"Az akadémiai kutatóhálózat egy stadion árának töredékéből működik"

Publikálás dátuma
2019.02.10. 09:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Strukturális átalakításnak álcázott szétdarabolás és új finanszírozási rendszernek nevezett kivéreztetés fenyegeti a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézet-hálózatát. Pálffy Gézával, a Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk, aki szerint az okozott károk már most beláthatatlanok.
Az Akadémiai Dolgozók Fóruma elutasítja a Palkovics-modellnek nevezett új rendszert, amelyben nincs alapfinanszírozás, vagyis kizárólag pályázati alapon kaphatnák meg a működésükhöz szükséges pénzt az MTA kutatóintézetei. Hogyan érinti az ön által vezetett Szent Korona Kutatócsoportot mindez? A kutatások gyakorlatilag leálltak, már egy hónap után hatalmasak a veszteségek. Nem költhetünk dologi kiadásokra, vagyis nem mehetünk konferenciára, nem hívhatunk külföldi vendéget, nem adhatunk ki könyvet, nem vehetünk új szakirodalmat, de még nyomtatópapírt sem. Mindez a Szent Korona Kutatócsoport életében azt jelenti, hogy hat és fél év, 13 nyelven kiadott összesen 20 könyv és kiadvány után egyik napról a másikra nem tudunk tovább érdemben dolgozni. Ugyanez igaz azonban a 20. századi magyar zene kutatására, a zenei archívum működésére, miközben a természettudományos laborok egy része is leállt. Teljes a létbizonytalanság. Egyelőre a fizetésünket még megkapjuk, amit havonta utalványoz a minisztérium az Akadémiától elvett pénzből, ami törvényileg önmagában is súlyosan aggályos. A Szent Korona történetének kutatása pont olyan terület, amely a kormány számára is kedves, legalábbis azt gondolhatnánk. A finanszírozás átalakításának legfőbb indoka az, hogy egy minisztériumi háttéranyag szerint elégedetlenek az innováció hatékonyságával. Az ön kutatási területe hogyan illeszkedik ebbe a koordináta-rendszerbe? A Szent Korona kutatása szerintem pártpolitikától független, minden kormánynak kutyakötelessége lenne támogatni, hiszen koronánk a magyar történelem legfontosabb szimbóluma. De itt most nemcsak erről, sőt alapvetően nem erről van szó, hanem a teljes akadémiai kutatási rendszer radikális átalakításáról, amelynek sok véráldozata lesz, többek között mi is. Ezeket az alapkutatásokat nem lehet az anyagi hasznosulás, az innováció felől megközelíteni. Palkovics miniszter úr sokszor emlegeti a szellemi értékek fontosságát. A könyvek és kiadványok, amelyeket létrehoztunk, mi mások lennének, mint szellemi értékek? A Szent Koronáról készített nyolcnyelvű filmünk DVD-jét eljuttattuk az ország összes középiskolájába. Mi ez, ha nem haszon, igazi szellemi érték? Egyértelmű, hogy a bölcsészettudományoknak is van társadalmi hasznosulása, ami akár fontosabb is lehet, mint az anyagi. De a természettudományokra is igaz, hogy hosszú távon kell gondolkodni. Neumann János is évtizedekig dolgozott, mire megalkotta a számítógépet. Ez nem történhetett volna meg, ha csak a rövid távú gazdasági megtérülést nézték volna. Lehet alapfinanszírozás nélkül működtetni az MTA kutatóintézeteit? Nem, hiszen abból fizetik a rezsit, a béreinket és a működés egyéb költségeit, esetünkben például a könyvkiadást. Úgy tűnik, mintha Palkovics miniszter úr nem ismerné az Akadémia kutatóhálózatát, nem tudná, hogy vannak múzeumai, gyűjteményei, laborjai, amelyeket projektrendszerben biztosan nem lehet üzemeltetni. Persze a pályázati rendszer önmagában nem ördögtől való, eddig is így egészítettük ki a költségvetésünket, de alapfinanszírozás nélkül se nemzetközi, se magyar pályázatokon nem tudunk indulni. Hiszen akinek nincsen meglévő stabil státusza egy magyarországi intézményben, nem pályázhat sehova. Sok millió eurós kutatási pénzektől fog elesni Magyarország, ha ez az átalakítás végbemegy. Az a vád is felvetődött, hogy a kutatóintézetek rosszul gazdálkodnak a forrásokkal, és ezért van szükség a finanszírozás átalakítására. Az Állami Számvevőszék tavaly ellenőrizte a kutatóintézetek működését, és jó minősítést kaptunk, ezért sem értjük a vádakat. Ráadásul az Akadémiától elvett évi mintegy 20 milliárd forint az ország költségvetésében elenyésző összeg. A teljes magyar akadémiai kutatóhálózat egy stadion árának töredékéből működik, miközben a befektetés nagyságához képest óriásiak az eredmények. Országimázs szerepe pedig egyenesen felbecsülhetetlen. S ami fájóan igazságtalan: az akadémiai kutatóintézetek a minisztériumi háttéranyagok tanúsága szerint a tudományos teljesítmény alapján is az első helyeken állnak. Palkovics miniszter úr mégis arról beszél, hogy le vagyunk maradva a nemzetközi átlagtól. Biztosak benne, hogy az új minisztériumi pályázati rendszerben nem tudnak úgy tovább működni, ahogy eddig? Valójában nem is pályázatnak hívják, hanem támogatási igénybejelentésnek. Az egész Bölcsészettudományi Kutatóközpontnak bő három oldalban kellene összefoglalni a magyar bölcsészettudomány következő néhány éves stratégiáját. Mindössze egy hónap van a pályázásra, és az elbírálási idő is ennyi. Aki valaha pályázott komoly tudományos támogatásra, tudja, hogy ez szakmailag teljesen nevetséges. A korábbi uniós vagy magyar pályázatokon nyolcvan oldalas anyagokkal szálltunk versenybe néhány tucat millió forintért. Most néhány oldal alapján osztanak el milliárdokat, miközben azt sem tudjuk, ki fogja ezeket elbírálni. A mai tudásunk szerint jó esetben az álláshelyeink fele marad meg. A kiírás csupán múlt héten jelent meg. Honnan tudják, hogy mennyit fognak kapni? Úgy tűnik, hogy részben már előre le vannak osztva a pénzösszegek, a töredékét kapjuk vissza a tavaly törvényileg előírt pénznek. Ráadásul eredetileg azt mondták, hogy az átvilágításunk alapján fogják elbírálni a pályázatokat. Ehhez képest az elbírálás időpontja és az átvilágítás lezárása is március 31. Ez szakmai, tudománypolitikai és pályázattechnikai szempontból is elfogadhatatlan, és ebből látszik, hogy az átvilágítás valójában csak blöff volt a minisztérium részéről. Végül pedig a tőlünk elvont pénzekre olyan intézmények is pályázhatnak, amelyeknek teljes alapfinanszírozást biztosítanak (például a Veritas Történetkutató Intézet és a Magyarságkutató Intézet – a szerk.). Ez egyértelműen diszkriminatív. Az átszervezés valójában radikális költségelvonás, ami sok száz ember elbocsátásával jár, ez egyszerű matematika. Ha mindennek ellenére mégis úgy döntene az MTA elnöksége, hogy az intézetek vegyenek részt a pályázási folyamatban, a poten­ciálisan elnyerhető pénz mire lenne elég? Sok száz kutatói műhelyhez hasonlóan a mi kutatócsoportunk biztosan nem tudja folytatni a munkáját, hiszen tematikailag sincs olyan rovat a pályázatban, ahová beférnénk. Az akadémiai dolgozók így bíznak abban, hogy az MTA elnöksége február 12-én úgy dönt: nem vesz részt ebben a pályáztatási folyamatban, ami amellett, hogy súlyosan diszkriminatív, tudomány- és törvényellenes. Magyarországnak nemzeti, keresztény, konzervatív kormánya van, minden magyar ember alapvető érdeke, hogy jobban ismerjük Adyt, Kölcseyt, tovább ápoljuk Bartók és Kodály hagyományait. Az MTA kutatóintézeteiben folyik a népzene és néptánc kutatása is, ezek a műhelyek is a kivéreztetés előtt állnak. Ez példátlan károkozás. Hogy viseli, hogy 2019-ben a bölcsészettudományok fontossága mellett kell érvelni? Furcsa a helyzet, mert eközben az állam folyamatosan saját bölcsészettudományi intézeteket hoz létre, s ők továbbra is megkapják az alapfinanszírozást, miközben az MTA kutatóintézetei nem. A kormány eddig is támogathatta pluszköltségekkel a tudományt, senki nem vitatja, hogy ehhez joga van. De nem értjük, hogy ez miért jár együtt az eddig sikeresen működő akadémiai intézményrendszer felszámolásával, tönkretételével. Huszonöt éve dolgozom a Történettudományi Intézetben. Itt nincsenek bankár- vagy vállalkozófizetések, kutatócsoportom több tagja kevesebbet keres, mint egy középiskolai tanár, de mégis ezt szereti csinálni, hiszen nemzeti ügyért dolgozunk. Milyen utakat lát maga előtt egy kutató, aki feltette az életét egy témára, és egyszer csak kiderül, hogy nem támogatják többé a kutatását? Egyáltalán hol talál állást egy kutató? Óriási az elkeseredettség és a felháborodás, sok kolléga már most állást keres. Belénk a magyar adófizetők rengeteget fektettek. Most valójában kidobják a kukába ezt a befektetést. Mivel összességében 4000 kutatóról van szó, azaz egy kisebb magyar város lakosságáról, többségében esélytelenek vagyunk munkát találni. A természettudósoknál annyival jobb a helyzet, hogy nemzetközibb a szakma. Ők talán elmehetnek külföldre. Az MTA az elmúlt évtizedben azon dolgozott, hogy minél több embert csábítson haza, most mégis ismét előfordulhat, hogy Oxford, Cambridge vagy a nagy amerikai egyetemek tele lesznek fiatal elvándorló magyar kutatókkal. Lehet, hogy néhány száz embernek közülünk lesz állása Magyarországon, de ez a több ezer kutató töredéke. Sokan fognak utcára kerülni, és itt családok sorsáról van szó. Ráadásul a közvélekedéssel ellentétben az MTA kutatóhálózata nem öreg, nyugdíjhoz közelítő akadémikusok testülete, az átlagéletkor csupán 44 év. A nyilatkozatokból kitűnik: a kormány egyik baja, hogy a kutatók politikai kérdésekben nyilvánítanak véleményt. Ön szerint hol a véleménynyilvánítás határa? Mi nem politizálunk, a tudo­mányért dolgozunk, és a védelmében muszáj megszólalnunk. Mivel most az ellehetetlenítésünk, a kivéreztetésünk folyik, talán mindenki megérti, hogy a bitófa alá nem megyünk feltett kézzel. Ebben a helyzetben adják meg a kutatóknak azt a megbecsülést, hogy küzdhessünk Bartók hagyatékáért, a világhírű agykutatásunkért, azokért a tudományos és nemzeti értékekért, amikért eddig dolgoztunk. Remélem, van olyan bölcs miniszterelnöke Magyarországnak, hogy meg tudja győzni Palkovics miniszter urat arról, sok más mellett a Parlamentben elhelyezett Szent Korona kutatása is fontos.

Pálffy Géza

Történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetében tudományos tanácsadóként dolgozik, az általa vezetett kutatócsoport témája a magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona 16–19. századi históriája.

Szerző
Frissítve: 2019.02.13. 16:24

"Milyen színű az agyvelő?" - horgolt csontváz és horgolt belsőségek

Publikálás dátuma
2019.02.09. 16:50

Időnként feltűnik az interneten egy horgolt csontváz, benne akkurátusan elkészített fonalszervekkel. Többnyire dizájnoldalak kapják fel a kanadai iparművész, Shanell Papp 2013-as munkáját, ami aztán valahogy mindig terjedni kezd.
A fonalcsontvázról készített fotók helyrajzilag egy Calgarytól délre eső kanadai kisvárosból, Lethbridge-ből indulnak évről évre világhódító útjukra. Alkotójuk, a gyanúsan magyar vezetéknevű Shanell Papp tud ugyan a család magyar gyökereiről, de mivel az echte kanadai édesanyja és nagymamája nevelte fel őt és három testvérét, az apai ággal nem foglalkozik. Édesapja már kanadaiként született, de például arról, hogy beszélt-e magyarul, Shanellnak már csak sejtései vannak. Ő mindenesetre már egy szót sem tud, sőt mindig rácsodálkozik, ha kontinensekkel odébbról valaki a magyar származását firtatja. Mint ahogy az is rendre meglepi, hol és milyen oldalakon bukkannak fel akár évekkel ezelőtt készített alkotásai. „Sportot űzök belőle, hogy mindennap beírom magam a Google-ba és rákeresek a legfrissebb találatokra. Bámulatos, hogy az egyik nap Franciaországban bukkanok fel, másnap már valamelyik arab országban járok, a következőn Kínában vagy épp Magyarországon. Akkor is, ha épp nincs aktualitásom. Nem vagyok klasszikus értelemben vett nemzetközi művész, szeretek eltemetkezni és magamban dolgozni a szülővárosomban, az egyetemet is ott végeztem, utazni sem nagyon utazok, mégis egyre többen ismernek. A minap azt írta egy barátom, hogy én vagyok a leghíresebb ismerőse. Ez azért vicces, mert tényleg ritkán mozdulok ki országhatáron kívülre.” 
Shanell Papp

Készül a vese: egy sima, egy fordított

Azt mondja, amikor emberi csontváz- és belsőséghorgolásra adta a fejét, semmi egyéb nem motiválta, mint hogy megismerje az emberi testet, így a sajátját is. „Mindig is érdekelt, mi van a bőr alatt, a láthatatlan szférákban. Milyen színű az agyvelő, hogy tekeredik a bélrendszer és mennyire üdítően rózsaszín tud lenni egy-egy jó állapotban lévő szervünk. Az pedig, hogy horgolni fogom a csontokat, veséket vagy épp az érhálózatot, annak ellenére adott volt, hogy az egyetem után néhány évig fotózással és videózással foglalkoztam. A lényeg, hogy magányos műfaj legyen – meséli nevetve. – Hétéves korom óta kötök és horgolok. A nagymamámnak volt egy kis régiségeket is áruló szatócsboltja, számomra maga a csoda. Az egész gyerekkoromat ott töltöttem, bogarásztam a sok furábbnál furább holmi között, és kézimunkázni tanultam. De csak amolyan csináld magad szinten. Jóval később, az egyetemen kezdtem művészeti médiumként tekinteni a fonalaimra, és borzasztóan hálás vagyok érte a tanáraimnak, hogy itt, az Isten háta mögötti, a sokszor provinciális gondolkodású Lethbridge-ben minden eszement ötletemet támogatták. A kötött, horgolt alkotások már önmagukban interakcióra hívnak – szinte ellenállhatatlan a vágy, hogy az ember beletúrjon például a csontvázam puha beleibe.” A neten is keringő „Samu” kétszer négy hónap alatt készült el, de előtte Shanell alaposan tanulmányozta az emberi test anatómiáját. Csontvázat bérelt a helyi orvosi egyetemtől, bújta a szakkönyveket, preparátumokat vizsgált, halottasházakba kéredzkedett be és még boncolásokon is részt vett. Ez utóbbival, saját bevallása szerint, nem sokra ment, mert a halottak nagy része élvezhetetlenül zsíros volt.

Csirke, fej nélkül

Egy valamirevaló művész nem riad meg a halottaktól, állítja, őt speciel kisgyerekkora óta foglalkoztatja a halál misztériuma. Tipikus temetőben töltődő ember. „Nem tudom pontosan, mikor kezdődött a vonzalmam a halál és a borzongás iránt. Emlékszem, eleinte féltem és sokáig anyámat hibáztattam, amiért ennyire vonz a halál. Kicsi voltam, amikor tanyára költöztünk, anyámék állattartással foglalkoztak, és bizony nekünk, gyerekeknek is számtalanszor végig kellett néznünk, ahogy levágják őket és a kínok kínját átélve meghalnak. Egyszer segédkeztem is 100 csirke levágásában. Ott aztán van vérfürdő. Fröcsög mindenfelé, röpködnek a fejek – tudta, hogy a szárnyasok, miután levágjuk a fejüket, még egy pár másodpercig élnek, mozognak, továbbfutnak? – kérdezi elmerengve. – Szürreális élmény. Talán a félelmemet leküzdendő fordultam a halál dolgai felé, azt képzelem, hogy ha minél jobban meg-, illetve kiismerem, kevésbé lesz riasztó. A horrorfilmeket is ezért szeretem, most már nem borzongok rajtuk, inkább arra szeretek rácsodálkozni, mennyire nincs távol egy-egy ilyen film a valóságtól. Pontosabban, hogy mindegyiknek van némi valóságtartalma. Nem kaptam vallásos nevelést – sőt, mivel gyerekkoromban errefelé felütötte a fejét néhány sátánista mozgalom, anyám úgy próbált küzdeni még a híre ellen is, hogy demisztifikálta a rosszat. Csak hát ekképpen a jót is.” 

Horrorba hurkolva

Rémálom az Elm utcában, Péntek 13, Stephen King regényei, Az, A ragyogás – a filmek és könyvek, melyek Shanell művészi pályáját, no meg a rettegés fokát meghatározták. „A képzőművészek közül is azokat szeretem, akik az emberi lét ösztönszférákat kapargató arcait mutatják meg, Goyát, Boscht, Francis Bacont vagy Edvard Munchot – meséli. – Azt hiszem, az életben tényleg csak a szerveink rózsaszínek, ha még nem tettük tönkre őket. Számomra sokkal reálisabb a felszín alatt munkáló, sokszor a kontroll miatt teret nem kapó, de valahol mindenkiben ott lévő érzések, késztetések ábrázolása, mint a minden rendben van, minden nagyon szép éltetése. Az a jó a művészetben, hogy felelősség nélkül lehet mindezt megmutatni.” A Vadászaton című munkája olyan kötött szörnyeket mutat be, akik a klasszikus műtermi fotókon pózoló családok mintájára feszítenek a kamera előtt, csak épp késsel a kezükben, büszkén vállalva: ők bizony öltek, ölnek, és ha minden jól megy, ölni is fognak. „Még mielőtt bárki félreértené, nem a saját vágyaimat vagy elfojtásaimat kézimunkázom horrorba. Számomra a terápia maga a magányosan alkotás folyamata. Inkább valami olyasmit szeretnék megmutatni, ami az élet lefátyolozott, sokszor tabuként kezelt, de a legtöbbünket – kit kevésbé, kit jobban – érintő, valódi része. A Vadászaton zsákmányszerzőinek arcán pont ugyanaz a hév tükröződik, ami elkapja az embert egy vágóhídon. Vagy amikor 100 csirkének kell elvágni egymás után a nyakát. Az nem megy puszta hidegvérrel. Ott valami elszabadul. Azt gondolom, hogy a textil, a fonalak és maga a kézimunka műfaja az egyik legalkalmasabb médium arra, hogy az élet fájó, olykor őrületbe hajló, elnyomott, elfojtott oldalát a lehető legkíméletesebben, a legkevesebb irtózattal mutassa meg. Közel hoz, hiszen az elkészült alkotásokat meg akarjuk érinteni, beléjük akarunk túrni. Ha pedig valamit közel engedünk, az rengeteget veszít a félelmetességéből.”

Shanell Papp

Félig-meddig magyar származású, kanadai képzőművész. Alberta állam negyedik legnagyobb városában, Lethbridge-ben él születése óta. Ha valaki a horgolt horrorisztikus művei láttán megkérdőjelezné elmeállapotát és perifériaművésznek gondolná, ki kell, hogy ábrándítsuk. Shanell nem puszta művész, hanem a helyi egyetem elismert oktatója, népszerű kurátor, és a város arculatának egyik legmeghatározóbb formálója. Amikor épp nem horgol vagy köt, akkor rajzol, köztéri dizájnmunkákat vállal, képregényeket készít, és azt kutatja a neten, „merre járnak” önálló virtuális életre kelt alkotásai.

Szerző
Témák
művészet horror

Magyar nap a pszichiátrián

Publikálás dátuma
2019.02.09. 15:10
A kép illusztráció. Fotó: Vajda József
Keresztes Zoltán pszichiáter rendelőjében megszaporodtak a politikus tartalmak. A Díványra, magyar! előadáson erről, és a kormányt dicsőítő tömegek lelkiállapotáról, a diktatúra túlélésének a technikáiról is beszélt.
„Megőrizni az autonómiát. Nem félni, nem bepucsítani. És nem próbálni egyetlen Fidesz-hívőt sem meggyőzni: nem fog sikerülni.” Hát ennyi lenne Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoanalitikus, az est előadójának válasza. Így kell túlélni a liberális gondolkodást felszámoló diktatúrákat úgy, hogy valamit megőrizzünk önmagunkból. Hallom én az ország pszichoanalitikai diagnózisára írt receptet, de nem értem. Már hogy ne félnénk?! Ha erre a frusztrált őrületre rámegy még tizenkét év, akkor egy újabb emberöltő sínyli meg az unortodox országlást. Már hogy lehetne feladni a meggyőzés esélyét?! Hárommillió ember nem hihet abban, hogy autópályán haladunk a Maseratival, miközben élesen látjuk, hogy csak egy tuningolt kocka-Ladánk van, és az a nagy valami előttünk nem a dicső célkapu, hanem brutális betonfal.

Nemzethasítás

Találó nevet kapott a pszichológiai keresztségben az az önvédő reflex, amivel az ember a legádázabb sanyarúság közben is megmagyarázza, hogy neki tulajdonképpen sose volt még jobb. Mocsárban gázol ugyan szügyig, de képes lelkendezni, hogy be szépen süti a fejét a nap. Elmegy ugyan több milliárd a korrupcióra, felbecsülhetetlen a kára az európai renomé romlásának, de legalább nincs migránsterror és halálsikoly, leszámítva a mellényzsebmédia perverz riogatását. Ez a hasítás. A magyarázat arra, miért csak a jót látja, de a hibát soha sem Orbán Viktor rendszeréből egy nagy és lelkes tömeg. Negyvenketten ülünk a szobaeseményen, mi, válaszra éhes magyarok. A szabadság kis köreiből (Bibó) a kicsit egészen komolyan vettük. Keresztes Zoltán pszichiáter, pszichoanalitikust beszél arról, mi történik az országunkkal-világunkkal. Tényleg két jómadár, Finkelstein és Birnbaum (FB1G) tette ezt velünk, vagyis velük? Hogy lehet, hogy harminc évvel a diktatúra bevégeztével azok a szabadság hóhérai, akik kikiáltották a köztársaságot anno domini 1989? Hogy lehet egy öreg filantróp spekuláns a magyarázat minden búra-bánatra? Miért nem kéri ki magának a nép, hogy évi 90 milliárd forintért gyökérlábú protozoának (egysejtű véglény) nézi a közmédia? Nyolc év lejtmenet (vagy szabadesés?) után sok a kérdés. De a kétségbeesés sem kevés, hiszen a világ en bloc látszik megőrülni. Mint egy rossz álomban, amerikai elnök lehet a demagóg populista pozőr, ugyanez a demagóg populizmus darabolja szét Európát a Brexit-flexszel és menekülők tengerbe fúlását helyeslő keresztény tömegekkel, és egy kormánnyal, amely az alaptörvény asztalától az üldözött keresztények államtitkárságáig rajzolta meg közelmúltunk nyomorult groteszkjét.

Van zsákodban korrupció

„Az elmúlt 2-3 évben látványosan megjelent a pszichiátriai rendelésre járók témái között a politika. Ezt a tényt én nagyon riasztó jelnek látom.” Innen indulunk Keresztes Zoltánnal, (aki nem vállal politikusokat), és aki a ’90-es években a Lipót rezidenseként a XV. kerületi leánynevelde pengenyelő fiataljain edződött, és aki ki másnál kezdhetné, mint Sigmund Freud eseteinél. És egy másik pszichoanalitikusnál, aki szerint a modern világ népességének 25 százaléka érintett valamiféle személyiségzavarban. Statisztikailag minden családban van egy problémás eset. Az egyik magyarázatot a kötődéselmélet adja meg. A kötődés gyermekkorban alakul ki nagyjából fél és nyolcéves kor között, és egy szerető, biztonságot nyújtó családot és ugyanilyen anyát feltételez: a kötődés az anyához a legerősebb. Minél több, a lelkiállapotával kapcsolatos pontos tükrözést kap egy gyerek, annál boldogabb és annál egységesebb a személyiségfejlődése. Egy kis mentális hátizsákot kap tehát mindenki, és ha ezt a működő család jól megrakja, ha a gyerek biztonságosan kötődik, akkor – hogy a pszichiáter hasonlatát tovább vigyük –, ezek a kis hamuba sült pogácsák mindenhová elkísérik. Nem kell megenni, elég a zsebbe nyúlni, és megtapogatni őket. Minél kisebb és üresebb a mentális hátizsák, annál inkább sodorható és manipulálható az ember, és annál válik a saját identitásával hadilábon álló személyiséggé. A fájdalmas törődetlenség mellett még az értelmes, tehetséges emberek is labilis identitásúak lesznek, alacsony frusztráció- és szorongástűrő kapacitással. „Ha kiszámítható, szeretetet és biztonságot adó interakciók veszik körül a gyereket, akkor kicsi az esélye annak, hogy felnőttkorban korrumpálhatóvá (corruptibility) válik” – mondja a pszichiáter. De ez a korrumpálhatóság nem feltétlenül a pénz elfogadását jelenti jogosulatlan előnyökért, hanem bármilyen torz értékközösséggel azonosulást. Az labilis és nem autonóm egyén tud elvtelenné válni, így lesz sodorható, érdekvezérelt és rövid távú életstratégiákon dolgozó. Vajon az agyondolgozott (és túlóratörvénnyel terhelt), ráadásul tartalékkal sem rendelkező családok mennyire képesek tartalmas hátizsákot készíteni? Bizonytalanság van bőven: az elit növekvő jóléte közepette a lakosság nagyobb részének a jövedelme nem éri él az átlagbér szintjét. A pszichiáter szerint a közérzet alakulásában a fentiekben leírt, hiányzó érzésekkel és hiányzó egymás felé fordulásokkal terhelt családi mintázatok sokat nyomnak a latban. „Minél inkább elidegenedetté válunk, és minél kevésbé találjuk meg a közösséget a másik emberrel, annál manipulálhatóbbak leszünk. Annál nagyobb kitettséget jelent ez nekünk, és a hatalom annál inkább használhatja arra ezt a populációt, amire csak akarja. A bizonytalan állapotban kevés kell ahhoz, hogy a rossz belső élményeket, ami sok szenvedést okoz, elő tudjam szedni valakiből. Pártunk és kormányunk, és Finkelstein is nagy ívben szart erre, amit végtelenül felháborítónak tartok” – fakad ki Keresztes Zoltán.

Mieink és tieitek

A személyiség fent említett korrumpálhatósága azt is jelenti, hogy az ember biztonságos közeghez akar kötődni. „Mindegy, hogy ez a közeg mennyire demagóg, mert nem ez számít, hanem az a szubjektív élmény, hogy ahová tartozom, azok a mieink. Ti meg loptok. Ez nincs messze attól, hogy én mondjam meg, ki a zsidó. Mert azt majd én eldöntöm” – magyarázza Keresztes Zoltán. Ez is a hasítás mechanizmusa. Az énvédő manőveré, ami már a gyerek fejlődő pszichológiai énjét is egyensúlyban tartja, és mentesíti attól, hogy a számára kezelhetetlen mennyiségű feszültséggel és belső konfliktussal szembe kelljen néznie. A bizonytalanság, a valahová tartoznia akarás elkezdett társadalmi jelenséggé válni. Ez az, amivel a Finkelstein-effektusban utazók úgy élnek vissza, ahogy akarnak. Az éretlen énvédő mechanizmusok könnyű mozgósítása a szavazótábor gyűjtésére is alkalmassá válik, ellenségképpel, nyomás alatt tartással. „Cár atyuskánk megvéd minket a veszedelmes migránsoktól. Demagóg maszlag, köze nincs a valósághoz, de működik” – mondja a pszichiáter. Minél inkább bizonytalanok vagyunk, ez annál inkább jelent olyan autonómiavesztést, amiben minket használni és valamilyen cél érdekében mozgósítani lehet. Annál inkább jelennek meg előttünk hangzatos ígéretek, aminek a zászlója alá oda tudunk állni. Az az űr, ami a saját identitásunk helyén van, megtölthetővé válik. Egyetlen dolog segít, idézi egy szociológus barátját a pszichiáter: a türelem. Ki kell várni. Ezekkel az erőkkel nem lehet szembe menni. A személyiségben megjelenő bizonytalanságban mindig lesz egy olyan pont, ahol ugrik egyet a tű a lemezen. Mint a bigott hívőknél, ahol egy idő után nem lehet tovább érvelni, mert „meg van írva”. „A bizonytalanságokat az olyan kapaszkodókkal, napközis álláspontokkal, mint a pártállás, az összetartozás, viszonylag egyensúlyban tudják tartani a felnőttnek látszó tárgyak. Ez szokott sikerülni. Ezek a sikerek pedig elvezetnek ahhoz, hogy a hasítások társadalmi szintűvé tudnak válni. Az összességében integrálatlan ember, aki nem tud szembe nézni a benne lévő, számára nehezen elfogadhatóval is, nagyon hamar a hasításhoz fog nyúlni. »Valaki hozzánk tartozik, valaki nem. Milyen hülyén gondolkodsz!«. Ez az ember nem lesz reflektív, nem gondolkodik el a másik álláspontján, hanem rögtön azt mondja: velem semmi baj, azzal van baj, aki engem rossznak lát, mert ilyenek a fekák, a cigányok, a kék szeműek, a görbelábúak. A hasítás és az odavetített ellenségesség elementáris és hatékony” – értékel a pszichiáter. 

Ránézek a Soros-plakátra

A kognitív tudati kapacitások hosszú távú stabilitása, hogy ne legyünk elvtelenek semmilyen szinten, a jól narrálható identitással függ össze. Tudom, ki vagyok, és ezt el is tudom mesélni. Ha az ember ily módon jóban van saját magával, és a mentális hátizsákja sem üres, akkor kialakul egy olyan értékrendje, nézetrendszere, amiben nincsenek indulatok. Mert megtanulja, hogy „nem én vagyok az a dolog”. Nem vagyok vele egy. Nem vagyok kiszolgáltatottja. Vannak érveim mellette és ellene. Erről beszél a pszichiáter, amikor arról kérdezik, miként lehet ellenpontozni az elvakult embereket, tömegeket. A kulcs az individualizáció. Merjünk önállóak lenni, tudjuk azt mondani: nincs igazad. „Ránézek egy Soros-plakátra, és azt mondom: hülyeség. De nem kell erről meggyőzni senkit. A frontális megoldások nem vezetnek sehová, egy százalék alatt van a hatékonyságuk. Akiknek a lelki működéseit meghatározza a hasítás, ők csak dichotómiákban, kettősségekben tudnak gondolkodni. Vagy ez, vagy az. Nincs átmenet. Ezért nem érdemes kognitív csatározásokba belemenni, mert nem lehet belőle jól kijönni. A jó nem a meggyőzés sikere lenne, hanem az, hogy a közérzetünk ne legyen sokkal szarabb. Nem kell magunkban kárt tenni” – tanácsolja a pszichiáter. Csak az hozhat sikert, ha a hívő magától ütközik a valósággal, ő mondja ki a saját ambivalens érzését, kételyét. Ismerős kérdés, egy újabb a negyvenkettektől: „Ezt a regnáló hatalmat csak egy ugyanilyen regnáló hatalom tudja leváltani?” Keresztes szerint igen. Ez a hatalom minket tükröz. A mi megvezethető gondolkodásunkat. És amíg nem változunk, addig a hatalom minősége sem változik. Hát: nincs az a pszichiátriai szakrendelés, ahol az első ülés sikeres. De erről nem fogok meggyőzni senkit.
Szerző