Röpke előjátékkal indul a produkció. Árvai György színpadi terében Benedek Mari jelmezeit próbálják a színészek. Leakasztják a fogasról, belebújnak, aztán a későbbi Tartuffe és a későbbi Orgon is egy parókát vesz a fejére. Elcserélik, játszanak vele. Még bárkiből lehet bárki: áldozat és szélhámos egyaránt. Aztán kirohannak, a dolog eldőlt. A szereposztás gyakorlatilag megtörtént.
Marton László rendezése Veszprémben igencsak konvencionálisan indul. A szereplők mindenféle különösebb izgalom nélkül felvezetik saját figurájukat. Zsurzs Kati, akit régebben láttam színpadon, Pernelle asszonyként próbál rendet tenni, de Vas István egyébként is talán túl emelkedett fordítását inkább szavalja, mint játssza. Orgon családtagjai is keresik a helyüket. Aki a társaságból kitűnik, a szerepe is a leginkább megírt, az Dorine a komorna, Horváth Csenge alakításában. Ő is és még mások is Marton László korábbi tanítványaiként kaptak szerepet a darabban. Horváth Csenge bátor és pontos játéka üdítő színfolt a produkció elején. Tudatosítja, hogy ő bizony mindent lát és kiált is rendesen, de akinek kellene még sem hallja meg. Kiált Cléante, Orgon sógora (Oberfrank Pál) is, mint afféle dörzsölt értelmiségi, de mindhiába. Aztán megérkeznek végre a főszereplők. Orgont Lukács Sándor alakítja. Rendezői szempontból fontos választás. Egyrészt jól ismerik egymást, hiszen évtizedeket dolgoztak együtt a Vígszínházban, másrészt Lukács szinte jutalomjátékként játssza a szerepet. A vakon hívő hiszékeny áldozatét, aki egy találkozástól elveszti a józan eszét. Ismerünk ilyet, szintén bármelyikünkkel megtörténhet. Kérdés, hogy aztán egyszer csak jelez-e a bizonyos vészcsengő, vagy nem. Itt hiába az összes külső jelzés, Orgon szépen menetel az elkerülhetetlen bukás felé. Ő hinni akar és hisz is. Lukács Sándor főként ezt a folyamatot mutatja meg a figura rétegeit és esendőségét éles kontúrokkal felvázolva. Jó látni őt ekkora szerepben. Gáspár Sándor Tartuffe-ként Orgon ellenpontja. A rendező, mint korábban lapunknak is megfogalmazta, korunk hősének tekinti, aki nem riad vissza semmilyen eszköztől, hogy elérje célját. Másnak mutatja magát, mint amilyen valójában. És ha valaki akár manapság ezt jól csinálja, akkor tényleg határ a csillagos ég. Gáspár jól hozza a figurát, igaz olykor talán érződik a hanghordozásában, mimikájában némi modorosság. Orgon és Tartuffe kettősei mégis erősségei az előadásnak. Ahogy például az egyik jelenetben Tartuffe felemeli Orgont és a családfő tehetetlenül lóbálja a lábát a levegőben, igencsak szimbolikus. Jól működik a darab főjelenete is, vagyis a majdnem későn leleplezett csábítás. Orgon felesége (Kerekes Viktória) már majdnem Tartuffe-é lesz, mire a férj csak kikászálódik az asztal alól. A három szereplőről szinte mindent megtudunk ezalatt a néhány perc alatt. Drámai az a jelenet is, amikor a család kilakoltatottá válik. Elkeserítő tablóképet alkotva kuporodnak össze bőröndjeikkel. Arcukon a bizonytalan jövő és kétségbeesés.
Elgondolkodtató az előadás vége. Marton meghagyja a feloldó „boldog” véget, de mintha maguk a szereplők se hinnék el, arcukon a zavar és bizonytalanság látszik, olyan mintha maguk sem hinnék el, hogy ilyen még létezik, vagyis a szélhámos bűnhődik és az áldozat jóvátételt kap. Mint ahogy elhangzik, az emlékezet nem felejti sohasem az érdemet és nem a rosszat őrzi meg. Ez azért valljuk meg, inkább az álmainkban reális, mint a valóságban.
