Mindenki felelőssége

Publikálás dátuma
2019.02.04. 10:00

Fotó: Shutterstock
Saját érdekünkben az egészségügyet a nemzet szolgálatába kell állítani. Ez a kormány nem fogja megtenni.
Mennyit ér egy ember élete? Ezt a kérdést csak az tudja megválaszolni, akinek jogában áll eldönteni, érdemes-e befektetnie az egészségügynek az érintett páciens megmentése érdekében. Drága gyógyszerek, s még drágábbak. Drága műtétek, s még drágábbak. Költséges terápiák, s még költségesebbek. Nem járnak senkinek, hiába biztosított. Méltányossági, egyedi méltányossági eljárásban döntik el, ki részesülhet abban a kegyben, hogy biztosítják számára a gyógyulás esélyét. Természetesen nem azokról van szó, akiknek nem számít, mi, mennyibe kerül. Ők tényleg annyit érnek, amennyijük van. Megtehetik, hogy szükség esetén - kihasználva a sokat szidott Európai Uniót vagy a világ más pontját - ott veszik igénybe a gyógykezelést, ahol a legnagyobb az esélye annak, hogy megkapnak mindent, amire szükségük van a gyógyuláshoz. Nem vállalkoznak arra, hogy alátámasszák a kormánypropagandát, hogy a hazai egészségügyben minden rendben van. Tudják, szárnyal az is, mint a gazdaság, Ikarosz szárnyain.

Élve eltemetve

A képernyőn fiatal, meggyötört arcú anya ül az ágyon. Mellette fekszik súlyosan beteg, aprócska kislánya, Noémi. Gerincvelő sorvadása van. Lassú, fájdalmas halál vár rá. Lenne gyógyszer, amely esélyt adna a gyógyuláshoz. Lenne, de a családnak megfizethetetlen áron. Milliókba kerül belőle egyetlen szem. A gyermeknek pedig több hónapos kúrán kellene részt vennie. A különleges méltányossági eljárás – amelyet a gyógyszeres kezelés elvégzésének engedélyezése érdekében indított - sikertelen volt, mondja az anya, s hozzáteszi: „azt írták nem látják az esélyét, hogy megtérül az egészségügynek a gyermek gyógyításába befektetett összeg.” Nem zokog. Szája legörbül. Szeme könnyes. Bizakodó hangon próbálja mondani: „Idén újra megpróbáljuk.” Esetleg adományokból összejön a szükséges összeg. Már csak dünnyögi önmagának: „Remélem, nem kell elköszönnünk egymástól …” Nem fejezi be. A gyermek érti, amit hall, érti azt is, mi történik körülötte.
A néző nem érti. Nem érti, hogy ha egy betegségre van orvosság, miért nem jár mindenkinek, aki esélyt kapna ezáltal a gyógyulásra? Sok néző egyébként sem ért semmit. Nem is akar érteni semmit. Nézi a közszolgálati televízió műsorát. Szól az illetékes: „ … ennyit még sohasem fordítottak az egészségügyre.”. Csak választási propaganda a suttogás: „Meghatározott kor után nem fektet be az egészségügy a páciensbe. Nem érdemes. Nem térül meg.”

Igények és lehetőségek

A titokzatosság fátyla veszi körül az egészségügyet. A propagandának ellentmond a tapasztalat. Kevés a korszerű műszer. Kevés a gyógyszer. Rossz az élelmezés. Zsúfoltak a szobák. (Rossz nyelvek szerint még az egyszer használatos eszközöket is sterilizálják, s újra felhasználják.) Szörnyű állapotok a vécékben, mosdókban. Nincsen pénz a vizsgálatokra. Nincsen pénz a műtétekre. Nincs, aki vizsgáljon. Nincs, aki műtsön. Nincsenek háziorvosok. Nincsenek fogorvosok. Megannyi kérdés, válasz nélkül. Igaz, hogy a kórházigazgatók szórják szét a rájuk bízott összeget? Ezért van olyan sok tartozása a kórházaknak? A szakma hallgat. Ritkán szólal meg valaki. A fekete ruhás nővért elnyelte a sötétség. Pályatársai elhagyták az országot, vagy elhagyták a pályát, esetleg összeszorítják a fogukat és dolgoznak, nem kizárt az sem, elhiszik, hogy így van rendjén.
Mennyit ér egy ember élete? Ennek a kormánynak semmit. „Mindenki felelős önmagáért …” hirdeti az alaptörvény, a hazug hatalom bibliája, melyből kiolvasható az is „Mindenkinek joga van a testi és a lelki egészséghez.” Ennek a jognak az érvényesülését Magyarország az egészségügy megszervezésével segíti elő. Mindenki és Magyarország a felelős az egészségünkért. Nem felelős sem az országgyűlés, sem a kormány, sem orbán viktor (a nevek szándékosan kisbetűvel írva) a kislány reménytelen sorsáért, a halálozások számának növekedéséért, a várható átlagélettartam csökkenéséért.
Régi, több évtizedes problémája az egészségügynek, hogy nem az igényekhez igazítják a rendelkezésre álló forrásokat, hanem a rendelkezésre álló forrásokhoz igazítják a valóságos igények teljesítését. Miután az igények mindig meghaladják a lehetőségeket, megszületett a biztonságos és gazdaságos egészségügyi ellátás ötlete. Ez vezetett olyan kórház-finanszírozási rendszer kialakításához, amely arra ösztönzi az érdekelteket, hogy megszabaduljanak a költséges vizsgálatokat, drága terápiát igénylő betegektől, ez vezetett a várólistákhoz, a méltányossági engedélyezési eljárások alapján igénybe vehető szolgáltatásokhoz. Mára nem az ember megmentése, hanem a költségvetési keretek megtartása került a középpontba. Összeegyeztethető-e a hippokratészi esküvel az életért való küzdelem feladása, ha a gyógyulásnak csekély az esélye, a gyógykezelés költsége viszont nagyon magas? A szülő és a beteg válasza biztosan az, hogy nem! Kérdés: mit mond az orvos, és mit mond a közgazdász, s a legfontosabb, hogyan dönt a politikus? Miután ebben a kérdésben még nem volt nemzeti konzultáció, maradnak a tények: Noémi nem kapott esélyt a gyógyuláshoz! Az ő esetében a válasz: igen.

Felelősök és felelőtlenek

Mindenki felelős önmagáért. Magyarország felelős az egészségügy megszervezéséért. Csak a hatalom nem felelős semmiért. Pénz pedig van „dögivel” arra, ami fontos a hatalomnak. A kislány élete nem fontos.
Hány embernek kell még meghalnia kórházi fertőzésben - nem vagy rosszul felállított diagnózisban, elhalasztott műtétben, félrekezelt betegségben, el nem érhető gyógyszer miatt - annak felismeréséig, hogy azoknak, akik több, mint nyolc éve magukhoz ragadták a hatalmat, egyáltalán nem fontos az egészségügy talpra állítása? Ezt a tényt jól jelzi az is, hogy az egészségügy „nemzetivé” nyilvánítása elmaradt.
Saját érdekünkben az egészségügyet a nemzet szolgálatába kell állítani. Ez a kormány nem fogja megtenni. Ahhoz, hogy az egészségügyet a nemzet szolgálatába lehessen állítani, új, a választóknak felelős parlamentre és kormányra van szükség. A kislányt megmenthetik - és reméljük így is lesz – a nagylelkű adományozók. Az országot adományok gyűjtésével nem lehet megmenteni, ehhez cselekedni kell. Aki így gondolja, s cselekedni is kész, az felelősséget vállal az országért, másokért és önmagáért. Ha a cselekvők tábora nagyobb lesz, mint a resteké, a siker nem maradhat el.

Csatornába?

Adományt befizetni a 11733027-28360616 számlaszámon lehet. Kedvezményezett: Együtt a Kisangyalokkal Mozgáskorlátozott gyermekeket támogató alapítvány (Noémi).

Szerző

Békemánia

Publikálás dátuma
2019.02.03. 18:11

Fotó: Fortepan
Avagy a népfront, a pipa, a kiskatona és még sok más.
Vegetius óta közismert igazság, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra. Egészen 1949-ig így is hittük (vagy nem hittük), akkor azonban a következő szövegű plakát jelent meg a magyar hirdetőoszlopokon: HA BÉKÉT AKARSZ, SZAVAZZ A NÉPFRONTRA! És hogy ez a felszólítás nem volt egészen eredménytelen, azt az is bizonyította, hogy valóban: az urnákhoz járulók 96.2 százaléka adta szavazatát a Népfrontra. Megjegyzendő, hogy másra nem is lehetett. Nem szavazni pedig lehetett ugyan, csak éppen nem volt tanácsos.
No de itt most nem a Népfrontról lesz szó, hanem a békéről, amelyből akkoriban nem látszottunk ki. Minden a békéről szólt. A gaz imperialisták ugyanis hiába próbálták sanda módon háborúra uszítani az emberiséget, az nem állt kötélnek. Hiszen még a nem annyira gyerek-, mint inkább ifi-körtánc, a zakatolás közepette is azt énekeltük, hogy EGY A JELSZÓNK: TARTÓS BÉKE. A világ ifjúsága pedig (amelynek fő-fő képviselete, a Budapesten székelő Demokratikus Ifjúsági Világszövetség, a DIVSZ volt), majdnem szó szerint ugyanezt dalolta indulójában: EGY A JELSZÓNK: A BÉKE. És még azt is énekeltük, hogy EGY SORBA HÁT MIND, KI BÉKÉT KÍVÁN!, meg azt is, hogy HÍVEN KÖVETVE A SZOVJET ZÁSZLAJÁT, / BÉKÉNK NAGY ŐRÉT ÉS ZÁLOGÁT.
Ezért a békéért azonban meg kellett harcolni. Hogyan? A népi demokrácia megszilárdításában, majd a szocializmus építésében végzett jó munkával, amelynek láttán Washingtonban megrettennek, inukba száll a bátorságuk és kétszer is alaposan meggondolják, hogy merészeljenek-e háborút indítani a béke elszánt hívei ellen. Sőt a békét még építeni sem kellett hozzá feltétlenül. Bizonyos esetekben elegendő volt gyűjteni. Versbe szedett jelszó hirdette a korabeli utcai plakátokon, hogy GYŰJTSD A VASAT ÉS A FÉMET, / EZZEL IS A BÉKÉT VÉDED. Amit aztán destruktív elmék úgy fordítottak le a javában dúló Ratkó-korszak nyelvére, hogy B...D AZ ASSZONYT, AHOL ÉRED, / EZZEL IS A BÉKÉT VÉDED.
Nem volt éppen könnyű feladat eleget tenni annak a Rákosi Mátyás által meghirdetett tézisnek, miszerint HAZÁNK NEM RÉS, HANEM ERŐS BÁSTYA A BÉKE FRONTJÁN. Ezt aztán egyesek olyannyira alkalmazták a maguk körülményeire, hogy a lipótvárosi Katona József utca páratlan oldalának elején egy házfalon öles betűkkel tudatták az ott lakók, hogy EZ A HÁZ NEM RÉS, HANEM ERŐS BÁSTYA A BÉKE FRONTJÁN. Amiről pedig már akkor is úgy gondoltam: csak akkor volna jogos ezt hirdetni, ha ott, a Katona József utca hosszában húzódna az állóháború arcvonala, ám a páratlan oldalt az imperialisták hiába próbálják bevenni, mert a lakók úgy védik nem-rés házukat a béke frontján, ahogyan Komját Aladár hajdani dalszövegében a nemzetközi brigádok tették Madrid határán, a vártán, vagyis tűzözönben, minden poklon át.
Valaha az antivilágban meglepő módon a dolgozó tömegek maguktól is akarták a békét. A muzulmánok már akkor is szálem alejkummal, a zsidók shalómmal köszöntötték egymást, Angyalföldön még utat, sőt teret is neveztek el a békéről. (Igaz, a Teréz/Lenin körúton a hajdani hírhedt Hotel Britannia csak ebben az időben vette fel a Béke szálló nevet.) Csakhogy mivel az effajta spontán, vagyis nem felülről irányított szervezkedés ritkán vezet jóra, a béke védelmének irányítására a ’40-es évek második felében Budapesten megalakult az Országos Béketanács. És tulajdonképpen még ez is csak mintegy helyi szerve volt a Béke Világtanácsnak, amelynek élén Frédéric Joliot-Curie Nobel-díjas atomfizikus, az ugyancsak Nobel-díjas Curie-házaspár veje állt. Úgyhogy bennünket nem lehetett az atommal ijesztgetni. A Világtanács, az Országos és a helyi béketanácsok – mint ma mondanák – megélhetési békeharcosai szervezték az össznépi békeharcot szinte mindnyájunk részvételével, beleértve még az egyházak képviselőinek egy részét is. Az utóbbiakat békepapoknak nevezték abban az időben, amikor – a korabeli szóbeszéd szerint – egy vidéki gyűlésen az elnöklő elvtárs, miután köszöntötte a miniszter elvtársat, a megyei párt- és tanácsi vezető elvtársakat, külön is üdvözölte a klerikális reakció mélyen tisztelt, megjelent képviselőit. Nahát, ezek voltak a békepapok.
És ez már valósággal a csúcs volt. Mert békebíró, békepipa azelőtt is létezett (főként a Vadnyugaton), nálunk meg ki lehetett hozni az embereket a béketűrésből, kivált, ha túl sok békekölcsönt akartak jegyeztetni velük, de a békepap mégiscsak hungarikum.
No meg persze az sem kutya, hogy létezett egy olyan, számos nyelven megjelenő nemzetközi hetilap, amely címével alighanem hosszúsági rekordot állított fel a sajtótörténetben. Fejlécében ugyanis kétsoros címként az volt olvasható, hogy TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT! Nincs rá bizonyítékom, de állítom: ez csak kiadása kezdeményezőjének, Sztálinnak juthatott eszébe, akinek senki sem merte megmondani, hogy ilyen címmel nem lehet újságot rikkancsolni a Nagykörúton. (Hozzáteszem: az sem volt klasszikus képeslap-cím, – amihez pedig Joszif Visszarionovicsnak aligha lehetett köze–, hogy Béke ÉS Szabadság. Ezzel csak az Élet és Irodalom vehette/veheti fel a versenyt, amelyet alapító főszerkesztője, Bölöni György úgy emlegetett, hogy az Élet és AZ Irodalom.)
Végül ne feledkezzünk meg a béketáborról sem, amely eleinte még hivatalosan nem volt szocialista, csak béke-, és a Lajtától a Csendes-óceánig húzódott. Ezt a tágas prérit nem kevesebb, mint 800 millió ember lakta. Ezért fenyegethette meg a Néphadsereg tiszthelyettese a lógáson ért honvédet azzal, hogy ÚGY RÚGOM MAGÁT SEGGBE, KISKATONA, HOGY KIREPÜL A NYOLCSZÁZ MILLIÓS BÉKETÁBORBÓL. Aztán, amikor a politikai helyettes figyelmeztette az őrmestert, hogy a béketáborral mégsem helyénvaló tréfálni, a tiszthelyettes – a Szovjet Hadsereg jubileumi indulójának sorait fenyegetésébe illesztve – már azt helyezte kilátásba a vétkesnek, hogy úgy rúgja valagba, hogy zúgva fog szállni, mint a győzelmi zászló.
Hát ilyen békés idők jártak akkoriban. Megjegyzem, bár különféle gyilkos helyi háborúk máig is zajlottak és zajlanak, a világháborút eddig megúsztuk. Nem következett be az a korabeli jóslat, amely szerint LESZ ITT MÉG OLYAN BÉKEHARC, HOGY KŐ KÖVÖN NEM MARAD.

Szabadság helyett szabottság (avagy a monokrácia rövid természetrajza)

Publikálás dátuma
2019.02.03. 12:40

Fotó: Kisbenedek Attila / AFP
Ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”).
A 2010-es fülkeforradalomként aposztrofált második rendszerváltás – vagy „visszarendeződés”, kinek, hogy tetszik – után folyamatosan kialakuló orbáni államberendezkedést az utóbbi időben számos elemző, politológus próbálta leírni, és a legkülönbözőbb elnevezésekkel illetni. A szerzők megnevezése és a teljesség igénye nélkül a szakirodalomban és publicisztikákban az alábbi kifejezésekkel találkozhattunk: illiberális, irányított, (fél)demokrácia, kívülről korlátozott hibrid rendszer, versengő (kompetitív) autoriter rezsim, félfeudális uradalom, posztkommunista maffiaállam, plebiszciter vezérdemokrácia, de voltak, akik egyenesen diktatúrát, nyíltan antiszemita és fasiszta rezsimet kiáltottak.

A függetlenség látszata

Az elemzések áttekintése alapján megállapíthatjuk, hogy a szerzők abban nagyjából egyetértenek, hogy az új típusú autoriter rendszereket – nem csupán a magyar változatát – nem lehet a XX. századi „klasszikus” diktatúrákkal azonosítani. Annak ellenére sem, hogy lényegi elemeik – úgymint: egy szűk csoport totális egyeduralma, akaratának és a közjavak feletti rendelkezésének korlátlan érvényesülése, a hatalom, a hatalmi ágak centralizálása, minden eltérő gondolat, vélemény elhallgattatása, a rendszer minden kritikusának, ellenfelének megregulázása – megegyeznek. A legfontosabb jellemzőjük, hogy valamennyien többé-kevésbé, de működő demokráciákból nőttek ki, a kormányzó erők választások útján szerezték meg a hatalmat, ha nem is a társadalom abszolút többségének támogatottsága mellett, hanem inkább a legnagyobb kisebbségként.
A legfontosabb „újításuk”, hogy ezekben a rezsimekben a demokratikus intézményrendszert nem számolták fel – ahogy ezt sokan vádként fogalmazzák meg –, hanem azt megtartva és átformálva lépésről lépésre megszállták (ahogy valamelyik írásban olvashattuk, „meghekkelték”). Parazitaként telepedtek rá a törvényhozás, a végrehajtás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés, a rendfenntartás szerveire, a tájékoztatás eszközeire, átvették ezek teljes irányítását, és a tisztogatások után átprogramozták őket, így ezután nem eredeti funkciójukat látták el, hanem egyedül a hatalom kiszolgálása és fenntartása lett a feladatuk – természetesen formálisan fenntartva függetlenségük látszatát, így legitimálva a fennálló rendet. A parlament, az adóhivatal, az ügyészség, a bíróság, a rendőrség stb. fokozatosan egy totális, mindent átszövő, centralizált, irányító, ellenőrző és megtorló államszervezet automatikus gépezetévé alakultak át, melyeket szó szerint egy központból „(kézi)vezérelnek” közvetlenül, azonban nem nyíltan, hanem a megörökölt hivatali utakat látszólagosan betartva.
Így kívülről azt láthatjuk, hogy a parlament ülésezik, a rendőrség és az ügyészség vizsgálódik, az adóhivatal is résen van, és a média is folyamatosan pártatlanul tájékoztatja a közvéleményt minden őket érintő dologról. A hatalom fenntartásáról és legitimálásáról szabályosan és törvényszerűen időről-időre megtartott – ám saját szájuk íze szerint átszabott törvényekkel egyenlőtlen feltételeket biztosító – választásokkal gondoskodnak, arra kellően ügyelve, hogy a hatalmi pozíciók sehol ne rendüljenek meg komoly mértékben, de azért itt-ott megengedve némi, patikamérlegen kimért ellenzéki áfiumot, mint a demokratikus versengés kézzelfogható bizonyítékát, sőt, a biodíszlet megtartása érdekében esetenként még titokban támogatva is. A választások, melyek kimenetele e rendszerekben nem lehet kétséges, és ennek biztosítására megfelelő szabályrendszer, intézkedési tervek és persze anyagi források állnak rendelkezésre (nem beszélve a lakájosított média adta lehetőségekről), ilyenformán csupán előre lefutott „szavazássá” degradálódnak, melyekben csupán az arány lehet kérdéses, azonban ezzel is betöltik egyetlen feladatukat, az újbóli, nép általi korlátlan felhatalmazás látványos demonstrálását. Mindez egy közösnek titulált érdek, a nemzet, a haza felemelkedése céljából, azonban e fogalmakat és tartalmukat szintén a hatalom, és annak legfőbb letéteményese, a vezér határozza meg. Ezt a rendszert én leginkább monokráciának nevezném, mint a demokrácia egy torzult, a pluralizmust elvető, a hatalmi ágakat de facto összeolvasztó, vezérelvű monolitikus államszervezetre épülő mutációját.

Szabadság helyett szabottság

A monokráciában a szabadságot minden területen a hatalom általi „szabottság” váltja fel. A totális diktatúrákban a tiltás dominál, itt viszont a tűréshatár aktuális mértékéhez illeszkedő engedékenység. Az előbbiben a tényleges vagy vélt ellenállásért, a rakoncátlankodásért fizikai megtorlás, a monokráciában „csupán” egzisztenciális ellehetetlenítés, teljes kiszolgáltatottságba taszítás jár (elég a karaktert meggyilkolni). Lehet kritizálni, „szidni a rendszert”, tüntetni – természetesen korlátozottan -, népszavazást kezdeményezni, persze mindezek teljesen eredménytelenek, érdemben semmi sem változik.
A hatalom az élet minden területére rá akar telepedni, így a privát szféra mélyebb rétegeibe is be akar hatolni, és mindenütt meghatározni, mit és meddig lehet tenni. Számára a veszélyt éppen azok a személyek, körök, csoportok, szervezetek jelentik, melyekre nincs befolyással, melyek működési kereteit, határait nem tudja megszabni. Nem véletlenül a legfőbb ellenség a civil – mint a többit folyamatosan kontrollálni hivatott ötödik hatalmi ág –, mely nem tud, és nem is akar beilleszkedni a hatalmi piramisba, az ő lételeme az a függetlenség, mely a monokráciák antitézise. Ennek feloldására a monokrácia egyetlen kísérlete kormányhű álcivil szervezetek létrehozása, majd ezeknek a civil világ letéteményeseiként való kezelése.
A szabottság az emberek tájékozódásában érhető leginkább tetten. A cenzúra (valamint az ebből törvényszerűen kialakuló öncenzúra) és az álhír-gyártás mellett az állami propaganda mindent túlharsogó egyeduralma biztosítja az átlagemberek teljes és folyamatos agymosását, de emellett – szintén a totális diktatúrával ellentétben – megengedett néhány kritikus sajtótermék, televíziós csatorna, rádió, internetes hírportál működése. Azonban a hatalom ezeket is folyamatosan felügyeli, és ha túlságosan kínos üzelmekről számolnak be, netán túlzottnak ítélt tényfeltáró aktivitást mutatnak, akkor nem marad el a bosszú, és a kérdéses médiumot bármilyen eszközzel elhallgattatják vagy „átnevelik”.
A szabottság érvényesül a törvényhozás menetében is. Az ellenzők (én a hazai viszonyokat és tevékenységüket minősítve, így, többes számban említeném az ellenzéket) a monokrácia elengedhetetlen kellékei. Folyamatos jelenlétükkel legitimálják a kormányzatot, másfelől diszkreditálják saját magukat. A választásoknak újra és újra, hiú reményeket táplálva nekirugaszkodnak, morogva ugyan, de egyfelől elfogadva a hatalom egy személyben ellenfél, rendező és bírói mivoltát, másfelől, saját magukat becsapva egymás ellen is küzdve a minél több mandátumért, mintha ez bármit is jelentene a monokráciában. Itt ugyanis – szemben az arányos demokráciával, ahol a relatív nagyobb támogatottság, és így jelentősebb képviselet növeli az ellenzék érdekérvényesítő képességét – a parlamenti patkóban a különböző pártok szavazati arányát nem százalékban, hanem kerekítve, egész számokban mérik, ami a mindennapok gyakorlatában mindenkor kormánypártok-ellenzék 1:0-at jelent. S bár az ellenzők ezt rendszeres szóvá teszik, a baj az, hogy ezt éppenséggel „bent” és nem „kint” teszik, így ezzel a tudathasadásos (együtt)működéssel nem csak hiteltelenné teszik magukat, hanem a 22-es csapdájába kerülve a monokráciával szembeni hathatósabb fellépés erkölcsi alapjait is elveszítik. Hiszen nem szállhatnak szembe nyíltan a hatalom képviselőivel úgy, hogy annak legitimitását megkérdőjelezik, ha közben másnap utcakövek helyett törvénymódosításokkal bombázzák őket. Az ellenzék idomítása a nyílt megtörés helyett a monokráciák stabilitásának egyik biztosítéka.

Magán közjavak

E rendszer egy másik alapvető jellemzője a sajátos tulajdonviszonyok kialakítása. A demokratikus berendezkedésű országokban – ahol az egyéni szabadságjogok mellett a tulajdon szentsége mindennek az alapja – élesen elválik egymástól a magán- és a köztulajdon. A monokráciában a korlátlan felhatalmazást nyert, illetve a választások megnyerését ennek tekintő hatalom úgy véli – és ezt nem is titkolja, sőt, nyíltan hirdeti –, hogy a közjavak felett is korlátlan, és senki által nem ellenőrizhető rendelkezése van. Az állami vagyontárgyakkal való gazdálkodás, adók kivetése és elköltése, a közpénzek, külföldi támogatások felhasználása vagy éppen szétosztása a hatalom birtokosának kizárólagos joga, éppen úgy, mint a magántulajdonban levő vagyontárgyak esetleges kisajátítása, vagy másra való átruházása.
Magyarán e köz- vagy magánjavak bármikor konvertálhatóak egymásba – természetesen a szükséges jogi háttér törvényhozás általi automatikus generálása, vagy közbeszerzések, állami hitelekből történő vásárlás, stb. révén. Így a monokratikus vezetés, és az őket körülvevő oligarcha-réteg számára bizonyos javak, ingóságok és ingatlanok, jövedelmek függetlenül azok eredetétől, formális tulajdonosuktól, számukra szabadon birtokolhatók, azokkal megkötések nélkül rendelkezhetnek. Ez olyannyira gyakorlattá és belterjessé vált, hogy sok esetben már nem is lényeges, hogy jogilag a kérdéses javak éppen magán- vagy köztulajdonnak tekinthetők-e. A monokráciában tehát megjelenik a „magán közjavak” fogalma. Mindez a monokrácia egyik talpköve is, hiszen ezek a tulajdonosok, birtokosok, haszonélvezők hierarchikus rendben helyezkednek el, így függővé is váltak egyúttal, hiszen a hatalomban való bárminemű változás nemcsak pozíciójuk, hanem vagyonuk elvesztésével is járhat.
A monokrácia természetének még számos vetületét lehetne boncolgatni, azonban erre terjedelmi okokból nem tudunk kitérni. Ahogy az is megérne egy külön elemzést, hogy a monokrácia miként tudott Magyarországon (is) gyökeret verni, illetve bukásának, megbuktatásának milyen esélyei, illetve eszközei lehetnek.