"Milyen színű az agyvelő?" - horgolt csontváz és horgolt belsőségek

Időnként feltűnik az interneten egy horgolt csontváz, benne akkurátusan elkészített fonalszervekkel. Többnyire dizájnoldalak kapják fel a kanadai iparművész, Shanell Papp 2013-as munkáját, ami aztán valahogy mindig terjedni kezd.

A fonalcsontvázról készített fotók helyrajzilag egy Calgarytól délre eső kanadai kisvárosból, Lethbridge-ből indulnak évről évre világhódító útjukra. Alkotójuk, a gyanúsan magyar vezetéknevű Shanell Papp tud ugyan a család magyar gyökereiről, de mivel az echte kanadai édesanyja és nagymamája nevelte fel őt és három testvérét, az apai ággal nem foglalkozik. Édesapja már kanadaiként született, de például arról, hogy beszélt-e magyarul, Shanellnak már csak sejtései vannak. Ő mindenesetre már egy szót sem tud, sőt mindig rácsodálkozik, ha kontinensekkel odébbról valaki a magyar származását firtatja. Mint ahogy az is rendre meglepi, hol és milyen oldalakon bukkannak fel akár évekkel ezelőtt készített alkotásai. „Sportot űzök belőle, hogy mindennap beírom magam a Google-ba és rákeresek a legfrissebb találatokra. Bámulatos, hogy az egyik nap Franciaországban bukkanok fel, másnap már valamelyik arab országban járok, a következőn Kínában vagy épp Magyarországon. Akkor is, ha épp nincs aktualitásom. Nem vagyok klasszikus értelemben vett nemzetközi művész, szeretek eltemetkezni és magamban dolgozni a szülővárosomban, az egyetemet is ott végeztem, utazni sem nagyon utazok, mégis egyre többen ismernek. A minap azt írta egy barátom, hogy én vagyok a leghíresebb ismerőse. Ez azért vicces, mert tényleg ritkán mozdulok ki országhatáron kívülre.”

Készül a vese: egy sima, egy fordított

Azt mondja, amikor emberi csontváz- és belsőséghorgolásra adta a fejét, semmi egyéb nem motiválta, mint hogy megismerje az emberi testet, így a sajátját is. „Mindig is érdekelt, mi van a bőr alatt, a láthatatlan szférákban. Milyen színű az agyvelő, hogy tekeredik a bélrendszer és mennyire üdítően rózsaszín tud lenni egy-egy jó állapotban lévő szervünk. Az pedig, hogy horgolni fogom a csontokat, veséket vagy épp az érhálózatot, annak ellenére adott volt, hogy az egyetem után néhány évig fotózással és videózással foglalkoztam. A lényeg, hogy magányos műfaj legyen – meséli nevetve. – Hétéves korom óta kötök és horgolok. A nagymamámnak volt egy kis régiségeket is áruló szatócsboltja, számomra maga a csoda. Az egész gyerekkoromat ott töltöttem, bogarásztam a sok furábbnál furább holmi között, és kézimunkázni tanultam. De csak amolyan csináld magad szinten. Jóval később, az egyetemen kezdtem művészeti médiumként tekinteni a fonalaimra, és borzasztóan hálás vagyok érte a tanáraimnak, hogy itt, az Isten háta mögötti, a sokszor provinciális gondolkodású Lethbridge-ben minden eszement ötletemet támogatták. A kötött, horgolt alkotások már önmagukban interakcióra hívnak – szinte ellenállhatatlan a vágy, hogy az ember beletúrjon például a csontvázam puha beleibe.”

A neten is keringő „Samu” kétszer négy hónap alatt készült el, de előtte Shanell alaposan tanulmányozta az emberi test anatómiáját. Csontvázat bérelt a helyi orvosi egyetemtől, bújta a szakkönyveket, preparátumokat vizsgált, halottasházakba kéredzkedett be és még boncolásokon is részt vett. Ez utóbbival, saját bevallása szerint, nem sokra ment, mert a halottak nagy része élvezhetetlenül zsíros volt.

Csirke, fej nélkül

Egy valamirevaló művész nem riad meg a halottaktól, állítja, őt speciel kisgyerekkora óta foglalkoztatja a halál misztériuma. Tipikus temetőben töltődő ember. „Nem tudom pontosan, mikor kezdődött a vonzalmam a halál és a borzongás iránt. Emlékszem, eleinte féltem és sokáig anyámat hibáztattam, amiért ennyire vonz a halál. Kicsi voltam, amikor tanyára költöztünk, anyámék állattartással foglalkoztak, és bizony nekünk, gyerekeknek is számtalanszor végig kellett néznünk, ahogy levágják őket és a kínok kínját átélve meghalnak. Egyszer segédkeztem is 100 csirke levágásában. Ott aztán van vérfürdő. Fröcsög mindenfelé, röpködnek a fejek – tudta, hogy a szárnyasok, miután levágjuk a fejüket, még egy pár másodpercig élnek, mozognak, továbbfutnak? – kérdezi elmerengve. – Szürreális élmény. Talán a félelmemet leküzdendő fordultam a halál dolgai felé, azt képzelem, hogy ha minél jobban meg-, illetve kiismerem, kevésbé lesz riasztó.

A horrorfilmeket is ezért szeretem, most már nem borzongok rajtuk, inkább arra szeretek rácsodálkozni, mennyire nincs távol egy-egy ilyen film a valóságtól. Pontosabban, hogy mindegyiknek van némi valóságtartalma. Nem kaptam vallásos nevelést – sőt, mivel gyerekkoromban errefelé felütötte a fejét néhány sátánista mozgalom, anyám úgy próbált küzdeni még a híre ellen is, hogy demisztifikálta a rosszat. Csak hát ekképpen a jót is.”

Horrorba hurkolva

Rémálom az Elm utcában, Péntek 13, Stephen King regényei, Az, A ragyogás – a filmek és könyvek, melyek Shanell művészi pályáját, no meg a rettegés fokát meghatározták. „A képzőművészek közül is azokat szeretem, akik az emberi lét ösztönszférákat kapargató arcait mutatják meg, Goyát, Boscht, Francis Bacont vagy Edvard Munchot – meséli. – Azt hiszem, az életben tényleg csak a szerveink rózsaszínek, ha még nem tettük tönkre őket. Számomra sokkal reálisabb a felszín alatt munkáló, sokszor a kontroll miatt teret nem kapó, de valahol mindenkiben ott lévő érzések, késztetések ábrázolása, mint a minden rendben van, minden nagyon szép éltetése. Az a jó a művészetben, hogy felelősség nélkül lehet mindezt megmutatni.”

A Vadászaton című munkája olyan kötött szörnyeket mutat be, akik a klasszikus műtermi fotókon pózoló családok mintájára feszítenek a kamera előtt, csak épp késsel a kezükben, büszkén vállalva: ők bizony öltek, ölnek, és ha minden jól megy, ölni is fognak. „Még mielőtt bárki félreértené, nem a saját vágyaimat vagy elfojtásaimat kézimunkázom horrorba.

Számomra a terápia maga a magányosan alkotás folyamata. Inkább valami olyasmit szeretnék megmutatni, ami az élet lefátyolozott, sokszor tabuként kezelt, de a legtöbbünket – kit kevésbé, kit jobban – érintő, valódi része. A Vadászaton zsákmányszerzőinek arcán pont ugyanaz a hév tükröződik, ami elkapja az embert egy vágóhídon. Vagy amikor 100 csirkének kell elvágni egymás után a nyakát. Az nem megy puszta hidegvérrel. Ott valami elszabadul. Azt gondolom, hogy a textil, a fonalak és maga a kézimunka műfaja az egyik legalkalmasabb médium arra, hogy az élet fájó, olykor őrületbe hajló, elnyomott, elfojtott oldalát a lehető legkíméletesebben, a legkevesebb irtózattal mutassa meg. Közel hoz, hiszen az elkészült alkotásokat meg akarjuk érinteni, beléjük akarunk túrni. Ha pedig valamit közel engedünk, az rengeteget veszít a félelmetességéből.”