Bármilyen hihetetlen, voltak idők, amikor akár még a miniszterelnökkel is lehetett interjút készíteni. Ezekben az időkben a kormányfő még nem tekintette bikaviadalnak azt, ha a vele szemben ülő újságíró úgynevezett kérdést tett fel.
Aztán a miniszterelnök később már zokon vette a kérdéseket, de vezető tisztségviselőket még jó ideig lehetett faggatni. Akár úgy is, hogy személyesen találkozott velük a hírlapíró, s megtudhatta, vagy legalábbis megkérdezhette, mit, miért tesznek, mire, mennyit és mi alapján költöttek az adófizetők pénzéből. Aztán a találkozók ritkultak, de az írásban feltett kérdésekre még adtak válaszokat a hivatalok illetékes szakértői.
Csakhogy az illetékes szakértők, talán mert túl sokat árultak el a valóságból, szép lassan kikoptak, helyüket pedig kommunikációs stábok vették át, amelyek politikai utasítások alapján cenzúrázták az érdemi információkat a válaszokból. Később már a semmitmondó válaszok sem jöttek, így hát a sajtó munkatársai – és a közügyek iránt érdeklődő civilek – kénytelenek voltak a legalapvetőbb kérdéseket is jogi kényszerítő eszközt bevetve, közérdekű adatigénylésként feltenni.
Ma még hellyel-közzel működik ez a módszer, ugyanakkor több jel utal arra, hogy tovább kell hátrálnia annak, aki átláthatóságot szeretne. Erre jó példa a Magyar Labdarúgó Szövetség esete: 400 ezer forintot kér a szervezet a Transparency Internationaltől azért, hogy kiadjon olyan közadatokat, amelyek közlésére jogerős ítélet kötelezi.
Szép ívet húzott a NER szűk kilenc év alatt - a szabadon kérdezhető miniszterelnöktől jutottunk el odáig, hogy perelni, majd fizetni kell, ha tudni szeretnénk, mi lett a pénzükkel. Csak miheztartás végett: a kormányfő közlése szerint olyan időket élünk, amikor nem akarják elhallgattatni azokat, akik nem értenek egyet velük.