„Nagyon régen, talán múlt pénteken”

Itt az ideje, hogy harcba szálljunk a zsidósággal és megszabadítsuk tőle Lengyelországot - ezt harsogta az egykori auschwitzi koncentrációs tábor területén Pawel Rybak, a lengyel szélsőjobboldal egyik leghírhedtebb figurája a nemzetközi holokauszt emléknapon. Rybak ötven hozzá hasonló wroclawi neonácival masírozott az egykori lágerbe, hogy ott feltárja Auschwitz „igazi” történetét. A szimbólummá lett helyen, ahol egymilliónál több zsidót - köztük a magyar zsidóság többségét – pusztították el a nácik.

Újraírt történelem

A neonáci provokáció nem is volt olyan váratlan. A kormányzó jobboldali-nacionalista Jog és Igazságosság (PiS) párt következetesen dolgozik azon, hogy újraírja a lengyelországi holokauszt történetét. Nem a hárommilliós lengyel zsidóság elpusztítására kell emlékezni, hanem azokról a lengyelekről, akik másokat életük kockáztatásával mentettek meg – így szól az új narratíva. Ennek jegyében szerkesztik át az auschwitzi kiállítást, s hoznak létre országszerte emlékhelyeket. Arról pedig szó sem lehet, hogy beszéljenek a németekkel együttműködő, zsidókat feladó, s a tömeggyilkosságokban is részt vett lengyelekről.

Az államilag is irányított gyűlöletpropaganda egyik fő célpontja így lett Jan Tomasz Gross, amerikai-lengyel történész, szociológus. Hasonlóan Pawel Adamowiczhoz, az egykori gdański polgármesterhez, akit egy terrorista merénylő ölt meg egy jótékonysági rendezvényen. Gross jelenleg Berlinben él, úgy érzi veszélyes lenne számára hazatérnie. Életéről, kutatásairól, s a történelmi igazság bemutatásáért folytatott harcról is beszélt most megjelent életút-interjújában.

Az Aleksandra Pawlicka újságíró jegyezte kötetet 2018 őszén adták ki, „Nagyon régen, talán múlt pénteken” a címe. Lengyelül ezt a műfajt interjú-folyónak nevezik, találóan. A beszélgetés többnyire a dolgok elején – tehát az interjúalany őseinél, szüleinél, családi környezeténél kezdődik, majd ifjúkorán át jut el azokig az eseményekig, teljesítményekig, amelyek indokolják, hogy vele ilyen beszélgetés készül. Gross neve ismert Lengyelországban és bizonyos mértékig a világban is, könyvei az eredeti angol és lengyel nyelvű kiadásokon túl megjelentek más nyelveken is. Két könyve a Szomszédok és a Félelem olvasható magyar fordításban is. A legnagyobb feltűnést nálunk is a húsz éve írt Szomszédok keltette.

A mű arról szól, hogy a kelet-lengyelországi Jedwabne városka lakói 1941 nyarán, nem sokra rá, hogy a szovjet csapatok elhagyták a térséget, brutálisan legyilkolták zsidó szomszédjaikat. Legtöbbjüket egy pajtába hajtották és azt rájuk gyújtották. Alig maradt életben valaki, aki beszámolhatott a történtekről. A könyv óriási vihart kavart Lengyelországban, ami máig sem csillapodott. Ez ugyanis mélyebb és általánosabb ügy, mint egy városka lakóinak állatias akciója. A Szomszédok alapján, vagy inspirációjára írta A mi osztályunk című darabját Tadeusz Slobodzianek. A darab évek óta megy a budapesti Katona József Színházban, de más magyar társulatok is előadták.

Imádják gyűlölni

Grosst a jelenleg kormányzó lengyel jobboldal, illetve az a társadalmi és szellemi közeg, amelyet a PiS képvisel, egyik első számú „lengyelgyűlölő” ellenségének nyilvánította. Tehát szimbolikus aktuálpolitikai szereplője a lengyel közéletnek, akkor is, ha gyakorlatilag nem vesz részt abban. Az ok: brutális őszinteséggel szembesíti olvasóit a háború alatti és utáni zsidóellenes akciók tényével, azzal, hogy a lengyelek – csakúgy, mint a magyarok – nem tettek meg mindent, hogy szomszédaikat megmentsék. Sőt, inkább elfordultak, vagy éppen segítettek a náciknak a zsidók irtásában. A PiS gyűlöli Grosst, mert azt is kimondja, hogy a lengyel antiszemitizmus a lengyel nacionalista jobboldal és a klérus tevékeny zsidóellenességének következtében lett a társadalom többsége számára elfogadható – comme il faut – eszme és magatartás a XX. században. Egy cikkében tavaly brutálisan leegyszerűsítve azt írta, hogy a lengyelek több zsidót öltek meg a megszállás évei alatt, mint németet. Ezt a tézisét védi, pedig emiatt gyerekkori barátaival (így Adam Michnikkel) is szembekerült. A nacionalista-katolikus jobboldal imádja gyűlölni Grosst, de - mint érzékeltettem - a baloldali, liberális tábor sem rajong érte. Ennek több oka van, így az is, hogy Gross 50 évet töltött emigrációban, 1968-89 között nem léphetett lengyel földre. Kimaradt a harcokból és megpróbáltatásokból, amelyekben társainak része volt. Michnik például hat évet töltött börtönben. Gross ún. márciusi emigráns, 22 éves volt, amikor – majd 30 ezer asszimilált zsidó lengyelhez hasonlóan – őt és családját is kiszorították az országból.

Erről és előzményekről is szól a beszélgetés-folyam. A politikai események, amelyek 1968-ban megrázták Lengyelországot, világszerte felzúdulást és értetlenséget keltettek. Nehéz volt felfogni, hogy ’68 lázadással (Párizs) és reformokkal (Prága) teljes tavasza Varsóban a brutális antiszemita elnyomás évszakaként jelent meg. Gross felidézi a fiatal rendszerkritikus baloldaliak akcióit, amelyben a cenzúra (Adam Mickiewicz klasszikus darabjának, az Ősöknek a betiltása) és az egyetemi szabadság csonkítása ellen tiltakoztak, s a rezsim brutalitás ellencsapását is. A lengyel '68 a lengyel '56 októberi eseményeinek végső lezárása volt – állítja. A rendszer ekkor számolta fel az eltűrt, majd nagyrészt visszavont lazaságokat.

A "márciusi események" a kommunista hatalom belső ellentéteit is tükrözték: a konzervatív, nacionalista szárny (a Moczar akkori belügyminiszter vezette „partizánok”) számolt le a részben zsidó származású pártbeli reformerekkel. A tisztogatás tisztán faji alapon folyt, mondhatni a nürnbergi törvények alapján. Azok a zsidó származású emberek kényszerültek elhagyni az országot, akiket többnyire már semmi sem fűzte sem őseik hitéhez és kultúrájához, még kevésbé Izrael államhoz. Ezzel együtt azzal nyomták kezükbe az ország elhagyását engedélyező papírt, hogy Izraelbe utaznak. Így történt a Gross családdal is, akik végül az USA-ban kötöttek ki. Gross a Yale Egyetemen szerzett szociológiai doktorátust, de már a disszertációjában is a háború alatti lengyel társadalommal foglalkozott. Később a Princeton Egyetem professzorként ment nyugdíjba.

Lengyel probléma

„Jedwabnéban az én lengyeleim ölték az én zsidóimat” – mondja az egyik fejezetben a történész, amikor gyökeiről beszél. Anyai ágon régi nemesi családból származik, amelynek egyik tagja a XVI. században a Bialystok közeli vidék - ahol Jedwabne is található - királyi várnagya (magyarul főispánnak mondhatnánk) volt. Apja ősei a Monarchiához tartozó Galíciában élték az asszimilált középosztályi zsidó értelmiség életét, nagyapja (ahogy később több családtagja) a Lengyel Szocialista Pártban politizált, bekerült a bécsi parlamentbe is. Apai és anyai nagyapja is ügyvéd volt. Mindketten ellenzékieket védtek a két háború közötti politikai perekben. Mindkettőjüket Auschwitzban ölték meg a nácik. Apja is ügyvéd volt – régi szocialistaként ellenzékieket védett a 40-es évek pártállami terrorpereiben. Gross édesanyja a megszállás alatt a Honi Hadsereg aktív tagja, a propagandairoda munkatársa volt.

Családját bensőséges értelmiségi közegként írja le, ahol mindenféle ember megfordult. Úgy nőtt fel, hogy nem találkozott az antiszemitizmussal, anyja egyszerűen érzéketlen volt erre a méregre. Gross nem is az emigrációjukat kikényszerítő állami zsidóüldözés hatására, hanem a levéltári anyagok tanulmányozása során ébredt rá, mennyire átitatta az egyház és a hatalom által intézményesített gyűlölet a lengyel társadalmat. Elvbarátai felróják Grossnak, hogy a lengyel antiszemitizmust és a háború alatti és utáni zsidó-gyilkosságokat nem helyezi regionális és történeti kontextusba. Gross szerint viszont a lengyel bűnöket nem kisebbítik a litván, orosz, ukrán vagy román társadalmak hasonló bűnei.

A kötetben a történész feltárja az utat, amelyen keresztül oda jutott, hogy munkásságának középpontjába a háború alatti (és az azt követő) zsidóellenes erőszak és a zsidókhoz való lengyel viszony feltárása került. Gross a lengyel antiszemitizmust (ideértve a jelenkor zsidók nélküli antiszemitizmusát) nem a zsidók, hanem a lengyelek problémájaként fogja fel. Nem tartja öröknek, sorsszerűnek, de állítja: nem haladható meg a múlt teljes feltárása és feldolgozása nélkül.

Sajátos könyv ez, mert egy család sorsán keresztül betekinthetünk a XX. századi lengyel történelembe és a mai társadalomba. Egy hozzánk, magyarokhoz földrajzilag és történelmileg ilyen közeli ország meglepően különböző élethelyzeteket, családi történeteket produkált. Sok a párhuzamosság, de a történelem más utakat nyitott a két országban. A sorsközösség nem jelenti azt, hogy azonosak lennének a sorsok. Több a különbség, mint az azonosság az ún. nemzeti karakterben is. Gyakran tapasztalom, mi magyarok más országok folyamatait a magunk történéseivel, szereplőiket a mi történelmi személyiségeinkkel értelmezzük. Olvastam már olyat, hogy Józef Pilsudski volt a lengyel Horthy. Ami orbitális marhaság. Lengyelország mérete, nemzetiségi sokfélesége, az államiság 150 éves hiánya, a felosztottság miatt mások a helyzetek, az eszmék és a személyiségek is másként reagálnak. Miközben rengeteg a párhuzam.

Némi betekintést ad a lengyel ellenzék világába, a baloldali gyökerű értelmiségi körbe, amely később szellemi hátországa volt a Szolidaritás mozgalmának. Miközben az interjúkötet arról szól, hogy Gross milyen utat tett meg, milyen brutális tényeket ismert meg, s ezeket miként tárta a közönség elé, azt is megmutatja, hogyan reagált erre a lengyel politikai és szellemi elit. Azzal vádolják, hogy zsidó szemüvegen át nézi Lengyelországot. Ebből az igaz, hogy szemüveget hord. Semmiképpen nem zsidó szempontból vizsgálja a kort - állítja, hanem társadalomkritikus értelmiségiként néz szembe nemzete szégyenével. Úgy véli, a mai kormánypolitika a két világháború közötti, fasizmussal kacérkodó nemzeti-klerikális világban gyökerezik. A lengyel antiszemitizmus fő felelősei között jelöli meg a katolikus egyházat.