Lépésről lépésre

Bármilyen hihetetlen, voltak idők, amikor akár még a miniszterelnökkel is lehetett interjút készíteni. Ezekben az időkben a kormányfő még nem tekintette bikaviadalnak azt, ha a vele szemben ülő újságíró úgynevezett kérdést tett fel. 
Aztán a miniszterelnök később már zokon vette a kérdéseket, de vezető tisztségviselőket még jó ideig lehetett faggatni. Akár úgy is, hogy személyesen találkozott velük a hírlapíró, s megtudhatta, vagy legalábbis megkérdezhette, mit, miért tesznek, mire, mennyit és mi alapján költöttek az adófizetők pénzéből. Aztán a találkozók ritkultak, de az írásban feltett kérdésekre még adtak válaszokat a hivatalok illetékes szakértői.
Csakhogy az illetékes szakértők, talán mert túl sokat árultak el a valóságból, szép lassan kikoptak, helyüket pedig kommunikációs stábok vették át, amelyek politikai utasítások alapján cenzúrázták az érdemi információkat a válaszokból. Később már a semmitmondó válaszok sem jöttek, így hát a sajtó munkatársai – és a közügyek iránt érdeklődő civilek – kénytelenek voltak a legalapvetőbb kérdéseket is jogi kényszerítő eszközt bevetve, közérdekű adatigénylésként feltenni. 
Ma még hellyel-közzel működik ez a módszer, ugyanakkor több jel utal arra, hogy tovább kell hátrálnia annak, aki átláthatóságot szeretne. Erre jó példa a Magyar Labdarúgó Szövetség esete: 400 ezer forintot kér a szervezet a Transparency Internationaltől azért, hogy kiadjon olyan közadatokat, amelyek közlésére jogerős ítélet kötelezi.
Szép ívet húzott a NER szűk kilenc év alatt - a szabadon kérdezhető miniszterelnöktől jutottunk el odáig, hogy perelni, majd fizetni kell, ha tudni szeretnénk, mi lett a pénzükkel. Csak miheztartás végett: a kormányfő közlése szerint olyan időket élünk, amikor nem akarják elhallgattatni azokat, akik nem értenek egyet velük.
Szerző
Boda András
Frissítve: 2019.02.06. 09:51

Magyar Vagon

Áll Orbán Viktor a compiegne-i erdőben, és rém elégedetten nézi a 2419 D számú vasúti étkezőkocsit. 
Nem tudok szabadulni ettől a képtől, amióta kiderült, hogy a merőben független sajtómágnás, Liszkay Gábor tényleg február 6-án fogja visszanevezni Magyar Nemzetté a Magyar Időket. A nagy csaták végén a férfias egó megköveteli magának az ilyen teátrális gesztusokat, ezt már száz éve tudjuk: a fent nevezett vasúti kocsiban íratta alá Foch marsall a németekkel a fegyverszüneti egyezményt 1918 novemberében, huszonkét évre rá pedig a diadalmas Hitler szignáltatta a megadás dokumentumát ugyanitt a legyőzött franciákkal. Ami jár, az jár. 
Egy, pláne két világháború persze kissé más kategória, mint egy megtépázott renoméjú magyar napilap, de a jelek szerint vannak bűnök, amelyek látványos büntetést érdemelnek. Simicska Lajos mégiscsak egy egész országot késztetett kuncogásra, amikor 2015. február 6-án sűrű Gézés közepette letérítette a Magyar Nemzetet az Orbán-rajongás útjáról, és egy szűk hét alatt jobboldali ellenzéki újságot faragott belőle. Most majd mindenki megtanulja, kin és min röhögjön, amikor ezen a szép évfordulón áll majd megint szolgálatba a patinás lapnév, hogy lábhoz tett nyelvvel dicsérje a kormányt és politikáját. 
S hogy mindez mégiscsak a magyar kulturális örökség egy meghatározó részével történik? Hogy a Magyar Nemzet Pethő Sándor antifasiszta lapja, amely a rendszerváltáskor - amit amúgy épp most fog nekünk újraértékelni Kövér László - legelsőként kötelezte el magát a valódi hírszolgáltatás mellett? Hogy ez a húsz éve folyó eszmei ráncigálás maga is blaszfémia? Az állampártot mindez láthatóan nem érdekli.
Pedig a példa adott. A 2419 D sorszámú vagont a háború után műhelykocsivá alakították, majd végül leselejtezték és szétvágták. A mából nézve ez volt a legméltóbb, amit tehettek vele.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2019.02.05. 13:16

Félrement

A köhögés úgy kezdődik, hogy az ember békésen rágcsál egy kiflivéget. Pontosabban: az ember felszáll a villamosra, és elkezdi rágcsálni az említett pékipari terméket. Az utazóközönség csupa kedves ember: nyugdíjas nénikék és bácsikák, úton a piacra, templomba, SZTK-ba. Egy kedves édesanya, két kedves, mosolygós kisfiával (illetve az egyik mintha inkább kislány volna, de nem merem megkérdezni, mégse sérthetem vérig azt a kedves asszonyt). Egy kalapos úr elmélyülten tanulmányozza a napilapot, címlapon öles betűk tudatják, hogy minden a legnagyobb rendben. Van itt továbbá egy kedves, fiatal pár, a lány valamit súg a fiú fülébe, a szája talán egy kicsivel tovább időzik a lány fülénél, ami a suttogásnál messzebbre mutat, nem tudom, de a kedves nyugdíjas nénikék mindenesetre rosszallóan nézik. 
És akkor beüt a krach. A kifli kicsit talán szárazabb a kelleténél, vagy én vagyok mohóbb, tény, hogy egy darab félremegy, a politikai korrektséget félredobva: cigányútra. Levegő után kapkodok. Megragadom a kapaszkodót, hogy el ne essek. Agyamban vadul cikáznak a fulladásos halálokról szóló szórakoztató videók, amelyeket a napokban osztott meg velem néhány unatkozó fészbúk ismerősöm.
Testem rázkódik, fejem talán vörös, talán mélybordó, nem látom magam, de el tudom képzelni. Határozottan a halálomon vagyok. Az utazóközönség ekkor vesz először tudomást rólam. Az egyik kedves idős asszony abbahagyja a fiatal pár rosszallását, szigorúan összevonja a szemöldökét és rám néz. Egy másik tüntetően félrehúzódik. A kedves édesanya megfogja a két lurkó kezét, és óvatosan, hogy ne lássam, arrébb húzza őket. A gyerekek szemében az együttérzés szikrája lobban, de az édesanya fojtott hangon rájuk szól: „ne nézzétek!”. A harmadik idős asszony igyekszik szemkontaktust létesíteni velem. Ilyenkor minden bátorítás jól jön (bár talán ha valaki hátba vágna, az hasznosabb volna), hálásan ránézek, amennyire tőlem telik. „Minek utazik, ha ilyen beteg? – szűri a fogai között, aztán odafordul a kalaposhoz. "Van, akinek semmi se szent. Ezeknek mindegy, hogy mindenki elkapja, a lényeg, hogy nekik jó legyen!” A kalapos bólogat, a lánya is így kapta el a múlt héten – mondja – „ellenőrizni kellene, ki száll fel”. 
Itt halok meg, ezek között a kedves emberek között – mondom magamban – és a szememmel valami megnyugtatót keresek, vadul. Nincs szerencsém. Nyílik az ajtó, a fiatalok leszállnak, ott maradok egyedül a kedves emberek között. Bár mintha csillapodna a köhögésem, kezdek viszonylag egyenletesen lélegezni. „Félrement – motyogom – csak félrement.” De látszik, hogy már nem hisznek nekem. Akinek félrement, az nem így néz ki – ez van a szemükben. Az ilyenek fertőznek. Felszállnak mindenféle tömegközlekedési eszközre, nem törődve a tisztességes emberekkel. Itt volna az ideje egy nemzeti konzultációnak az ilyenekről.
Leszállok. Veszek egy nagy levegőt, tudniillik már tudok. Körülöttem kedves emberek jönnek-mennek. Az élet szép. Legközelebb zsömlét veszek. Vagy gyalog megyek.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.02.05. 09:06