„Nagyon régen, talán múlt pénteken”

Publikálás dátuma
2019.02.09 20:00
A kormányzó PiS is azon dolgozik, hogy átírja a lengyelországi holokauszt történetét
Fotó: AFP/ Janek Skarzynski
Itt az ideje, hogy harcba szálljunk a zsidósággal és megszabadítsuk tőle Lengyelországot - ezt harsogta az egykori auschwitzi koncentrációs tábor területén Pawel Rybak, a lengyel szélsőjobboldal egyik leghírhedtebb figurája a nemzetközi holokauszt emléknapon. Rybak ötven hozzá hasonló wroclawi neonácival masírozott az egykori lágerbe, hogy ott feltárja Auschwitz „igazi” történetét. A szimbólummá lett helyen, ahol egymilliónál több zsidót - köztük a magyar zsidóság többségét – pusztították el a nácik.

Újraírt történelem

A neonáci provokáció nem is volt olyan váratlan. A kormányzó jobboldali-nacionalista Jog és Igazságosság (PiS) párt következetesen dolgozik azon, hogy újraírja a lengyelországi holokauszt történetét. Nem a hárommilliós lengyel zsidóság elpusztítására kell emlékezni, hanem azokról a lengyelekről, akik másokat életük kockáztatásával mentettek meg – így szól az új narratíva. Ennek jegyében szerkesztik át az auschwitzi kiállítást, s hoznak létre országszerte emlékhelyeket. Arról pedig szó sem lehet, hogy beszéljenek a németekkel együttműködő, zsidókat feladó, s a tömeggyilkosságokban is részt vett lengyelekről.
Az államilag is irányított gyűlöletpropaganda egyik fő célpontja így lett Jan Tomasz Gross, amerikai-lengyel történész, szociológus. Hasonlóan Pawel Adamowiczhoz, az egykori gdański polgármesterhez, akit egy terrorista merénylő ölt meg egy jótékonysági rendezvényen. Gross jelenleg Berlinben él, úgy érzi veszélyes lenne számára hazatérnie. Életéről, kutatásairól, s a történelmi igazság bemutatásáért folytatott harcról is beszélt most megjelent életút-interjújában.
Az Aleksandra Pawlicka újságíró jegyezte kötetet 2018 őszén adták ki, „Nagyon régen, talán múlt pénteken” a címe. Lengyelül ezt a műfajt interjú-folyónak nevezik, találóan. A beszélgetés többnyire a dolgok elején – tehát az interjúalany őseinél, szüleinél, családi környezeténél kezdődik, majd ifjúkorán át jut el azokig az eseményekig, teljesítményekig, amelyek indokolják, hogy vele ilyen beszélgetés készül. Gross neve ismert Lengyelországban és bizonyos mértékig a világban is, könyvei az eredeti angol és lengyel nyelvű kiadásokon túl megjelentek más nyelveken is. Két könyve a Szomszédok és a Félelem olvasható magyar fordításban is. A legnagyobb feltűnést nálunk is a húsz éve írt Szomszédok keltette.
A mű arról szól, hogy a kelet-lengyelországi Jedwabne városka lakói 1941 nyarán, nem sokra rá, hogy a szovjet csapatok elhagyták a térséget, brutálisan legyilkolták zsidó szomszédjaikat. Legtöbbjüket egy pajtába hajtották és azt rájuk gyújtották. Alig maradt életben valaki, aki beszámolhatott a történtekről. A könyv óriási vihart kavart Lengyelországban, ami máig sem csillapodott. Ez ugyanis mélyebb és általánosabb ügy, mint egy városka lakóinak állatias akciója. A Szomszédok alapján, vagy inspirációjára írta A mi osztályunk című darabját Tadeusz Slobodzianek. A darab évek óta megy a budapesti Katona József Színházban, de más magyar társulatok is előadták.

Imádják gyűlölni

Grosst a jelenleg kormányzó lengyel jobboldal, illetve az a társadalmi és szellemi közeg, amelyet a PiS képvisel, egyik első számú „lengyelgyűlölő” ellenségének nyilvánította. Tehát szimbolikus aktuálpolitikai szereplője a lengyel közéletnek, akkor is, ha gyakorlatilag nem vesz részt abban. Az ok: brutális őszinteséggel szembesíti olvasóit a háború alatti és utáni zsidóellenes akciók tényével, azzal, hogy a lengyelek – csakúgy, mint a magyarok – nem tettek meg mindent, hogy szomszédaikat megmentsék. Sőt, inkább elfordultak, vagy éppen segítettek a náciknak a zsidók irtásában. A PiS gyűlöli Grosst, mert azt is kimondja, hogy a lengyel antiszemitizmus a lengyel nacionalista jobboldal és a klérus tevékeny zsidóellenességének következtében lett a társadalom többsége számára elfogadható – comme il faut – eszme és magatartás a XX. században. Egy cikkében tavaly brutálisan leegyszerűsítve azt írta, hogy a lengyelek több zsidót öltek meg a megszállás évei alatt, mint németet. Ezt a tézisét védi, pedig emiatt gyerekkori barátaival (így Adam Michnikkel) is szembekerült. A nacionalista-katolikus jobboldal imádja gyűlölni Grosst, de - mint érzékeltettem - a baloldali, liberális tábor sem rajong érte. Ennek több oka van, így az is, hogy Gross 50 évet töltött emigrációban, 1968-89 között nem léphetett lengyel földre. Kimaradt a harcokból és megpróbáltatásokból, amelyekben társainak része volt. Michnik például hat évet töltött börtönben. Gross ún. márciusi emigráns, 22 éves volt, amikor – majd 30 ezer asszimilált zsidó lengyelhez hasonlóan – őt és családját is kiszorították az országból.
Erről és előzményekről is szól a beszélgetés-folyam. A politikai események, amelyek 1968-ban megrázták Lengyelországot, világszerte felzúdulást és értetlenséget keltettek. Nehéz volt felfogni, hogy ’68 lázadással (Párizs) és reformokkal (Prága) teljes tavasza Varsóban a brutális antiszemita elnyomás évszakaként jelent meg. Gross felidézi a fiatal rendszerkritikus baloldaliak akcióit, amelyben a cenzúra (Adam Mickiewicz klasszikus darabjának, az Ősöknek a betiltása) és az egyetemi szabadság csonkítása ellen tiltakoztak, s a rezsim brutalitás ellencsapását is. A lengyel '68 a lengyel '56 októberi eseményeinek végső lezárása volt – állítja. A rendszer ekkor számolta fel az eltűrt, majd nagyrészt visszavont lazaságokat.
A "márciusi események" a kommunista hatalom belső ellentéteit is tükrözték: a konzervatív, nacionalista szárny (a Moczar akkori belügyminiszter vezette „partizánok”) számolt le a részben zsidó származású pártbeli reformerekkel. A tisztogatás tisztán faji alapon folyt, mondhatni a nürnbergi törvények alapján. Azok a zsidó származású emberek kényszerültek elhagyni az országot, akiket többnyire már semmi sem fűzte sem őseik hitéhez és kultúrájához, még kevésbé Izrael államhoz. Ezzel együtt azzal nyomták kezükbe az ország elhagyását engedélyező papírt, hogy Izraelbe utaznak. Így történt a Gross családdal is, akik végül az USA-ban kötöttek ki. Gross a Yale Egyetemen szerzett szociológiai doktorátust, de már a disszertációjában is a háború alatti lengyel társadalommal foglalkozott. Később a Princeton Egyetem professzorként ment nyugdíjba.

Lengyel probléma

„Jedwabnéban az én lengyeleim ölték az én zsidóimat” – mondja az egyik fejezetben a történész, amikor gyökeiről beszél. Anyai ágon régi nemesi családból származik, amelynek egyik tagja a XVI. században a Bialystok közeli vidék - ahol Jedwabne is található - királyi várnagya (magyarul főispánnak mondhatnánk) volt. Apja ősei a Monarchiához tartozó Galíciában élték az asszimilált középosztályi zsidó értelmiség életét, nagyapja (ahogy később több családtagja) a Lengyel Szocialista Pártban politizált, bekerült a bécsi parlamentbe is. Apai és anyai nagyapja is ügyvéd volt. Mindketten ellenzékieket védtek a két háború közötti politikai perekben. Mindkettőjüket Auschwitzban ölték meg a nácik. Apja is ügyvéd volt – régi szocialistaként ellenzékieket védett a 40-es évek pártállami terrorpereiben. Gross édesanyja a megszállás alatt a Honi Hadsereg aktív tagja, a propagandairoda munkatársa volt. 
Családját bensőséges értelmiségi közegként írja le, ahol mindenféle ember megfordult. Úgy nőtt fel, hogy nem találkozott az antiszemitizmussal, anyja egyszerűen érzéketlen volt erre a méregre. Gross nem is az emigrációjukat kikényszerítő állami zsidóüldözés hatására, hanem a levéltári anyagok tanulmányozása során ébredt rá, mennyire átitatta az egyház és a hatalom által intézményesített gyűlölet a lengyel társadalmat. Elvbarátai felróják Grossnak, hogy a lengyel antiszemitizmust és a háború alatti és utáni zsidó-gyilkosságokat nem helyezi regionális és történeti kontextusba. Gross szerint viszont a lengyel bűnöket nem kisebbítik a litván, orosz, ukrán vagy román társadalmak hasonló bűnei.
A kötetben a történész feltárja az utat, amelyen keresztül oda jutott, hogy munkásságának középpontjába a háború alatti (és az azt követő) zsidóellenes erőszak és a zsidókhoz való lengyel viszony feltárása került. Gross a lengyel antiszemitizmust (ideértve a jelenkor zsidók nélküli antiszemitizmusát) nem a zsidók, hanem a lengyelek problémájaként fogja fel. Nem tartja öröknek, sorsszerűnek, de állítja: nem haladható meg a múlt teljes feltárása és feldolgozása nélkül.
Sajátos könyv ez, mert egy család sorsán keresztül betekinthetünk a XX. századi lengyel történelembe és a mai társadalomba. Egy hozzánk, magyarokhoz földrajzilag és történelmileg ilyen közeli ország meglepően különböző élethelyzeteket, családi történeteket produkált. Sok a párhuzamosság, de a történelem más utakat nyitott a két országban. A sorsközösség nem jelenti azt, hogy azonosak lennének a sorsok. Több a különbség, mint az azonosság az ún. nemzeti karakterben is. Gyakran tapasztalom, mi magyarok más országok folyamatait a magunk történéseivel, szereplőiket a mi történelmi személyiségeinkkel értelmezzük. Olvastam már olyat, hogy Józef Pilsudski volt a lengyel Horthy. Ami orbitális marhaság. Lengyelország mérete, nemzetiségi sokfélesége, az államiság 150 éves hiánya, a felosztottság miatt mások a helyzetek, az eszmék és a személyiségek is másként reagálnak. Miközben rengeteg a párhuzam.
Némi betekintést ad a lengyel ellenzék világába, a baloldali gyökerű értelmiségi körbe, amely később szellemi hátországa volt a Szolidaritás mozgalmának. Miközben az interjúkötet arról szól, hogy Gross milyen utat tett meg, milyen brutális tényeket ismert meg, s ezeket miként tárta a közönség elé, azt is megmutatja, hogyan reagált erre a lengyel politikai és szellemi elit. Azzal vádolják, hogy zsidó szemüvegen át nézi Lengyelországot. Ebből az igaz, hogy szemüveget hord. Semmiképpen nem zsidó szempontból vizsgálja a kort - állítja, hanem társadalomkritikus értelmiségiként néz szembe nemzete szégyenével. Úgy véli, a mai kormánypolitika a két világháború közötti, fasizmussal kacérkodó nemzeti-klerikális világban gyökerezik. A lengyel antiszemitizmus fő felelősei között jelöli meg a katolikus egyházat.
Frissítve: 2019.02.09 20:00

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.