"Milyen színű az agyvelő?" - horgolt csontváz és horgolt belsőségek

Publikálás dátuma
2019.02.09. 16:50

Időnként feltűnik az interneten egy horgolt csontváz, benne akkurátusan elkészített fonalszervekkel. Többnyire dizájnoldalak kapják fel a kanadai iparművész, Shanell Papp 2013-as munkáját, ami aztán valahogy mindig terjedni kezd.
A fonalcsontvázról készített fotók helyrajzilag egy Calgarytól délre eső kanadai kisvárosból, Lethbridge-ből indulnak évről évre világhódító útjukra. Alkotójuk, a gyanúsan magyar vezetéknevű Shanell Papp tud ugyan a család magyar gyökereiről, de mivel az echte kanadai édesanyja és nagymamája nevelte fel őt és három testvérét, az apai ággal nem foglalkozik. Édesapja már kanadaiként született, de például arról, hogy beszélt-e magyarul, Shanellnak már csak sejtései vannak. Ő mindenesetre már egy szót sem tud, sőt mindig rácsodálkozik, ha kontinensekkel odébbról valaki a magyar származását firtatja. Mint ahogy az is rendre meglepi, hol és milyen oldalakon bukkannak fel akár évekkel ezelőtt készített alkotásai. „Sportot űzök belőle, hogy mindennap beírom magam a Google-ba és rákeresek a legfrissebb találatokra. Bámulatos, hogy az egyik nap Franciaországban bukkanok fel, másnap már valamelyik arab országban járok, a következőn Kínában vagy épp Magyarországon. Akkor is, ha épp nincs aktualitásom. Nem vagyok klasszikus értelemben vett nemzetközi művész, szeretek eltemetkezni és magamban dolgozni a szülővárosomban, az egyetemet is ott végeztem, utazni sem nagyon utazok, mégis egyre többen ismernek. A minap azt írta egy barátom, hogy én vagyok a leghíresebb ismerőse. Ez azért vicces, mert tényleg ritkán mozdulok ki országhatáron kívülre.” 
Shanell Papp

Készül a vese: egy sima, egy fordított

Azt mondja, amikor emberi csontváz- és belsőséghorgolásra adta a fejét, semmi egyéb nem motiválta, mint hogy megismerje az emberi testet, így a sajátját is. „Mindig is érdekelt, mi van a bőr alatt, a láthatatlan szférákban. Milyen színű az agyvelő, hogy tekeredik a bélrendszer és mennyire üdítően rózsaszín tud lenni egy-egy jó állapotban lévő szervünk. Az pedig, hogy horgolni fogom a csontokat, veséket vagy épp az érhálózatot, annak ellenére adott volt, hogy az egyetem után néhány évig fotózással és videózással foglalkoztam. A lényeg, hogy magányos műfaj legyen – meséli nevetve. – Hétéves korom óta kötök és horgolok. A nagymamámnak volt egy kis régiségeket is áruló szatócsboltja, számomra maga a csoda. Az egész gyerekkoromat ott töltöttem, bogarásztam a sok furábbnál furább holmi között, és kézimunkázni tanultam. De csak amolyan csináld magad szinten. Jóval később, az egyetemen kezdtem művészeti médiumként tekinteni a fonalaimra, és borzasztóan hálás vagyok érte a tanáraimnak, hogy itt, az Isten háta mögötti, a sokszor provinciális gondolkodású Lethbridge-ben minden eszement ötletemet támogatták. A kötött, horgolt alkotások már önmagukban interakcióra hívnak – szinte ellenállhatatlan a vágy, hogy az ember beletúrjon például a csontvázam puha beleibe.” A neten is keringő „Samu” kétszer négy hónap alatt készült el, de előtte Shanell alaposan tanulmányozta az emberi test anatómiáját. Csontvázat bérelt a helyi orvosi egyetemtől, bújta a szakkönyveket, preparátumokat vizsgált, halottasházakba kéredzkedett be és még boncolásokon is részt vett. Ez utóbbival, saját bevallása szerint, nem sokra ment, mert a halottak nagy része élvezhetetlenül zsíros volt.

Csirke, fej nélkül

Egy valamirevaló művész nem riad meg a halottaktól, állítja, őt speciel kisgyerekkora óta foglalkoztatja a halál misztériuma. Tipikus temetőben töltődő ember. „Nem tudom pontosan, mikor kezdődött a vonzalmam a halál és a borzongás iránt. Emlékszem, eleinte féltem és sokáig anyámat hibáztattam, amiért ennyire vonz a halál. Kicsi voltam, amikor tanyára költöztünk, anyámék állattartással foglalkoztak, és bizony nekünk, gyerekeknek is számtalanszor végig kellett néznünk, ahogy levágják őket és a kínok kínját átélve meghalnak. Egyszer segédkeztem is 100 csirke levágásában. Ott aztán van vérfürdő. Fröcsög mindenfelé, röpködnek a fejek – tudta, hogy a szárnyasok, miután levágjuk a fejüket, még egy pár másodpercig élnek, mozognak, továbbfutnak? – kérdezi elmerengve. – Szürreális élmény. Talán a félelmemet leküzdendő fordultam a halál dolgai felé, azt képzelem, hogy ha minél jobban meg-, illetve kiismerem, kevésbé lesz riasztó. A horrorfilmeket is ezért szeretem, most már nem borzongok rajtuk, inkább arra szeretek rácsodálkozni, mennyire nincs távol egy-egy ilyen film a valóságtól. Pontosabban, hogy mindegyiknek van némi valóságtartalma. Nem kaptam vallásos nevelést – sőt, mivel gyerekkoromban errefelé felütötte a fejét néhány sátánista mozgalom, anyám úgy próbált küzdeni még a híre ellen is, hogy demisztifikálta a rosszat. Csak hát ekképpen a jót is.” 

Horrorba hurkolva

Rémálom az Elm utcában, Péntek 13, Stephen King regényei, Az, A ragyogás – a filmek és könyvek, melyek Shanell művészi pályáját, no meg a rettegés fokát meghatározták. „A képzőművészek közül is azokat szeretem, akik az emberi lét ösztönszférákat kapargató arcait mutatják meg, Goyát, Boscht, Francis Bacont vagy Edvard Munchot – meséli. – Azt hiszem, az életben tényleg csak a szerveink rózsaszínek, ha még nem tettük tönkre őket. Számomra sokkal reálisabb a felszín alatt munkáló, sokszor a kontroll miatt teret nem kapó, de valahol mindenkiben ott lévő érzések, késztetések ábrázolása, mint a minden rendben van, minden nagyon szép éltetése. Az a jó a művészetben, hogy felelősség nélkül lehet mindezt megmutatni.” A Vadászaton című munkája olyan kötött szörnyeket mutat be, akik a klasszikus műtermi fotókon pózoló családok mintájára feszítenek a kamera előtt, csak épp késsel a kezükben, büszkén vállalva: ők bizony öltek, ölnek, és ha minden jól megy, ölni is fognak. „Még mielőtt bárki félreértené, nem a saját vágyaimat vagy elfojtásaimat kézimunkázom horrorba. Számomra a terápia maga a magányosan alkotás folyamata. Inkább valami olyasmit szeretnék megmutatni, ami az élet lefátyolozott, sokszor tabuként kezelt, de a legtöbbünket – kit kevésbé, kit jobban – érintő, valódi része. A Vadászaton zsákmányszerzőinek arcán pont ugyanaz a hév tükröződik, ami elkapja az embert egy vágóhídon. Vagy amikor 100 csirkének kell elvágni egymás után a nyakát. Az nem megy puszta hidegvérrel. Ott valami elszabadul. Azt gondolom, hogy a textil, a fonalak és maga a kézimunka műfaja az egyik legalkalmasabb médium arra, hogy az élet fájó, olykor őrületbe hajló, elnyomott, elfojtott oldalát a lehető legkíméletesebben, a legkevesebb irtózattal mutassa meg. Közel hoz, hiszen az elkészült alkotásokat meg akarjuk érinteni, beléjük akarunk túrni. Ha pedig valamit közel engedünk, az rengeteget veszít a félelmetességéből.”

Shanell Papp

Félig-meddig magyar származású, kanadai képzőművész. Alberta állam negyedik legnagyobb városában, Lethbridge-ben él születése óta. Ha valaki a horgolt horrorisztikus művei láttán megkérdőjelezné elmeállapotát és perifériaművésznek gondolná, ki kell, hogy ábrándítsuk. Shanell nem puszta művész, hanem a helyi egyetem elismert oktatója, népszerű kurátor, és a város arculatának egyik legmeghatározóbb formálója. Amikor épp nem horgol vagy köt, akkor rajzol, köztéri dizájnmunkákat vállal, képregényeket készít, és azt kutatja a neten, „merre járnak” önálló virtuális életre kelt alkotásai.

Szerző
Témák
művészet horror

Magyar nap a pszichiátrián

Publikálás dátuma
2019.02.09. 15:10
A kép illusztráció. Fotó: Vajda József
Keresztes Zoltán pszichiáter rendelőjében megszaporodtak a politikus tartalmak. A Díványra, magyar! előadáson erről, és a kormányt dicsőítő tömegek lelkiállapotáról, a diktatúra túlélésének a technikáiról is beszélt.
„Megőrizni az autonómiát. Nem félni, nem bepucsítani. És nem próbálni egyetlen Fidesz-hívőt sem meggyőzni: nem fog sikerülni.” Hát ennyi lenne Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoanalitikus, az est előadójának válasza. Így kell túlélni a liberális gondolkodást felszámoló diktatúrákat úgy, hogy valamit megőrizzünk önmagunkból. Hallom én az ország pszichoanalitikai diagnózisára írt receptet, de nem értem. Már hogy ne félnénk?! Ha erre a frusztrált őrületre rámegy még tizenkét év, akkor egy újabb emberöltő sínyli meg az unortodox országlást. Már hogy lehetne feladni a meggyőzés esélyét?! Hárommillió ember nem hihet abban, hogy autópályán haladunk a Maseratival, miközben élesen látjuk, hogy csak egy tuningolt kocka-Ladánk van, és az a nagy valami előttünk nem a dicső célkapu, hanem brutális betonfal.

Nemzethasítás

Találó nevet kapott a pszichológiai keresztségben az az önvédő reflex, amivel az ember a legádázabb sanyarúság közben is megmagyarázza, hogy neki tulajdonképpen sose volt még jobb. Mocsárban gázol ugyan szügyig, de képes lelkendezni, hogy be szépen süti a fejét a nap. Elmegy ugyan több milliárd a korrupcióra, felbecsülhetetlen a kára az európai renomé romlásának, de legalább nincs migránsterror és halálsikoly, leszámítva a mellényzsebmédia perverz riogatását. Ez a hasítás. A magyarázat arra, miért csak a jót látja, de a hibát soha sem Orbán Viktor rendszeréből egy nagy és lelkes tömeg. Negyvenketten ülünk a szobaeseményen, mi, válaszra éhes magyarok. A szabadság kis köreiből (Bibó) a kicsit egészen komolyan vettük. Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoanalitikust beszél arról, mi történik az országunkkal-világunkkal. Tényleg két jómadár, Finkelstein és Birnbaum (FB1G) tette ezt velünk, vagyis velük? Hogy lehet, hogy harminc évvel a diktatúra bevégeztével azok a szabadság hóhérai, akik kikiáltották a köztársaságot anno domini 1989? Hogy lehet egy öreg filantróp spekuláns a magyarázat minden búra-bánatra? Miért nem kéri ki magának a nép, hogy évi 90 milliárd forintért gyökérlábú protozoának (egysejtű véglény) nézi a közmédia? Nyolc év lejtmenet (vagy szabadesés?) után sok a kérdés. De a kétségbeesés sem kevés, hiszen a világ en bloc látszik megőrülni. Mint egy rossz álomban, amerikai elnök lehet a demagóg populista pozőr, ugyanez a demagóg populizmus darabolja szét Európát a Brexit-flexszel és menekülők tengerbe fúlását helyeslő keresztény tömegekkel, és egy kormánnyal, amely az alaptörvény asztalától az üldözött keresztények államtitkárságáig rajzolta meg közelmúltunk nyomorult groteszkjét.

Van zsákodban korrupció

„Az elmúlt 2-3 évben látványosan megjelent a pszichiátriai rendelésre járók témái között a politika. Ezt a tényt én nagyon riasztó jelnek látom.” Innen indulunk Keresztes Zoltánnal, (aki nem vállal politikusokat), és aki a ’90-es években a Lipót rezidenseként a XV. kerületi leánynevelde pengenyelő fiataljain edződött, és aki ki másnál kezdhetné, mint Sigmund Freud eseteinél. És egy másik pszichoanalitikusnál, aki szerint a modern világ népességének 25 százaléka érintett valamiféle személyiségzavarban. Statisztikailag minden családban van egy problémás eset. Az egyik magyarázatot a kötődéselmélet adja meg. A kötődés gyermekkorban alakul ki nagyjából fél és nyolcéves kor között, és egy szerető, biztonságot nyújtó családot és ugyanilyen anyát feltételez: a kötődés az anyához a legerősebb. Minél több, a lelkiállapotával kapcsolatos pontos tükrözést kap egy gyerek, annál boldogabb és annál egységesebb a személyiségfejlődése. Egy kis mentális hátizsákot kap tehát mindenki, és ha ezt a működő család jól megrakja, ha a gyerek biztonságosan kötődik, akkor – hogy a pszichiáter hasonlatát tovább vigyük –, ezek a kis hamuba sült pogácsák mindenhová elkísérik. Nem kell megenni, elég a zsebbe nyúlni, és megtapogatni őket. Minél kisebb és üresebb a mentális hátizsák, annál inkább sodorható és manipulálható az ember, és annál válik a saját identitásával hadilábon álló személyiséggé. A fájdalmas törődetlenség mellett még az értelmes, tehetséges emberek is labilis identitásúak lesznek, alacsony frusztráció- és szorongástűrő kapacitással. „Ha kiszámítható, szeretetet és biztonságot adó interakciók veszik körül a gyereket, akkor kicsi az esélye annak, hogy felnőttkorban korrumpálhatóvá (corruptibility) válik” – mondja a pszichiáter. De ez a korrumpálhatóság nem feltétlenül a pénz elfogadását jelenti jogosulatlan előnyökért, hanem bármilyen torz értékközösséggel azonosulást. Az labilis és nem autonóm egyén tud elvtelenné válni, így lesz sodorható, érdekvezérelt és rövid távú életstratégiákon dolgozó. Vajon az agyondolgozott (és túlóratörvénnyel terhelt), ráadásul tartalékkal sem rendelkező családok mennyire képesek tartalmas hátizsákot készíteni? Bizonytalanság van bőven: az elit növekvő jóléte közepette a lakosság nagyobb részének a jövedelme nem éri él az átlagbér szintjét. A pszichiáter szerint a közérzet alakulásában a fentiekben leírt, hiányzó érzésekkel és hiányzó egymás felé fordulásokkal terhelt családi mintázatok sokat nyomnak a latban. „Minél inkább elidegenedetté válunk, és minél kevésbé találjuk meg a közösséget a másik emberrel, annál manipulálhatóbbak leszünk. Annál nagyobb kitettséget jelent ez nekünk, és a hatalom annál inkább használhatja arra ezt a populációt, amire csak akarja. A bizonytalan állapotban kevés kell ahhoz, hogy a rossz belső élményeket, ami sok szenvedést okoz, elő tudjam szedni valakiből. Pártunk és kormányunk, és Finkelstein is nagy ívben szart erre, amit végtelenül felháborítónak tartok” – fakad ki Keresztes Zoltán.

Mieink és tieitek

A személyiség fent említett korrumpálhatósága azt is jelenti, hogy az ember biztonságos közeghez akar kötődni. „Mindegy, hogy ez a közeg mennyire demagóg, mert nem ez számít, hanem az a szubjektív élmény, hogy ahová tartozom, azok a mieink. Ti meg loptok. Ez nincs messze attól, hogy én mondjam meg, ki a zsidó. Mert azt majd én eldöntöm” – magyarázza Keresztes Zoltán. Ez is a hasítás mechanizmusa. Az énvédő manőveré, ami már a gyerek fejlődő pszichológiai énjét is egyensúlyban tartja, és mentesíti attól, hogy a számára kezelhetetlen mennyiségű feszültséggel és belső konfliktussal szembe kelljen néznie. A bizonytalanság, a valahová tartoznia akarás elkezdett társadalmi jelenséggé válni. Ez az, amivel a Finkelstein-effektusban utazók úgy élnek vissza, ahogy akarnak. Az éretlen énvédő mechanizmusok könnyű mozgósítása a szavazótábor gyűjtésére is alkalmassá válik, ellenségképpel, nyomás alatt tartással. „Cár atyuskánk megvéd minket a veszedelmes migránsoktól. Demagóg maszlag, köze nincs a valósághoz, de működik” – mondja a pszichiáter. Minél inkább bizonytalanok vagyunk, ez annál inkább jelent olyan autonómiavesztést, amiben minket használni és valamilyen cél érdekében mozgósítani lehet. Annál inkább jelennek meg előttünk hangzatos ígéretek, aminek a zászlója alá oda tudunk állni. Az az űr, ami a saját identitásunk helyén van, megtölthetővé válik. Egyetlen dolog segít, idézi egy szociológus barátját a pszichiáter: a türelem. Ki kell várni. Ezekkel az erőkkel nem lehet szembe menni. A személyiségben megjelenő bizonytalanságban mindig lesz egy olyan pont, ahol ugrik egyet a tű a lemezen. Mint a bigott hívőknél, ahol egy idő után nem lehet tovább érvelni, mert „meg van írva”. „A bizonytalanságokat az olyan kapaszkodókkal, napközis álláspontokkal, mint a pártállás, az összetartozás, viszonylag egyensúlyban tudják tartani a felnőttnek látszó tárgyak. Ez szokott sikerülni. Ezek a sikerek pedig elvezetnek ahhoz, hogy a hasítások társadalmi szintűvé tudnak válni. Az összességében integrálatlan ember, aki nem tud szembe nézni a benne lévő, számára nehezen elfogadhatóval is, nagyon hamar a hasításhoz fog nyúlni. »Valaki hozzánk tartozik, valaki nem. Milyen hülyén gondolkodsz!«. Ez az ember nem lesz reflektív, nem gondolkodik el a másik álláspontján, hanem rögtön azt mondja: velem semmi baj, azzal van baj, aki engem rossznak lát, mert ilyenek a fekák, a cigányok, a kék szeműek, a görbelábúak. A hasítás és az odavetített ellenségesség elementáris és hatékony” – értékel a pszichiáter. 

Ránézek a Soros-plakátra

A kognitív tudati kapacitások hosszú távú stabilitása, hogy ne legyünk elvtelenek semmilyen szinten, a jól narrálható identitással függ össze. Tudom, ki vagyok, és ezt el is tudom mesélni. Ha az ember ily módon jóban van saját magával, és a mentális hátizsákja sem üres, akkor kialakul egy olyan értékrendje, nézetrendszere, amiben nincsenek indulatok. Mert megtanulja, hogy „nem én vagyok az a dolog”. Nem vagyok vele egy. Nem vagyok kiszolgáltatottja. Vannak érveim mellette és ellene. Erről beszél a pszichiáter, amikor arról kérdezik, miként lehet ellenpontozni az elvakult embereket, tömegeket. A kulcs az individualizáció. Merjünk önállóak lenni, tudjuk azt mondani: nincs igazad. „Ránézek egy Soros-plakátra, és azt mondom: hülyeség. De nem kell erről meggyőzni senkit. A frontális megoldások nem vezetnek sehová, egy százalék alatt van a hatékonyságuk. Akiknek a lelki működéseit meghatározza a hasítás, ők csak dichotómiákban, kettősségekben tudnak gondolkodni. Vagy ez, vagy az. Nincs átmenet. Ezért nem érdemes kognitív csatározásokba belemenni, mert nem lehet belőle jól kijönni. A jó nem a meggyőzés sikere lenne, hanem az, hogy a közérzetünk ne legyen sokkal szarabb. Nem kell magunkban kárt tenni” – tanácsolja a pszichiáter. Csak az hozhat sikert, ha a hívő magától ütközik a valósággal, ő mondja ki a saját ambivalens érzését, kételyét. Ismerős kérdés, egy újabb a negyvenkettektől: „Ezt a regnáló hatalmat csak egy ugyanilyen regnáló hatalom tudja leváltani?” Keresztes szerint igen. Ez a hatalom minket tükröz. A mi megvezethető gondolkodásunkat. És amíg nem változunk, addig a hatalom minősége sem változik. Hát: nincs az a pszichiátriai szakrendelés, ahol az első ülés sikeres. De erről nem fogok meggyőzni senkit.
Szerző

Ideget ért a politika és agyonfrusztrál - friss felmérés a társadalmi pszichéről

Publikálás dátuma
2019.02.09. 10:34

Fotó: Szűcs Édua
Egyre szaporodnak a hírek, amelyek megállóban hagyott, buszról vagy vonatról leparancsolt utasokról szólnak. Ennyire frusztráltak volnának a sofőrök és a kalauzok? Vagy az egész ország? Mi mindannyian? És miért?
A napokban összeverekedett egy buszmegállóban parkoló taxisofőr és egy BKV-s buszvezető. A buszsofőr rádudált a szabálytalanul álló taxisra, majd mindketten kiszálltak a járművükből. A taxis ütött először, a buszvezetőnek leesett a szemüvege. A derék buszos ezután lekevert egy pofont a személyszállító kisiparosnak, majd visszaült a buszra. Hétköznapi, már-már figyelemre sem méltó eset a fővárosban. Készült egy videó is, ezen látszik, hogy az utasokat sem rázta meg túlzottan a csetepaté. A történet látszólag illeszkedik az elmúlt hetek eseményei közé (lásd buszról leparancsolt kamaszfiú és vonatról leordított idős asszony), ám a Pulzus Visszhang számára készített felmérése szerint a hiba nem a buszsofőrökben és kalauzokban van. A megkérdezettek többsége (54,6 százalék) még nem tapasztalt hasonlót buszon, villamoson, vonaton, és mindössze 40 százalékuk állítja, hogy vele már megtörtént, vagy tanúja volt hasonló esetnek. Sőt. A válaszadók csaknem 40 százaléka szerint nagyjából ugyanannyi, vagy kevesebb a konfliktus a járműveken, mint korábban volt. Igaz, 41,3 százalék mondja, hogy tapasztalatai szerint gyarapodnak az ilyen esetek. A kérdés tehát az, hogy ha nem a buszon, akkor hol tapintható ki leginkább a feszültség? A felmérésben részvevők szerint főleg az egészségügyben és némiképpen a hivatalokban. A frusztráció oka pedig egyértelműen a politika. Pontosabban: a kormány politikája. A válaszadók csaknem 45 százaléka állítja, hogy emiatt nő a feszültség az emberekben (az ellenzéket csak 5,6 százalékuk hibáztatja). Igaz, több mint 28 százalék személyes okokra vezeti vissza a frusztráció növekedését. 

A tudatlanság frusztrációja

Az emberek a világon mindenhol frusztráltak – kisebb vagy nagyobb mértékben. A félelem a jövőtől, a munkahely elvesztésétől, az öregedéstől, a gyermekek egészségének romlásától nem magyar jelenség. A különbség legfeljebb a számokban van. És az okokban. Abban, hogy a Pulzus által megkérdezettek nagy százaléka a kormány politikáját teszi felelőssé a frusztráció növekedéséért valószínűsíthető, hogy a kormány valamit jól csinál. A félelemre építeni – vagy a félelmet építeni – tudniillik növeli a frusztrációt, ezzel együtt a függést a biztonságot adó hatalomhoz (lásd alábbi írásunkat). Vad, féktelen migránsok áradata (akik majd elveszik a munkánkat és leigázzák a kultúránkat), beilleszkedni képtelen kisebbségiek mind növelik a bizonytalanságot, ezzel együtt az emberek frusztrációját. Egyáltalán nem meglepő, de a kutatók szerint minél kevésbé vagyunk felkészülve a minket körülvevő világ kihívásaira, annál frusztráltabbak vagyunk. Nahalka István oktatáskutató egy két évvel ezelőtti interjúban arra figyelmeztetett, hogy a 15 éves tanulók brutálisan romló teljesítménye szövegértésben, matematikában és természettudományokban hosszú távon munkanélküliséghez, az pedig életszínvonal-romláshoz vezet. „A gazdasági visszaesés hatására a közhangulat drámaian romlani fog – állítja a kutató – Az akkorra felnőtté váló diákok egyszerűen nem fogják érteni a körülöttük lévő világot, sokan nem tudnak majd boldogulni akár egy egyszerű hivatali ügyintézéssel sem. Ettől idegesebb, frusztráltabb lesz az emberek többsége, és kevésbé akar majd kitörni ebből az állapotból például tanulással, vállalkozással.” 

A valóság frusztrációja

Pál Ferenc, közismertebb nevén Pálferi katolikus pap, mentálhigiénés szakember szerint a konfliktusok természetesek, kikerülhetetlenek és jók, mert azt mutatják, hogy több érték is jelen van egy kapcsolatban, családban, közösségben. Úgy véli, az ember egyéni frusztrációjának egyik legalapvetőbb oka, hogy nem fogadjuk el: az életnek nemcsak demokratikus, hanem hierarchikus jellege is van. Vagyis ahhoz, hogy hatékonyan és belső harmóniában tudjunk működni, döntéseket hozni és még eredményesnek is lenni, szükség van prioritásokra. A prioritások megfelelő meghatározása pedig a valósághoz fűződő viszonyunkon múlik. Egy amerikai terapeuta arra a kérdésre, hogy van-e hasonlóság az összes kliensében, bármilyen témával is keresték fel, azt válaszolta, hogy egy biztosan: a problémás viszony a realitáshoz. Manapság összekeveredik a szubjektív realitás az objektívvel és az egyetemessel. A frusztráció másik fontos eleme az állandó elégedetlenség, az elköteleződés nehézsége, illetve hogy a bizonytalanságaink ellenére gyorsan hozunk döntéseket. Főleg az Y-generációtól jellemző a fiatalokra, hogy értékesebbnek tartanak egy gyors, többé-kevésbé jó döntést, mint egy hosszabb idő alatt megszülető igazán jót. Ahol viszont nincsenek jól megalapozott, körültekintő döntések, ott nehéz egy-egy álláspont mellett elköteleződni és kitartani, tehát fokozódik a bizonytalanság. Pálferi azt állítja, hogy gyakran egész egyszerűen nem vesszük figyelembe az objektív vagy az egyetemes realitásokat, amikor döntéseket hozunk, és ez egy csomó problémát okoz. Ha a konfliktusaink elmélyülnek, az krízisekhez vezethet. Számtalan apró és nagyobb krízis van az életünkben, amelyek a valósághoz való torz viszonyunk miatt megoldatlanok maradnak. Ha megismerjük a krízisek természetét, és megtanulunk eligazodni bennük, fejlődik a személyiségünk. Ha fel sem ismerjük, csak a tüneteit érezzük, és azokat próbáljuk meg szándékos vaksággal elleplezni, frusztrálódunk.

Az időhiány frusztrációja

Egy nemzetközi felmérés az időhiányt (más néven időzavart) tartja a hétköznapi stressz egyik legfőbb okának. Eszerint a magyarok negyede folytonos időzavarban szenved, míg a nyolcvanas években még honfitársainknak csupán 15 százaléka érezte úgy, hogy semmire nem jut elég ideje. Giczi Johanna, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) szakmai tanácsadója, az úgynevezett időmérleg-kutatások magyarországi szakértője szerint ma a magyar lakosság 6 százalékát frusztrálja az a tudat, hogy amit tesz, az nem elég hasznos, és a fontos dolgokra nem jut ideje.

Témák
kutatás Politika
Frissítve: 2019.02.09. 10:36