Ahol több a szobor, mint a nyilvános vécé

Publikálás dátuma
2019.02.10 20:00
A turisták miatt ma Velence a Nyugat egyik legkevésbé élhető városa
Fotó: Nur Photo/ Giacomo Cosua
Velence, vagy legalábbis történelmi óvárosa ma a fejlett Nyugat egyik legkevésbé élhető városa. Pedig az érett középkorban Velence Európa legélhetőbb települése volt. Az ellentmondás látszólagos. Nem lehet könnyű ma velencei bennszülöttnek lenni. Alkalmazkodni kell a mindenütt hemzsegő turistákhoz, s az idegenforgalom miatt magas árak a helyieket is sújtják. A védett történelmi épületek esetében bármilyen felújítás, változtatás nem csak drága de szabályokhoz, engedélyekhez kötött. És a víz! Évente egy-két alkalommal víz alatt áll a Szent Márk tér. Nem egy épület alsó téglasora, lépcsője, kapujának alsó arasznyi része állandóan víz alatt van: nedvesednek a falak. Ma hatvanezren lakják az óvárost. Az elmúlt évtizedekben több tízezer ember költözött el innen. Pedig a XV. században legalább százezren, egyes becslések szerint kétszázezren éltek itt, vagyis Európa legnépesebb települése lehetett. Hogy milyen nagy lélekszám volt ez a középkorban, azt az összevetés mutatja: a Mátyás király korabeli Budán nyolc-tízezren élhettek, London pedig ekkor hatvanezres lakossággal bírt.
A jólét alapja   Velence szigetein eredetileg szegény halászok és sólepárló munkások telepedtek le. A várost a gazdag bevándorlók tették naggyá. A közeli fontos ókori nagyváros, Aquileia népvándorlásnak kitett népességéből a nemesek, jómódú polgárok költöztek ide, érsekükkel együtt. Olyanok, akiknek volt pénzük gerendák százezreit, márványtömbök ezreit ideszállítani. Erre a vízhatlan alapzatra épületek aztán a város palotái, lakóházai, templomai, raktárai, műhelyei. Ki tudhatta volna akkor, hogy a tenger szintje pár száz év alatt két méterrel emelkedik majd? Bár a középkorban jóval kisebbek voltak az országok közötti életszínvonalbeli különbségek, mint ma, Velence lakóiról elmondható, hogy jobban éltek, mint másutt. Ráadásul miközben kontinensünk lakóinak 90 százaléka jobbágy volt – a Velencei Köztársaságban mindenki szabad polgárként élhetett. Arra, hogy erőszakos halállal haljon meg valaki, Velencében kisebb volt az esély, mint bárhol másutt Európában. A városállam ismerte (elsőként a görög-római ókor utáni világban) a szociális juttatásokat: nyugdíjat, rokkantsági segélyt. 
A város jólétének legfőbb alapja a tengeri, távolsági, közvetítő kereskedelem. Shakespeare velencei kalmára ugyan zsidó (valóban éltek a városban), de a legtöbb gazdag nagykereskedő katolikus olasz volt. Ám „a tengerek királynője” (hiszen évszázadokig így nevezték a települést) egyúttal iparvárosnak is számított: hajóépítés mellett selyem-, posztó-, üvegiparral. A XV. században pedig, habár a könyvnyomtatást nem itt találták fel, megjelent a nyomdászat is, s mindjárt az egyik legnagyobb teljesítményűvé vált. Olyan csúcságazat volt ez akkoriban, mint ma az elektronika. A város azért nevezte önmagát szűznek, mert kerek egy évezredig nem lépett földjére ellenséges katona. Egy Napóleon nevű kalandor lesz majd az, aki elveszi eme szépséges aggszűz ártatlanságát, hogy ne is lehessen többé független állam, kivéve 1848/1849 mámorát, amikor Velence épp a magyar honvédségtől remélt külső segítséget, mindhiába.
Leggyakrabban repülőgéppel vagy autóbusszal utazik az ember külföldre, netán autóval. Velencébe érdemes vonattal menni. A turista éjjel utazik oda-vissza, egy napot nyer szállásfoglalás nélkül. A két vasúti utaskísérő: egy fekete férfi és egy magyar lány. Mindkettő anyanyelvi szinten beszél németül és angolul. Megtudjuk, a magyar hölgynek ez az első munkanapja. Nyugaton járva érdekes tapasztalat: az autóbusz- és villamosvezetők, a bolti pénztárosok, de az orvosok is gyakran külföldiek, „migránsok”. Nálunk ezeken a pályákon munkaerőhiány van, s úgy tűnik, lesz is. 
(Eszembe jut egy gyermekkori emlék. Családommal nyaraltunk a román tengerparton, Mamaia városában. Odafelé repülővel, haza vonattal utaztunk. A jegyet persze előre megváltották szüleim. Aztán a vasútállomáson kiderült, nincs a vonaton olyan számú kocsi, ahová a jegy szól. Felszálltunk, persze. A román kalauz egy ítélet-végrehajtó szigorával tárgyalt velünk, nincs hely a vonaton. Apám elővette a pénztárcáját. Az utaskísérő megoldáson kezdte törni a fejét: kisgyermekes család csak nem utazhat állva!? A bankjegyet átvéve hamar kiderült, két fülkét is kaphatunk, egyet a fiúk, egyet a lányok. Mire a magyar határra értünk, kalauzunk magyarul is megtanult. De vissza Velencéhez!)
A hajózási múzeum nem tartozik a magyar turisták hagyományos célpontjai közé Velencében. Pedig megéri a pénzét! Láthatjuk, hogy az ágyúknak eleinte saját neve volt, s úgy díszítették csövüket, mintha nem is emberölésre gyártották volna. És egy hajómakett nem csak kézbeillő lehet, de akár 4-5 méteres is! A velencei Arzenál (a város saját tulajdonú hadihajógyára, ma is állami kézben) vészhelyzetben naponta egy hajó elkészítésére bizonyult alkalmasnak: ez a középkorban világrekordnak számított. 
Művészet és politika  Velencében, a szigetek szabta helyszűke miatt, minden kicsi. Az utcák, a terek, szállodák, a hotelszobák. Zsebkendőnyiek az udvarok, egyiket úgyszólván kitölti egy almafa. Másikban füge és mirtusz, harmadikban két pálmafa. (A pálmák nem őshonosak Itáliában. Úgy tűnik, minden ország eggyel melegebb éghajlatról hozza dísznövényeit. Vagy akár a termesztett növényeket is. Az alma, a körte és a szelídgesztenye Itáliából származik, de a dió, mandula, szőlő, cseresznye is mediterrán növény: ma messze északra is termesztik őket). Ami mégis tágas: a Szent Márk tér és a Dózse palota: a kereskedelem és a politikai reprezentáció tere. A dózse egykoron egyeduralkodónak számított, ám az évszázadok során vagy kétszáz törvény csökkentette hatáskörét. Így lassan afféle életfogytig választott köztársasági elnökké vált, valódi hatalom nélkül. Velencében – a középkoriban – nem lehetett visszautasítani egy tisztséget, ha valakit megválasztottak rá. A városállam hozott létre először külföldi nagykövetségeket (Mátyás korában Budán), azaz állandó diplomáciai kart. Itt született először törvény arról is, hogy politikusok, tisztviselők nem fogadhatnak el ajándékot.
A Dózse-palotában nem csak a pompás nagytermeket csodálhatjuk meg (az egyikben a világ legnagyobb méretű vászonra készült festményével). Található itt egy Tintoretto kiállítás is. Érdekes, Velence esetében a gazdasági, politikai-katonai virágkor nem esett egybe a kulturális tetőponttal. Az államvárosnak két virágkora is volt: a XIII. és a XV. században is hatalma csúcsán állt. A velencei kultúra viszont a XVI. és a XVIII. század között adta a legtöbbet a világnak. Ezt a időszakot a híres velencei aranykor festőtriásza - Tiziano, Paolo Veronese és Tintoretto - határozza meg. De nem csak festészetben, szobrászatban és építészetben is – nem egyszer át- vagy újjáépítve – fantasztikusat nyújtott a már megkopott hatalmú nagyváros. 
Habár művészettörténeti fejtegetésre sem terünk, sem szakértelmünk, Tintoretto a maga korának afféle művész fenegyereke lehetett, mint másutt Baudelaire, Munkácsy, Schumann vagy Esterházy. Témaválasztása ugyan a lehető leghagyományosabb: görög-római és zsidó-keresztény mitológia. Csak hát Szent György a képen belepillant az úrhölgy dekoltázsába, mielőtt ledöfné a sárkányt. A gyermekét szoptató anya szabad melléből méternyire spriccel az anyatej. Lucretia, akinek a megerőszakolására Sextus Tarquinius készül, realista és erotikus látványt nyújtva félig széttárja combjait, habár erre az erőszaktevő nem kényszerítette. Viszont még az arcokat és ruhákat oly zseniálisan megfestő Tintorettónál is a Madonna karjában tartott újszülött Jézus arca, mint egy tizenkét évesé, és a fej-test arány a felnőtteké, nem csecsemőké. Mintha évszázadokig nem vette volna észre a festészet: a gyermek nem kis felnőtt. És csak a festőművészet? Érdekesek egyébként a százszor visszatérő motívumok: Jézus a kereszten, levétele a keresztről, sokféle egyéni ábrázolásban. Ezek a művek a Ca’Rezzonico palotában láthatók, oly sok más alkotással együtt. Például Corradini mellszobra, a Fátyolos nő (fátyol márványból!) nem csak szép, de a technikai bravúr is a javából.
Villa és szemüveg   Velencében több a templom, mint a szelektív hulladékgyűjtő pont, és több a szobor, mint a nyilvános vécé. Akadt rá példa, hogy ültemben, egyetlen látószögből, megszámoltam, húsz szoborra láttam rá. Templomból nem csak sokat látni, de sokféleségük is szembetűnő: korstílus, alaprajz, mennyezet és mindenféle díszítés szerint. Vajon van-e ennyiféle bármely másik városban a világon? Nyilvános vécébe menni Velencében a legdrágább dolog (na és a bolgár-török határ bolgár oldalán – csak az nem olyan tiszta). Ráadásul sorba kell állni érte. Ez akkor sem öröm, ha épp keresztboltozatos ívek alatt várakozunk. Igaz, voltam akkora fülkében, ahol magzat megfoganhat, csecsemő megszülethet, annyi a hely. Minél újabb építésű egy középület, annál kisebbek a vécék, világszerte, noha a testmagasság növekvő, és soha annyi kövér ember nem volt, mint ma. 
Velencében nincsenek verebek. Viszont a galambok! Magabiztosabbak és szemtelenebbek, mint nálunk. Rémlik, a városi galamb akaratlan velencei találmány. Ám a galamboknak versenyezniük kell a sirályokkal. Ezekből kevesebb van, de nagyobbak és erősebbek. Egy részük felhagyott a halászattal, és városi madárként keres morzsákat, egyebet. A hegyvidéki városokban van olyan sok lépcső, mint Velencében, noha a város asztallap simaságú felszínen fekszik, húsz centivel a tenger szintje felett. A hidakhoz kell lépcsőzni. De megéri! A sok kis – és néha nem is olyan kicsi – híd nem csupán a közlekedés segítője, de szép, műalkotás is.
Velencében találták fel a villát, az ablaküveget. Amikor egész Európában csak két helyen gyártottak szemüveget, Velence volt az egyik. És amikor csak két helyen tudtak fehér szappant készíteni, Velencében igen. Velence szemrebbenés nélkül „a legkeresztényibb városnak” tartotta önmagát, miközben már az érett középkorban vallották polgárai: előbb vagyunk velenceiek, csak aztán katolikusok. Szent Márk földi maradványait valaha szabályszerűen ellopták, sertéshúsok és szalonnák közé rejtve csempészték ki az iszlám Egyiptomból. Amikor 1204-ben elfoglalták és kirabolták Konstantinápolyt, temérdek műkincset és több fontos ereklyét vittek magukkal. Érdekes, a szövetséges franciák inkább pénzre, ékszerre utaztak, a velenceiek műalkotásokra. Az ereklyekultusz csúcspontja a kora középkor, és a kora középkor vallásosságának központi eleme az ereklyekultusz. Egy kis tégely állítólag Jézus Krisztus vérét őrzi a Szent Márk-bazilikában. Csak hát, anno komoly ágazat volt az ereklyék hamisítása és kereskedelme. 
Ám bármennyire is sikeres volt valaha, Velence, a nagy történelmi versenyt elveszítette. Amikor megszületett az olasz nemzetállam, a főváros Róma, az üzleti-gazdasági központ Milánó, a legfőbb tengeri kikötő Genova lett. Az ipar is északnyugaton, a Torinó–Milánó–Genova háromszögben összpontosul. Velencének nem maradt más hátra, mint felkínálni szépséges testét a turistáknak.
Bármennyi időt tölt az ember Velencében, olyan érzése van, hogy még pár napot kellett volna. És persze, a tengerszoros túloldalán van egy másik Velence is: egy lüktető, posztmodern metropolisz, iparral és szolgáltatásokkal, forgalmas tengeri kikötővel és repülőtérrel, turisták nélkül. No de az kit érdekel?
Témák
Velence
Frissítve: 2019.02.10 20:00

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)

Antal Attila: Orbán bárkája

Publikálás dátuma
2019.04.14 15:06

Fotó: A. Lesik
Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.
Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.
Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.