Mi az a határ, aminél már nemet kell mondani egy őrült parancsra? Hol az erkölcs és a józan ész határa, amikor már milliók halála vagy családunk esetleges pusztulása között kell választanunk? Ezeket a kérdéseket boncolgatja Cyril Gély francia szerző, forgatókönyvíró Diplomácia című darabjában, amit rendre telt ház előtt játszanak a Rózsavölgyi Szalonban, Sztarenki Pál rendezésében. Ugyanő játssza a nagy dilemma előtt álló Dietrich von Choltitz tábornokot, míg a Párizs lerombolása ellen kitartóan érvelő svéd konzul, Raoul Nordling szerepében Alföldi Róberttel találkozhatunk.
„Már legalább 15 országban tűzték műsorra a darabot, s ami különösen érdekes: mindenhol eltérő az előadásmód. Másfajta mű köszön vissza Franciaországban, Németországban, Csehországban, Ausztráliában, Lengyelországban, vagy itt, Magyarországon” – mondta el lapunknak Cyril Gély, aki a magyar rendezést roppant pergőnek nevezte. Bár a mű itthoni bemutatásakor a nyelvet nem értette, feltűnt számára, hogy a főhősök remek előadása mellett a mellékszereplők is mennyire átérzik a szerepüket. Felkeltette a figyelmét az is, hogy a magyar előadás a többihez viszonyítva sokkal realisztikusabb, hívebben adja vissza a történelmet. Elmondható ez a díszletről is. „Pontosan ugyanígy nézhetett ki Von Choltitz irodája 1944-ben” – mutat rá. A francia előadás, amelynek ősbemutatója 2011-ben volt, ezzel szemben sokkal misztikusabb.
Von Choltitz és Nordling is létező személyek voltak, a mű egy részében a szerző a német tiszt visszaemlékezéseit is felhasználta, maga a darab azonban fikció. „Tény, hogy a két személy találkozott egymással. Akkoriban ugyanis mintegy 3000 embert őriztek a dél-párizsi, fresnes-i börtönben, őket Auschwitzba akarták deportálni. A mű valóságalapja az, hogy Nordling az ő érdekükben szólalt fel a német tábornoknál. Sikerrel is járt, szabadon engedték őket. De sem Von Choltitz, sem Nordling nem említette a memoárjaiban, hogy a kettőjük közötti beszélgetések során szó lett volna Párizs lerombolásáról”.
Miért gondolta meg magát Von Choltitz? Mi juttathatta el addig a felismerésig, hogy nem engedelmeskedhet a Führer parancsának? Erre visszaemlékezései is megadják a választ – magyarázza Cyril Gély. „Amint a műben is szerepelt, Von Choltitz két héttel Párizsba érkezése előtt találkozott Hitlerrel, s az általa korábban megismert Führerhez képest egy teljesen más emberrel találta szemben magát, aki nyomokban sem emlékeztetett a régi, energikus vezetőre. Már Parkinson-kórral küzdött, őrült, a külvilág realitásait felismerni nem képes személy benyomását keltette. Von Choltitz tisztában volt azzal is, hogy Párizs lerombolása nem változtathatja meg a háború végkimenetelét, ez már nem lehet a németek végső győzelmének kulcsa, túl késő lenne hozzá. S ami szintén kitűnt a naplóból: szerette a francia fővárost, beszélte a nyelvet, s valójában ő maga is meg akarta védeni Párizst. Ezért kapitulált. Nagy-Britanniában ezután csak két évig tartották fogva, pedig több várost rombolt le, Rotterdamot, Szevasztopolt, s több ezer zsidót ölt meg”.
Von Choltitz talán már a jövő Európájára is gondolt. „A darabban is szerepel erre való utalás, amikor Nordling azzal érvel: gondoljon Franciaország és Németország jövőbeni kapcsolatára. S tény, hogy ma közös Európában élünk, melynek két jelentős szereplője ez a két ország”. Cyril Gély meggyőződése, ha Von Choltitz lerombolta volna Párizst, nem élnénk közös Európában. Mint mondja, a francia-német viszony döntő változásokon ment át az eltelt bő hét évtized alatt. A franciák ugyan még emlékeznek arra, mi történt akkor, ettől függetlenül nagy a barátság, a testvériség Párizs és Berlin között. A britekkel is jó ugyan a viszony, ám „mindenki sajnálja távozásukat az Európai Unióból. Ez az ő választásuk volt, ezt tiszteletben kell tartani”.
Ugyanakkor – vetjük közbe – itt, Magyarországon különösen időszerűnek tartjuk a darabot, hiszen egyes politikai vezetők az erős Európai Unió helyett nemzetállamokban gondolkodnak, de ami ennél is rosszabb, a diktatúrát tartják követendő példának. „Párizs túlélte 1944-et, részint Nordlingnak köszönhetően, ám úgy vélem, Magyarországnak is szüksége lett volna egy a svéd konzulhoz hasonló józan személyiségre, de nem csak Budapestnek, az Egyesült Államoknak Donald Trump, Oroszországnak Vlagyimir Putyin, vagy Törökországnak Recep Tayyip Erdogan elnöksége előtt”. Hozzáteszi, talán a magyar előadásmód realizmusa is arra vezethető vissza, hogy Magyarország kiélezettebb helyzetben van, mint amilyenben Párizs volt a 2011-es bemutató idején. Mint mondja, Franciaországot nagyon is érdeklik a hazánkban zajló események. „Ma az emberek egyre jobban hallatják a hangjukat Európában, nálunk például a sárgamellényesek révén. De tudni akarjuk azt is, mi történik más országokban” – jegyzi meg.
A mű más okokból is aktuális. Sok öngyilkos merénylő esetében is felmerül a kérdés, miért hajtja végre az őrült parancsot, s oltja ki ártatlan emberek életét? „Éppen ez a fő mondanivalója a darabnak. Mi az a pont, amikor már nemet kell mondani egy parancsra? Mi az erkölcsi határ? Egyáltalán, hol az őrület határa? Nem véletlen, hogy ezt a dilemmát egy a parancsokat végrehajtó katona és az ellensúlyt képező diplomata szemszögéből mutattam be – fejti ki. – Sajnálatos módon, mindez bármely országban bekövetkezhet. Emlékezhetünk, mi történt az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-én. A szíriai Aleppó egykor a világ egyik legszebb városa volt, mára a földdel vált egyenlővé. De európai országokat is említhetnék, ahol ropognak a fegyverek.”
A szerző azonban hozzáteszi: Von Choltitz valójában már a mű kezdetén tudja, nem fogja végrehajtani a parancsot. Ekkor még nem feszül rajta a tiszti ruha, sötétség honol a város felett, nem látja a Concorde teret, az Eiffel-tornyot, az azonban szembetűnő: komoly kétségei vannak – mutat rá Cyril Gély. Ám nemcsak benne merülnek fel kételyek, a nézőben is. A cél ugyanis az volt, gondolkodjunk el mi is a nagy dilemmán: „Mit tennék én magam a tábornok helyében? Leromboltam volna Párizst? Vagy megmentettem volna a családom?” Valójában mindaz, amit a színpadon látunk, mintha Von Choltitz és a lelkiismerete között játszódott volna le – teszi hozzá a szerző. „Nordling úgy tűnik fel, mintha egy álomból lépett volna elő” – mutat rá.
A Diplomáciából 2014-ben film is született. „Egy feltétellel adtam ehhez a hozzájárulásomat, méghozzá azzal, hogy a 2011-ben bemutatott színdarab főszereplői, André Dussollier és Niels Arestrup legyenek a film főhősei is. Először attól tartottam, hogy mivel színpadi dráma átiratáról van szó, ezért nem igazi, vérbeli mozi lesz. Amikor azonban már az első változatot láttam, eloszlott minden kételyem”. Az alkotásnak nagy sikere lett, szerte a világban igen sokan megnézték, ami azt jelzi: Volker Schlöndorff rendező remek munkát végzett – mondja Cyril Gély. „Már vagy ötvenszer megnéztem” – mondja. S az is a kivételes mai német-francia viszonyt jelzi, hogy a művet éppen német rendező filmesítette meg.
Infó:
Cyril Gely: Diplomácia
Rózsavölgyi Szalon
legközelebb: február 28-án este 6-kor és 9-kor.
főszerepben: Alföldi Róbert, Sztarenki Pál
