyelmét az is, hogy a magyar előadás a többihez viszonyítva sokkal realisztikusabb, hívebben adja vissza a történelmet. Elmondható ez a díszletről is. „Pontosan ugyanígy nézhetett ki Von Choltitz irodája 1944-ben” – mutat rá. A francia előadás, amelynek ősbemutatója 2011-ben volt, ezzel szemben sokkal misztikusabb. Von Choltitz és Nordling is létező személyek voltak, a mű egy részében a szerző a német tiszt visszaemlékezéseit is felhasználta, maga a darab azonban fikció. „Tény, hogy a két személy találkozott egymással. Akkoriban ugyanis mintegy 3000 embert őriztek a dél-párizsi, fresnes-i börtönben, őket Auschwitzba akarták deportálni. A mű valóságalapja az, hogy Nordling az ő érdekükben szólalt fel a német tábornoknál. Sikerrel is járt, szabadon engedték őket. De sem Von Choltitz, sem Nordling nem említette a memoárjaiban, hogy a kettőjük közötti beszélgetések során szó lett volna Párizs lerombolásáról”. Miért gondolta meg magát Von Choltitz? Mi juttathatta el addig a felismerésig, hogy nem engedelmeskedhet a Führer parancsának? Erre visszaemlékezései is megadják a választ – magyarázza Cyril Gély. „Amint a műben is szerepelt, Von Choltitz két héttel Párizsba érkezése előtt találkozott Hitlerrel, s az általa korábban megismert Führerhez képest egy teljesen más emberrel találta szemben magát, aki nyomokban sem emlékeztetett a régi, energikus vezetőre. Már Parkinson-kórral küzdött, őrült, a külvilág realitásait felismerni nem képes személy benyomását keltette. Von Choltitz tisztában volt azzal is, hogy Párizs lerombolása nem változtathatja meg a háború végkimenetelét, ez már nem lehet a németek végső győzelmének kulcsa, túl késő lenne hozzá. S ami szintén kitűnt a naplóból: szerette a francia fővárost, beszélte a nyelvet, s valójában ő maga is meg akarta védeni Párizst. Ezért kapitulált. Nagy-Britanniában ezután csak két évig tartották fogva, pedig több várost rombolt le, Rotterdamot, Szevasztopolt, s több ezer zsidót ölt meg”. Von Choltitz talán már a jövő Európájára is gondolt. „A darabban is szerepel erre való utalás, amikor Nordling azzal érvel: gondoljon Franciaország és Németország jövőbeni kapcsolatára. S tény, hogy ma közös Európában élünk, melynek két jelentős szereplője ez a két ország”. Cyril Gély meggyőződése, ha Von Choltitz lerombolta volna Párizst, nem élnénk közös Európában. Mint mondja, a francia-német viszony döntő változásokon ment át az eltelt bő hét évtized alatt. A franciák ugyan még emlékeznek arra, mi történt akkor, ettől függetlenül nagy a barátság, a testvériség Párizs és Berlin között. A britekkel is jó ugyan a viszony, ám „mindenki sajnálja távozásukat az Európai Unióból. Ez az ő választásuk volt, ezt tiszteletben kell tartani”. Ugyanakkor – vetjük közbe – itt, Magyarországon különösen időszerűnek tartjuk a darabot, hiszen egyes politikai vezetők az erős Európai Unió helyett nemzetállamokban gondolkodnak, de ami ennél is rosszabb, a diktatúrát tartják követendő példának. „Párizs túlélte 1944-et, részint Nordlingnak köszönhetően, ám úgy vélem, Magyarországnak is szüksége lett volna egy a svéd konzulhoz hasonló józan személyiségre, de nem csak Budapestnek, az Egyesült Államoknak Donald Trump, Oroszországnak Vlagyimir Putyin, vagy Törökországnak Recep Tayyip Erdogan elnöksége előtt”. Hozzáteszi, talán a magyar előadásmód realizmusa is arra vezethető vissza, hogy Magyarország kiélezettebb helyzetben van, mint amilyenben Párizs volt a 2011-es bemutató idején. Mint mondja, Franciaországot nagyon is érdeklik a hazánkban zajló események. „Ma az emberek egyre jobban hallatják a hangjukat Európában, nálunk például a sárgamellényesek révén. De tudni akarjuk azt is, mi történik más országokban” – jegyzi meg. A mű más okokból is aktuális. Sok öngyilkos merénylő esetében is felmerül a kérdés, miért hajtja végre az őrült parancsot, s oltja ki ártatlan emberek életét? „Éppen ez a fő mondanivalója a darabnak. Mi az a pont, amikor már nemet kell mondani egy parancsra? Mi az erkölcsi határ? Egyáltalán, hol az őrület határa? Nem véletlen, hogy ezt a dilemmát egy a parancsokat végrehajtó katona és az ellensúlyt képező diplomata szemszögéből mutattam be – fejti ki. – Sajnálatos módon, mindez bármely országban bekövetkezhet. Emlékezhetünk, mi történt az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-én. A szíriai Aleppó egykor a világ egyik legszebb városa volt, mára a földdel vált egyenlővé. De európai országokat is említhetnék, ahol ropognak a fegyverek.” A szerző azonban hozzáteszi: Von Choltitz valójában már a mű kezdetén tudja, nem fogja végrehajtani a parancsot. Ekkor még nem feszül rajta a tiszti ruha, sötétség honol a város felett, nem látja a Concorde teret, az Eiffel-tornyot, az azonban szembetűnő: komoly kétségei vannak – mutat rá Cyril Gély. Ám nemcsak benne merülnek fel kételyek, a nézőben is. A cél ugyanis az volt, gondolkodjunk el mi is a nagy dilemmán: „Mit tennék én magam a tábornok helyében? Leromboltam volna Párizst? Vagy megmentettem volna a családom?” Valójában mindaz, amit a színpadon látunk, mintha Von Choltitz és a lelkiismerete között játszódott volna le – teszi hozzá a szerző. „Nordling úgy tűnik fel, mintha egy álomból lépett volna elő” – mutat rá. A Diplomáciából 2014-ben film is született. „Egy feltétellel adtam ehhez a hozzájárulásomat, méghozzá azzal, hogy a 2011-ben bemutatott színdarab főszereplői, André Dussollier és Niels Arestrup legyenek a film főhősei is. Először attól tartottam, hogy mivel színpadi dráma átiratáról van szó, ezért nem igazi, vérbeli mozi lesz. Amikor azonban már az első változatot láttam, eloszlott minden kételyem”. Az alkotásnak nagy sikere lett, szerte a világban igen sokan megnézték, ami azt jelzi: Volker Schlöndorff rendező remek munkát végzett – mondja Cyril Gély. „Már vagy ötvenszer megnéztem” – mondja. S az is a kivételes mai német-francia viszonyt jelzi, hogy a művet éppen német rendező filmesítette meg. Infó: Cyril Gely: Diplomácia Rózsavölgyi Szalon legközelebb: február 28-án este 6-kor és 9-kor. főszerepben: Alföldi Róbert, Sztarenki Pál

Névjegy

Cyril Gély 1968-ban született. 2003-ban jelentkezett első színpadi művével, a Signé Dumas-val. 2011-ben vitték színre Diplomácia című munkáját a Madeleine színházban. 2014-ben Volker Schlöndorff német rendező készítette el filmes változatát. Cyril Gély a 2014-es Sanghaji Filmfesztiválon megkapta a legjobb forgatókönyvért járó nagydíjat, 2015-ben pedig a francia César díjat a legjobb átiratért.  

Putyin kontra Marika, a táncos

Publikálás dátuma
2019.02.04. 19:15

Fotó: BIDF
Emberi történeteteket ígért a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál. Ebbe belefért az orosz elnöké és a nyugdíjas táncosé is.
Milyen könnyen tudunk megbocsátani? – ez az alapvető kérdés, amit minden nézőnek fel kell tennie Vitalij Manszkij Putyin szemtanúi című filmjével kapcsolatban. A megosztó mű, amelynek világpremierje Karly Vary A-kategóriás fesztiválján volt tavaly nyáron, most a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (BIDF) generált figyelmet és vitát. Rögtön felvetődik a kérdés, hogy hiszünk-e Vitalij Manszkij ukrán rendezőnek, aki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinról készített rengeteg felvételt 1999. utolsó napján és azt követő hónapokban, akkor, amikor Borisz Jelcin lemondása után egyszerre lett elnök és elnökjelölt. Mert akárhogy is nézzük ezeket a felvételeket, Manszkij aszerint dolgozott és ábrázolt, amit megvalóísított az orosz közszolgálati tévé dokumentumfilmes főszerkesztőjeként. Jelesül, eszébe sem jut, hogy kényes kérdéseket tegyen fel a politikusnak, sőt, sokszor úgy rendezi a helyzeteket, hogy a politikus szimpatikusnak és emberinek tűnjön. Dramaturgiai eszközökkel még a maga módján segítette is Putyint, például azzal, amikor a politikus első, meglehetősen szegény körülmények között élő némettanárával készített korábban interjút, majd a tanár halála után meggyőzte Putyint, hogy menjen el a temetésére. El kell ismerni: Manszkij az, aki a legnagyobb filmarchívummal rendelkezik Putyinról. A politikus azonban lehengerlő karizmával etette meg a filmest a maszlaggal, hogy minden az országért, a népért történik, szó sincs egyéni ambíciókról. Miután a rendező 2014-ben önként száműzetésbe vonult, elkezdte feldolgozni a múltat. Újra nézte a felvételeket és megvilágosodott. Volt ahhoz elég bátorsága, hogy tükörbe nézzen és összevágjon egy filmet az otthoni archívumból. Az újságírói kvalitások hiányát szomorú hangú narrációval igyekezett ellensúlyozni. Bár nehéz hinni a látottak hitelességében, muszáj elfogadni, hogy a Putyin szemtanúi mégiscsak érvényes vallomás. A mű felütése pedig egészen zseniális: Jelcin lemondásának éjjelén Manszkij végigvideózza a saját feleségét (aki ettől majdnem agyvérzést kap) és két kislányát, akik szintén nem boldogok a helyzettől és arról beszélget velük, hogy mit gondolnak Putyinról. Csak ő maga kerüli el az őszinte vallomást.  A BIDF-en egyébként nem csak celebdiktátorokról készült műveket vetítettek. A Meztelen rövidség nevű (azaz rövid dokumentumfilmes) szekció fődíját elnyerő Mignon több humoros helyzetet teremtett, mint három egészestés fikciós komédia egyszerre. Oláh Kata és Csukás Sándor filmjének középpontjában a kellemes nyolcvanasnak mondható Marika áll, aki imád táncolni párjával, Jánossal, beszélget a plüssmackókkal és kutyákkal és olyan szövege van, hogy attól hosszú távon mindenki besokallna kivéve Jánost. Rövid távon viszont hülyére röhögi magát az ember a furcsa párt alkotó férfin és nőn, akik kisnyugdíjas létükre lettek gyermeki boldogságban úszó „versenytáncosok”. Erre a műre igazán illett a szervezők által sokszor hangoztatott emberi történet szlogen. 

Díjak

Meztelen remény: Marta Prus Túl minden határon. Meztelen üzenet: Leon Lee Segélykiáltás a Kinai munkatáborból. Meztelen igazság: Christian Frei Genezis 2.0. Meztelen szenvedély: Erick Stoll & Chase Whiteside America. Meztelen rövidség: Oláh Kata, Csukás Sándor Mignon.

Illúziókba kapaszkodva a temesvári színházban

Publikálás dátuma
2019.02.04. 12:00

Női sorsok kerültek a középpontba a temesvári magyar színház legfrissebb bemutatóiban. Ibsen Hedda Gablere, vagy a Forgács András műve alapján megszületett Apró kozmikus félreértés is elsősorban a nők nézőpontjából fogalmaz. Mindkettő mai módon és húsba vágón. A nőknek fontos szerep jut A kommuna című előadásban is.
Ibsen Hedda Gabler című drámája csaknem százharminc évvel ezelőtt íródott, mégsem lepte be a por. A konfliktusfelvetései nagyon is aktuálisak, nem hibába játsszák ma is igen gyakran. A szabadságra és boldogságra áhítozó Hedda küzd és minden eszközét kijátssza, de végül mégis elbukik és az öngyilkosságot választja. A Tom Dugdale által a temesvári színház kicsiny stúdiójába rendezett előadás igyekszik egy saját olvasattal előállni. Hedda egy mai nő, amikor unatkozik, az „arany kalitkájában” karaokézik, vadul táncol és énekel. Ejlert Lovborg könyvének kézirata sem papíron jelenik meg, hanem Hedda a számítógépből törli ki a férfiak rivalizálását szolgáló szellemi produktumot.
Ezek persze apróságok, a rendezői szándék, hogy a színészek, akik ha nincs jelenetük, akkor is a nézőtér első sorában ülnek és előttünk öltöznek, sminkelnek. pőrén, modorosságok nélkül mutassák meg a viszonyok különböző rétegeit, és azt, hogy mindegyik figurának megvan a maga igazsága.
Persze a prímet a címszerepet játszó Simó Emese viszi. A húszas évei végén járó színésznő akár fiatalnak is bizonyulhatna a feladatra, hiszen még most kezdte gyűjteni az élettapasztalatokat. De szerencsére ezt nem érezzük a játékában, rendkívül önazonosan, illetve önmagára és a partnereire is finoman és nagy drámai erővel képes reagálni, bizonyítva, a mai Hedda Gablerek itt élnek közöttünk. Az előadás nem minden jelenetében teljesen kidolgozott, de összhatásában egy igencsak elgondolkodtató, tanulságos színházi estét teremt.
Az Apró kozmikus félreértés – mágikus valóság Forgách András 12 nő voltam című műve nyomán Csábi Anna rendező jóvoltából, aki játszik is az előadásban, négy novellából, négy női monológot kínál. Ezek aztán miközben a történet mesélésben párhuzamosan haladnak, valamennyire egymáshoz is simulnak. A vállalkozás tétje, hogy dramaturgiailag önállóan kiragadva képesek-e ezek a sztorik megszólítani. És szerencsére: igen. Köszönhető ez a színésznőknek: Csábi Anna mellett Lőrincz Ritának, Tankó Erikának és Borbély B. Emíliának. Mindannyian rengeteg humort, bájt és keserű öniróniát csempésznek az elmondott történetükbe. Egy-egy találkozás, szerelem a téma. Itt is visszaköszön a boldogságkeresés vágya és persze a valóság abszurditása, miközben a képzelet határtalan. A tér, (díszlet, jelmez Albert Alpár) szürreális és elrajzolt, de mindig képes visszarázni a valóságba. A történeteiket mesélő hölgyek elsősorban önmagukkal küzdenek, nem is a vágyott férfival, hogy aztán vissza dőljenek abba az álomba, ahonnan elindultak.
Mostanában egyre többet találkozhatunk a dán Dogma-filmek elindítójának számító Thomas Vinterberg műveinek színpadi adaptációival. A legfelkapottabb a Születésnap, amelyből készült az Ünnep című előadást nemrég Miskolcon mutatták be, de nagy sikerrel játszották korábban a Pesti Színházban is Eszenyi Enikő rendezésében. Radu-Alexandru Nica most A kommuna című film színpadi változatát vitte színre Temesváron. Az előadás a nagyteremben látható, amely egykor egy bálteremként funkcionált.
A nézők körbeülik a játszóteret. A történet szerint Anna ( Éder Enikő) és Erik (Bandi András Zsolt) saját házukat egy kommunává alakítja, ahol öt idegennel együtt teljes egyenlőségben próbálnak együtt élni. Csakhogy Erik beleszeret egy fiatal lányba (Szilasi Eszter Júlia), ez a működni látszó idillt egy csapásra felborítja és ezzel jár egy család kegyetlen fájdalmakkal teli széthullása is. Az előadás szembesít azzal, hogy a mások megsegítése sokszor csak erőltetett szerepjátszás, a saját érdekeink, a saját megélt pillanataink mindennél és mindenkinél előbbre valók. A Hedda Gabler színlapján két kéz fonódik görcsösen egymásba. A másikba való kapaszkodásról soha nem mondhatunk le, még akkor sem ha ennek egy része csupán álom, vagy illúzió.

Egy város tükrében

A temesvári magyar színházzal egy épületben működik a német színház. Utóbbi mutatta be Carrmen Lidia Vidu rendezésében a Romániai napló – Temesvár című előadást. Érdekes egybeesés, hogy ezúttal is, akárcsak több magyar előadásban, itt is női sorsokat ismerhetünk meg. A rendezőnő, aki már más városban is állított színre dokumentarista előadást, most a temesvári német színház hat színésznőjével dolgozott és az ő életüket ismerhetjük meg a város, Temesvár viszonylatában. A történetek személyesek, de az előadásmódban érezhető a távolságtartás, kerüli a szentimentalizmust. A színésznők mikrofonnal a kezükben egymásután mesélnek, és mintha egy prezentációt tartanának mögöttük képeken, ábrákon megjelennek a mondatok vizuális lenyomatai. A produkció az egyszerűségével és a hitelességével képes hatni. Kíváncsi lennék egy hasonló előadásra, amelynek a tárgya mondjuk Budapest.

Infó

Ibsen: Hedda Gabler – Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Rendező Tom Dougdale Apró kozmikus félreértés, Forgách András 12 nő voltam című műve nyomán Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Rendező: Csábi Anna Thomas Vinterberg – Mogens Rukov: A kommuna Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Rendező: Radu-Alexandru Nica Romániai napló.Temesvár  a Temesvári Állami Német Színház előadása – német nyelven, román felirattal Írta és rendezte: Carmen Lidia Vidu

Szerző
Témák
színház