Azt mondják, az időskor egyik biztos jele, ha az ember rájön, hogy a „rendőr bácsi” már egyáltalán nem bácsi, hanem egy fiatal srác. Annának még semmi problémája sem volt a korával, alig múlt negyven, de ez a nyomozó láthatóan sokkal fiatalabb volt nála. Rövidnadrágban, KRZBRG feliratú fekete pólóban feszített a számítógépe előtt. Annának délelőtt ellopták a biciklijét, és bár nem sok reménye volt arra, hogy megtalálják, a biztosító miatt azonnal bement a rendőrségre feljelentést tenni. A portán előbb kitöltettek vele egy ötoldalas ívet, ezt kellett felvinnie a kijelölt nyomozóhoz. A fiatal rendőr hamar végzett a számítógépes iktatással, aztán rányomott egy pecsétet az Anna által kitöltött feljelentő ívre.
„Ha van megfelelő biztosítása, erre kifizetik a kárát”, mondta. Annának volt kerékpár biztosítása, de furcsának érezte, hogy a rendőr nem is hitegeti sikeres nyomozással. Megkérdezte, mi történik akkor, ha felveszi a biztosítási összeget, aztán a rendőrség mégis megtalálja a kerékpárt.
„Ebben a valószínűtlen esetben ön, mint becsületes honpolgár, nyilván visszafizeti a pénzt a biztosítónak”, felelte a nyomozó. A honpolgár szót érezhető iróniával ejtette ki. De az is lehet, hogy a kifejezés eredendően ellentétes volt divatosan felnyírt hajával, fekete pólójával, egész rövidnadrágos megjelenésével. Felállt és lekísérte liften Annát a kijárathoz. Annának a liftben jutott eszébe, hogy a KRZBRG nyilván a Kreuzberg nevű berlini kerületre utalt. Szerette volna megkérdezni a fiút, miért hord ilyen pólót, de nem tudta, hogyan kezdeményezzen privát beszélgetést vele.
A kijáratnál kezet fogtak egymással, és Anna elvillamosozott a biztosítóhoz. Ott sem akadékoskodtak, a rendőrségi pecsétet látva befogadták a kárigényét. Örült, hogy a délelőtti bosszúságon túljutva máris elintézte a hivatalos ügyeket, és bement az irodájába. Egy civil szervezet fizetett munkatársa volt, és estére tüntetést szerveztek a belvárosba. A kis irodát ellepték a fiatal aktivisták. Mindenki egyszerre beszélt, nagy volt a zűrzavar, de Anna boldognak érezte magát, mert az ügy sokakat megmozgatott, és a meteorológia is jó időt ígért estére.
A tüntetés utcai vonulással kezdődött, aztán egy kis téren pódiumra léptek a felkért szónokok. A hangosítás torzított, a civil szónokok lámpalázasak voltak, a tüntetők jóindulattal sem lehettek többen négy-ötezernél. De Anna tiszta arcokat látott maga körül, mindenkit eltöltött az egymáshoz tartozás öröme, egy-két órára kiszakadtak a közéletet nyomasztó ólomidőből.
A hivatalos program után néhány száz fiatal a Parlament épületéhez indult, hogy úgymond elfoglalják. Anna nem örült ennek, félt egy provokációtól, de főállású irodavezetőként felelősséget érzett a civil tüntetőkért. A Parlament előtt sorfalat alkottak a rendőrök. A fiatalok megpróbáltak áttörni rajtuk, vagy legalábbis úgy tettek, mintha lenne esélyük bejutni az épületbe. A rendőrök és a tüntetők néhány centiméterre álltak egymástól. A két sorfal lassan hullámzott, a tüntetők jelszavakat kiabáltak, a rendőrök pedig közönyös arccal tartották az állásaikat. Legalább egy óráig egymásnak feszültek anélkül, hogy bárki ütött, vagy akár meglökött volna valakit. Aztán egyre több tüntető adta fel a küzdelmet, és amikor már csak pár tucatnyian maradtak, egy lány javaslatára elindultak az Oktogonhoz.
Anna végig a tüntetők első sorában állt, és észrevette, hogy éppen a délelőtti rendőrrel került szembe. A fiú most kommandós egyenruhában volt, pisztollyal, gumibottal, pajzzsal felszerelkezve állt a társai között. Anna rámosolygott, de a rendőr úgy tett, mintha nem ismerné fel. Vajon, ha arra kapna parancsot, képes lenne közénk lőni, tűnődött el Anna. És ha úgy alakulna, mint akkor régen, ő végig tudná nézni, amint meglincseli ezt a srácot a feldühödött tömeg? Megpróbálta elhessegetni ezeket a nyomasztó, talán öreges gondolatokat.
De az Oktogonra már nem volt kedve elmenni, nem akart harmadszor is összetalálkozni a fiúval.
