„Nagyon régen, talán múlt pénteken”

Publikálás dátuma
2019.02.09. 20:00
A kormányzó PiS is azon dolgozik, hogy átírja a lengyelországi holokauszt történetét
Fotó: Janek Skarzynski / AFP
Itt az ideje, hogy harcba szálljunk a zsidósággal és megszabadítsuk tőle Lengyelországot - ezt harsogta az egykori auschwitzi koncentrációs tábor területén Pawel Rybak, a lengyel szélsőjobboldal egyik leghírhedtebb figurája a nemzetközi holokauszt emléknapon. Rybak ötven hozzá hasonló wroclawi neonácival masírozott az egykori lágerbe, hogy ott feltárja Auschwitz „igazi” történetét. A szimbólummá lett helyen, ahol egymilliónál több zsidót - köztük a magyar zsidóság többségét – pusztították el a nácik.

Újraírt történelem

A neonáci provokáció nem is volt olyan váratlan. A kormányzó jobboldali-nacionalista Jog és Igazságosság (PiS) párt következetesen dolgozik azon, hogy újraírja a lengyelországi holokauszt történetét. Nem a hárommilliós lengyel zsidóság elpusztítására kell emlékezni, hanem azokról a lengyelekről, akik másokat életük kockáztatásával mentettek meg – így szól az új narratíva. Ennek jegyében szerkesztik át az auschwitzi kiállítást, s hoznak létre országszerte emlékhelyeket. Arról pedig szó sem lehet, hogy beszéljenek a németekkel együttműködő, zsidókat feladó, s a tömeggyilkosságokban is részt vett lengyelekről.
Az államilag is irányított gyűlöletpropaganda egyik fő célpontja így lett Jan Tomasz Gross, amerikai-lengyel történész, szociológus. Hasonlóan Pawel Adamowiczhoz, az egykori gdański polgármesterhez, akit egy terrorista merénylő ölt meg egy jótékonysági rendezvényen. Gross jelenleg Berlinben él, úgy érzi veszélyes lenne számára hazatérnie. Életéről, kutatásairól, s a történelmi igazság bemutatásáért folytatott harcról is beszélt most megjelent életút-interjújában.
Az Aleksandra Pawlicka újságíró jegyezte kötetet 2018 őszén adták ki, „Nagyon régen, talán múlt pénteken” a címe. Lengyelül ezt a műfajt interjú-folyónak nevezik, találóan. A beszélgetés többnyire a dolgok elején – tehát az interjúalany őseinél, szüleinél, családi környezeténél kezdődik, majd ifjúkorán át jut el azokig az eseményekig, teljesítményekig, amelyek indokolják, hogy vele ilyen beszélgetés készül. Gross neve ismert Lengyelországban és bizonyos mértékig a világban is, könyvei az eredeti angol és lengyel nyelvű kiadásokon túl megjelentek más nyelveken is. Két könyve a Szomszédok és a Félelem olvasható magyar fordításban is. A legnagyobb feltűnést nálunk is a húsz éve írt Szomszédok keltette.
A mű arról szól, hogy a kelet-lengyelországi Jedwabne városka lakói 1941 nyarán, nem sokra rá, hogy a szovjet csapatok elhagyták a térséget, brutálisan legyilkolták zsidó szomszédjaikat. Legtöbbjüket egy pajtába hajtották és azt rájuk gyújtották. Alig maradt életben valaki, aki beszámolhatott a történtekről. A könyv óriási vihart kavart Lengyelországban, ami máig sem csillapodott. Ez ugyanis mélyebb és általánosabb ügy, mint egy városka lakóinak állatias akciója. A Szomszédok alapján, vagy inspirációjára írta A mi osztályunk című darabját Tadeusz Slobodzianek. A darab évek óta megy a budapesti Katona József Színházban, de más magyar társulatok is előadták.

Imádják gyűlölni

Grosst a jelenleg kormányzó lengyel jobboldal, illetve az a társadalmi és szellemi közeg, amelyet a PiS képvisel, egyik első számú „lengyelgyűlölő” ellenségének nyilvánította. Tehát szimbolikus aktuálpolitikai szereplője a lengyel közéletnek, akkor is, ha gyakorlatilag nem vesz részt abban. Az ok: brutális őszinteséggel szembesíti olvasóit a háború alatti és utáni zsidóellenes akciók tényével, azzal, hogy a lengyelek – csakúgy, mint a magyarok – nem tettek meg mindent, hogy szomszédaikat megmentsék. Sőt, inkább elfordultak, vagy éppen segítettek a náciknak a zsidók irtásában. A PiS gyűlöli Grosst, mert azt is kimondja, hogy a lengyel antiszemitizmus a lengyel nacionalista jobboldal és a klérus tevékeny zsidóellenességének következtében lett a társadalom többsége számára elfogadható – comme il faut – eszme és magatartás a XX. században. Egy cikkében tavaly brutálisan leegyszerűsítve azt írta, hogy a lengyelek több zsidót öltek meg a megszállás évei alatt, mint németet. Ezt a tézisét védi, pedig emiatt gyerekkori barátaival (így Adam Michnikkel) is szembekerült. A nacionalista-katolikus jobboldal imádja gyűlölni Grosst, de - mint érzékeltettem - a baloldali, liberális tábor sem rajong érte. Ennek több oka van, így az is, hogy Gross 50 évet töltött emigrációban, 1968-89 között nem léphetett lengyel földre. Kimaradt a harcokból és megpróbáltatásokból, amelyekben társainak része volt. Michnik például hat évet töltött börtönben. Gross ún. márciusi emigráns, 22 éves volt, amikor – majd 30 ezer asszimilált zsidó lengyelhez hasonlóan – őt és családját is kiszorították az országból.
Erről és előzményekről is szól a beszélgetés-folyam. A politikai események, amelyek 1968-ban megrázták Lengyelországot, világszerte felzúdulást és értetlenséget keltettek. Nehéz volt felfogni, hogy ’68 lázadással (Párizs) és reformokkal (Prága) teljes tavasza Varsóban a brutális antiszemita elnyomás évszakaként jelent meg. Gross felidézi a fiatal rendszerkritikus baloldaliak akcióit, amelyben a cenzúra (Adam Mickiewicz klasszikus darabjának, az Ősöknek a betiltása) és az egyetemi szabadság csonkítása ellen tiltakoztak, s a rezsim brutalitás ellencsapását is. A lengyel '68 a lengyel '56 októberi eseményeinek végső lezárása volt – állítja. A rendszer ekkor számolta fel az eltűrt, majd nagyrészt visszavont lazaságokat.
A "márciusi események" a kommunista hatalom belső ellentéteit is tükrözték: a konzervatív, nacionalista szárny (a Moczar akkori belügyminiszter vezette „partizánok”) számolt le a részben zsidó származású pártbeli reformerekkel. A tisztogatás tisztán faji alapon folyt, mondhatni a nürnbergi törvények alapján. Azok a zsidó származású emberek kényszerültek elhagyni az országot, akiket többnyire már semmi sem fűzte sem őseik hitéhez és kultúrájához, még kevésbé Izrael államhoz. Ezzel együtt azzal nyomták kezükbe az ország elhagyását engedélyező papírt, hogy Izraelbe utaznak. Így történt a Gross családdal is, akik végül az USA-ban kötöttek ki. Gross a Yale Egyetemen szerzett szociológiai doktorátust, de már a disszertációjában is a háború alatti lengyel társadalommal foglalkozott. Később a Princeton Egyetem professzorként ment nyugdíjba.

Lengyel probléma

„Jedwabnéban az én lengyeleim ölték az én zsidóimat” – mondja az egyik fejezetben a történész, amikor gyökeiről beszél. Anyai ágon régi nemesi családból származik, amelynek egyik tagja a XVI. században a Bialystok közeli vidék - ahol Jedwabne is található - királyi várnagya (magyarul főispánnak mondhatnánk) volt. Apja ősei a Monarchiához tartozó Galíciában élték az asszimilált középosztályi zsidó értelmiség életét, nagyapja (ahogy később több családtagja) a Lengyel Szocialista Pártban politizált, bekerült a bécsi parlamentbe is. Apai és anyai nagyapja is ügyvéd volt. Mindketten ellenzékieket védtek a két háború közötti politikai perekben. Mindkettőjüket Auschwitzban ölték meg a nácik. Apja is ügyvéd volt – régi szocialistaként ellenzékieket védett a 40-es évek pártállami terrorpereiben. Gross édesanyja a megszállás alatt a Honi Hadsereg aktív tagja, a propagandairoda munkatársa volt. 
Családját bensőséges értelmiségi közegként írja le, ahol mindenféle ember megfordult. Úgy nőtt fel, hogy nem találkozott az antiszemitizmussal, anyja egyszerűen érzéketlen volt erre a méregre. Gross nem is az emigrációjukat kikényszerítő állami zsidóüldözés hatására, hanem a levéltári anyagok tanulmányozása során ébredt rá, mennyire átitatta az egyház és a hatalom által intézményesített gyűlölet a lengyel társadalmat. Elvbarátai felróják Grossnak, hogy a lengyel antiszemitizmust és a háború alatti és utáni zsidó-gyilkosságokat nem helyezi regionális és történeti kontextusba. Gross szerint viszont a lengyel bűnöket nem kisebbítik a litván, orosz, ukrán vagy román társadalmak hasonló bűnei.
A kötetben a történész feltárja az utat, amelyen keresztül oda jutott, hogy munkásságának középpontjába a háború alatti (és az azt követő) zsidóellenes erőszak és a zsidókhoz való lengyel viszony feltárása került. Gross a lengyel antiszemitizmust (ideértve a jelenkor zsidók nélküli antiszemitizmusát) nem a zsidók, hanem a lengyelek problémájaként fogja fel. Nem tartja öröknek, sorsszerűnek, de állítja: nem haladható meg a múlt teljes feltárása és feldolgozása nélkül.
Sajátos könyv ez, mert egy család sorsán keresztül betekinthetünk a XX. századi lengyel történelembe és a mai társadalomba. Egy hozzánk, magyarokhoz földrajzilag és történelmileg ilyen közeli ország meglepően különböző élethelyzeteket, családi történeteket produkált. Sok a párhuzamosság, de a történelem más utakat nyitott a két országban. A sorsközösség nem jelenti azt, hogy azonosak lennének a sorsok. Több a különbség, mint az azonosság az ún. nemzeti karakterben is. Gyakran tapasztalom, mi magyarok más országok folyamatait a magunk történéseivel, szereplőiket a mi történelmi személyiségeinkkel értelmezzük. Olvastam már olyat, hogy Józef Pilsudski volt a lengyel Horthy. Ami orbitális marhaság. Lengyelország mérete, nemzetiségi sokfélesége, az államiság 150 éves hiánya, a felosztottság miatt mások a helyzetek, az eszmék és a személyiségek is másként reagálnak. Miközben rengeteg a párhuzam.
Némi betekintést ad a lengyel ellenzék világába, a baloldali gyökerű értelmiségi körbe, amely később szellemi hátországa volt a Szolidaritás mozgalmának. Miközben az interjúkötet arról szól, hogy Gross milyen utat tett meg, milyen brutális tényeket ismert meg, s ezeket miként tárta a közönség elé, azt is megmutatja, hogyan reagált erre a lengyel politikai és szellemi elit. Azzal vádolják, hogy zsidó szemüvegen át nézi Lengyelországot. Ebből az igaz, hogy szemüveget hord. Semmiképpen nem zsidó szempontból vizsgálja a kort - állítja, hanem társadalomkritikus értelmiségiként néz szembe nemzete szégyenével. Úgy véli, a mai kormánypolitika a két világháború közötti, fasizmussal kacérkodó nemzeti-klerikális világban gyökerezik. A lengyel antiszemitizmus fő felelősei között jelöli meg a katolikus egyházat.

Hogyan eszi meg a túlóra a jövőt?

Publikálás dátuma
2019.02.09. 19:30
Az "utca" egy része általános sztrájkot követelt
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A rabszolgatörvény talán nem várt indulatokat váltott ki a társadalomból. Az eddigi ismert felmérések azt mutatják, a kérdés felülírja a pártlogikát: a kormánypárti szavazók közül sem állnak sokan a törvény mellé. Elégedetlenség és több településen fellángoló ellenállás már van, ám kérdéses a folytatás, illetve a nyomásgyakorlás egyéb lehetőségei. Az „utca” egy része általános sztrájkot követel, a szakszervezetek azt mérlegelik, mit tudnak felvállalni ebből. A rabszolgatörvény, és a sztrájk vagy nem sztrájk kérdése kapcsán sokkal messzebb kell előretekintenünk, hogy megértsük, miről szól ez a küzdelem. 

Honnan lesz több ember?

Először érdemes megnézni, hogy miért állt elő a mai helyzet, pontosabban, mi van a törvény mögött. Ez nem kormányzati, vagy a kormánypárti gazdasági körök mutyija. Ha erre fognánk, becsapnánk magunkat. A történet arról szól, hogyan lehet többlet munkaórákat teremteni. Nem csak Mészáros Lőrinc cégeinél, mindenhol. A törvény ugyanis azt a problémát kezeli, vagy legalábbis próbál kísérletet tenni, hogy honnan lesz elegendő ember a gazdaság működtetéséhez. A kiindulópont pedig mi lenne más, mint az a fátumnak tartott állítás, hogy ha csökken a dolgozni tudó, aktív korú népesség száma, akkor munkaerőhiány lép fel, aminek következtében csökken(het) a gazdasági teljesítőképessége.
Tény, hogy az aktív korú népesség aránya csökken. 1992-ben 6,1 millió 15 évnél idősebb, és az aktuális nyugdíj-korhatárnál fiatalabb ember élt az országban. A Népességtudományi Kutatóintézet előrejelzése szerint 2030-ra az időközben jelentősen megemelt nyugdíjkorhatár ellenére ez a szám 5,6 millió főre csökken.
A valódi probléma Magyarországon mégsem demográfiai, hanem minőségi és termelékenységi okokra vezethető vissza. Egyfelől sokan a kínált bért és munkakörülményt megismerve inkább a nyugati munkaerőpiacokat választják, aminek következtében a munkáltatóknak olyanokat kell(ene) felvenniük, akik nem alkalmasak a poszt betöltésére. Ennek persze a képzési rendszerből eredeztethető okai is vannak, amelyeket az államnak kellene kezelnie. Másfelől még mindig sokan gondolják úgy, hogy közvetlen összefüggés van a a munkaerőhiány és a gazdasági teljesítőképesség között. A KSH adatai szerint itthon 2008-17 között 34 százalékkal nőtt a foglalkoztatotti létszám. Ez valóban kitűnő adat, az Unióban csak Hollandia tudott nagyobb növekedést produkálni (37 százalék). Ebben az időszakban a környező uniós tagállamokban, Romániát és Bulgáriát is figyelembe véve a foglalkoztatás átlagban 2 százalékponttal csökkent.
Könnyen belátható, ha a gazdasági teljesítmény (a GDP) és a foglalkoztatás között automatikus összefüggés lenne, akkor Magyarországon az egy dolgozóra jutó GDP-nek látványosan kellett volna növekednie. A számok azonban nem ezt mutatják. Egy dolgozóra számítva itthon 2008-17 között a GDP euróban mérve 15 százalékkal nőtt. Az említett tagállamokban viszont 22 százalékkal. 2008-ban 28.318 euró jutott egy magyar foglalkoztatottra, 2017-ben 28.367 euró. Azaz hiába növekedett a foglalkoztatotti létszám, ugyanakkora értéket állított elő (euróban), mint a gazdasági válság évében. Összehasonlításként, az említett országokban ugyanezen időszak alatt átlagosan 25 százalékos volt a növekedés, azaz egy foglalkoztatottra (euróban) átlagosan 25 százalékkal több GDP jutott 2017-ben, mint 2008-ban. Önmagában tehát az, hogy egy országban többen dolgoznak, nem jelent automatikus gazdaság növekedést.

A pillanat kontextusa

A munkáltatói szövetségek a pillanatból és a közvetlen céges érdekeikből kiindulva elhitették a kormánnyal, hogy azonnal növelni kell a munkaerő létszámát. Erre három lehetőség van:
  • Növelni a potenciálisan foglalkoztathatók számát. Ez egyszerre zajlott le az elmúlt években alul és felül. Hiszen növekedik az öregségi nyugdíj korhatára, miközben csökkent a tankötelezettségi életkor. Azaz elméletileg több ember kerülhet a munkaerőpiacra.
  • Belső tartalékokat kell felszabadítani. Ez is megtörtént olyan mértékben, amit politikailag még fel tudott vállalni a kormány. Az előrehozott nyugdíjazási lehetőségeket a Nők 40 kivételével megszüntették. A szociális segélyezetteket átterelték a másodlagos munkaerőpiacra, a közmunkarendszerbe, és megkönnyítették a nyugdíjasok foglalkoztatását.
  • Külső erőforrást kell bevonni. Ez külföldi vendégmunkásokat jelent. Nem a magyar állampolgársággal rendelkező határon túl élőket, hiszen ők eddig is elhelyezkedhettek a magyar munkaerőpiacon, hanem Unión kívüli területekről származó munkaerőt.
Ahogy látjuk, a kormány több eszközt is bevetett a munkaerőhiány enyhítésére, de az eszközrendszernek vannak korlátai. A rabszolgatörvény érezhetően kényszermegoldás, ami arra irányul, hogy ne a dolgozók, hanem a ledolgozott munkaórák számát növeljék. Azaz, ahol lehet, növeljék a munkaidőt. De valójában szükséges-e a munkaórák számának növelése? Ha nincs gazdasági szerkezetváltás, akkor valljuk be, a pillanatnyi gazdasági növekedés talán egyetlen lehetősége ez. De ez csak a pillanat uralását jelenti gazdasági szempontból, semmilyen tudatos építkezés, jövő iránti felelősség nincsen mögötte.
A mértéktelen túlóráztatással, a jövő iránt érzett felelősség hiánya következményeként a dolgozó rekreációs lehetőségét veszik el. Több ágazatban készített az elmúlt években kutatást a Policy Agenda. Ezekből kiderült, a megnövekedett munkateher egészségügyi problémákat okoz. Mindez pedig a munkaerő leépülését, végső soron a potenciális munkaképes korúak számának csökkenését okozza. Ezért állítható, hogy a kormány csak a pillanat problémáját akarja megoldani, nem foglalkozik a holnappal. Akkor érthető meg, hogy valójában milyen sok mindenről szól ez a törvény, ha megkeressük, ki a végső kedvezményezettje a jogszabálynak.
A pillant kontextusához hozzátartozik még egy tényező, a negyedik ipari forradalom. Ennek kapcsán sok mindent nem tudunk, sok minden sejtünk, de egyben biztosak lehetünk: a munka és a munkahely fogalma, és végső soron a munkavállaló fogalma is átalakul. Ennek láttuk már jeleit, például az Uber-vita kapcsán. Sem a taxis, sem az Uber sofőrje nem munkavállalóként volt jelen, mindkettő vállalkozó, csúnyán mondva gazdasági egység volt. Nem arról szólt a vita, hogy kinek milyen joga van a táppénzhez, munkanélküli segélyhez, vagy a szabadsághoz. Sőt, a munkaórákat sem érintette. Egyedül arról szólt, hogy egy technológiai újítás kiszoríthatja-e a konvencionális rendszereket.
A munkavállalói jogok leépülése azon munkáltatóknak jó, akik nem látják a jövőt a negyedik ipari forradalom kapcsán, de minél rugalmasabbak akarnak lenni. Magyarán, ha a munkáltató talál munkaerőt, akkor azt annyit dolgoztathassa, amennyit akarja, de ha nincsen rá szüksége, könnyen megszabadulhasson tőle.

Mit eszik meg a túlóra?

 A címben – talányosan – azt írtam, a túlóra megeszi a jövőt. Ez annyit jelent, hogy a munkavállalói jogok feladása – így a rabszolgatörvény – csak arra jó, hogy gazdaságilag a pillanatnyi problémákat átmenetileg kezelgessük. A negyedik ipari forradalom szerintem lehetőséget ad egy félperifériás kapitalista országnak, így Magyarországnak, hogy gazdasági modellt váltson. A robotizáció és a digitalizáció ott lesz sikeres, ahol erre a helyzetre megfelelő munkaerővel reagálnak. Tévedés azt hinni, hogy ez egy jogaitól megfosztott, agyondolgoztatott, és kiszolgáltatott munkaerő lesz. Ez ugyanis épp a kreativitást öli meg.
A kormány szerint hiányzik 2,5-3 millió digitális alapkompetenciával rendelkező munkavállaló. Erre a problémára kellene koncentrálni, és a munkáltatók felelősségét ebben kellene megteremteni. Könnyű azt mondani, hogy egy munkáltató miért vállaljon felelősséget olyan kérdésekért, amelyek saját ágazatát nem érintik. Ő a pillanatot akarja uralni és a mai gépsort működtetni, s ha ehhez külföldi munkaerő kell, akkor azt biztosítsák neki, ha az nem megy, akkor engedjék túlóráztatni.
Ez a balatoni lángossütő gondolkodásmódja. Vitathatatlan, vannak olyan ágazatok, ahol ez a gondolkodás a racionális közgazdaságilag. Látja a fejlődési korlátokat, és most akarja realizálni a hasznot. A béremelések épp ezeket a foglalkoztatókat vetik ki a gazdaságból, és ha van megfelelően képzett munkaerő, akkor magasabb termelékenységi szinttel rendelkező cégek állnak helyükre. Nekik már lesz jövőképük, és érteniük kell a minőségi és elégedett munkaerő megteremtésében rejlő kihívásokat.
A képzett munkaerő főként oktatás kérdése. De van még egy eleme a kirakósnak, amelynek stabilan a helyén kell lennie: a kollektív érdekvédelem kérdése. Erős szakszervezet nélkül csak állami szabályozás lesz. Ez pedig sajnos egyoldalú, mégpedig a gazdasági érdek irányából. A robotizáció okozta változás féke és ellensúlya a szakszervezeti mozgalom. Egyedül a magukat megszervező munkavállalók képesek kivívni jogaikat, és Európa-szerte megakadályozni a túlóratörvények terjedését. Legyen egyértelmű, ez csak egy lépés, és nem is a legfájdalmasabb. Gazdasági kényszerekre hivatkozva ennél sokkal keményebben lehet szűkíteni a munkavállalói jogokat.
Leegyszerűsítve, a mostani magyar események – csak a szakszervezeteket érintően, nem keverve ide az ellenzéki pártok mozgásait – fekete-fehér módon nézhetőek. Ha a törvény működni fog, azaz használni fogják a benne rejlő lehetőségeket a munkáltatók, akkor ezzel a dolgozói társadalom veszített, és virtuálisan csorbítja saját kollektív védelmét. A dolgozó egyéni védelem csak illúzió, amire szeretünk hivatkozni, de nem lehet hatékonyan alkalmazni. Nem véletlen a magyar szakszervezetek iránti kiemelt nemzetközi figyelem. Ez a törvény Magyarországon a negyedik ipari forradalomra készülő tőke keltetője. Ha a prototípus működésbe lép, akkor más országok jogalkotói – téves gazdasági helyzetértékeléssel – versenyképességi hátrányra hivatkozva be fogják vezetni.
Meg lehet-e ezt akadályozni, és a negyedik ipari forradalom egyik munkavállalói jogokat érintő harcát megnyerni? Ez a dolgozókon múlik. Nem akarom felmenteni a szakszervezeti vezetőket, de ők végső soron közvetítőszerepet játszanak. Ha a magyar munkavállaló úgy érzi, ez nem róla szól, nem az ő harca, akkor nem fog megmozdulni, vagyis illúzió minden sztrájk. Ezen az sem változtat, ha sokan kiabálják a Kossuth téren, hogy általános sztrájkot.
Szerző
Frissítve: 2019.02.09. 19:43

Robotvilág: a vágyálom rémségei

Publikálás dátuma
2019.02.09. 18:00

Fotó: Marabu
Ezerkilencszázhatvankilencben, frissen megszerzett fizikusi diplomámmal – édesapám tanácsára - a Csepeli Fémműben helyezkedtem el. A szocialista brigád befogadott, sőt brigádvezető-helyettesem még segíteni is próbálta beilleszkedésemet a munkásosztályba. Nagy nőcsábászként igyekezett átadni tévedhetetlenül bevált receptjét. „Ha feltűnik egy új lány – magyarázta – odalépek hozzá, mélyen szemébe nézve azt kérdezem: ne játsszunk jojót?" Mi az a jojó? – kérdeztem érdeklődve. „Látod, ezt kérdezik a lányok is, mire én felvilágosítom őket: hát az, ami neked is jó, meg nekem is jó! Érdekes, mindig azonnal kitalálják, miről is van szó!” Ma már kétlem, hogy gyorsan cserélődő barátnői valóban kiválónak minősítették „szolgáltatásait”. Ugyanakkor, visszapillantva, életem egyik legfontosabb tapasztalata: kölcsönös elégedettséget kiváltó kapcsolat csak a jojó-elvre építhető.
A jojó stratégia

A szomszédhoz, a barátokhoz, a munkatársakhoz, és persze a szerelmedhez fűződő viszonyod tartóssága azon múlik: megértetted-e, és képes is vagy-e arra, hogy partnereidnek minél több örömet és támogatást nyújts. Aki ugyanis „osztályon felülinek” érzi szolgáltatásaidat, a kapcsolat tartóssá tétele érdekében ugyanerre törekszik. Ha tehát tiszteletre, segítségre, szeretetre és örömet vágysz, csak arra kell ügyelned, partnereidnek is ugyanezt nyújtsd. A jojó stratégia lényege: a másik elégedettségét szolgálva részesülni az általa viszonzásként kínált örömökben. A stratégia alkalmazásának azonban van egy nélkülözhetetlen - de nem szembetűnő - előfeltétele: törekvés ráhangolódni a másikra. Megtanulni azt, mire vágyik, és azt is, mi az, amit nem szeret. Ezt nem könnyű észrevenni, tudomásul venni még kevésbé. Miközben különböző viszonyaimban végigjártam az összehangolódás konfliktusokkal teli útját, ráébredtem: a jojó az emberi együttélés általános modelljét kínálja.
Egész életünk a gesztusok, az érzések, és a szolgálatok csereberéjéről szól. Adjuk a miénket, abban a reményben, hogy megkapjuk, amire vágyunk. Közben pedig folyamatosan teszteljük: ahogyan játszunk, hozzásegít-e ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzuk kapcsolatainkból. Ez ugyanis lényegében két dologtól függ: minél előnyösebben kijönni az egyedi cserékből, és elérni, hogy minél többen, minél többször minket válasszanak játszótársnak. Előbb-utóbb ráébredünk: az „életjátékban” elért megbecsülés-, és gyönyör-pontjaink számát alapvetően az határozza meg, milyen várakozással tekintünk az adott kapcsolatra. Másként viselkedünk, ha az előbukkanó üzleti, hétköznapi, vagy szerelmi partnerükkel még sokszor akarunk „játszani”, mint amikor a találkozást kivételes alkalomnak tekintjük. Ilyenkor ösztönszerűen felmarkoljuk a lehetséges nyereséget, és vissza sem pillantva továbbállunk. A játékelmélet matematikailag is nyilvánvalóvá teszi: más a „nyerő” stratégia az egylépéses, mint az ismétléses fogoly-dilemma játékban.
Ahhoz tehát, hogy örömünkre szolgáljon egy kapcsolat, időt és fáradtságot nem kímélve meg kell tanulni partnerünket: alkalmazkodni, egymásra hangolódni és közösen felépíteni a jojó stratégiát. A múltban ez – látszólag – könnyebb volt: cserepartnereinkhez elszakíthatatlan kötelékek fűztek. A családban az ösztönszerű szeretet, a barátok között a kölcsönös bizalom vezérelte a kapcsolatot. Tőlük kaptuk és számukra nyújtottuk az élethez nélkülözhetetlen szeretet, gondoskodást, tiszteletet és aggódást. A viszonzás biztos tudatában „szolgáltuk” őket és ők is minket. S aki elfelejtkezett a viszonzásról, azt figyelmeztették: „Kölcsönkenyér visszajár”, illetve „Szemet szemért, fogat fogért”. A nagyobb nyomaték kedvéért erre ráerősítettek az istenek: „Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél), vagy a „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Jézus). Az aranyszabályok pedig „megolajozták” a társas élet gyakran csikorgó gépezetét.
Egyenlőtlen szerepek

A sors azonban sokáig egyenlőtlen szerepeket osztott ki az embereknek. Márpedig, ha csak a hatalommal bíró fél érvényesíthette az akaratát az azt jelentette: a körülmények eleve kijelölték a vesztest. Ezen pedig semmilyen bölcs stratégia nem segíthetett. Ennek a szomorú helyzetnek volt még egy nem közvetlenül szembetűnő hátrányos következménye: a domináns fél – többnyire a magas státuszú férfi - nem érezte szükségét ráhangolódni a másikra. Ha viszont nincs késztetés elfogadni a partner igényét, nem formálódhat ki a kölcsönös elégedettségen alapuló jojó – a tudomány szavaival, „win-win” - stratégia. Ez az oka, hogy a múltban a családban és a közösségeken belül a nemek, a generációk és az eltérő státuszúak kapcsolata – mai szemmel nézve – meghökkentően kegyetlen volt.
A XX. században azonban fokozatosan teret nyert a szabadság és az egyenlőség. Sem a házasság, sem munkahely, sem a lakóhely, sem a gyülekezet, nem jelent örökre „összeláncoltságot”. Mivel pedig „cserepartnerek” szabadon választhattak, kényszerré vált az „egymásra hangolódás”. Akit ugyanis nem elégített ki, amit kapott, egyszerűen továbblépett. Mindenki mögött a csere-jelöltek hosszú sora kígyózott. Innentől boldogságunkat és sikereinket az határozza meg, hogy mindenféle viszonyunkban, a "játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?" kérdésre a másik igenlően bólintson, majd hosszan játsszon velünk. Ám a szabad választásokra épülő társadalomban csak azzal játszanak folyamatosan, aki a jojó stratégiát követi. Aki ezt tudomásul vette, annak boldogság lett a jutalma, aki viszont mindig az önzés vezetett, az – meglepő módon - összességében rajtavesztett. Ha csak egy pillantást vetünk az országok – nemrég megjelent - 2018-as „boldogság-indexére”: az élbolyt - Finnország, Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc, Hollandia - a leginkább toleráns, legdemokratikusabb, a „másságot” leginkább elfogadó, önérvényesítő, de alkalmazkodni kész polgárok társadalmai alkotják.
Ám a XX. század hozott egy másik fontos változást is: szükségleteinket egyre inkább piaci transzakciók keretében elégítjük ki. A világ megtelt tökéletes szolgáltatást kínáló és kereső lényekkel, akik azonban nem társként, hanem üzletfélként viszonyulnak egymáshoz. A másik ösztönszerű szolgálatát felváltotta az üzleti csere. A csábítások tárháza kimeríthetetlen, és akinek elegendő pénze van, az kielégítheti bármely felvillanó vágyát. Viszont fokozatosan csökkent a ráhangolódásra való késztetés. Minek bajlódni a partner „megtanulásával”, ha megfizetem, amit akarok? Az emberi kapcsolatok haszonelvűvé válása tehát arra vezetett, hogy sokan afféle automatának tekintik partnereiket: felül bedobom a pénzt, és valahol kihullik a vágyott szolgáltatás. Sőt, a szabályozott feltételek mögül gyakran előbukkant az egyenlőtlen helyzetből fakadó hatalmi játszma: a kiszolgáltatott fél kénytelen alávetni magát a szabadjára engedett erőszaknak, a zaklatásnak.
Emberi viszonyaink üzletszerűvé válása arra vezetett, hogy az emberek – miközben növekvő számú ismerős veszi őket körül - egyre inkább társas magányban élik életüket. Mind szorongatóbb az emberi kapcsolatok hiánya, s bár valahogy túljutunk is a válságokon, közeli barátaink vagy távoli ismerőseink egyre gyakrabban „bekattannak”. Ezt a négylábú kedvencek részben ellensúlyozni tudják, ám miközben segítenek elviselni a magányt, még inkább eltávolítanak embertársainktól. Egyre kevésbé hagyatkozhatunk tehát mások ránk irányuló - persze kiérdemelendő és viszonozandó - feltétel nélküli szeretetére. A következmény: érzelmileg egyre labilisabbá váltunk. Az üzlet felfedezte öröm-hiányunkat és felkínálja – persze jó pénzért – szolgáltatásait: a legkülönbözőbb kábító-, és stimuláló-szereket, a haverok és a csajok kavargó tömegét, az utazások élményét, a vásárlást és a szurkolást a modern kor panem et circenses intézményeiben. Sőt, mivel az együttéléstől elvárt „szolgáltatások” mind megvásárolhatók lettek, sokan úgy teszik fel a kérdést: minek fenntartani egy családot, amikor bárki és bármi megvásárolható vagy bérelhető?
A robotvilág perspektívája

És most itt az újabb kihívás: egyre több szakmában – a sofőrtől a pszichiáterig, a tolmácstól, az orvosig, a gondozótól a brókerig – feltűnnek a mesterséges intelligenciájú robot-munkatársak. A perspektíva - első pillantásra - csábító: értelmes gépek dolgoznak számunkra! Persze ott az aggodalom: mi van, ha a gépek – mint az emberek - véletlenül „ámokfutásba” kezdenek? Ám a helyettünk robotoló robotok mégis inkább kedvező, mint ijesztő benyomást keltenek. Ugyanakkor a robotokkal kitömött világ alapvetően megbolygatja az emberi társadalom alapvető rendjét. Az elmúlt egymillió év során a létet két – első pillantásra észrevétlen - hatás formálta egyre emberibbé: az intim kapcsolatainkat vezérlő jojó stratégia és annak tudomásul vétele, hogy - valamilyen szakmát gyakorolva - be kell illeszkedjünk a munkamegosztásba. A robotvilág perspektívája azonban mindkét kényszert kiiktathatja.
A robot-szerető tökéletes lesz - állítja Levy David, a „Love and Sex With Robots” című könyv szerzője. Hozzá képest egy emberi partner, legjobb esetben igyekvő, de gyenge pótlék. Szerinte 2050-ben az emberek leginkább már csak robotokkal fognak szexelni. A szex-robotok – vélik sokan - ellenállhatatlanok: a szingli férfiak és nők igényeit tökéletesen kielégíthetik. Ám egy legutóbbi bemutatón baleset/bűntény történt: a látogatók megerőszakolták Samantát, az intelligens szex-robotot. Azaz, még csak nem is rabszolgaként tekintettek rá, hanem élettelen tárgyként, amivel szemben minden megengedett. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy az igazi kockázat: a megerőszakolható szex-bábútól nem sajátítható el a kölcsönös egymásra hangolódás jojó stratégiája.
Ám robot-szolgáknak van egy másik mellékhatása: csökkenti a késztetést, hogy időt és energiát fordítsunk valamely szakma elsajátítására. Miért dolgozzon egy fiatal szorgalmasan, hogy sofőr vagy asztalos legyen, miért tanuljon kitartóan éveket, hogy orvos vagy ügyvéd legyen, amikor munkáját elvégzik helyette a robotok - méghozzá tökéletesebben. Az önvezérlő autó példáján túl, nemrég Angliában éles vitát váltott ki a Babylon szoftver alkotói és az orvosok között, hogy az intelligens párbeszédre képes automata pontosabban diagnosztizálta az egészségi állapotot, mint a háziorvosok. A tőzsdei befektetések, a személyzet-kiválasztás kényes feladatait ma már növekvő mértékben mesterséges intelligenciát alkalmazó robotok végezik. Ám egy szakma művelése az ember számára nem pusztán jövedelemforrás. A munka értelmet ad életünknek: társas kapcsolatot jelent, rendszert visz napjainkba, és megalapozza önbecsülésünket. Kutatásokkal alátámasztott tapasztalat: a nyugdíjat követően csökkenő testi és szellemi aktivitás személyiség leépüléshez vezet.
Ezért ijesztő a robot-szolgák perspektívája: tömegesen megszűnik az ösztönzés nemcsak arra, hogy társsá váljunk, de arra is, hogy alkotni törekedjünk. A veszély nagyságát mutatja: az új állások túlnyomó részét ma már olyan szolgáltatások kínálják, amelyek a másokra való ráhangolódás képességét követelik. Észre sem vesszük, és a Föld sok milliárd polgára – egy kifinomult és tökéletes technikai környezetben - robotok által gondozva, táplálva és kiszolgálva érzelmi és szakmai analfabétává változhat. Egyre kevesebb emberi kapcsolata lesz, és ráadásul azokat, amelyekbe belebotlik – értelemszerűen – konfliktussokkal terhesnek érzi. Így - amint lehet - visszatér az igényét és vágyait tökéletesen kielégítő robot-szolgáihoz, és a virtuális világába. Fokozatosan képtelenné válik emberi kapcsolatokat kialakítani, ráhangolódni és szolgálni a társát, érzelmeket viszonozni – jojót játszani! Félve merem csak leírni: a Föld hisztérikus, frusztrált, labilis idegzetű pszichopaták, őrültek házává válhat. Pedig a figyelmeztetés – a „Szép új világ” (A. Huxley) anti-utópiájában – már nyolc évtizede elhangzott: az efféle társadalmakban az életet csak pótszerek - a szóma és a tapi – napi használata teszi elviselhetővé. Ám az egész mégis elviselhetetlen! Ma az író rémálma - fenyegető valóságként – váratlanul elénk bukkant. S ez nem a következő évszázad, hanem a következő évtized kihívása!