Az emberi egoizmus malmai - avagy két ápolónő a barikádokon

Publikálás dátuma
2019.02.12. 09:30

Fotó: Vajda József
Schilling Árpád magyar rendező, aki többször dolgozott már Ausztriában, és társszerzője, Zabezsinszkij Éva, művükben az elmúlt évek magyarországi szociális és politikai helyzetét vették alapul.
A harag napjával debütált rendezőként a színész Mercedes Echerer, aki 1999-2004 között a Zöldek európai parlamenti képviselőjeként gyűjtött politikai tapasztalatokat – írta a Die Presse. A konzervatív lap megjegyzi, Echerer a másfél órás darabjából, amely komoly egzisztenciális félelmekkel foglalkozik, a humor, a pátosz és a helyzetkomikum sem hiányzik. Gyakran váltakoznak a színek, amely az ötfős színészi gárdát kiválóan aknáz ki. A nézőből együttérzést vált ki a tragikomédia vesztes triója. A bemutatót hosszas tapssal jutalmazta a közönség – írja a Die Presse. Schilling Árpád magyar rendező, aki többször dolgozott már Ausztriában, és társszerzője, Zabezsinszkij Éva, művükben az elmúlt évek magyarországi szociális és politikai helyzetét vették alapul – értékelt a Kleine Zeitung. Schilling, akit hazájában az állam ellenségének kiáltottak ki, nem hagyott kétséget afelől, hogy realista, s nem optimista. Egy az önzés és a nepotizmus által uralt környezet nem az idealisták világa. A darabban az ápolónő, Suse Lichtenberhet kiváló előadását láthatjuk. Naiv módon próbálja meg Erzsébet szerepében rövid ideig tartó médiaismertségét felhasználni, de minden vonalon kudarcot vall és elbukik. A rendező, Mercedes Echerer a szatíra és paródia eszközét is bevetette. A mű komoly érzelmeket vált ki a nézőkből. A Kleine Zeitung is kiemelte, hogy a közönség soraiban a darab nagy sikert aratott. A Kronen Zeitung cikkében szerepel, hogy két ápolónő áll ki a barikádokra, s harcolnak azért, hogy osztályukon jobbak legyenek a körülmények. A politika és az emberek tapsolnak, később azonban minden megváltozik. Embervadászat, tragédia, sivárság következik. Schilling Árpád a jelenlegi magyar kormány irodalmi ellenlábasa, politikai darabot írt – állapítja meg a lap. „A politikáról? Nem, az emberekről. Az emberi egoizmus malmai őrölnek”. Erzsébet másokért harcol, de veszít. Mindenhol elutasítással találkozik. A bécsi Kurier szintén azt állapítja meg, kezdetben mindenki együtt érez Fekete Erzsébettel, s látszólag a politika is segíteni akar, hogy kifizessék a már rég esedékes túlórapénzt. Sőt a miniszter ki is tünteti az ápolónőt. Az öröm azonban nem tart soká, az osztályt bezárják. Munkatársának helyzete, aki jó viszonyt ápol az igazgatóval, javul, Erzsébet azonban elveszíti az állását. Suse Lichtenberger másfél órán át harcol az igazságtalanság ellen. A rendező azzal teszi elviselhetővé Erzsébet szenvedéseit, hogy többször keveri humoros helyzetekbe.
Szerző
Frissítve: 2019.02.12. 18:40

Vakhitünk ára - elgondolkodtató a veszprémi Tartuffe-előadás

Publikálás dátuma
2019.02.11. 11:30
Évszázadoktól és társadalmaktól független konfliktushelyzetek adódnak a hiszékenységből és a képmutatásból
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Marton László hagyományos eszközökkel, olykor túlzottan emelkedetten rendezte meg Molière Tartuffe című darabját Veszprémben.
Röpke előjátékkal indul a produkció. Árvai György színpadi terében Benedek Mari jelmezeit próbálják a színészek. Leakasztják a fogasról, belebújnak, aztán a későbbi Tartuffe és a későbbi Orgon is egy parókát vesz a fejére. Elcserélik, játszanak vele. Még bárkiből lehet bárki: áldozat és szélhámos egyaránt. Aztán kirohannak, a dolog eldőlt. A szereposztás gyakorlatilag megtörtént. Marton László rendezése Veszprémben igencsak konvencionálisan indul. A szereplők mindenféle különösebb izgalom nélkül felvezetik saját figurájukat. Zsurzs Kati, akit régebben láttam színpadon, Pernelle asszonyként próbál rendet tenni, de Vas István egyébként is talán túl emelkedett fordítását inkább szavalja, mint játssza. Orgon családtagjai is keresik a helyüket. Aki a társaságból kitűnik, a szerepe is a leginkább megírt, az Dorine a komorna, Horváth Csenge alakításában. Ő is és még mások is Marton László korábbi tanítványaiként kaptak szerepet a darabban. Horváth Csenge bátor és pontos játéka üdítő színfolt a produkció elején. Tudatosítja, hogy ő bizony mindent lát és kiált is rendesen, de akinek kellene még sem hallja meg. Kiált Cléante, Orgon sógora (Oberfrank Pál) is, mint afféle dörzsölt értelmiségi, de mindhiába. Aztán megérkeznek végre a főszereplők. Orgont Lukács Sándor alakítja. Rendezői szempontból fontos választás. Egyrészt jól ismerik egymást, hiszen évtizedeket dolgoztak együtt a Vígszínházban, másrészt Lukács szinte jutalomjátékként játssza a szerepet. A vakon hívő hiszékeny áldozatét, aki egy találkozástól elveszti a józan eszét. Ismerünk ilyet, szintén bármelyikünkkel megtörténhet. Kérdés, hogy aztán egyszer csak jelez-e a bizonyos vészcsengő, vagy nem. Itt hiába az összes külső jelzés, Orgon szépen menetel az elkerülhetetlen bukás felé. Ő hinni akar és hisz is. Lukács Sándor főként ezt a folyamatot mutatja meg a figura rétegeit és esendőségét éles kontúrokkal felvázolva. Jó látni őt ekkora szerepben. Gáspár Sándor Tartuffe-ként Orgon ellenpontja. A rendező, mint korábban lapunknak is megfogalmazta, korunk hősének tekinti, aki nem riad vissza semmilyen eszköztől, hogy elérje célját. Másnak mutatja magát, mint amilyen valójában. És ha valaki akár manapság ezt jól csinálja, akkor tényleg határ a csillagos ég. Gáspár jól hozza a figurát, igaz olykor talán érződik a hanghordozásában, mimikájában némi modorosság. Orgon és Tartuffe kettősei mégis erősségei az előadásnak. Ahogy például az egyik jelenetben Tartuffe felemeli Orgont és a családfő tehetetlenül lóbálja a lábát a levegőben, igencsak szimbolikus. Jól működik a darab főjelenete is, vagyis a majdnem későn leleplezett csábítás. Orgon felesége (Kerekes Viktória) már majdnem Tartuffe-é lesz, mire a férj csak kikászálódik az asztal alól. A három szereplőről szinte mindent megtudunk ezalatt a néhány perc alatt. Drámai az a jelenet is, amikor a család kilakoltatottá válik. Elkeserítő tablóképet alkotva kuporodnak össze bőröndjeikkel. Arcukon a bizonytalan jövő és kétségbeesés. Elgondolkodtató az előadás vége. Marton meghagyja a feloldó „boldog” véget, de mintha maguk a szereplők se hinnék el, arcukon a zavar és bizonytalanság látszik, olyan mintha maguk sem hinnék el, hogy ilyen még létezik, vagyis a szélhámos bűnhődik és az áldozat jóvátételt kap. Mint ahogy elhangzik, az emlékezet nem felejti sohasem az érdemet és nem a rosszat őrzi meg. Ez azért valljuk meg, inkább az álmainkban reális, mint a valóságban. 

INFÓ

Molière: Tartuffe Veszprémi Petőfi Színház Rendező: Marton László

Szerző
Témák
színház
Frissítve: 2019.02.11. 11:35

Nem egyházellenes film az Isten kegyelme

Publikálás dátuma
2019.02.11. 09:45
Francois Ozon, az Isten kegyelme rendezője a kép bal szélén
Fotó: Gregor Fischer / DPA
Kínos nyitás után, rendszerostromló versenyfilmek tették helyre a Berlinálét.
Egy biztos: az idén leköszönő igazgató, Dieter Kosslick nagyot hibázott a Berlinale nyitófilmjével: Lone Scherfig The Kindness of Strangers című művét egyöntetű utálat fogadta a kritikusok részéről, főleg, hogy a produkció versenyben van a patinás Arany Medvéért. Persze, lehet azt mondani, hogy milyen jó, ha a hajléktalanságról sikerült egy totális giccset leforgatni ismert színészekkel, és ha egy limonádé – még, ha irritálóan ostoba is – elindíthat egy A-kategóriás mustrát, mert erősíti a vörös szőnyeget. Mert különben idén messze elkerülik a nagy filmcsillagok a fesztivált. Így érthető volt a kétségbeesett igyekezet, hogy  legalább egy filmet beválogassanak, amihez vannak húzónevek. Így került be az Egyesült Államokban két hónapja futó Alelnök Christian Bale, Amy Adams és Sam Rockwell főszereplésével, előbbi kettő éppen ma fog némi izgalmat okozni a Potsdamer Platz környékén. De, hogy ne csak a mélypontokról legyen szó: a versenyprogram egészen izgalmas műveket is felvonultat. Klasszikus, politikusan kritikus és szemtelenül provokatív darabokat. Mondjuk, a tematikáját tekintve pontosan ezt vártuk a francia film egykori fenegyerekétől, a ma már inkább mesternek nevezhető Francois Ozontól. Isten kegyelméből című legújabb alkotása a katolikus papok okozta pedofil bűnöket mutatja be. Egészen pontosan egyetlen lelkész, a lyoni Preynat atya tevékenységét elemzi, aki több száz gyermeket molesztált, illetve erőszakolt meg harminc évvel ezelőtt. A filmben három olyan áldozat történetét látjuk, akik ma már képesek beszélni az átélt traumáról: Alexandre, a nagycsaládos katolikus (Melvil Poupaud), Francois az ateista forradalmár (Denis Ménochet) és Emmanuelle, akit lelkileg teljesen tönkretettek a múltbéli események (Swann Arlaud). A dráma felépítése kicsit olyan, mint Hitchcock Psychojáé, azaz látunk egy főszereplőt, aki a mű harmadában háttérbe szorul, hogy helyet adjon egy másik karakternek, csak Ozon ezzel a dramaturgiai fogással is duplázik. Azt egyértelműen állíthatjuk, hogy a három színész remek és az Isten kegyelméből című film igen friss, éppen ezért biztosan nagy botrány lesz belőle. A titokban, Alexandre munkacímen forgott film ugyanis elképesztően komoly kutatás eredménye, konkrét levelezések és beszélgetések dramatizált változata. Ahogy Ozon lapunknak fogalmazott, a tényekre hagyatkozott inkább, mintsem az egyházra, mivel a Preynat „tevékenységéről” tudó, Barbarin lyoni kardinális többször hazudott a médiában dátumokról. Nem mellékesen, Barbarin és számos társa jelenleg is bíróság előtt áll, amiért nem tettek semmit lelkésztársuk „problémáit” illetően, sőt a tényeket elhallgatták és a szülői panaszokat félresöpörték: az ítéletet március 7-én fogják kihirdetni. Peynat esetében még nem tudni mikor lesz ítélet. mert mint a film is korrekten ábrázolja, egy pszichésen zavart egyénről van szó. De Francois Ozon a Népszavának adott interjújában elmondta: őt elsősorban az áldozatok szemszöge érdekelte. Egészen pontosan, hogy mennyire kiszolgáltatottak a rendszerrel szemben. Hangsúlyozva: az Isten kegyelméből nem egyházellenes film. A nagy gépezet ellen tiltakozik, mely lehetett volna akár egy multinacionális cég vagy politikai struktúra. 

Délszláv NER-kritika

Egészen másképpen, de szintén rendszerbontó mű a Makedónia és számos volt jugó-állam koprodukciójában készült, Isten létezik, és úgy hívják, Petrunia című keserédes komédia. Teona Strugar Mitevska szintén valós eseményből indul ki. A Stip nevű kis makedón kisvárosban – mint ahogy általában az ortodox országokban szokás – Vízkereszt alkalmával a helyi egyházfő a folyóba dob egy fakeresztet, melyet a település férfiúi igyekeznek megkaparintani. A tradíciók szerint, akiknek sikerül, az egy éven keresztül isteni szerencsében lesz része. Csakhogy ebben a mesében a totálisan szerencsétlen, megvetett, túlsúlyos, eddig egyetlen munkahellyel sem rendelkező, harminckettő éves történészlány, Petrunia az összes férfit megelőzve megszerzi az ereklyét. Erre elkezdődik a boszorkányüldözés, az egyház a rendőrséggel karöltve zaklatja a lányt, akinek a tette kapcsán ateista apja örül, míg hívő anyja megveti. Persze szerveződik a lincselő vallásos és nemzeti érzésű polgárok köre is, akik meg akarják kövezni a tolvajnak tekintett nőt. Mindezeken felül, még a médiakritika is belefért ebbe a pazar kis filmecskébe: az eseményekről tudósítani szeretne a közmédia liberálisan gondolkodó riportere, de mielőtt befejezhetné a munkát kirúgják. Ennél jobb NER kritikát még soha nem láttam, pedig semmi köze a produkciónak Magyarországhoz. Sírjak, vagy nevessek? Ez itt a kérdés.  

Témák
film
Frissítve: 2019.02.11. 11:45