Hegyi Gyula: KRZBRG

Publikálás dátuma
2019.02.09. 10:10
Végig az első sorban állt, és épp a korábban megismert rendőrrel került szembe
Fotó: M. Perdiou
Azt mondják, az időskor egyik biztos jele, ha az ember rájön, hogy a „rendőr bácsi” már egyáltalán nem bácsi, hanem egy fiatal srác. Annának még semmi problémája sem volt a korával, alig múlt negyven, de ez a nyomozó láthatóan sokkal fiatalabb volt nála. Rövidnadrágban, KRZBRG feliratú fekete pólóban feszített a számítógépe előtt. Annának délelőtt ellopták a biciklijét, és bár nem sok reménye volt arra, hogy megtalálják, a biztosító miatt azonnal bement a rendőrségre feljelentést tenni. A portán előbb kitöltettek vele egy ötoldalas ívet, ezt kellett felvinnie a kijelölt nyomozóhoz. A fiatal rendőr hamar végzett a számítógépes iktatással, aztán rányomott egy pecsétet az Anna által kitöltött feljelentő ívre.
„Ha van megfelelő biztosítása, erre kifizetik a kárát”, mondta. Annának volt kerékpár biztosítása, de furcsának érezte, hogy a rendőr nem is hitegeti sikeres nyomozással. Megkérdezte, mi történik akkor, ha felveszi a biztosítási összeget, aztán a rendőrség mégis megtalálja a kerékpárt.
„Ebben a valószínűtlen esetben ön, mint becsületes honpolgár, nyilván visszafizeti a pénzt a biztosítónak”, felelte a nyomozó. A honpolgár szót érezhető iróniával ejtette ki. De az is lehet, hogy a kifejezés eredendően ellentétes volt divatosan felnyírt hajával, fekete pólójával, egész rövidnadrágos megjelenésével. Felállt és lekísérte liften Annát a kijárathoz. Annának a liftben jutott eszébe, hogy a KRZBRG nyilván a Kreuzberg nevű berlini kerületre utalt. Szerette volna megkérdezni a fiút, miért hord ilyen pólót, de nem tudta, hogyan kezdeményezzen privát beszélgetést vele.
A kijáratnál kezet fogtak egymással, és Anna elvillamosozott a biztosítóhoz. Ott sem akadékoskodtak, a rendőrségi pecsétet látva befogadták a kárigényét. Örült, hogy a délelőtti bosszúságon túljutva máris elintézte a hivatalos ügyeket, és bement az irodájába. Egy civil szervezet fizetett munkatársa volt, és estére tüntetést szerveztek a belvárosba. A kis irodát ellepték a fiatal aktivisták. Mindenki egyszerre beszélt, nagy volt a zűrzavar, de Anna boldognak érezte magát, mert az ügy sokakat megmozgatott, és a meteorológia is jó időt ígért estére.
A tüntetés utcai vonulással kezdődött, aztán egy kis téren pódiumra léptek a felkért szónokok. A hangosítás torzított, a civil szónokok lámpalázasak voltak, a tüntetők jóindulattal sem lehettek többen négy-ötezernél. De Anna tiszta arcokat látott maga körül, mindenkit eltöltött az egymáshoz tartozás öröme, egy-két órára kiszakadtak a közéletet nyomasztó ólomidőből.
A hivatalos program után néhány száz fiatal a Parlament épületéhez indult, hogy úgymond elfoglalják. Anna nem örült ennek, félt egy provokációtól, de főállású irodavezetőként felelősséget érzett a civil tüntetőkért. A Parlament előtt sorfalat alkottak a rendőrök. A fiatalok megpróbáltak áttörni rajtuk, vagy legalábbis úgy tettek, mintha lenne esélyük bejutni az épületbe. A rendőrök és a tüntetők néhány centiméterre álltak egymástól. A két sorfal lassan hullámzott, a tüntetők jelszavakat kiabáltak, a rendőrök pedig közönyös arccal tartották az állásaikat. Legalább egy óráig egymásnak feszültek anélkül, hogy bárki ütött, vagy akár meglökött volna valakit. Aztán egyre több tüntető adta fel a küzdelmet, és amikor már csak pár tucatnyian maradtak, egy lány javaslatára elindultak az Oktogonhoz.
Anna végig a tüntetők első sorában állt, és észrevette, hogy éppen a délelőtti rendőrrel került szembe. A fiú most kommandós egyenruhában volt, pisztollyal, gumibottal, pajzzsal felszerelkezve állt a társai között. Anna rámosolygott, de a rendőr úgy tett, mintha nem ismerné fel. Vajon, ha arra kapna parancsot, képes lenne közénk lőni, tűnődött el Anna. És ha úgy alakulna, mint akkor régen, ő végig tudná nézni, amint meglincseli ezt a srácot a feldühödött tömeg? Megpróbálta elhessegetni ezeket a nyomasztó, talán öreges gondolatokat.
De az Oktogonra már nem volt kedve elmenni, nem akart harmadszor is összetalálkozni a fiúval.
Szerző

Mindenki felelőssége

Publikálás dátuma
2019.02.04. 10:00

Fotó: Shutterstock
Saját érdekünkben az egészségügyet a nemzet szolgálatába kell állítani. Ez a kormány nem fogja megtenni.
Mennyit ér egy ember élete? Ezt a kérdést csak az tudja megválaszolni, akinek jogában áll eldönteni, érdemes-e befektetnie az egészségügynek az érintett páciens megmentése érdekében. Drága gyógyszerek, s még drágábbak. Drága műtétek, s még drágábbak. Költséges terápiák, s még költségesebbek. Nem járnak senkinek, hiába biztosított. Méltányossági, egyedi méltányossági eljárásban döntik el, ki részesülhet abban a kegyben, hogy biztosítják számára a gyógyulás esélyét. Természetesen nem azokról van szó, akiknek nem számít, mi, mennyibe kerül. Ők tényleg annyit érnek, amennyijük van. Megtehetik, hogy szükség esetén - kihasználva a sokat szidott Európai Uniót vagy a világ más pontját - ott veszik igénybe a gyógykezelést, ahol a legnagyobb az esélye annak, hogy megkapnak mindent, amire szükségük van a gyógyuláshoz. Nem vállalkoznak arra, hogy alátámasszák a kormánypropagandát, hogy a hazai egészségügyben minden rendben van. Tudják, szárnyal az is, mint a gazdaság, Ikarosz szárnyain.

Élve eltemetve

A képernyőn fiatal, meggyötört arcú anya ül az ágyon. Mellette fekszik súlyosan beteg, aprócska kislánya, Noémi. Gerincvelő sorvadása van. Lassú, fájdalmas halál vár rá. Lenne gyógyszer, amely esélyt adna a gyógyuláshoz. Lenne, de a családnak megfizethetetlen áron. Milliókba kerül belőle egyetlen szem. A gyermeknek pedig több hónapos kúrán kellene részt vennie. A különleges méltányossági eljárás – amelyet a gyógyszeres kezelés elvégzésének engedélyezése érdekében indított - sikertelen volt, mondja az anya, s hozzáteszi: „azt írták nem látják az esélyét, hogy megtérül az egészségügynek a gyermek gyógyításába befektetett összeg.” Nem zokog. Szája legörbül. Szeme könnyes. Bizakodó hangon próbálja mondani: „Idén újra megpróbáljuk.” Esetleg adományokból összejön a szükséges összeg. Már csak dünnyögi önmagának: „Remélem, nem kell elköszönnünk egymástól …” Nem fejezi be. A gyermek érti, amit hall, érti azt is, mi történik körülötte.
A néző nem érti. Nem érti, hogy ha egy betegségre van orvosság, miért nem jár mindenkinek, aki esélyt kapna ezáltal a gyógyulásra? Sok néző egyébként sem ért semmit. Nem is akar érteni semmit. Nézi a közszolgálati televízió műsorát. Szól az illetékes: „ … ennyit még sohasem fordítottak az egészségügyre.”. Csak választási propaganda a suttogás: „Meghatározott kor után nem fektet be az egészségügy a páciensbe. Nem érdemes. Nem térül meg.”

Igények és lehetőségek

A titokzatosság fátyla veszi körül az egészségügyet. A propagandának ellentmond a tapasztalat. Kevés a korszerű műszer. Kevés a gyógyszer. Rossz az élelmezés. Zsúfoltak a szobák. (Rossz nyelvek szerint még az egyszer használatos eszközöket is sterilizálják, s újra felhasználják.) Szörnyű állapotok a vécékben, mosdókban. Nincsen pénz a vizsgálatokra. Nincsen pénz a műtétekre. Nincs, aki vizsgáljon. Nincs, aki műtsön. Nincsenek háziorvosok. Nincsenek fogorvosok. Megannyi kérdés, válasz nélkül. Igaz, hogy a kórházigazgatók szórják szét a rájuk bízott összeget? Ezért van olyan sok tartozása a kórházaknak? A szakma hallgat. Ritkán szólal meg valaki. A fekete ruhás nővért elnyelte a sötétség. Pályatársai elhagyták az országot, vagy elhagyták a pályát, esetleg összeszorítják a fogukat és dolgoznak, nem kizárt az sem, elhiszik, hogy így van rendjén.
Mennyit ér egy ember élete? Ennek a kormánynak semmit. „Mindenki felelős önmagáért …” hirdeti az alaptörvény, a hazug hatalom bibliája, melyből kiolvasható az is „Mindenkinek joga van a testi és a lelki egészséghez.” Ennek a jognak az érvényesülését Magyarország az egészségügy megszervezésével segíti elő. Mindenki és Magyarország a felelős az egészségünkért. Nem felelős sem az országgyűlés, sem a kormány, sem orbán viktor (a nevek szándékosan kisbetűvel írva) a kislány reménytelen sorsáért, a halálozások számának növekedéséért, a várható átlagélettartam csökkenéséért.
Régi, több évtizedes problémája az egészségügynek, hogy nem az igényekhez igazítják a rendelkezésre álló forrásokat, hanem a rendelkezésre álló forrásokhoz igazítják a valóságos igények teljesítését. Miután az igények mindig meghaladják a lehetőségeket, megszületett a biztonságos és gazdaságos egészségügyi ellátás ötlete. Ez vezetett olyan kórház-finanszírozási rendszer kialakításához, amely arra ösztönzi az érdekelteket, hogy megszabaduljanak a költséges vizsgálatokat, drága terápiát igénylő betegektől, ez vezetett a várólistákhoz, a méltányossági engedélyezési eljárások alapján igénybe vehető szolgáltatásokhoz. Mára nem az ember megmentése, hanem a költségvetési keretek megtartása került a középpontba. Összeegyeztethető-e a hippokratészi esküvel az életért való küzdelem feladása, ha a gyógyulásnak csekély az esélye, a gyógykezelés költsége viszont nagyon magas? A szülő és a beteg válasza biztosan az, hogy nem! Kérdés: mit mond az orvos, és mit mond a közgazdász, s a legfontosabb, hogyan dönt a politikus? Miután ebben a kérdésben még nem volt nemzeti konzultáció, maradnak a tények: Noémi nem kapott esélyt a gyógyuláshoz! Az ő esetében a válasz: igen.

Felelősök és felelőtlenek

Mindenki felelős önmagáért. Magyarország felelős az egészségügy megszervezéséért. Csak a hatalom nem felelős semmiért. Pénz pedig van „dögivel” arra, ami fontos a hatalomnak. A kislány élete nem fontos.
Hány embernek kell még meghalnia kórházi fertőzésben - nem vagy rosszul felállított diagnózisban, elhalasztott műtétben, félrekezelt betegségben, el nem érhető gyógyszer miatt - annak felismeréséig, hogy azoknak, akik több, mint nyolc éve magukhoz ragadták a hatalmat, egyáltalán nem fontos az egészségügy talpra állítása? Ezt a tényt jól jelzi az is, hogy az egészségügy „nemzetivé” nyilvánítása elmaradt.
Saját érdekünkben az egészségügyet a nemzet szolgálatába kell állítani. Ez a kormány nem fogja megtenni. Ahhoz, hogy az egészségügyet a nemzet szolgálatába lehessen állítani, új, a választóknak felelős parlamentre és kormányra van szükség. A kislányt megmenthetik - és reméljük így is lesz – a nagylelkű adományozók. Az országot adományok gyűjtésével nem lehet megmenteni, ehhez cselekedni kell. Aki így gondolja, s cselekedni is kész, az felelősséget vállal az országért, másokért és önmagáért. Ha a cselekvők tábora nagyobb lesz, mint a resteké, a siker nem maradhat el.

Csatornába?

Adományt befizetni a 11733027-28360616 számlaszámon lehet. Kedvezményezett: Együtt a Kisangyalokkal Mozgáskorlátozott gyermekeket támogató alapítvány (Noémi).

Szerző

Békemánia

Publikálás dátuma
2019.02.03. 18:11

Fotó: Fortepan
Avagy a népfront, a pipa, a kiskatona és még sok más.
Vegetius óta közismert igazság, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra. Egészen 1949-ig így is hittük (vagy nem hittük), akkor azonban a következő szövegű plakát jelent meg a magyar hirdetőoszlopokon: HA BÉKÉT AKARSZ, SZAVAZZ A NÉPFRONTRA! És hogy ez a felszólítás nem volt egészen eredménytelen, azt az is bizonyította, hogy valóban: az urnákhoz járulók 96.2 százaléka adta szavazatát a Népfrontra. Megjegyzendő, hogy másra nem is lehetett. Nem szavazni pedig lehetett ugyan, csak éppen nem volt tanácsos.
No de itt most nem a Népfrontról lesz szó, hanem a békéről, amelyből akkoriban nem látszottunk ki. Minden a békéről szólt. A gaz imperialisták ugyanis hiába próbálták sanda módon háborúra uszítani az emberiséget, az nem állt kötélnek. Hiszen még a nem annyira gyerek-, mint inkább ifi-körtánc, a zakatolás közepette is azt énekeltük, hogy EGY A JELSZÓNK: TARTÓS BÉKE. A világ ifjúsága pedig (amelynek fő-fő képviselete, a Budapesten székelő Demokratikus Ifjúsági Világszövetség, a DIVSZ volt), majdnem szó szerint ugyanezt dalolta indulójában: EGY A JELSZÓNK: A BÉKE. És még azt is énekeltük, hogy EGY SORBA HÁT MIND, KI BÉKÉT KÍVÁN!, meg azt is, hogy HÍVEN KÖVETVE A SZOVJET ZÁSZLAJÁT, / BÉKÉNK NAGY ŐRÉT ÉS ZÁLOGÁT.
Ezért a békéért azonban meg kellett harcolni. Hogyan? A népi demokrácia megszilárdításában, majd a szocializmus építésében végzett jó munkával, amelynek láttán Washingtonban megrettennek, inukba száll a bátorságuk és kétszer is alaposan meggondolják, hogy merészeljenek-e háborút indítani a béke elszánt hívei ellen. Sőt a békét még építeni sem kellett hozzá feltétlenül. Bizonyos esetekben elegendő volt gyűjteni. Versbe szedett jelszó hirdette a korabeli utcai plakátokon, hogy GYŰJTSD A VASAT ÉS A FÉMET, / EZZEL IS A BÉKÉT VÉDED. Amit aztán destruktív elmék úgy fordítottak le a javában dúló Ratkó-korszak nyelvére, hogy B...D AZ ASSZONYT, AHOL ÉRED, / EZZEL IS A BÉKÉT VÉDED.
Nem volt éppen könnyű feladat eleget tenni annak a Rákosi Mátyás által meghirdetett tézisnek, miszerint HAZÁNK NEM RÉS, HANEM ERŐS BÁSTYA A BÉKE FRONTJÁN. Ezt aztán egyesek olyannyira alkalmazták a maguk körülményeire, hogy a lipótvárosi Katona József utca páratlan oldalának elején egy házfalon öles betűkkel tudatták az ott lakók, hogy EZ A HÁZ NEM RÉS, HANEM ERŐS BÁSTYA A BÉKE FRONTJÁN. Amiről pedig már akkor is úgy gondoltam: csak akkor volna jogos ezt hirdetni, ha ott, a Katona József utca hosszában húzódna az állóháború arcvonala, ám a páratlan oldalt az imperialisták hiába próbálják bevenni, mert a lakók úgy védik nem-rés házukat a béke frontján, ahogyan Komját Aladár hajdani dalszövegében a nemzetközi brigádok tették Madrid határán, a vártán, vagyis tűzözönben, minden poklon át.
Valaha az antivilágban meglepő módon a dolgozó tömegek maguktól is akarták a békét. A muzulmánok már akkor is szálem alejkummal, a zsidók shalómmal köszöntötték egymást, Angyalföldön még utat, sőt teret is neveztek el a békéről. (Igaz, a Teréz/Lenin körúton a hajdani hírhedt Hotel Britannia csak ebben az időben vette fel a Béke szálló nevet.) Csakhogy mivel az effajta spontán, vagyis nem felülről irányított szervezkedés ritkán vezet jóra, a béke védelmének irányítására a ’40-es évek második felében Budapesten megalakult az Országos Béketanács. És tulajdonképpen még ez is csak mintegy helyi szerve volt a Béke Világtanácsnak, amelynek élén Frédéric Joliot-Curie Nobel-díjas atomfizikus, az ugyancsak Nobel-díjas Curie-házaspár veje állt. Úgyhogy bennünket nem lehetett az atommal ijesztgetni. A Világtanács, az Országos és a helyi béketanácsok – mint ma mondanák – megélhetési békeharcosai szervezték az össznépi békeharcot szinte mindnyájunk részvételével, beleértve még az egyházak képviselőinek egy részét is. Az utóbbiakat békepapoknak nevezték abban az időben, amikor – a korabeli szóbeszéd szerint – egy vidéki gyűlésen az elnöklő elvtárs, miután köszöntötte a miniszter elvtársat, a megyei párt- és tanácsi vezető elvtársakat, külön is üdvözölte a klerikális reakció mélyen tisztelt, megjelent képviselőit. Nahát, ezek voltak a békepapok.
És ez már valósággal a csúcs volt. Mert békebíró, békepipa azelőtt is létezett (főként a Vadnyugaton), nálunk meg ki lehetett hozni az embereket a béketűrésből, kivált, ha túl sok békekölcsönt akartak jegyeztetni velük, de a békepap mégiscsak hungarikum.
No meg persze az sem kutya, hogy létezett egy olyan, számos nyelven megjelenő nemzetközi hetilap, amely címével alighanem hosszúsági rekordot állított fel a sajtótörténetben. Fejlécében ugyanis kétsoros címként az volt olvasható, hogy TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT! Nincs rá bizonyítékom, de állítom: ez csak kiadása kezdeményezőjének, Sztálinnak juthatott eszébe, akinek senki sem merte megmondani, hogy ilyen címmel nem lehet újságot rikkancsolni a Nagykörúton. (Hozzáteszem: az sem volt klasszikus képeslap-cím, – amihez pedig Joszif Visszarionovicsnak aligha lehetett köze–, hogy Béke ÉS Szabadság. Ezzel csak az Élet és Irodalom vehette/veheti fel a versenyt, amelyet alapító főszerkesztője, Bölöni György úgy emlegetett, hogy az Élet és AZ Irodalom.)
Végül ne feledkezzünk meg a béketáborról sem, amely eleinte még hivatalosan nem volt szocialista, csak béke-, és a Lajtától a Csendes-óceánig húzódott. Ezt a tágas prérit nem kevesebb, mint 800 millió ember lakta. Ezért fenyegethette meg a Néphadsereg tiszthelyettese a lógáson ért honvédet azzal, hogy ÚGY RÚGOM MAGÁT SEGGBE, KISKATONA, HOGY KIREPÜL A NYOLCSZÁZ MILLIÓS BÉKETÁBORBÓL. Aztán, amikor a politikai helyettes figyelmeztette az őrmestert, hogy a béketáborral mégsem helyénvaló tréfálni, a tiszthelyettes – a Szovjet Hadsereg jubileumi indulójának sorait fenyegetésébe illesztve – már azt helyezte kilátásba a vétkesnek, hogy úgy rúgja valagba, hogy zúgva fog szállni, mint a győzelmi zászló.
Hát ilyen békés idők jártak akkoriban. Megjegyzem, bár különféle gyilkos helyi háborúk máig is zajlottak és zajlanak, a világháborút eddig megúsztuk. Nem következett be az a korabeli jóslat, amely szerint LESZ ITT MÉG OLYAN BÉKEHARC, HOGY KŐ KÖVÖN NEM MARAD.