Az ígéret földje lassan belerokkan

Publikálás dátuma
2019.02.10. 11:00

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Az elképzelt, több ezer eurós fizetések és az „arany élet” ígérete munkások ezreit csábítja Sopronba. A hajdan csendes kisvárosban a helyiek szerint már százezernél is többen tömörülnek, startra készen az osztrák határ felé.
Hajnali háromnegyed 5, metsző szél, sötétség, az osztrák benzinkút sarkán melósok cigiznek. Várják az 5 órai nyitást, és a vele érkező reggeli kávét. Bár Ausztriában vagyunk, ilyenkor csak magyar beszédet hallani. Az eladók és a vásárlók is a határ másik oldaláról, Sopronból érkeznek. A városból, amely az utóbbi 15 évben egy 55 ezer lakosú, csendes ékszerdobozból túlzsúfolt, a helyiek szerint több mint 100 ezres átjáróvá nőtte ki magát.

Kárpátaljáról osztrák szőlőbe

A melósok gyorsan szívják a cigit, hamarosan indulniuk kell tovább. A rövid szünet alatt Rajplik József arról mesél: három éve Kárpátaljáról érkezett Sopronba, azóta idénymunkákat végez. Most kisbusszal 150 kilométert utaznak egy szőlőbe, ahol épp metszés van. Fél 5-kor indulnak és este hétre érnek vissza a városba, ahol munkásszállókon laknak. Ő 5 eurót fizet egy éjszakáért. Mint mondja, érzi, hogy az utóbbi évek zsúfoltsága megviseli a várost, hosszabb idő a bevásárlás, és folyamatosak a dugók, de a családja jobb megélhetése miatt érkezett és marad is. Hasonló a helyzet Zsárik Lászlóval, aki Pécsről költözött Sopronba, hét hónapos kislánya miatt. „Műszerészként havi 130 ezer forintot kerestem Pécsett. Itt egy átlagos hónapban ha a dupláját megkapom, az már jobb esély a családomnak” – mondja. Sopron tízezreknek jelenti ugyanezt: az esélyt egy jobb életre. Akkor is, ha az oda özönlők súlya alatt szinte összeroskad a város. A benzinkúton az egyik pénztáros, Holéczi Szilvia arról beszél: 14 éve dolgozik Ausztriában és érezhetően egyre többen követik a példáját. Hajnalban már óriási dugók vannak a határon. Ezt mi is tapasztaltuk, 5 és 6 között a határtól egészen a városig több kilométer hosszú kocsisor kígyózik. Nem csak a határhoz közeli benzinkutakon dolgoznak szinte kivétel nélkül magyarok. Az élelmiszerboltokban, a gyorséttermekben és a bevásárlóközpontokban is ők szolgálnak ki. Sőt, a kamionsofőrök egy része is magyar, sokan évek óta vezetnek éjszakai túrákat. Egyikükkel hajnal 4-kor találkoztunk Eisenstadtban (Kismarton). Velünk ellentétben ő friss, hiszen ez neki szinte csak délután. Este 10-kor kezdte a műszakot, és reggel 8-ra remélhetőleg már otthon lesz. Szeret éjszaka dolgozni, mikor minden békés és alig van forgalom. Eisenstadtban később egy autószerviz mellett is megállunk. A tulajdonos Nyikos Zsolt, aki 2010 óta vállalkozik Ausztriában, előtte Németországban élt feleségével, Irmával. Az asszony leszögezi: bár szeret hazajárni, már nem költözne vissza. „Budapestről mentem ki Németországba bébiszitternek, mikor titkárnőként olyan keveset kerestem, hogy már nem láttam más lehetőséget. Ennyi évvel később már csak a gyerekeim miatt is úgy gondolom, jobb nekünk Eisenstadtban. Az orvosi ellátás is jobb, nem kell mindenért fizetni, és nincs hálapénz sem. Ha valakit megoperálnak, nem várják a borítékot, egy bonbonnak is nagyon örülnek” – mondja. Burgenlandban egyébként már nagyon nehéz magyarként munkát találni, annyira telített minden, de Nyikos Zsolt szerint gyakran az emberek hozzáállásával is gond van. Azt hiszik, hogy kimennek, és könnyedén kapnak 1500 eurót csak úgy. Pedig dolgozni mindenhol kell.
Egyre többen követik Holéczi Szilvia példáját, aki 14 éve dolgozik Ausztriában egy benzinkúton
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava

Az orosz kapcsolat

A városba érkező munkások nem albérletet keresnek, az túl drága, a legtöbben a kihasználatlan épületek vagy panziók helyén kialakított munkásszállón élnek, gyakran négyen vagy hatan egy szobában. Sopronban egyre több ilyen szálló nyílik, amely az alapokat biztosítja: meleg víz, konyha, fürdő, és egy ágy aludni. Az ingázóknak nem kell több. „Ebben az épületben most főleg az orosz határhoz közeli ukránok laknak, a másikban zömében Borsodból áttelepült munkások. Ott körülbelül 150 hely van, itt 50 – erről a három egymás mellett lévő szálló gondnoka, Rigó János beszél. De csakis akkor, miután sajtóigazolványunkat elkérve megbizonyosodik arról, hogy valóban azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat. Hiába, a megszokás már csak ilyen. Emberünk ugyanis nyugdíjazott rendőr, 4 éve gondnok. A munkásszálló nem hirdet, mégis tele van. Címe szájról száj­ra terjed, így találják meg őket. Ott, ahol vagyunk, az egyik tulajdonos épp a rendőrkapitányság vezetőjének testvére. De nem csak itt működnek munkásszállók, a városban több hasonló épület üzemel. Mint mondja, sajnálatos, hogy akár 5-600 kilométerről kell valakinek ide utaznia, hogy munkát találjon. (Mindenesetre úgy tűnik, hogy ebből többen jó üzletet csinálnak.) Tőle tudjuk meg, hogy míg a magyarok zömében Ausztriába járnak, addig az ukránok Magyarországon dolgoznak, például a soproni gyertyagyárban. Nekik már az a kereset is jobb annál, mint amennyit otthon kapnának. „Én beszélek oroszul, ezért könnyen kommunikálok az ukránokkal. Egyre több vállalat keres magyarul is beszélő ukránokat, akiket aztán ide hoznak dolgozni. Főleg orosz munkaközvetítők intézik ezt, akik nemcsak Sopronba, hanem Ausztriába is közvetítenek” – mondja Rigó János. Arra, hogy pontosan melyik orosz cégről van szó, nem szeretne válaszolni, de kiemeli, hogy „minden legális”. Közben körbevezet minket a szállón. Tiszta, rendezett mosdó, korrekt tusoló és konyha. Csupán egyetlen ember mosogat, de mikor meglát minket, gyorsan odébbáll. A folyosók kihaltak, a munkások többsége még nem ért vissza. Bekopogunk egy szobába. Két fiatal lány tesz-vesz bent. Bizalmatlanok, pedig Rigó biztatja őket, ne féljenek. Azért óvatosak. Mint kiderül, csak egyikük beszél magyarul. Ungvárról érkezett, egy éve él a szállón és a gyertyagyárban dolgozik. Jól kijönnek a szobatár­sával. A szoba kollégiumra emlékeztet. Az egyik sarokban ruhák a szárítón, a másikban két ágy, egymással szemben. A különbség a kollégium és a munkásszálló között az, hogy itt nincs éjszakai buli. A munkások többsége hajnaltól délután 6-ig dolgozik. Estére annyira kimerülnek, hogy még kártyázni sincs erejük. Így balhék sincsenek. „Nálunk nincs verekedés, sem ivászat. De tudok olyan helyről, ahová gyakran mennek ki a rendőrök, mert piázgatnak a munkások és összeverekednek” – meséli.
Zoltán 7 éve dolgozik kamionsofőrként Ausztriában. Szeret éjszaka vezetni
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava

Színész és adminisztrátor

Sopron városát számtalan módon átalakította az ausztriai munka és a belső migráció. A helyieknek állandó problémát okoz megfelelő szakembert találni, hiszen aki valamennyire is ért a szakmájához, az Ausztriába jár dolgozni. Aki marad, messze nem a legjobb, és még így is hónapokra előre tele a naptáruk. De nem könnyű bejutni egy szakorvosi vizsgálatra sem. Bőrgyógyászra heteket, hónapokat kell várni, míg immunológus sokáig egyáltalán nem volt. Most februárban augusztusra adnak hozzá időpontot. A helyiek szerint a közbiztonság sem a régi: a központban, a Deák téren többször bántalmaztak fiatalokat, erről általában a Facebookon posztolnak a megrendült hozzátartozók. Míg Sopron korábban az egyik legbiztonságosabb város volt az országban, most gyorsan beszereltetik a riasztót azok, akik a város új építésű részébe költöznek, ahol még nincs közvilágítás. Persze nem kell minden utcasarkon rettegni, de tény, hogy míg a fiatal lányok 15 éve gond nélkül hazasétáltak például egy a város külterületén lévő szórakozóhelyről, addig most már városon belül is inkább taxit hívnak. Egy neve elhallgatását kérő soproni is a közbiztonságra panaszkodik. „Az utóbbi időben sokan mondják, hogy a betelepültek miatt rosszabb a helyzet. Én 25 éve élek itt, amikor ide költöztem ez egy nyugodt, békés, hangulatos kisváros volt. Egy ékszerdoboz, ami az utóbbi időben valóban kezd élhetetlenné válni. Persze a városvezetés nem akar pánikot kelteni, de ha az emberek tudnák, hogy sötétedés után nem érdemes a Deák téren vagy a Papréten egyedül sétálni, akkor ezt valószínűleg nem tennék. Nem értem, miért a Facebookról értesülünk arról, hogy valaki barátja már a harmadik, akit valahol összevernek. Semmiféle hivatalos tájékoztatás vagy kommunikáció nincs. De az is divat, hogy odébb­állnak, ha meghúzzák az autódat. Aztán oldd meg magadnak. Volt, akinek reggelre a kerekeit lopták le az autóról” – mondja a vállalkozó, aki maga is Ausztriában dolgozik. Hozzáteszi: a soproniak egy részének valószínűleg fogalma sincs arról, hogy az ország keleti részében milyen elkeseredettség uralkodik. Milyen kilátástalanság és reménytelenség vezet rá valakit arra, hogy mindent felszámoljon és elköltözzön az ország másik végébe. Szerinte a helyzet egyelőre biztosan nem fog változni. „Egy fiatalnak az kell, hogy megteremthesse magának azt a biztonságot, amiben élhet. Amíg ezt itthon nem teheti, érthető, hogy külföldre menekül takarítani vagy pincérkedni. Én sem mentem volna ki, ha itthon tudok félretenni a nyugdíjra. Sajnos azt látom, hogy a következő 50 évben nem változhat akkorát a gazdasági helyzet, hogy bárki, aki idejött, vissza akarjon menni” – jósol valószerű jövőt. Persze előfordul, hogy valaki nem akar választani, ezért itthon és Ausztriában is dolgozik. Ilyen Szabó László, aki hét éve jár ki Bécsbe egy SAP vállalatirányítással és ügyfélszolgálattal foglalkozó céghez, ahol adminisztrátor. Mellette színész a soproni színházban. „Kezdetben a nagyobb fizetésért mentem ki, de a jobb előrelépési lehetőségek és az igényesebb, modernebb munkakörülmények miatt maradtam. Három éve játszom a színházban is, évente 3 darabban.” Kiköltözést egyelőre ő sem tervez épp a brutális költségek miatt. Helyette naponta ingázik a két város között.

Végleges búcsú Magyarországtól

Sok fiatalnak azonban egy idő után elege lesz az állandó ingázásból, és végleg Ausztriába költözik. Dávid arról mesél: 8 éve pincér, a közgazdasági egyetemet hagyta ott a felénél, mikor rájött, hogy semmire sem megy egy marketingdiplomával Sopronban és a környékén. „Győrben kereshettem volna maximum 150 ezer forintot. A szaktárssal inkább kimentünk koszorút kötni Matters­burgba 1500 euróért havonta. Később pincérként helyezkedtem el Burgenlandban, de nem jött be, mert a legtöbb helyen heti 100 órát kell dolgozni, miközben 20-ra jelentenek be” – ecseteli a múltbéli helyzetét. Dolgozott két évet Tirol, 3 évet Vor­arlberg és 2 évet Niederöster­reich tartományokban, két évig pedig Sopronból ingázott Burgenlandba. Másfél éve Bécsbe költözött a feleségével, aki óvónői diplomájával maga is inkább a vendéglátásban helyezkedett el. „Sokan napi 3 órát ingáznak, mert már Bécsig kell menni, ha normális munkát akar az ember. Kiköltözni viszont nem egyszerű. A legtöbb helyen ki kell fizetni 5-10 ezer eurót az előző albérlő vagy a tulaj által vett bútorokra, konyhai gépekre, amit nem tudnak elvinni. Emellett 1000 euró a közvetítési díj, 2000 a kaució, és 3 havi lakbért is előre ki kell fizetni, ami szintén 2000 euró körül mozog” – vázolja a kilátásokat. Ilyen költségek mellett érthető, hogy miért választják inkább az ingázást a magyarok. Dávid édesanyja például két diplomával inkább Hegykőről járt ki takarítani. „Nekünk szerencsénk volt, egy alapítvány segített, így csak a kauciót kellett kigazdálkodni. Nem tervezem, hogy visszamegyek, itt jobb az egészségügyi ellátás, a kínálat az áruházakban és a rezsi sem kerül többe, mint amennyi Sopronban lenne. Nem utolsósorban bejelentett, teljes munkaidőben havi 3000 eurót megkeresek borravalóval együtt. Ez még osztrák viszonylatban is jó” – meséli Dávid.
Osztrák termékek, eurós árak, de magyar eladók és magyar vásárlók
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava

Brutális ingatlanárak

Azoknak, akik nem tudnak kiköltözni, és albérletet kell találniuk a városban, nincs könnyű dolguk. Szinte alig van kiadó lakás, és annyira felmentek az árak, hogy 150 ezer forint bérleti díj alatt igen nehéz normális lakást találni, vásárolni pedig szinte lehetetlen. „A telkek 30 millió forintokért kelnek el, de a lakásokért is ki kell fizetni akár 35 milliót. A valamirevaló házak pedig 45 milliótól indulnak. Sokan még a garázsukat is 50 ezer forintért adják ki” – részletezi Dávid. A város népszerűsége a befektetőknek is szemet szúrt, szinte gombamód szaporodnak a társasházak, az épülő lakások egy részét pedig már nem is megvételre, hanem bérlésre kínálják. Van is rá kereslet, sok lakásra már akkor van jelentkező, mikor azok még fel sem épültek.

Nincs nyilvános adat arról, hányan is élnek ma Sopronban. Kerestük a soproni önkormányzatot is, mondván: a helyiek egymástól függetlenül 120-125 ezer főre becsülik a település lélekszámát. Érdeklődtünk arról is, hogyan próbál segíteni a megnövekedett betegszám miatti hatalmas várólistákon az önkormányzat, egyeztetnek-e a kórházvezetéssel? Kérdéseinkre egyelőre nem érkezett válasz.

Szerző
Frissítve: 2019.02.14. 18:03

"Az akadémiai kutatóhálózat egy stadion árának töredékéből működik"

Publikálás dátuma
2019.02.10. 09:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Strukturális átalakításnak álcázott szétdarabolás és új finanszírozási rendszernek nevezett kivéreztetés fenyegeti a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézet-hálózatát. Pálffy Gézával, a Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk, aki szerint az okozott károk már most beláthatatlanok.
Az Akadémiai Dolgozók Fóruma elutasítja a Palkovics-modellnek nevezett új rendszert, amelyben nincs alapfinanszírozás, vagyis kizárólag pályázati alapon kaphatnák meg a működésükhöz szükséges pénzt az MTA kutatóintézetei. Hogyan érinti az ön által vezetett Szent Korona Kutatócsoportot mindez? A kutatások gyakorlatilag leálltak, már egy hónap után hatalmasak a veszteségek. Nem költhetünk dologi kiadásokra, vagyis nem mehetünk konferenciára, nem hívhatunk külföldi vendéget, nem adhatunk ki könyvet, nem vehetünk új szakirodalmat, de még nyomtatópapírt sem. Mindez a Szent Korona Kutatócsoport életében azt jelenti, hogy hat és fél év, 13 nyelven kiadott összesen 20 könyv és kiadvány után egyik napról a másikra nem tudunk tovább érdemben dolgozni. Ugyanez igaz azonban a 20. századi magyar zene kutatására, a zenei archívum működésére, miközben a természettudományos laborok egy része is leállt. Teljes a létbizonytalanság. Egyelőre a fizetésünket még megkapjuk, amit havonta utalványoz a minisztérium az Akadémiától elvett pénzből, ami törvényileg önmagában is súlyosan aggályos. A Szent Korona történetének kutatása pont olyan terület, amely a kormány számára is kedves, legalábbis azt gondolhatnánk. A finanszírozás átalakításának legfőbb indoka az, hogy egy minisztériumi háttéranyag szerint elégedetlenek az innováció hatékonyságával. Az ön kutatási területe hogyan illeszkedik ebbe a koordináta-rendszerbe? A Szent Korona kutatása szerintem pártpolitikától független, minden kormánynak kutyakötelessége lenne támogatni, hiszen koronánk a magyar történelem legfontosabb szimbóluma. De itt most nemcsak erről, sőt alapvetően nem erről van szó, hanem a teljes akadémiai kutatási rendszer radikális átalakításáról, amelynek sok véráldozata lesz, többek között mi is. Ezeket az alapkutatásokat nem lehet az anyagi hasznosulás, az innováció felől megközelíteni. Palkovics miniszter úr sokszor emlegeti a szellemi értékek fontosságát. A könyvek és kiadványok, amelyeket létrehoztunk, mi mások lennének, mint szellemi értékek? A Szent Koronáról készített nyolcnyelvű filmünk DVD-jét eljuttattuk az ország összes középiskolájába. Mi ez, ha nem haszon, igazi szellemi érték? Egyértelmű, hogy a bölcsészettudományoknak is van társadalmi hasznosulása, ami akár fontosabb is lehet, mint az anyagi. De a természettudományokra is igaz, hogy hosszú távon kell gondolkodni. Neumann János is évtizedekig dolgozott, mire megalkotta a számítógépet. Ez nem történhetett volna meg, ha csak a rövid távú gazdasági megtérülést nézték volna. Lehet alapfinanszírozás nélkül működtetni az MTA kutatóintézeteit? Nem, hiszen abból fizetik a rezsit, a béreinket és a működés egyéb költségeit, esetünkben például a könyvkiadást. Úgy tűnik, mintha Palkovics miniszter úr nem ismerné az Akadémia kutatóhálózatát, nem tudná, hogy vannak múzeumai, gyűjteményei, laborjai, amelyeket projektrendszerben biztosan nem lehet üzemeltetni. Persze a pályázati rendszer önmagában nem ördögtől való, eddig is így egészítettük ki a költségvetésünket, de alapfinanszírozás nélkül se nemzetközi, se magyar pályázatokon nem tudunk indulni. Hiszen akinek nincsen meglévő stabil státusza egy magyarországi intézményben, nem pályázhat sehova. Sok millió eurós kutatási pénzektől fog elesni Magyarország, ha ez az átalakítás végbemegy. Az a vád is felvetődött, hogy a kutatóintézetek rosszul gazdálkodnak a forrásokkal, és ezért van szükség a finanszírozás átalakítására. Az Állami Számvevőszék tavaly ellenőrizte a kutatóintézetek működését, és jó minősítést kaptunk, ezért sem értjük a vádakat. Ráadásul az Akadémiától elvett évi mintegy 20 milliárd forint az ország költségvetésében elenyésző összeg. A teljes magyar akadémiai kutatóhálózat egy stadion árának töredékéből működik, miközben a befektetés nagyságához képest óriásiak az eredmények. Országimázs szerepe pedig egyenesen felbecsülhetetlen. S ami fájóan igazságtalan: az akadémiai kutatóintézetek a minisztériumi háttéranyagok tanúsága szerint a tudományos teljesítmény alapján is az első helyeken állnak. Palkovics miniszter úr mégis arról beszél, hogy le vagyunk maradva a nemzetközi átlagtól. Biztosak benne, hogy az új minisztériumi pályázati rendszerben nem tudnak úgy tovább működni, ahogy eddig? Valójában nem is pályázatnak hívják, hanem támogatási igénybejelentésnek. Az egész Bölcsészettudományi Kutatóközpontnak bő három oldalban kellene összefoglalni a magyar bölcsészettudomány következő néhány éves stratégiáját. Mindössze egy hónap van a pályázásra, és az elbírálási idő is ennyi. Aki valaha pályázott komoly tudományos támogatásra, tudja, hogy ez szakmailag teljesen nevetséges. A korábbi uniós vagy magyar pályázatokon nyolcvan oldalas anyagokkal szálltunk versenybe néhány tucat millió forintért. Most néhány oldal alapján osztanak el milliárdokat, miközben azt sem tudjuk, ki fogja ezeket elbírálni. A mai tudásunk szerint jó esetben az álláshelyeink fele marad meg. A kiírás csupán múlt héten jelent meg. Honnan tudják, hogy mennyit fognak kapni? Úgy tűnik, hogy részben már előre le vannak osztva a pénzösszegek, a töredékét kapjuk vissza a tavaly törvényileg előírt pénznek. Ráadásul eredetileg azt mondták, hogy az átvilágításunk alapján fogják elbírálni a pályázatokat. Ehhez képest az elbírálás időpontja és az átvilágítás lezárása is március 31. Ez szakmai, tudománypolitikai és pályázattechnikai szempontból is elfogadhatatlan, és ebből látszik, hogy az átvilágítás valójában csak blöff volt a minisztérium részéről. Végül pedig a tőlünk elvont pénzekre olyan intézmények is pályázhatnak, amelyeknek teljes alapfinanszírozást biztosítanak (például a Veritas Történetkutató Intézet és a Magyarságkutató Intézet – a szerk.). Ez egyértelműen diszkriminatív. Az átszervezés valójában radikális költségelvonás, ami sok száz ember elbocsátásával jár, ez egyszerű matematika. Ha mindennek ellenére mégis úgy döntene az MTA elnöksége, hogy az intézetek vegyenek részt a pályázási folyamatban, a poten­ciálisan elnyerhető pénz mire lenne elég? Sok száz kutatói műhelyhez hasonlóan a mi kutatócsoportunk biztosan nem tudja folytatni a munkáját, hiszen tematikailag sincs olyan rovat a pályázatban, ahová beférnénk. Az akadémiai dolgozók így bíznak abban, hogy az MTA elnöksége február 12-én úgy dönt: nem vesz részt ebben a pályáztatási folyamatban, ami amellett, hogy súlyosan diszkriminatív, tudomány- és törvényellenes. Magyarországnak nemzeti, keresztény, konzervatív kormánya van, minden magyar ember alapvető érdeke, hogy jobban ismerjük Adyt, Kölcseyt, tovább ápoljuk Bartók és Kodály hagyományait. Az MTA kutatóintézeteiben folyik a népzene és néptánc kutatása is, ezek a műhelyek is a kivéreztetés előtt állnak. Ez példátlan károkozás. Hogy viseli, hogy 2019-ben a bölcsészettudományok fontossága mellett kell érvelni? Furcsa a helyzet, mert eközben az állam folyamatosan saját bölcsészettudományi intézeteket hoz létre, s ők továbbra is megkapják az alapfinanszírozást, miközben az MTA kutatóintézetei nem. A kormány eddig is támogathatta pluszköltségekkel a tudományt, senki nem vitatja, hogy ehhez joga van. De nem értjük, hogy ez miért jár együtt az eddig sikeresen működő akadémiai intézményrendszer felszámolásával, tönkretételével. Huszonöt éve dolgozom a Történettudományi Intézetben. Itt nincsenek bankár- vagy vállalkozófizetések, kutatócsoportom több tagja kevesebbet keres, mint egy középiskolai tanár, de mégis ezt szereti csinálni, hiszen nemzeti ügyért dolgozunk. Milyen utakat lát maga előtt egy kutató, aki feltette az életét egy témára, és egyszer csak kiderül, hogy nem támogatják többé a kutatását? Egyáltalán hol talál állást egy kutató? Óriási az elkeseredettség és a felháborodás, sok kolléga már most állást keres. Belénk a magyar adófizetők rengeteget fektettek. Most valójában kidobják a kukába ezt a befektetést. Mivel összességében 4000 kutatóról van szó, azaz egy kisebb magyar város lakosságáról, többségében esélytelenek vagyunk munkát találni. A természettudósoknál annyival jobb a helyzet, hogy nemzetközibb a szakma. Ők talán elmehetnek külföldre. Az MTA az elmúlt évtizedben azon dolgozott, hogy minél több embert csábítson haza, most mégis ismét előfordulhat, hogy Oxford, Cambridge vagy a nagy amerikai egyetemek tele lesznek fiatal elvándorló magyar kutatókkal. Lehet, hogy néhány száz embernek közülünk lesz állása Magyarországon, de ez a több ezer kutató töredéke. Sokan fognak utcára kerülni, és itt családok sorsáról van szó. Ráadásul a közvélekedéssel ellentétben az MTA kutatóhálózata nem öreg, nyugdíjhoz közelítő akadémikusok testülete, az átlagéletkor csupán 44 év. A nyilatkozatokból kitűnik: a kormány egyik baja, hogy a kutatók politikai kérdésekben nyilvánítanak véleményt. Ön szerint hol a véleménynyilvánítás határa? Mi nem politizálunk, a tudo­mányért dolgozunk, és a védelmében muszáj megszólalnunk. Mivel most az ellehetetlenítésünk, a kivéreztetésünk folyik, talán mindenki megérti, hogy a bitófa alá nem megyünk feltett kézzel. Ebben a helyzetben adják meg a kutatóknak azt a megbecsülést, hogy küzdhessünk Bartók hagyatékáért, a világhírű agykutatásunkért, azokért a tudományos és nemzeti értékekért, amikért eddig dolgoztunk. Remélem, van olyan bölcs miniszterelnöke Magyarországnak, hogy meg tudja győzni Palkovics miniszter urat arról, sok más mellett a Parlamentben elhelyezett Szent Korona kutatása is fontos.

Pálffy Géza

Történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetében tudományos tanácsadóként dolgozik, az általa vezetett kutatócsoport témája a magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona 16–19. századi históriája.

Szerző
Frissítve: 2019.02.13. 16:24

"Milyen színű az agyvelő?" - horgolt csontváz és horgolt belsőségek

Publikálás dátuma
2019.02.09. 16:50

Időnként feltűnik az interneten egy horgolt csontváz, benne akkurátusan elkészített fonalszervekkel. Többnyire dizájnoldalak kapják fel a kanadai iparművész, Shanell Papp 2013-as munkáját, ami aztán valahogy mindig terjedni kezd.
A fonalcsontvázról készített fotók helyrajzilag egy Calgarytól délre eső kanadai kisvárosból, Lethbridge-ből indulnak évről évre világhódító útjukra. Alkotójuk, a gyanúsan magyar vezetéknevű Shanell Papp tud ugyan a család magyar gyökereiről, de mivel az echte kanadai édesanyja és nagymamája nevelte fel őt és három testvérét, az apai ággal nem foglalkozik. Édesapja már kanadaiként született, de például arról, hogy beszélt-e magyarul, Shanellnak már csak sejtései vannak. Ő mindenesetre már egy szót sem tud, sőt mindig rácsodálkozik, ha kontinensekkel odébbról valaki a magyar származását firtatja. Mint ahogy az is rendre meglepi, hol és milyen oldalakon bukkannak fel akár évekkel ezelőtt készített alkotásai. „Sportot űzök belőle, hogy mindennap beírom magam a Google-ba és rákeresek a legfrissebb találatokra. Bámulatos, hogy az egyik nap Franciaországban bukkanok fel, másnap már valamelyik arab országban járok, a következőn Kínában vagy épp Magyarországon. Akkor is, ha épp nincs aktualitásom. Nem vagyok klasszikus értelemben vett nemzetközi művész, szeretek eltemetkezni és magamban dolgozni a szülővárosomban, az egyetemet is ott végeztem, utazni sem nagyon utazok, mégis egyre többen ismernek. A minap azt írta egy barátom, hogy én vagyok a leghíresebb ismerőse. Ez azért vicces, mert tényleg ritkán mozdulok ki országhatáron kívülre.” 
Shanell Papp

Készül a vese: egy sima, egy fordított

Azt mondja, amikor emberi csontváz- és belsőséghorgolásra adta a fejét, semmi egyéb nem motiválta, mint hogy megismerje az emberi testet, így a sajátját is. „Mindig is érdekelt, mi van a bőr alatt, a láthatatlan szférákban. Milyen színű az agyvelő, hogy tekeredik a bélrendszer és mennyire üdítően rózsaszín tud lenni egy-egy jó állapotban lévő szervünk. Az pedig, hogy horgolni fogom a csontokat, veséket vagy épp az érhálózatot, annak ellenére adott volt, hogy az egyetem után néhány évig fotózással és videózással foglalkoztam. A lényeg, hogy magányos műfaj legyen – meséli nevetve. – Hétéves korom óta kötök és horgolok. A nagymamámnak volt egy kis régiségeket is áruló szatócsboltja, számomra maga a csoda. Az egész gyerekkoromat ott töltöttem, bogarásztam a sok furábbnál furább holmi között, és kézimunkázni tanultam. De csak amolyan csináld magad szinten. Jóval később, az egyetemen kezdtem művészeti médiumként tekinteni a fonalaimra, és borzasztóan hálás vagyok érte a tanáraimnak, hogy itt, az Isten háta mögötti, a sokszor provinciális gondolkodású Lethbridge-ben minden eszement ötletemet támogatták. A kötött, horgolt alkotások már önmagukban interakcióra hívnak – szinte ellenállhatatlan a vágy, hogy az ember beletúrjon például a csontvázam puha beleibe.” A neten is keringő „Samu” kétszer négy hónap alatt készült el, de előtte Shanell alaposan tanulmányozta az emberi test anatómiáját. Csontvázat bérelt a helyi orvosi egyetemtől, bújta a szakkönyveket, preparátumokat vizsgált, halottasházakba kéredzkedett be és még boncolásokon is részt vett. Ez utóbbival, saját bevallása szerint, nem sokra ment, mert a halottak nagy része élvezhetetlenül zsíros volt.

Csirke, fej nélkül

Egy valamirevaló művész nem riad meg a halottaktól, állítja, őt speciel kisgyerekkora óta foglalkoztatja a halál misztériuma. Tipikus temetőben töltődő ember. „Nem tudom pontosan, mikor kezdődött a vonzalmam a halál és a borzongás iránt. Emlékszem, eleinte féltem és sokáig anyámat hibáztattam, amiért ennyire vonz a halál. Kicsi voltam, amikor tanyára költöztünk, anyámék állattartással foglalkoztak, és bizony nekünk, gyerekeknek is számtalanszor végig kellett néznünk, ahogy levágják őket és a kínok kínját átélve meghalnak. Egyszer segédkeztem is 100 csirke levágásában. Ott aztán van vérfürdő. Fröcsög mindenfelé, röpködnek a fejek – tudta, hogy a szárnyasok, miután levágjuk a fejüket, még egy pár másodpercig élnek, mozognak, továbbfutnak? – kérdezi elmerengve. – Szürreális élmény. Talán a félelmemet leküzdendő fordultam a halál dolgai felé, azt képzelem, hogy ha minél jobban meg-, illetve kiismerem, kevésbé lesz riasztó. A horrorfilmeket is ezért szeretem, most már nem borzongok rajtuk, inkább arra szeretek rácsodálkozni, mennyire nincs távol egy-egy ilyen film a valóságtól. Pontosabban, hogy mindegyiknek van némi valóságtartalma. Nem kaptam vallásos nevelést – sőt, mivel gyerekkoromban errefelé felütötte a fejét néhány sátánista mozgalom, anyám úgy próbált küzdeni még a híre ellen is, hogy demisztifikálta a rosszat. Csak hát ekképpen a jót is.” 

Horrorba hurkolva

Rémálom az Elm utcában, Péntek 13, Stephen King regényei, Az, A ragyogás – a filmek és könyvek, melyek Shanell művészi pályáját, no meg a rettegés fokát meghatározták. „A képzőművészek közül is azokat szeretem, akik az emberi lét ösztönszférákat kapargató arcait mutatják meg, Goyát, Boscht, Francis Bacont vagy Edvard Munchot – meséli. – Azt hiszem, az életben tényleg csak a szerveink rózsaszínek, ha még nem tettük tönkre őket. Számomra sokkal reálisabb a felszín alatt munkáló, sokszor a kontroll miatt teret nem kapó, de valahol mindenkiben ott lévő érzések, késztetések ábrázolása, mint a minden rendben van, minden nagyon szép éltetése. Az a jó a művészetben, hogy felelősség nélkül lehet mindezt megmutatni.” A Vadászaton című munkája olyan kötött szörnyeket mutat be, akik a klasszikus műtermi fotókon pózoló családok mintájára feszítenek a kamera előtt, csak épp késsel a kezükben, büszkén vállalva: ők bizony öltek, ölnek, és ha minden jól megy, ölni is fognak. „Még mielőtt bárki félreértené, nem a saját vágyaimat vagy elfojtásaimat kézimunkázom horrorba. Számomra a terápia maga a magányosan alkotás folyamata. Inkább valami olyasmit szeretnék megmutatni, ami az élet lefátyolozott, sokszor tabuként kezelt, de a legtöbbünket – kit kevésbé, kit jobban – érintő, valódi része. A Vadászaton zsákmányszerzőinek arcán pont ugyanaz a hév tükröződik, ami elkapja az embert egy vágóhídon. Vagy amikor 100 csirkének kell elvágni egymás után a nyakát. Az nem megy puszta hidegvérrel. Ott valami elszabadul. Azt gondolom, hogy a textil, a fonalak és maga a kézimunka műfaja az egyik legalkalmasabb médium arra, hogy az élet fájó, olykor őrületbe hajló, elnyomott, elfojtott oldalát a lehető legkíméletesebben, a legkevesebb irtózattal mutassa meg. Közel hoz, hiszen az elkészült alkotásokat meg akarjuk érinteni, beléjük akarunk túrni. Ha pedig valamit közel engedünk, az rengeteget veszít a félelmetességéből.”

Shanell Papp

Félig-meddig magyar származású, kanadai képzőművész. Alberta állam negyedik legnagyobb városában, Lethbridge-ben él születése óta. Ha valaki a horgolt horrorisztikus művei láttán megkérdőjelezné elmeállapotát és perifériaművésznek gondolná, ki kell, hogy ábrándítsuk. Shanell nem puszta művész, hanem a helyi egyetem elismert oktatója, népszerű kurátor, és a város arculatának egyik legmeghatározóbb formálója. Amikor épp nem horgol vagy köt, akkor rajzol, köztéri dizájnmunkákat vállal, képregényeket készít, és azt kutatja a neten, „merre járnak” önálló virtuális életre kelt alkotásai.

Szerző
Témák
művészet horror