Az ígéret földje lassan belerokkan

Publikálás dátuma
2019.02.10 11:00

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
Az elképzelt, több ezer eurós fizetések és az „arany élet” ígérete munkások ezreit csábítja Sopronba. A hajdan csendes kisvárosban a helyiek szerint már százezernél is többen tömörülnek, startra készen az osztrák határ felé.
Hajnali háromnegyed 5, metsző szél, sötétség, az osztrák benzinkút sarkán melósok cigiznek. Várják az 5 órai nyitást, és a vele érkező reggeli kávét. Bár Ausztriában vagyunk, ilyenkor csak magyar beszédet hallani. Az eladók és a vásárlók is a határ másik oldaláról, Sopronból érkeznek. A városból, amely az utóbbi 15 évben egy 55 ezer lakosú, csendes ékszerdobozból túlzsúfolt, a helyiek szerint több mint 100 ezres átjáróvá nőtte ki magát.

Kárpátaljáról osztrák szőlőbe

A melósok gyorsan szívják a cigit, hamarosan indulniuk kell tovább. A rövid szünet alatt Rajplik József arról mesél: három éve Kárpátaljáról érkezett Sopronba, azóta idénymunkákat végez. Most kisbusszal 150 kilométert utaznak egy szőlőbe, ahol épp metszés van. Fél 5-kor indulnak és este hétre érnek vissza a városba, ahol munkásszállókon laknak. Ő 5 eurót fizet egy éjszakáért. Mint mondja, érzi, hogy az utóbbi évek zsúfoltsága megviseli a várost, hosszabb idő a bevásárlás, és folyamatosak a dugók, de a családja jobb megélhetése miatt érkezett és marad is. Hasonló a helyzet Zsárik Lászlóval, aki Pécsről költözött Sopronba, hét hónapos kislánya miatt. „Műszerészként havi 130 ezer forintot kerestem Pécsett. Itt egy átlagos hónapban ha a dupláját megkapom, az már jobb esély a családomnak” – mondja. Sopron tízezreknek jelenti ugyanezt: az esélyt egy jobb életre. Akkor is, ha az oda özönlők súlya alatt szinte összeroskad a város. A benzinkúton az egyik pénztáros, Holéczi Szilvia arról beszél: 14 éve dolgozik Ausztriában és érezhetően egyre többen követik a példáját. Hajnalban már óriási dugók vannak a határon. Ezt mi is tapasztaltuk, 5 és 6 között a határtól egészen a városig több kilométer hosszú kocsisor kígyózik. Nem csak a határhoz közeli benzinkutakon dolgoznak szinte kivétel nélkül magyarok. Az élelmiszerboltokban, a gyorséttermekben és a bevásárlóközpontokban is ők szolgálnak ki. Sőt, a kamionsofőrök egy része is magyar, sokan évek óta vezetnek éjszakai túrákat. Egyikükkel hajnal 4-kor találkoztunk Eisenstadtban (Kismarton). Velünk ellentétben ő friss, hiszen ez neki szinte csak délután. Este 10-kor kezdte a műszakot, és reggel 8-ra remélhetőleg már otthon lesz. Szeret éjszaka dolgozni, mikor minden békés és alig van forgalom. Eisenstadtban később egy autószerviz mellett is megállunk. A tulajdonos Nyikos Zsolt, aki 2010 óta vállalkozik Ausztriában, előtte Németországban élt feleségével, Irmával. Az asszony leszögezi: bár szeret hazajárni, már nem költözne vissza. „Budapestről mentem ki Németországba bébiszitternek, mikor titkárnőként olyan keveset kerestem, hogy már nem láttam más lehetőséget. Ennyi évvel később már csak a gyerekeim miatt is úgy gondolom, jobb nekünk Eisenstadtban. Az orvosi ellátás is jobb, nem kell mindenért fizetni, és nincs hálapénz sem. Ha valakit megoperálnak, nem várják a borítékot, egy bonbonnak is nagyon örülnek” – mondja. Burgenlandban egyébként már nagyon nehéz magyarként munkát találni, annyira telített minden, de Nyikos Zsolt szerint gyakran az emberek hozzáállásával is gond van. Azt hiszik, hogy kimennek, és könnyedén kapnak 1500 eurót csak úgy. Pedig dolgozni mindenhol kell.

Az orosz kapcsolat

A városba érkező munkások nem albérletet keresnek, az túl drága, a legtöbben a kihasználatlan épületek vagy panziók helyén kialakított munkásszállón élnek, gyakran négyen vagy hatan egy szobában. Sopronban egyre több ilyen szálló nyílik, amely az alapokat biztosítja: meleg víz, konyha, fürdő, és egy ágy aludni. Az ingázóknak nem kell több. „Ebben az épületben most főleg az orosz határhoz közeli ukránok laknak, a másikban zömében Borsodból áttelepült munkások. Ott körülbelül 150 hely van, itt 50 – erről a három egymás mellett lévő szálló gondnoka, Rigó János beszél. De csakis akkor, miután sajtóigazolványunkat elkérve megbizonyosodik arról, hogy valóban azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat. Hiába, a megszokás már csak ilyen. Emberünk ugyanis nyugdíjazott rendőr, 4 éve gondnok. A munkásszálló nem hirdet, mégis tele van. Címe szájról száj­ra terjed, így találják meg őket. Ott, ahol vagyunk, az egyik tulajdonos épp a rendőrkapitányság vezetőjének testvére. De nem csak itt működnek munkásszállók, a városban több hasonló épület üzemel. Mint mondja, sajnálatos, hogy akár 5-600 kilométerről kell valakinek ide utaznia, hogy munkát találjon. (Mindenesetre úgy tűnik, hogy ebből többen jó üzletet csinálnak.) Tőle tudjuk meg, hogy míg a magyarok zömében Ausztriába járnak, addig az ukránok Magyarországon dolgoznak, például a soproni gyertyagyárban. Nekik már az a kereset is jobb annál, mint amennyit otthon kapnának. „Én beszélek oroszul, ezért könnyen kommunikálok az ukránokkal. Egyre több vállalat keres magyarul is beszélő ukránokat, akiket aztán ide hoznak dolgozni. Főleg orosz munkaközvetítők intézik ezt, akik nemcsak Sopronba, hanem Ausztriába is közvetítenek” – mondja Rigó János. Arra, hogy pontosan melyik orosz cégről van szó, nem szeretne válaszolni, de kiemeli, hogy „minden legális”. Közben körbevezet minket a szállón. Tiszta, rendezett mosdó, korrekt tusoló és konyha. Csupán egyetlen ember mosogat, de mikor meglát minket, gyorsan odébbáll. A folyosók kihaltak, a munkások többsége még nem ért vissza. Bekopogunk egy szobába. Két fiatal lány tesz-vesz bent. Bizalmatlanok, pedig Rigó biztatja őket, ne féljenek. Azért óvatosak. Mint kiderül, csak egyikük beszél magyarul. Ungvárról érkezett, egy éve él a szállón és a gyertyagyárban dolgozik. Jól kijönnek a szobatár­sával. A szoba kollégiumra emlékeztet. Az egyik sarokban ruhák a szárítón, a másikban két ágy, egymással szemben. A különbség a kollégium és a munkásszálló között az, hogy itt nincs éjszakai buli. A munkások többsége hajnaltól délután 6-ig dolgozik. Estére annyira kimerülnek, hogy még kártyázni sincs erejük. Így balhék sincsenek. „Nálunk nincs verekedés, sem ivászat. De tudok olyan helyről, ahová gyakran mennek ki a rendőrök, mert piázgatnak a munkások és összeverekednek” – meséli.

Színész és adminisztrátor

Sopron városát számtalan módon átalakította az ausztriai munka és a belső migráció. A helyieknek állandó problémát okoz megfelelő szakembert találni, hiszen aki valamennyire is ért a szakmájához, az Ausztriába jár dolgozni. Aki marad, messze nem a legjobb, és még így is hónapokra előre tele a naptáruk. De nem könnyű bejutni egy szakorvosi vizsgálatra sem. Bőrgyógyászra heteket, hónapokat kell várni, míg immunológus sokáig egyáltalán nem volt. Most februárban augusztusra adnak hozzá időpontot. A helyiek szerint a közbiztonság sem a régi: a központban, a Deák téren többször bántalmaztak fiatalokat, erről általában a Facebookon posztolnak a megrendült hozzátartozók. Míg Sopron korábban az egyik legbiztonságosabb város volt az országban, most gyorsan beszereltetik a riasztót azok, akik a város új építésű részébe költöznek, ahol még nincs közvilágítás. Persze nem kell minden utcasarkon rettegni, de tény, hogy míg a fiatal lányok 15 éve gond nélkül hazasétáltak például egy a város külterületén lévő szórakozóhelyről, addig most már városon belül is inkább taxit hívnak. Egy neve elhallgatását kérő soproni is a közbiztonságra panaszkodik. „Az utóbbi időben sokan mondják, hogy a betelepültek miatt rosszabb a helyzet. Én 25 éve élek itt, amikor ide költöztem ez egy nyugodt, békés, hangulatos kisváros volt. Egy ékszerdoboz, ami az utóbbi időben valóban kezd élhetetlenné válni. Persze a városvezetés nem akar pánikot kelteni, de ha az emberek tudnák, hogy sötétedés után nem érdemes a Deák téren vagy a Papréten egyedül sétálni, akkor ezt valószínűleg nem tennék. Nem értem, miért a Facebookról értesülünk arról, hogy valaki barátja már a harmadik, akit valahol összevernek. Semmiféle hivatalos tájékoztatás vagy kommunikáció nincs. De az is divat, hogy odébb­állnak, ha meghúzzák az autódat. Aztán oldd meg magadnak. Volt, akinek reggelre a kerekeit lopták le az autóról” – mondja a vállalkozó, aki maga is Ausztriában dolgozik. Hozzáteszi: a soproniak egy részének valószínűleg fogalma sincs arról, hogy az ország keleti részében milyen elkeseredettség uralkodik. Milyen kilátástalanság és reménytelenség vezet rá valakit arra, hogy mindent felszámoljon és elköltözzön az ország másik végébe. Szerinte a helyzet egyelőre biztosan nem fog változni. „Egy fiatalnak az kell, hogy megteremthesse magának azt a biztonságot, amiben élhet. Amíg ezt itthon nem teheti, érthető, hogy külföldre menekül takarítani vagy pincérkedni. Én sem mentem volna ki, ha itthon tudok félretenni a nyugdíjra. Sajnos azt látom, hogy a következő 50 évben nem változhat akkorát a gazdasági helyzet, hogy bárki, aki idejött, vissza akarjon menni” – jósol valószerű jövőt. Persze előfordul, hogy valaki nem akar választani, ezért itthon és Ausztriában is dolgozik. Ilyen Szabó László, aki hét éve jár ki Bécsbe egy SAP vállalatirányítással és ügyfélszolgálattal foglalkozó céghez, ahol adminisztrátor. Mellette színész a soproni színházban. „Kezdetben a nagyobb fizetésért mentem ki, de a jobb előrelépési lehetőségek és az igényesebb, modernebb munkakörülmények miatt maradtam. Három éve játszom a színházban is, évente 3 darabban.” Kiköltözést egyelőre ő sem tervez épp a brutális költségek miatt. Helyette naponta ingázik a két város között.

Végleges búcsú Magyarországtól

Sok fiatalnak azonban egy idő után elege lesz az állandó ingázásból, és végleg Ausztriába költözik. Dávid arról mesél: 8 éve pincér, a közgazdasági egyetemet hagyta ott a felénél, mikor rájött, hogy semmire sem megy egy marketingdiplomával Sopronban és a környékén. „Győrben kereshettem volna maximum 150 ezer forintot. A szaktárssal inkább kimentünk koszorút kötni Matters­burgba 1500 euróért havonta. Később pincérként helyezkedtem el Burgenlandban, de nem jött be, mert a legtöbb helyen heti 100 órát kell dolgozni, miközben 20-ra jelentenek be” – ecseteli a múltbéli helyzetét. Dolgozott két évet Tirol, 3 évet Vor­arlberg és 2 évet Niederöster­reich tartományokban, két évig pedig Sopronból ingázott Burgenlandba. Másfél éve Bécsbe költözött a feleségével, aki óvónői diplomájával maga is inkább a vendéglátásban helyezkedett el. „Sokan napi 3 órát ingáznak, mert már Bécsig kell menni, ha normális munkát akar az ember. Kiköltözni viszont nem egyszerű. A legtöbb helyen ki kell fizetni 5-10 ezer eurót az előző albérlő vagy a tulaj által vett bútorokra, konyhai gépekre, amit nem tudnak elvinni. Emellett 1000 euró a közvetítési díj, 2000 a kaució, és 3 havi lakbért is előre ki kell fizetni, ami szintén 2000 euró körül mozog” – vázolja a kilátásokat. Ilyen költségek mellett érthető, hogy miért választják inkább az ingázást a magyarok. Dávid édesanyja például két diplomával inkább Hegykőről járt ki takarítani. „Nekünk szerencsénk volt, egy alapítvány segített, így csak a kauciót kellett kigazdálkodni. Nem tervezem, hogy visszamegyek, itt jobb az egészségügyi ellátás, a kínálat az áruházakban és a rezsi sem kerül többe, mint amennyi Sopronban lenne. Nem utolsósorban bejelentett, teljes munkaidőben havi 3000 eurót megkeresek borravalóval együtt. Ez még osztrák viszonylatban is jó” – meséli Dávid.

Brutális ingatlanárak

Azoknak, akik nem tudnak kiköltözni, és albérletet kell találniuk a városban, nincs könnyű dolguk. Szinte alig van kiadó lakás, és annyira felmentek az árak, hogy 150 ezer forint bérleti díj alatt igen nehéz normális lakást találni, vásárolni pedig szinte lehetetlen. „A telkek 30 millió forintokért kelnek el, de a lakásokért is ki kell fizetni akár 35 milliót. A valamirevaló házak pedig 45 milliótól indulnak. Sokan még a garázsukat is 50 ezer forintért adják ki” – részletezi Dávid. A város népszerűsége a befektetőknek is szemet szúrt, szinte gombamód szaporodnak a társasházak, az épülő lakások egy részét pedig már nem is megvételre, hanem bérlésre kínálják. Van is rá kereslet, sok lakásra már akkor van jelentkező, mikor azok még fel sem épültek.

Nincs nyilvános adat arról, hányan is élnek ma Sopronban. Kerestük a soproni önkormányzatot is, mondván: a helyiek egymástól függetlenül 120-125 ezer főre becsülik a település lélekszámát. Érdeklődtünk arról is, hogyan próbál segíteni a megnövekedett betegszám miatti hatalmas várólistákon az önkormányzat, egyeztetnek-e a kórházvezetéssel? Kérdéseinkre egyelőre nem érkezett válasz.

2019.02.10 11:00
Frissítve: 2019.02.14 18:03

Még a kockás füzet is eltűnt: nincs, aki átvegye a gazdaságot

Publikálás dátuma
2019.02.17 13:00

Fotó: SHUTTERSTOCK/
A generációváltás évek óta az egyik legégetőbb problémája a magyar mezőgazdaságnak. Nincs, aki átvegye, mert aki átadná, inkább nem adja át a gazdaságot, a tapasztalatokat, a kapcsolatokat, a technológiát.
Két évvel ezelőtt a fiatal gazdákat tömörítő AGRYA külön rendezvényt szentelt a generációváltás kérdésének. Arra biztatta zömmel 40 év alatti tagjait, hogy hozzák el szüleiket, és közösen beszéljék meg, miért olyan nehézkes a birtokok átadás-átvétele. Több mint kétszáz fiatal gazdára mindössze 24 hatvan év feletti gazdálkodó jutott. „Volt olyan résztvevő, aki azt mondta, örült a lehetőségnek, mert az apjával végre jól kiveszekedhették magukat. Így legalább az asztalra került a probléma – meséli dr. Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. – Tudniillik otthon addig beszélni se lehetett róla, tabutéma volt.” Ez azért is nagy gond, mert a fiatal gazdálkodó így nem készül fel a váltásra, a papa (vagy a mama) meg sose megy nyugdíjba.

Hiányzó láncszemek

Székely Zoltánt még a nagypapája tanította meg, hogyan kell gyümölcsfákat metszeni, fólia alatt palántázni, kapálni, gyomlálni, almát betakarítani. A rendszerváltás idején egy tagban negyven hektárt sikerült Gyöngyös és Nagyréde között kárpótlásként visszakapniuk, ezen alakították ki azt az ültetvényt, ahol ma már cseresznye, meggy, alma, őszibarack, kajszi és szilva terem. Annak idején akadtak dolgos kezek, s a családtagokon túl napszámosok is segítették a munkát. Mára a napszámosok eltűntek, a legnagyobb dologidőben is legfeljebb három-négy ózdi cigány ember vállal náluk munkát, pedig nagyjából egész évben tudnának biztosítani, akár több embernek is. Az élete derekán járó Székely Zoltán édesapja elfoglalt agrármérnök volt, talán ezért is hárult a nagypapára az unoka betanítása. A férfi azt mondja: az együtt töltött időnek köszönhetően szerette meg annyira a földet, hogy minden nehézség ellenére ma is ebből él, ezzel foglalkozik. Nemcsak ő, öccse is részese a családi gazdaságnak, nyár végén, ősszel pedig, amikor a legtöbb munka van, három gyereket nevelő húguk is besegít. A következő generáció azonban egyelőre fájdalmasan hiányzik a láncolatból. „A fiam úgy döntött, máshol próbál szerencsét, s a fővárosban, más munkakörben akarja kipróbálni magát” – mondja Székely Zoltán, akivel Gyöngyös határában, a mezőgazdasági gépeket forgalmazó Agromir telephelyén találkozunk. Akkora a sár, hogy a gyümölcsfákig biztosan nem tudnánk elmenni, ezért inkább a vadonatúj tűzpiros traktorok árnyékában beszélgetünk. Hasonló gép beszerzéséről ő legfeljebb csak álmodik, a legfiatalabb haszonjárműve is legalább tízéves. A pályázatok nem könnyítik meg az életüket, „vért izzadnak” a legkisebb támogatásért is. Szavai szerint józan ésszel belátható: a fiatalok számára nem jelent perspektívát, hogy apáik, nagyapáik örökségét átvegyék, derékig sárosan, a bürokrácia malmaiban őrlődve, egyről a kettőre alig-alig haladva maguk is agrárdolgozókká váljanak. „Egy mezőgazdasági termelő Hollandiában évi 80 ezer eurónyi értéket állít elő, az uniós átlag 18 ezer euró, a magyar pedig ennek töredéke, 6 ezer euró. Így állunk, ilyenek a gépeink, ilyen a mezőgazdaság szerkezete, ilyenek a szabályzóink, s ennyire futja belőlük. Ne csodálkozzunk, ha egy agrárcsaládból az új generáció tagjai inkább a bankszektorba vágynak” – teszi hozzá. Székely Zoltán szerint az oktatás is „gondoskodott” arról, hogy a fiatalok ne a földből akarjanak megélni. A gyöngyösi főiskola például korábban hagyományosan a szőlészek, borászok, mezőgazdászok képzőhelye volt, de akár a helyi szakközépiskolában is megtanulhatták az alapokat. Ezek a képzések mára leépültek, igazából innovatív tudást nem kapnak itt a fiatalok. Nagypapák, akik megtanítanák őket a föld művelésére, szeretetére, szintén nincsenek: a negyvenévnyi kommunizmus elsöpörte a magángazdálkodást, s vele elveszett az a tudás is, ami még az elődöket jellemezte. Ezt erősíti meg a gépészeti telep tulajdonosa, Előházi János is, aki szerint, ha fel is bukkannak az új generáció tagjai a mezőgazdaságban, nem a szó jó értelmében vett földművesek, hanem inkább újgazdag yuppie-k, akik a hatalmas birtokokat megszerezve, leginkább a földalapú támogatásokra hajtanak.  

A papa autózhatna is a világban

A magyarországi agráriumnak pedig igen nagy szüksége volna a vérfrissítésre, hiszen ma a mezőgazdaság a leginkább elöregedett ágazat. Míg a gazdálkodók 31 százaléka 65 év feletti, addig a 35 év alattiak aránya mindössze 6 százalék. Emellett alacsony a megfelelő végzettségűek aránya is: középfokú végzettséggel 10 százalékuk, felsőfokúval pedig csak 3,4 százalékuk rendelkezik. Miközben a technológia folyamatosan fejlődik, és aki nem képes alkalmazkodni, az menthetetlenül lemarad az egyre élesedő versenyben. A következő években a rendszerváltáskor indult gazdaságok alapító generációja eléri azt az életkort, amikor már természetes módon merülne fel a gazdaság átadása a fiataloknak. Ennek a folyamatnak azonban nincsenek meg a hazai hagyományai, bejáratott rendje. „Aki 1990-ben volt ereje teljében lévő negyvenes, az most jó eséllyel közel van a hetvenhez – mondja dr. Mikula Lajos. – Aki a torgyáni időszakban, ’98-ban a fiatalgazda-támogatást igénybe vette, az még csak 45 éves, de ha most nem kezd el azon gondolkodni, ki viszi tovább a gazdaságot, beleesik apái csapdájába. És ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz ez a kérdés egyre szorítóbb” – teszi hozzá. Az idősebb gazdageneráció idehaza az indokoltnál jobban ragaszkodik ahhoz, hogy az irányítás a kezében maradjon. Érthető. Nekik is úgy kellett kicsavarniuk a kapát a saját apjuk kezéből (kevésbé sarkosan fogalmazva: saját kezükkel építették fel a gazdaságukat, nem csoda, ha ragaszkodnak hozzá). Kevés a jó példa, a legtöbben úgy élik meg, hogy az előre megtervezett átadás a „nem természetes”. „Van a kérdésnek egy pszichológiai oldala is – mondja a fiatal gazdálkodók szervezetének vezetője. – A papa nyugodtan beülhetne a lakóautóba, mint a német gazda, ha eljön az ideje, és körbeautózhatná Európát. Legalábbis sokan megtehetnék. Persze a tehetősebb magyar gazda még nem tölthetné a fél évet Dominikán, mint a nyugdíjas német, de a nyugodt, csendes időskor beleférne. Hogy ezt mégsem teszi, az kulturális kérdés.” (Csak zárójelben: korántsem minden idős gazdálkodó engedheti meg magának a „békés öregkort”. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-es, közös kutatásából kiderül, hogy a gazdák az állam által elvégzendő feladatok egyik legfontosabbikának tartják a nyugdíjkérdés rendezését, mivel annak alacsony összege miatt sokan nem szívesen válnak meg a munkájuktól.) Mi most tartunk ott, ahol néhány fejlettebb gazdálkodási kultúrával rendelkező nyugat-európai ország a ’90-es években. Mesélik, hogy a francia gazdaszervezet akkoriban gyakornoki programokkal próbált vérfrissíteni. A magyar partnerszervezetektől is kértek gyakornokokat, de kizárólag lányokat. Hiányzott a fiatal generáció, és azt remélték, hogy a magyar menyecskék majd nem akarnak hazajönni, ha megízlelik a jó francia konyhát. Ha nem is magyarokkal, de úgy tűnik, sikerrel jártak. A ragaszkodás a földhöz fontos, de végzetes is lehet. Az esetek túlnyomó többségében az átadás nem tervszerűen, hanem egy hirtelen haláleset vagy betegség miatt történik meg. „Sokszor a kockás füzetet sem találják, amiben a papa minden okossága benne volt” – mondja dr. Mikula Lajos. 

A rendszer ellenállása

Nemcsak a hagyomány, a technika is hiányzik a kulturált generációváltáshoz. Nincs egységes check-list, de élő ember sem, aki ma meg tudná mondani, mi a teendője egy fiatalnak, ha át akarja venni szülei gazdaságát. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-ben végzett felmérésében a gazdák a gazdaságátadásban a legsúlyosabbnak az adminisztrációval kapcsolatos problémákat (hatósági engedélyek módosításának nehézségei; a gazdaság eszközeinek átírása; pályázatok, támogatások átadása-átvállalása) tartották. Az általunk megkérdezett gazdálkodók szinte mindegyike példaként említette, hogy amíg a támogatások kifizető ügynökségénél van olyan papír, ami azt mondja meg, mi van, ha meghal a támogatottság jogosultja, a földhivataloknál nincs ilyen összefoglaló anyag. „Nemrég volt egy kárenyhítési ügy – meséli egy neve elhallgatását kérő fiatal gazdálkodó. – A srác átvette az édesanyjától a gazdaságot. A mama előző évben befizette a szükséges összeget, majd az átvétel évében kár érte a gazdaságot. Azt mondták, nem jár neki a pénz, mert az édesanyja volt a kedvezményezett. Ilyenkor mi van? Jogos az igény, már évek óta mindent együtt csinált az édesanyjával, mégsem jut hozzá a pénzhez. Akinek eddig elmondtuk, vakargatta a fejét, hogy hát igen, valamit tenni kéne. Sakk-matt.”  

Párhuzamos folyamatok találkoznak

A helyzet nem túl rózsás, de korántsem reménytelen. Egyszerre két folyamat fut ugyanis egymás mellett. Az öregedés mellett a másik: a birtokkoncentráció. A rendszerváltás idején létrejött családi gazdaságok átlagos mérete éveken keresztül 80-100 hektár volt, ez mára 3-400 hektárra nőtt. Az uniós csatlakozás után, valamikor 2007-2008 környékén még évente 250 ezer területalapú támogatásigénylést nyújtottak be. Idén jó, ha 160 ezret. Akkor a KSH adatai szerint 700 ezer gazdálkodó volt, most kevesebb, mint 500 ezer. Akik korábban a nehézségek miatt elhagyták a szektort, zömmel olyanoknak adták el a földjüket, akik hatékonyabban tudják művelni. Olyan családi gazdaságok jönnek létre, megfelelő erőforrásokkal, amelyek egy család hosszabb távú megélhetését biztosítják. „Zajlik egy tudatos építkezés. A mostani ötvenesek már nem 60 évesen kezdenek gondolkodni azon, hogy ki vegye át a gazdaságot – mondja dr. Mikula Lajos. – Ez a folyamat pedig kitermeli azokat a családokat, amelyekben a gyerek már tudatosan választja a mezőgazdaságot.”
2019.02.17 13:00
Frissítve: 2019.02.17 13:00

Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Publikálás dátuma
2019.02.17 12:04
Róbert László (jobbra) Graham Greene-nel beszélget
Fotó: MTI/ Farkas Tamás
Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt. 

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber ­Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni. Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára. 

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve. Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva. Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”. Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trinti­gnant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel. Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem ­mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés. François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent. 

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?” Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát: „Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.” Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez. Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”. Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.

Róbert László 1958 és 1961 között a Népszava (Népakarat) ­fő­munkatársa volt. Tudósított ­Párizsból, Bagdadból és Bejrútból. 

2019.02.17 12:04