A proli mint szitokszó

Az a helyzet, hogy te nem hős vagy, hanem egy szerencsétlen, nyomorult, ócska kis proli. És hogyha így folytatod, akkor belőled nem hős lesz, hanem maradsz egy szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis proli – hangzott el nemrégiben az üzenet egy vidéki demonstráción felszólaló, 19 éves lánynak címezve. Olyan szájból, melyből az ócsárlás egyébként dicséretnek fogható fel. 
A lovagkereszttel kitüntetett, trágár stílusáról elhíresült médiaszemélyiség ominózus megnyilatkozásával kellemetlen helyzetbe lavírozta az általa favorizált pártot. Mert mi van, ha néhányan észreveszik, hogy a „proli” kifejezés ebben a kontextusban szitokszóként szerepel? Bayer alaposan megnehezíti kenyéradó gazdája dolgát, aki nap mint nap heroikus küzdelmet folytat azért, hogy a „prolik” elhiggyék neki: ő „a keményen dolgozó kisemberek” egyedüli hiteles képviselője. 
A miniszterelnök ebbéli igyekezete egyesek szerint sziszifuszi munka. Luxusgéppel külföldi futballmeccsekre repülni, felbecsülhetetlen értékű műkincsekkel dekorált rezidenciába költözni, sokakban kételyeket ébresztő közbeszerzések révén a vazallusi kört arcátlanul feltőkésíteni – nem éppen a kormányfő által beharangozott plebejus kormányzás ismérvei. Szegény Orbán Viktor azonban legalább megpróbálja. Erre jön az ötös számú párttagkönyv tulajdonosa, és minden diplomáciai érzék nélkül rátámad a Nemzeti Együttműködés Rendszere által amúgy is számtalanszor megalázott „prolikra”. Lázár János évekkel ezelőtt még magyarázkodásra kényszerült a szegényeket megbélyegző szavai miatt, Bayer ellenben nem veszi erre a fáradságot. A publicista kegyetlen őszintesége mögött a rezsim kitartottjainak úri dölyfe rejlik.
És az alig burkolt fenyegetés. Bayer szerint most ugyan „semminek semmi tétje”, ami nettó hazugság: csak jómagam rengeteg közalkalmazottat ismerek, aki az elmúlt években egzisztenciájával fizetett nyíltan vállalt, kormánykritikus véleményéért. (Ezen elbocsátások valódi indokait a munkáltató természetesen kizárólag informálisan közli a szerencsétlen beosztottal.) A félelem Orbán által hazánkban meghonosított légköre lehet a magyarázat arra is, relatíve miért alacsony a sztrájkhajlandóság a közszférában. Nagy Blanka talán túlságosan szem előtt van ahhoz, hogy nagy médianyilvánosságot kapott beszéde következményeként eltávolítsák a gimnáziumból, a legtöbben azonban nem ilyen szerencsések.
Éppen Bayer szavai szolgáltatnak bizonyosságot a lojalitás egyedül üdvözítő voltáról a magyar ugaron. Ha így folytatod, ha nem állsz be a gondolkodás nélkül engedelmeskedők sorába, legalul helyezkedsz el majd ebben a latin-amerikai mintára végletesen kettészakított társadalomban. Felsőfokú tanulmányokról ne is álmodozz, a karriernek búcsút mondhatsz. Utánad nyúlunk, vessen bárhová a sors az országban. Ha nem tetszik a rendszer, szaporíthatod a külföldre emigrált fiatalok számát. 
Különben maradsz egy szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis proli.
Frissítve: 2019.02.06. 09:53

A válság neve: NER

Varga Mihály rutinos nyilatkozó. Pénzügyminiszterként nem hagy kétséget afelől, hogy a gazdaság állapotával kapcsolatos kijelentéseinek igazságtartalmáról meg van győződve. Most azonban mintha kiesett volna a rá kiosztott szerepből. 
Ahhoz soha sem fért kétség, hogy szakmai hitelességét, ha a szükség - többnyire a kormányfő képében - megkívánja, akkor képes a NER arculatához igazítani. (Könnyen megteheti, hiszen ennek a rendszernek nemcsak szolgalelkű végrehajtója, hanem az egyik legfőbb formálója is.) Jól emlékezhetünk arra is, hogy a tavaly tavaszi választásokat megelőzően, a szokásos március eleji, kamarai gazdasági évnyitón Orbán Viktor így szónokolt: "Azt szeretném világossá tenni, hogy csak ha van kellő bizalom az emberek részéről, akkor csak olyan gazdasági miniszterrel tudok együtt dolgozni a jövőben, aki nemcsak két évre, hanem a következő négy év egészére vállalja az évi 4 százalékos gazdasági növekedést." És Varga Mihály vállalta, még ha nem lehetett is biztos benne, hogy bölcsen teszi. 
Azonban, mint már annyiszor, az elmúlt évben is megérkezett - a várva uniós pénzek képében - a mentőangyal. Előzetes adatok szerint a GDP növelése 4,6 százalékra sikerült. Ezen azután kellően felbátorodott a pénzügyi kormányzat, és a várható nehézségek ellenére az elmúlt héten az idei esztendőre  is 4 százalék körüli értéket jósolt, sőt 2020-ra még ennél is többet! A gyakran változó növekedési számokat viszonylag kevesen követik, de a kormányzati gazdaságpolitika feltétlen hívei így is megnyugodhattak: Varga Mihály éppen olyan tárcavezető, mint amilyet egy esztendeje a főnöke megálmodott.
Ez az idillinek tetsző hangulat azonban tiszavirágéletűnek bizonyult. Nem  tartott tovább két-három napnál. A miniszter államtitkára az elmúlt hét közepén még büszkén dicsekedett Budapesten az OECD országjelentőjének: ha kiváló gazdasági mutatókat vágyik látni, akkor jó helyen jár minálunk. Aztán egyszer csak Varga Mihály az állami rádióban váratlanul bejelentette: a kormány hamarosan kidolgozza a maga gazdaságvédelmi programját. 
Már megszoktuk, hogy ha valamit meg akarnak védeni, annak többnyire mi isszuk meg a levét. A mélypontot a nyugdíjrendszer "megvédése" jelentette, amikor rátenyereltek a magánpénztári megtakarításokra. Most, amikor a nálunk veszélyforrásként alig-alig emlegetett európai gazdasági visszaesésből következtetnek egy esetleges válság közeledtére, jó  ürügyet találtak arra, hogy - Vargát idézzük - "a magyar kormány olyan intézkedéseket" hozzon, "amelyek megvédik a munkahelyeket, a bérnövekedés ütemét...". 
De a látszat ellenére a vészcsengő korántsem egy közelgő válság eshetősége miatt szólalt meg. Hanem azért, mert Magyarország egyedüliként megvétózta az Európai Unió-Arab Liga megállapodást. Mire a német kormány uniós nagykövete megfenyegette a magyar kollégáját, hogy emlékezni fog erre az alkalomra, amikor a 2020-as évek uniós támogatásait osztják majd szét.
A válság tehát ezúttal nem nyugatról fenyeget. A minikrízis árát viszont velünk fizettettetik meg.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.02.06. 09:52

Szabad sajtó

A miniszterelnök ismét kapott egy leckét arról, hogy a világ (vagy legalább a fele) valóban akaratból épül-e föl. A 2015-ben elindított Magyar Időkből például máig nem sikerült mérhető olvasói érdeklődést kiváltó újságot csinálni, pedig sem az akarat, sem a pénz nem hiányzott. A valóság ebben a tekintetben nem először leckézteti meg a kormányfőt: tűrhető focit sem sikerült fabrikálnia az elmúlt kilenc esztendőben, pedig ha valahol, hát a labdarúgásban meglehetősen egyértelmű volt, hogy mit akar, aki a passzokat osztja. Csak éppen a fociért kevésbé fáj a szívünk. Értékelhető futball nélkül akár évtizedekig is jól elvan egy ország, szabad és színvonalas sajtó nélkül viszont sehol sem tudtak eddig működő demokráciát legyártani.
Ha szabad egy gyakorlati tanácsot adnunk a legfőbb akaratnak médiaügyben: önálló elképzelés nélküli strómanokkal és kétlábú diktafonokkal fölösleges a „helyi közösségek minél teljesebb értékű tájékoztatásáról”, meg a „nemzeti értékeken alapuló magyar közbeszéd formálásáról” vizionálni (részletek a kormánypárti médiaholding alapító okiratából). Még konkrétabban: úgy biztosan nem fog menni, ha a pártmédia vezetőjének még abban az esetben sem lehet saját véleménye, ha pontosan ugyanazt állítja, amit pár hete a főnöke is mondott. „Ez nem propaganda, ez nem sajtó, ez valami egészen más. Na, ebben kéne változtatni” (Varga István); „Remélem, összekapják magukat a konzervatív újságírók” (Orbán Viktor). Mégis, mi a lényegi különbség azon kívül, hogy az egyiknek szabad ilyet mondani, a másiknak nem? 
A tények azt mutatják, hogy minden olyan helyzetben, ami legalább minimális mértékben emlékeztet a versenyre, a valódi, vagyis az újságírói és szerkesztői szabadságon alapuló újságírás győz a tollbamondással szemben, és az utóbbi csak akkor kerekedik felül, ha az előbbit elföldelik. Invenció, hitelesség, hagyomány: ez teszi mértékadóvá a sajtót. És a G-nap évfordulóján aligha fölösleges hangsúlyozni: az első kettő nélkül a harmadik kevés. Különösen akkor, ha azt is úgy rekvirálták.
Frissítve: 2019.02.06. 09:52