Rakéták begyújtva: újraindult az űrverseny

Milyen jó is lenne, ha a magyarok legalább annyira összefognának, mint a jelentős sportesemények idején, és legalább pár pulit a Holdra küldenének! Már azt a terepjárófajtát.

„Űrverseny van! Egy új, gyorsuló hulláma a korábbinak. Magyarországnak űrstratégiára van szüksége – mondta Ferencz Orsolya villamosmérnök-űrkutató még tavaly októberben a Magyar Tudományos Akadémián, a Magyar Asztronautikai Társaság által rendezett, űrkutatásnapi konferencián. S nem a levegőbe beszélt! Az Európai Űrügynökséggel (ESA) tárgyaló magyar delegáció vezetője novembertől már a magyar kormány űrkutatási biztosaként próbálja összefogni a hazai űrkutatási szektor tudományos, kutatási, oktatási, ipari, nemzetbiztonsági, védelmi és diplomáciai feladatait, s megteremteni a megfelelő finanszírozási garanciákat. Összhangban azzal a szervezeti változással, hogy a Magyar Űrkutatási Iroda újra főosztályként működik, ezúttal a Külgazdasági és Külügyminisztérium keretein belül.

Miközben azt hittük, az űrversenynek a hidegháborús időkkel vége szakadt, kiderült, az utóbbi időben nagyon is felpezsdült a világűr meghódítása iránti érdeklődés, és újra kiéleződött a vetélkedés az egyes államok, valamint most már a magáncégek között – aminek egyik mérföldköve a kínai űrszonda januári holdatérése volt, ami egyben egyfajta igénybejelentés is a jövőre nézve: mi már itt tartunk, itt vagyunk.

De mi okozta az újabb űrtávlatokat nyitó fellendülést?

Lendületes magánakciók

Az biztos, hogy idén hatalmas figyelem övezi majd az űrkutatást és -tudományt az amerikai holdraszállás (1969. július 20.) 50. évfordulója ünneplése során. Az ünneplés azonban arra a jókora időablakra is rávilágít, amely a ’60-as évekbeli amerikai–orosz űrverseny vége és a 2000-es években újra megindult érdeklődés között nyílik. Amikor is a Hold tulajdonképpen ki lett pipálva (itt már jártunk), az állami pénzforrások elapadtak (politikai haszon híján), a média és a nagyközönség figyelme is elfordult a háttérkutatásoktól (a Naprendszer bolygóinak szondázása, a Nemzetközi Űrállomáson folyó tudományos kísérletek nem tudtak elég izgalmat generálni).

A 2000-es évek elején azonban újra „begyulladtak a rakéták”, a lanyhulás évtizedei után változás következett be. Egyfelől elkezdődött a „világűr demokratizálódása”: a CubeSat-program lehetőséget teremtett a fiatal mérnököknek, hogy saját készítésű műholdakat telepítsenek Föld körüli pályára, így valódi feladatokkal tesztelhették a tudásukat, minimális befektetésből. (Ilyen 10×10×10 centiméteres kockafejlesztés volt a magyar Masat–1 adatgyűjtő nanoszatelit is, mely 2015 januárjában, 1061 napi keringés után tért vissza a légkörbe.) Másfelől a korábbi állami vállalatok mellett megjelentek az űrmagáncégek: Elon Musk SpaceX-e, az Amazon-tulajdonos, milliárdos Jeff Bezos Blue Originje és Richard Branson Virgin Galaticja – nem kevés gazdasági hasznot remélve. Harmadrészt a feltörekvő országok, nemzeti presztízstől hajtva, szintén újabb és újabb high-tech fejlesztésekkel próbálkoztak (lásd Japán). Negyedrészt a multik is kiengedték a versenyszellemet a palackból, nem kevés marketingnyereségben (is) reménykedve, hogy a magántőkét bevonják az űrfejlesztésekbe. (Ilyen versenyen, a Google Lunar XPRIZE-on indult 2010-ben a magyar Puli terepjáró is.)

Feltehetjük persze a kérdést: mekkora az a haszon, ami végül is az ég felé vonta az üzletemberek figyelmét, amiért már érdemes volt mélyen a bukszájukba nyúlniuk?

Szélesedő űrpiac

„A Föld körül keringő műholdak gyártása, elindítása, üzemeltetése, az általuk összegyűjtött adatok hasznosítása most körülbelül 330 milliárd dolláros piac” – segít a tájolásban Pacher Tibor elméleti fizikus. A Puli Space Technologies Kft. alapítója és vezetője ehhez hozzáteszi: a telekommunikációs műholdak üzemeltetői ma már jelentős részben magáncégek, de a Föld-megfigyelő, időjárás-előrejelző, katasztrófavédelemben (árvizek, hurrikánok előjelzése), mezőgazdaságitermény-becslésekben segítő, úgynevezett orbitális gazdasági szegmens szereplői is ebből a körből kerülnek ki. A befektetéseik pedig busás hasznot hajtanak. Példaként a Spire nevű, 2013-as alapítású, közösségi finanszírozásból elindított céget említi, akik annak idején két kis műholddal indítottak, ma pedig már 70 adatai alapján szolgáltatnak időjárás-előrejelzést és hajózási útvonal-feltérképezést (hullámmagasság, halrajok, áramlatok).

És akkor még nem is beszéltünk a most születő iparágakról: mind a Virgin Galactic, mind a Blue Origin hamarosan előáll az űrturizmus-szolgáltatásával. A csoportos szuborbitális repülésekhez persze 2-300 ezer dollárt kell a zsebünkből előhalászni, ám mindez már csak töredéke a korábbi 20-30 milliós, űrállomásra utazós lehetőségnek, s komoly piacra számítanak az 5-10 perces űrugrásokra-súlytalansági állapotra vágyók körében. De hasonló, az orbitális gazdaságon túlmutató (piaci) tervek vannak az időközben a Föld körül felhalmozódott űrszemét eltakarítására, a végtelen energia- és nyersanyagforrás kiaknázására, felhasználására is. S ezzel vissza is tértünk a Hold újbóli-újkori „felfedezéséhez”: ez van a legközelebb, és itt lehet tesztelni a technológiákat a további, távolabbi utakhoz. A startpisztoly eldördült: a kisebb országok részvétele a Hold bevételében megtérülőnek látszik, tényleges bevételt jelenthet.

Magyarok az űrben

Hogy lát-e ebben üzletet és nemzeti presztízsnövelő lehetőséget a magyar kormány? Pacher Tibor szerint az űrbiztosi poszt létrehozása erre mutat, és üdvözlendő. A korábbi években a magyar állam évente összesen 2 milliárd forintot költött az űrtevékenységre – ez pedig nem volt más, mint az ESA-tagdíj befizetése. És bár az ESA földrajzi alapon visszaosztja a projektjeiben a pénzt, Magyarország nem tudta ezeket visszanyerni, mert az ipari cégek és a kutatóhelyek hiánya miatt nem volt hova utalni ezeket.

A fizikus szerint éppen ezért az irány jó, de volna hol erősíteni a magyar jelenléten (s itt nyilván nem rakéta- és holdraszálló egységek építésére gondol). Pacher Tibor egy Magyar Űrügynökség felállítását és a magyar űrkutatást lehetővé tevő államilag garantált finanszírozási alap (Magyar Űrgazdasági Alap) létrehozását szorgalmazza. Utóbbi erősen számítana a magáncégek és -tőke bevonására. Mindamellett ebből az alapból lehetne erősíteni egy koherens hazai űrmérnökképzés bevezetését.

A politikai-gazdasági lépések megtételéhez jelentős társadalmi felhajtóerő is szükségessé válik, hogy katalizátora legyen a nemzeti űrügynökség megvalósulásának. Ezt pedig – jegyzi meg Pacher Tibor – mindenekelőtt a tudomány emberei társadalmi megbecsülésének javításával lehetne elérni. Tehát a tudományos-marketing kommunikáció bevetése dupla hasznot hajtana e téren. Hiszen a fiatalok ennek hiányában messze elkerülik a tudományos, így az űrmérnöki pályát is.

A nagyközönség megnyerése érdekében pedig érdemes rávilágítani akár olyan mindennapi használatban lévő eszközökre, mint amilyen például az okostelefon. Ha annak idején Max Planck enged a többségi véleménynek, s nem foglalkozik az úgynevezett feketetest-sugárzás mibenlétével, nem egyesíti a newtoni foton- és a maxwelli elektromoshullám-elméletet kvantumelméletként, akkor nem pötyöghetnénk ma a készülékünkön. „Az alapkutatások idején még senki nem sejti, mi jöhet létre idővel a vizsgálatokból, de az a tapasztalat, hogy ha nem is azonnal, de hihetetlen mértékű a megtérülési ráta – érvel a szakember. – Még ha ma sci-finek is tűnik az emberiség több-bolygós fajjá válása, a holdbázis építése vagy a Mars lakhatóvá tétele, nagyon is fontos kérdés – éppen a földi élet szempontjából.”