Hajnali háromnegyed 5, metsző szél, sötétség, az osztrák benzinkút sarkán melósok cigiznek. Várják az 5 órai nyitást, és a vele érkező reggeli kávét. Bár Ausztriában vagyunk, ilyenkor csak magyar beszédet hallani. Az eladók és a vásárlók is a határ másik oldaláról, Sopronból érkeznek. A városból, amely az utóbbi 15 évben egy 55 ezer lakosú, csendes ékszerdobozból túlzsúfolt, a helyiek szerint több mint 100 ezres átjáróvá nőtte ki magát.
Kárpátaljáról osztrák szőlőbe
A melósok gyorsan szívják a cigit, hamarosan indulniuk kell tovább.
A rövid szünet alatt Rajplik József arról mesél: három éve Kárpátaljáról érkezett Sopronba, azóta idénymunkákat végez. Most kisbusszal 150 kilométert utaznak egy szőlőbe, ahol épp metszés van. Fél 5-kor indulnak és este hétre érnek vissza a városba, ahol munkásszállókon laknak. Ő 5 eurót fizet egy éjszakáért. Mint mondja, érzi, hogy az utóbbi évek zsúfoltsága megviseli a várost, hosszabb idő a bevásárlás, és folyamatosak a dugók, de a családja jobb megélhetése miatt érkezett és marad is. Hasonló a helyzet Zsárik Lászlóval, aki Pécsről költözött Sopronba, hét hónapos kislánya miatt. „Műszerészként havi 130 ezer forintot kerestem Pécsett. Itt egy átlagos hónapban ha a dupláját megkapom, az már jobb esély a családomnak” – mondja.
Sopron tízezreknek jelenti ugyanezt: az esélyt egy jobb életre. Akkor is, ha az oda özönlők súlya alatt szinte összeroskad a város.
A benzinkúton az egyik pénztáros, Holéczi Szilvia arról beszél: 14 éve dolgozik Ausztriában és érezhetően egyre többen követik a példáját. Hajnalban már óriási dugók vannak a határon. Ezt mi is tapasztaltuk, 5 és 6 között a határtól egészen a városig több kilométer hosszú kocsisor kígyózik.
Nem csak a határhoz közeli benzinkutakon dolgoznak szinte kivétel nélkül magyarok. Az élelmiszerboltokban, a gyorséttermekben és a bevásárlóközpontokban is ők szolgálnak ki. Sőt, a kamionsofőrök egy része is magyar, sokan évek óta vezetnek éjszakai túrákat. Egyikükkel hajnal 4-kor találkoztunk Eisenstadtban (Kismarton). Velünk ellentétben ő friss, hiszen ez neki szinte csak délután. Este 10-kor kezdte a műszakot, és reggel 8-ra remélhetőleg már otthon lesz. Szeret éjszaka dolgozni, mikor minden békés és alig van forgalom.
Eisenstadtban később egy autószerviz mellett is megállunk. A tulajdonos Nyikos Zsolt, aki 2010 óta vállalkozik Ausztriában, előtte Németországban élt feleségével, Irmával. Az asszony leszögezi: bár szeret hazajárni, már nem költözne vissza. „Budapestről mentem ki Németországba bébiszitternek, mikor titkárnőként olyan keveset kerestem, hogy már nem láttam más lehetőséget. Ennyi évvel később már csak a gyerekeim miatt is úgy gondolom, jobb nekünk Eisenstadtban. Az orvosi ellátás is jobb, nem kell mindenért fizetni, és nincs hálapénz sem. Ha valakit megoperálnak, nem várják a borítékot, egy bonbonnak is nagyon örülnek” – mondja.
Burgenlandban egyébként már nagyon nehéz magyarként munkát találni, annyira telített minden, de Nyikos Zsolt szerint gyakran az emberek hozzáállásával is gond van. Azt hiszik, hogy kimennek, és könnyedén kapnak 1500 eurót csak úgy. Pedig dolgozni mindenhol kell.
Az orosz kapcsolat
A városba érkező munkások nem albérletet keresnek, az túl drága, a legtöbben a kihasználatlan épületek vagy panziók helyén kialakított munkásszállón élnek, gyakran négyen vagy hatan egy szobában. Sopronban egyre több ilyen szálló nyílik, amely az alapokat biztosítja: meleg víz, konyha, fürdő, és egy ágy aludni. Az ingázóknak nem kell több. „Ebben az épületben most főleg az orosz határhoz közeli ukránok laknak, a másikban zömében Borsodból áttelepült munkások. Ott körülbelül 150 hely van, itt 50 – erről a három egymás mellett lévő szálló gondnoka, Rigó János beszél. De csakis akkor, miután sajtóigazolványunkat elkérve megbizonyosodik arról, hogy valóban azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat. Hiába, a megszokás már csak ilyen. Emberünk ugyanis nyugdíjazott rendőr, 4 éve gondnok. A munkásszálló nem hirdet, mégis tele van. Címe szájról szájra terjed, így találják meg őket. Ott, ahol vagyunk, az egyik tulajdonos épp a rendőrkapitányság vezetőjének testvére. De nem csak itt működnek munkásszállók, a városban több hasonló épület üzemel. Mint mondja, sajnálatos, hogy akár 5-600 kilométerről kell valakinek ide utaznia, hogy munkát találjon. (Mindenesetre úgy tűnik, hogy ebből többen jó üzletet csinálnak.)
Tőle tudjuk meg, hogy míg a magyarok zömében Ausztriába járnak, addig az ukránok Magyarországon dolgoznak, például a soproni gyertyagyárban. Nekik már az a kereset is jobb annál, mint amennyit otthon kapnának. „Én beszélek oroszul, ezért könnyen kommunikálok az ukránokkal. Egyre több vállalat keres magyarul is beszélő ukránokat, akiket aztán ide hoznak dolgozni. Főleg orosz munkaközvetítők intézik ezt, akik nemcsak Sopronba, hanem Ausztriába is közvetítenek” – mondja Rigó János. Arra, hogy pontosan melyik orosz cégről van szó, nem szeretne válaszolni, de kiemeli, hogy „minden legális”.
Közben körbevezet minket a szállón. Tiszta, rendezett mosdó, korrekt tusoló és konyha. Csupán egyetlen ember mosogat, de mikor meglát minket, gyorsan odébbáll. A folyosók kihaltak, a munkások többsége még nem ért vissza. Bekopogunk egy szobába. Két fiatal lány tesz-vesz bent. Bizalmatlanok, pedig Rigó biztatja őket, ne féljenek. Azért óvatosak. Mint kiderül, csak egyikük beszél magyarul. Ungvárról érkezett, egy éve él a szállón és a gyertyagyárban dolgozik. Jól kijönnek a szobatársával. A szoba kollégiumra emlékeztet. Az egyik sarokban ruhák a szárítón, a másikban két ágy, egymással szemben.
A különbség a kollégium és a munkásszálló között az, hogy itt nincs éjszakai buli. A munkások többsége hajnaltól délután 6-ig dolgozik. Estére annyira kimerülnek, hogy még kártyázni sincs erejük. Így balhék sincsenek. „Nálunk nincs verekedés, sem ivászat. De tudok olyan helyről, ahová gyakran mennek ki a rendőrök, mert piázgatnak a munkások és összeverekednek” – meséli.
Színész és adminisztrátor
Sopron városát számtalan módon átalakította az ausztriai munka és a belső migráció. A helyieknek állandó problémát okoz megfelelő szakembert találni, hiszen aki valamennyire is ért a szakmájához, az Ausztriába jár dolgozni. Aki marad, messze nem a legjobb, és még így is hónapokra előre tele a naptáruk. De nem könnyű bejutni egy szakorvosi vizsgálatra sem. Bőrgyógyászra heteket, hónapokat kell várni, míg immunológus sokáig egyáltalán nem volt. Most februárban augusztusra adnak hozzá időpontot.
A helyiek szerint a közbiztonság sem a régi: a központban, a Deák téren többször bántalmaztak fiatalokat, erről általában a Facebookon posztolnak a megrendült hozzátartozók. Míg Sopron korábban az egyik legbiztonságosabb város volt az országban, most gyorsan beszereltetik a riasztót azok, akik a város új építésű részébe költöznek, ahol még nincs közvilágítás. Persze nem kell minden utcasarkon rettegni, de tény, hogy míg a fiatal lányok 15 éve gond nélkül hazasétáltak például egy a város külterületén lévő szórakozóhelyről, addig most már városon belül is inkább taxit hívnak.
Egy neve elhallgatását kérő soproni is a közbiztonságra panaszkodik. „Az utóbbi időben sokan mondják, hogy a betelepültek miatt rosszabb a helyzet. Én 25 éve élek itt, amikor ide költöztem ez egy nyugodt, békés, hangulatos kisváros volt. Egy ékszerdoboz, ami az utóbbi időben valóban kezd élhetetlenné válni. Persze a városvezetés nem akar pánikot kelteni, de ha az emberek tudnák, hogy sötétedés után nem érdemes a Deák téren vagy a Papréten egyedül sétálni, akkor ezt valószínűleg nem tennék. Nem értem, miért a Facebookról értesülünk arról, hogy valaki barátja már a harmadik, akit valahol összevernek. Semmiféle hivatalos tájékoztatás vagy kommunikáció nincs. De az is divat, hogy odébbállnak, ha meghúzzák az autódat. Aztán oldd meg magadnak. Volt, akinek reggelre a kerekeit lopták le az autóról” – mondja a vállalkozó, aki maga is Ausztriában dolgozik. Hozzáteszi: a soproniak egy részének valószínűleg fogalma sincs arról, hogy az ország keleti részében milyen elkeseredettség uralkodik. Milyen kilátástalanság és reménytelenség vezet rá valakit arra, hogy mindent felszámoljon és elköltözzön az ország másik végébe. Szerinte a helyzet egyelőre biztosan nem fog változni. „Egy fiatalnak az kell, hogy megteremthesse magának azt a biztonságot, amiben élhet. Amíg ezt itthon nem teheti, érthető, hogy külföldre menekül takarítani vagy pincérkedni. Én sem mentem volna ki, ha itthon tudok félretenni a nyugdíjra. Sajnos azt látom, hogy a következő 50 évben nem változhat akkorát a gazdasági helyzet, hogy bárki, aki idejött, vissza akarjon menni” – jósol valószerű jövőt.
Persze előfordul, hogy valaki nem akar választani, ezért itthon és Ausztriában is dolgozik. Ilyen Szabó László, aki hét éve jár ki Bécsbe egy SAP vállalatirányítással és ügyfélszolgálattal foglalkozó céghez, ahol adminisztrátor. Mellette színész a soproni színházban. „Kezdetben a nagyobb fizetésért mentem ki, de a jobb előrelépési lehetőségek és az igényesebb, modernebb munkakörülmények miatt maradtam. Három éve játszom a színházban is, évente 3 darabban.” Kiköltözést egyelőre ő sem tervez épp a brutális költségek miatt. Helyette naponta ingázik a két város között.
Végleges búcsú Magyarországtól
Sok fiatalnak azonban egy idő után elege lesz az állandó ingázásból, és végleg Ausztriába költözik. Dávid arról mesél: 8 éve pincér, a közgazdasági egyetemet hagyta ott a felénél, mikor rájött, hogy semmire sem megy egy marketingdiplomával Sopronban és a környékén. „Győrben kereshettem volna maximum 150 ezer forintot. A szaktárssal inkább kimentünk koszorút kötni Mattersburgba 1500 euróért havonta. Később pincérként helyezkedtem el Burgenlandban, de nem jött be, mert a legtöbb helyen heti 100 órát kell dolgozni, miközben 20-ra jelentenek be” – ecseteli a múltbéli helyzetét. Dolgozott két évet Tirol, 3 évet Vorarlberg és 2 évet Niederösterreich tartományokban, két évig pedig Sopronból ingázott Burgenlandba. Másfél éve Bécsbe költözött a feleségével, aki óvónői diplomájával maga is inkább a vendéglátásban helyezkedett el.
„Sokan napi 3 órát ingáznak, mert már Bécsig kell menni, ha normális munkát akar az ember. Kiköltözni viszont nem egyszerű. A legtöbb helyen ki kell fizetni 5-10 ezer eurót az előző albérlő vagy a tulaj által vett bútorokra, konyhai gépekre, amit nem tudnak elvinni. Emellett 1000 euró a közvetítési díj, 2000 a kaució, és 3 havi lakbért is előre ki kell fizetni, ami szintén 2000 euró körül mozog” – vázolja a kilátásokat. Ilyen költségek mellett érthető, hogy miért választják inkább az ingázást a magyarok. Dávid édesanyja például két diplomával inkább Hegykőről járt ki takarítani.
„Nekünk szerencsénk volt, egy alapítvány segített, így csak a kauciót kellett kigazdálkodni. Nem tervezem, hogy visszamegyek, itt jobb az egészségügyi ellátás, a kínálat az áruházakban és a rezsi sem kerül többe, mint amennyi Sopronban lenne. Nem utolsósorban bejelentett, teljes munkaidőben havi 3000 eurót megkeresek borravalóval együtt. Ez még osztrák viszonylatban is jó” – meséli Dávid.
