Brit főváros magyar színekkel

Publikálás dátuma
2019.02.06 11:00

Fátyol István Olivérnek sokáig hiányzott a magyar kultúra Londonból. Tett érte, hogy ne így legyen.
– A belvárosban hagyományosan rendeztek jamaicai, kínai és lengyel fesztivált, de a magyar hiányzott a választékból – mesél a némi iróniával az egyik legnagyobb magyar nagyvárosnak is nevezett London magyar kulturális életét szervező Fátyol István Olivér. A 2001 óta a brit fővárosban élő, most személyi titkárként dolgozó fiatalember nem alkotó vagy előadóművész, de a világ egyik legszínesebb kultúrájú városában élve is kereste a hazai gyökereit. Passzív irigység helyett a tettvágy győzött benne, és remélve, nem csupán ő igényli a magyar kulturális rendezvényeket Londonban, fesztiválszervezésbe kezdett. Terveihez partnereket, majd megfelelő szervezeti keretet is talált, 2011-ben nonprofit alapítványt hozott létre Magyar Kultúra és Örökség Alapítvány (Hungarian Culture and Heritage Society) néven, amelyet két évvel később hivatalosan be is jegyeztek az Egyesült Királyságban.

 – Magyar közönségnek magyar kulturális programokat szervezünk, alapvetően az itt élők részvételével, bár előfordul az is, hogy Magyarországról vagy Erdélyből hívunk fellépőket, de nem ez a jellemző. A táncházak, táncelőadások, koncertek, operett- és színházi előadások szereplői között vannak professzionális művészek, de a legtöbben amatőrök. Nem a produkciók színvonalát, hanem fő foglalkozásukat tekintve – utal az amatőr kifejezés kettősségére. Az alapítvány égisze alatt működő három szervezettel a Hunique néptáncegyüttessel, a Családi Nap Csapatával és a Angliai Magyar Versmondók Egyesületével közösen szervezik meg közösen az Egyesült Királyság legnagyobb magyar kulturális fesztivál sorozatát, a Magyar Kultúra Napját (Hungarian Culture Day London). Két évvel ezelőtt pedig létrejött az Angliai Magyar Versmondók Egyesülete, amely áprilisban a magyarországi költészet napjához, azaz József Attila születésnapjához igazítva rendezi meg az angliai József Attila vers- és prózamondó versenyt. – Az alapítványban dolgozók egytől egyig munkaidőn túl, önkéntes alapon, ingyen dolgoznak a magyar kultúra népszerűsítéséért és a londoni magyar közösség összefogásáért itt Londonban. Mindannyian mindent szívesen csinálunk, a szervezéstől a videófelvétel-készítésig, díszletépítéstől hangfalcipelésig, de persze jó lenne találni még néhány lelkes embert, aki örömmel dolgozik ingyen egy nemes ügyért – folytatja Fátyol István Olivér.
Úgy látja, hogy a legtöbben a könnyebb boldogulás, a kiszámíthatóbb jövő és a remek brit szociális háló miatt mennek az Egyesült Királyságba Magyarországról és nagy részük, különösen, ha a gyerekeik már ott kezdenek iskolába járni, nem fognak már visszajönni. Ugyanakkor azt is érzékeli, hogy az ott élő magyarok igénylik a közösségi létet, anyanyelvük meg- és frissen tartását, kultúrájuk gyakorlását. Fátyol István Olivér abban is biztos, hogy ahogy annak idején a több mint nyolcmilliós, igazi multikulturális brit fővárosban ő rácsodálkozott például a jamaicai rendezvényekre, úgy mások is felfedezhetik és beleszerethetnek a magyar programokba. – 2015-ben egy Temze-parti kis területen szerveztünk meg az első Magyar Kultúra Napját, 10-15 standdal, ám tavaly már nagyobb területet béreltünk egy londoni parkban, ahol elfért a 40 kézműves, 20 gasztrosátor és a négy és félezer látogató – mutatja be a fejlődést. A fesztivál és az év közben zajló kulturális rendezvények több tízezer fontba kerülnek, ennek nagy részét az angol Big Lottery Fund- tól (ami a magyar Szerencsejáték Rt.-nek felel meg) kapják.   Tavaly pályáztak a magyarországi Bethlen Gábor Alapkezelőnél, így 2018-as költségvetésük nagyjából egyötödét a magyar állam állta. Idén időben érkező információ híján lecsúsztak a magyarországi lehetőségről, de úgy remélik, a brit támogatóiktól kapott és saját tagdíjaikból összegyűlő pénz fedezi a 2019-es nagy terveket: a havonta zajló táncházakat, a február 9-i farsangi táncházat, az évi négy alkalmas családi napokat és vásárokat, az áprilisi és szeptemberi szavalóversenyt, a májusi néptánctábort, a gyermektáncházakat, a heti két alkalmas néptáncoktatást és a Magyar Néptánc és a Magyar Kultúra Napját.
Frissítve: 2019.02.06 11:00

Dzsemboriznak - közös koncertet ad a PASO és a Kéknyúl

Publikálás dátuma
2019.02.22 12:30
PASO - A Pannonia Allstars Ska Orchestra kis klubokból jutott a legnagyobb fesztiválokra
Fotó: Imre Barta photography
A hazai popzenei két innovatív csapata, a PASO és a Kéknyúl – történetükben először – közös koncertre vállalkozik. A két frontember, KRSA (Tóth Kristóf) és Premecz Mátyás beszél a részletekről.
„Hasonló a két zenekar felállása: erős a fúvósok jelenléte, meghatározó elem a Hammond-orgona. Mindkét zenekarra jellemző, hogy ritmusvezérelt vintage műfajokból indul ki, azokat értelmezi újra. A közös koncert ötlete már korábban megszületett, de az is erősítette, hogy pár hónapja a Kéknyúl beköltözött a próbatermünkbe – ennél fogva bármi elképzelhető, rövid és hosszabb távú együttműködés is” – mondja KRSA, a PASO (vagyis Pannonia Allstars Ska Orchestra) énekese. Premecz Mátyás, a Kéknyúl orgonistája és vezetője szerint „a PASO mindig is komoly inspirációs forrás volt. Régóta ismerjük a tagokat, sok fesztiválon összeakadtunk, koncertjeiket is láttuk. Ezeken az alkalmakon feltűnt, hogy kiállásukban, hangszerelésben, lendületben, zenei üzenetben igazán sok közös vonás van a két csapat között. Nekem nagyon fontos, hogy a zene mindig életigenlő, felemelő dolog legyen. Olyan különleges időtöltés, ami ajándék nekünk (akik játsszuk), és remélhetőleg azoknak is, akik hallgatják. Ezt a könnyed életigenlést hallom a PASO zenéjéből is, és azt gondolom, a két zenekar közönsége örömmel fogadja majd a másik bandától is ezeket az energiákat.” Tavaly mindkét zenekar születésnapot ünnepelt: a PASO tizenöt, a Kéknyúl tíz éve működik. KRSA és Premecz Mátyás is nehezen tud mérföldköveket sorolni, mert megszámlálhatatlanul sok szép élmény érte őketk. A PASO „a kis klubok deszkáiról” eljutott a legnagyobb fesztiválokra: Európa 22 országában több mint ezer koncertet játszottak, és szerződtette őket a legnevesebb amerikai ska-kiadó, a Megalith Records. A Müpában elsőként adtak egész estés szimfonikus koncertet, 2018-ban egy big band-formációt is színpadra állítottak. A Kéknyúlnak most készül a negyedik nagylemeze, és a hazai koncertek, fesztiválok mellett nagy sikert arattak Németországban, Szlovákiában, Romániában, Marokkóban. Fontos esemény volt énekesük, Andrew Hefler csatlakozása (2011), amikor kiléptek a tisztán instrumentális világból. Premecz Mátyás nagyon fontosnak tartja, hogy „kisebb változtatásokkal, de mindvégig összetartó baráti társaságként tudtunk működni.” Az sem könnyű feladat, ha a PASO és a Kéknyúl stiláris-műfaji besorolására teszünk kísérletet. „Alapvetően a jamaicai zenék (ska, reggae) adják a PASO muzsikájának kiindulópontját, de időről időre beépítjük a dalokba a saját zenei hatásainkat; a többi között a jazz, a funk, a pop, az afrobeat és a magyar, illetve tágabban vett régiónk népzenéjét. A tagságunk jól egyesíti magában a képzett jazzistákat és az undergroundból érkezett zenészeket, aminek révén az átgondoltabb zenei háttér dögös, rock and rollos, ösztönös attitűddel találkozik. Ezáltal fésületlenebb, fesztelenebb, de mégis kimunkált végeredmény születik” – mondja KRSA. A Kéknyúl honlapján a csapat régi barátja, Szepesi Mátyás producer így fogalmaz: a csapat „a hetvenes évek soul- és funkzenéjében gyökerező, urbánus tánczenét” játszik. Premecz Mátyás ehhez hozzáteszi: első lemezükön a blues és a jazz tipikus dalformáiban gondolkodtak, a második leginkább soulzene, a harmadikon feltűnően több a rockos és pszichedelikus elem; most készülő negyedik lemezük pedig nagyon erősen fókuszál a táncos ritmusokra.  Infó: PASO és Kéknyúl Február 23., Barba Negra Music Club

A Hammond-legenda

A Laurens Hammond (1895–1973) által tervezett és megépített elektromos orgona fénykora az 1935 és 1975 közötti időszak. Eredetileg templomok számára kínálták, de elterjedt a szalonzenében, majd a jazzben, bluesban, gospelben, pop- és rockzenében is. Legendás játékosai: Fats Waller, Jimmy Smith, Jon Lord (Deep Purple), Keith Emerson (Emerson, Lake and Palmer) vagy napjainkban Joey deFrancesco. 

Frissítve: 2019.02.22 12:30

Az elnökjelölt úr hazudozik - interjú Ruth Beckermann filmrendezővel

Publikálás dátuma
2019.02.22 11:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Bolondíthatsz néhány embert mindig, és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit.” A film mottójául választott Abraham Lincoln-idézet optimistán cseng most, az alternatív tények korában. Kire gondol? Trumpra? Rá is. Trump elnöksége egyszer véget ér, ahogy minden politikusnak is leáldozik egyszer. Két év, vagy húsz: az igazság előbb-utóbb kiderül. Ezt történt Kurt Waldheim esetében is. Aki „megfeledkezett” arról, hogy SA lovasegységének tagja volt, és olyan helyeken volt katona, ahol népirtás történt. Ám a történészek szerint nem volt háborús bűnös. Nem is állít ilyet a filmem. Ott volt a Balkánon, Görögországban, de nem vett részt népirtásban. A filmje azt is bemutatja, milyen rendkívüli indulatokat váltott ki Waldheim lelepleződése. A film is felkorbácsolta az indulatokat? Hatalmas sikert aratott. Több mint harmincezer nézője volt, ami egy dokumentumfilmnél nagyon jó eredmény Ausztriában. Nagyon sok fiatal is látta, és rengeteg vitát generált nemcsak Waldheimről, hanem a politikai hazugságokról, a jelenről is. Ugyanis ma is vannak ilyen történetek, ami ellen tiltakozni kell. Waldheim esetében zavarba ejtő, hogy köztársasági elnöki kampányának olyan támogatói is voltak, mint például a nácivadász Simon Wiesenthal. Wiesenthal az elején valóban mögötte állt, hiszen párttársak voltak az Osztrák Néppártban, az ÖVP-ben. Őt inkább csak a háborús bűnösök foglalkoztatták, a kis nácik nem. Ám hamar kihátrált mögüle, mivel úgy gondolta, egy hazug ember mégsem lehet Ausztria elnöke. Mégis az lett. A politikai ellenfelei miért nem tudták kihasználni, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá vált: Waldheim hazudik a múltjáról? Az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) hamar megértette, hogy semmi esélye: az SPÖ és az ÖVP szavazói ahhoz a generációhoz tartoztak, amely részt vett a háborúban. Waldheim azzal érvelt, őt belekényszerítették a német Wehrmachtba, és csak a kötelességét teljesítette. Ezzel a részben igaz magyarázattal pedig sokan azonosulni tudtak. A hivatalos mítosz ugyanis akkor az volt, hogy Ausztria a náci Németország első áldozata. Akkor még nem beszéltek arról, hogy a legtöbb osztrák náci párttag vagy náci szimpatizáns volt. Az ország csak Waldheim megválasztása után kezdett szembenézni a saját múltjával. Ehhez hozzájárult 1988-as beszéde, amelyben bocsánatot kért Ausztria második világháborús bűneiért? Arra a beszédre kényszerítve volt, nem hiszem, hogy szívből jött. Az élete végéig nem beszélt arról, ő maga hol volt és mit csinált a háború idején. Mennyire él még az osztrákok emlékezetében? Teljesen elfelejtették, tulajdonképpen a film hozta vissza a köztudatba. És a lovát. „Hajlandók vagyunk elhinni, hogy nem Waldheim volt a nemzetiszocialista lovasklub tagja, hanem csak a lova” – ahogy a filmem is bemutatja, az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ) egykori elnöke, Fred Sinowatz akkori megjegyzése szállóige volt egykor, most pedig Waldheim lova a politikai hazugságok elleni tiltakozás, az ellenállás szimbóluma lett. E héten is tüntetünk az osztrák kormány ellen, a transzparenseken olykor feltűnő ló erre utal. A Klappe Auf (Nyisd fel!) csoport, amelynek ön is tagja, is rendszeresen tiltakozik az osztrák kormány ellen. Sokféleképpen. Felolvasásokat tartunk, vetítések előtt előadásokat, közleményekben is tiltakozunk az osztrák kormány szegényellenes, a migránsokkal és a külföldiekkel szemben tanúsított, illiberális politikája ellen. Ilyen például, hogy megfelezték a külföldi munkavállalók, többek között a magyarok, szlovákok és lengyelek családi pótlékát, holott éppúgy adót fizetnek, mint az osztrákok. Az irigység, a másféle emberek gyűlölete nemcsak háborús történet, a jelen része is.  Infó:  Jó estét Mr. Waldheim! Rendező: Ruth Beckermann Forgalmazó: ELF Pictures Március 7től a magyar mozikban

Névjegy

 Ruth Beckermann 1952-ben született Bécsben, számos osztrák és svájci magazinnál dolgozott újságíróként. 1977 óta készít filmeket, 1978-ban társalapítója lett a Filmladen filmforgalmazó cégnek. A Jó estét Mr. Waldheim! a tavalyi berlini filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat kapta, 2019 januárjában Osztrák Filmdíjjal tüntették ki.

Frissítve: 2019.02.22 11:00