Atomvillanás jobbról

Előttem fekete-fehér fénykép a múlt század közepéről. A helyszín az Egyesült Államok, Las Vegas. Rövidnadrágos turisták hevernek strandszékekben elterpeszkedve, és a magasba bámulnak. Szemük előtt elsötétített üveg, mint napfogyatkozáskor. De amit szájtátva lesnek, az valami más. Atomvillanás.
Az atombomba divat volt az 1950-es évek elejének Amerikájában. A háború győztes csodafegyvere, jelképe a tudományos, technológiai, gazdasági, katonai fölénynek, a világhatalomnak. Az egykor szupertitkos Manhattan-projekt Hirosima és Nagaszaki után nemzeti büszkeség tárgya lett. A Pentagon igyekezett is népszerűsíteni a tömegpusztító fegyvert. Azzal érveltek, hogy bevetése sok amerikai katona életét kímélheti meg, ezért – nem vicc – „humánus fegyvernek nevezhető”. Javában zajlott a koreai háború, szemlátomást felkészítették a közvéleményt arra az esetre, ha Truman elnök úgy dönt, hogy újabb atombombát dobnak le a Távol-Keleten. A hírhedt McCarthy szenátor hívei bármi áron meg akarták állítani a kommunista terjeszkedést.
A nevadai sivatagban 1951-ben kezdték a kísérleti robbantásokat, a következő év tavaszán pedig engedélyezték, hogy a televízió közvetítse a jubileumi, 25. tesztet. Nagy volt a felhajtás, a Life magazin nukleáris nyílt napnak nevezte az akciót. Sajnos a nagyérdemű nem szórakozott zavartalanul, mert a kamerákat elvakította a robbanás hatalmas fényereje, a képernyők percekre elsötétültek, de így is 35 millióan ültek a tévé előtt. Alighanem ekkor pattant ki a vegasi üzletemberek fejéből az ötlet: aki nagyon akarja, hadd lássa közelről, hogyan robban a humánusnak nevezhető fegyver.
Az épülőfélben lévő kaszinóváros jó száz kilométerre feküdt az atomtesztek helyszínétől, ideális nézőtérnek ígérkezett. Hamarosan hirdetések lepték el az újságokat. Jöjjön Vegasba, rulettezzen egész éjszaka, azután a szálloda tetőteraszáról „két napkeltében” gyönyörködhet. A kísérleteket ugyanis kora hajnalra időzítették, a sötét égbolton jobban érvényesült a villanás, látványosabb a gombafelhő. A bámészkodókat lenyűgözte a látvány, miközben talpuk alatt megremegett a talaj.
Az idegenforgalmi attrakció sikere felülmúlt minden várakozást. Csakhamar megnyílt az Atomic View Motel, a bárokban atomkoktélt szolgáltak fel (vodka, brandy, pezsgő meg egy fröccsentésnyi sherry), a fodrászok atomfrizurát vágtak, egy sztriptíztáncosnő pedig Atomrobbanás művésznéven vetkőzött a színpadon. Még szépségversenyt is rendeztek, a győztes Miss Atom Bomb stilizált gombafelhő formájú lenge ruhácskában pózolt, fokozva a közönség ámulatát. A vendéglátóipar nagyot kaszált: volt olyan hónap, amikor négy kísérletet is végrehajtottak Nevadában.
Megesett olykor, hogy a robbantások után radioaktív porfelhő szitált a városban. Ilyenkor fehér védőruhás laboránsok mérték a sugárzást az utcákon Geiger–Müller számlálóval. A vállalkozó szellemű vendégek sorba álltak, hogy őket is mérjék meg – mert ez kihagyhatatlan poénnak tűnt. Figyelmeztetést még ekkor sem adtak ki a hatóságok. Nyilván nem akarták elrontani a mulatságot.
Frissítve: 2019.02.13. 09:30

Venezuela, Kuba és a furkósbot

Az elmúlt években Latin-Amerika erősen jobbra tolódott. A XXI. századi szocializmus dél-amerikai álma szertefoszlóban van, és a Trump éra beköszöntével az USA is visszatérni látszik régebbi erőpolitikájához, melynek kiindulópontja az, hogy a déli kontinens valójában az USA hátsó udvara, és ott joga van rendet tartani. (Utoljára nyílt katonai beavatkozás 1994-ben Haitin történt, igaz, akkor ENSZ jóváhagyással.) 
Trump e térségre vonatkozó politikájának van még egy sajátos vonása. Mintegy „kiszervezte” a döntéshozatali mechanizmust az adminisztrációból, és szabad utat adott azoknak a keményvonalas, zömmel kubai származású politikusoknak, akik már hosszabb ideje követelik az erős kéz politikáját a rebellis déli országokkal - elsősorban Kubával, Nicaraguával és Venezuelával - szemben. Marco Rubio floridai szenátor nemcsak erős csapatot gyűjtött maga köré e politikusokból, hanem az USA külügyminisztériumának latin-amerikai részlegét is ilyen - többnyire kubai származású – munkatársakkal töltötte fel.
És hogy miért éppen most jutott el oda az USA, hogy Maduróék majd egy évvel ezelőtti választási csalásait megtorolja? Venezuelában hosszú ideje sérülnek az amerikai érdekek, rohamosan nő az orosz és kínai befolyás, és növekszik a kubaiak aktív jelenléte. Brazília és Kolumbia most hajlandó volt felsorakozni az USA vezette Maduro ellenes fronthoz, és meglepő módon Kanada is beállt a sorba, valamint az európai országok többsége is hirtelen ráébredt, hogy Maduro diktátor. 
A történet azonban nem csak az olajban gazdag Venezueláról szól: az USA számára legalább olyan fontosak Maduro esetleges bukásának térségbeli következményei. Ha Venezuela elbukik, az végzetes lehet Nicaragua és Kuba számára is. És főként ez utóbbi ország sorsa fontos Trumpnak, mert a kubai rendszer esetleges megingása vagy megdöntése akár a következő választásokat is eldöntheti: neki sikerülhet az, ami előtte 11 amerikai elnöknek - Eisenhowertől Obamáig - nem sikerült. 
A Szovjetunió és a szocialista tábor összeomlása Kubának nélkülözést, áruhiányt és nyomort jelentett. Chávez 1999-es hatalomra kerülésével Venezuela Kuba megmentőjévé vált. Chávez olajat adott potom áron, mely bőven fedezte Kuba szükségleteit, és még exportra is jutott belőle, sőt befogadott kubai szakértőket, akikért kemény dollárokat fizetett. Majd 30 ezer tanárt és orvost, valamint ismeretlen számú katonai, belügyi és rendfenntartó tanácsadót, akik ma ott vannak a venezuelai államigazgatás valamennyi fontos szintjén; mi több, reguláris kubai egységek is megjelennek a venezuelai hadgyakorlatokon. Brazília új elnöke viszont januárban kiutasította az ott dolgozó kubai szakembereket, érzékeny anyagi veszteséget okozva a kubai államnak, az új kolumbiai elnök pedig felmondta a kubai közvetítéssel zajló béketárgyalásokat a kormány és a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ELN) között, mondván, Kuba a terroristákat segíti. Az USA pedig azzal fenyeget, hogy visszateszi Kubát a terrorizmust támogató országok listájára.
Ha Maduro elbukik, megszűnik az olajszállítás Kubába, és kiutasítják a szakértőket. Az egyetlen megmaradt nagy latin-amerikai szövetséges, Mexikó pedig nem fogja Kubát segélyezni. De túl ezen, az amerikai politika még egy – eddig sosem használt - fegyvert is be akar vetni Kubával szemben: az embargótörvény mindeddig felfüggesztett III. fejezetét. 
E fejezetet alkalmazását 1996, tehát a törvény megszületése óta minden amerikai elnök félévente menetrendszerűen felfüggesztette - Kanada, Mexikó és az európai országok felháborodása miatt az amerikai adminisztráció annak idején jobbnak látta ugyanis a visszavonulást. Idén januárban azonban az aláíró Pompeo külügyminiszter lerövidítette a határidőt, február elsejétől nem fél évig, hanem csak 45 napig, vagyis március közepéig tart a türelmi idő. 
A III. fejezet lényege, hogy minden harmadik országbeli személy vagy szervezet, amely Kubában olyan termelő egységekkel, vállalatokkal, bankokkal stb. üzletel, melyek a kubai forradalom előtt amerikai tulajdonban voltak, perelhető az amerikai bíróságokon. (Ez eddig, a törvény első két fejezete értelmében, csak amerikai illetőségű személyekre, szervezetekre vagy vállalatokra vonatkozott.) Márpedig a mai kubai termelőegységek döntő többsége még mindig a kisajátított amerikai gyárakban, üzemekben, cukornádültetvényeken, olajfinomítókban, szállodákban működik. Ehhez az embargós listához az amerikaiak tavaly hozzácsapták a kubai hadsereg felügyelte óriásvállalatokat is, melyek az ország devizabevételének jelentős részét adják. Idetartozik az újonnan épült szállodák, turistaboltok nagy része, és a buszokat üzemeltető turistavállalatok is. Ha tehát a harmadik fejezet március végén életbe lép - márpedig Marco Rubio nyilatkozatai ezt sugallják -, akkor azonnal perek sorozata indulhat az USA-ban harmadik országbeli cégek ellen. És az európai vagy ázsiai országokban működő cégek százszor is meggondolják majd, hogy egy kisebb kubai üzlet reményében érdemes-e pervesztesnek lenni egy amerikai bíróságon, amely aztán befagyaszthatja akár az adott cég, személy vagy nagyvállalat USA-beli teljes tevékenységét. Mindez tovább gyengítheti az amúgy is ingatag lábon álló kubai gazdaságot, és a külföldi befektetések végét jelentheti.
A venezuelai események tétje tehát óriási. Más latin-amerikai országok és a teljes karibi térség is érintett a kérdésben. És az is eldőlhet, hogy három évtized elteltével ismét visszatér-e az USA az évszázadon keresztül alkalmazott furkósbot politikához a térségben.
Szerző
Horvát János
Frissítve: 2019.02.12. 09:16

Kétélű fegyver

Azóta, hogy tavaly december elején Annegret Kramp-Karrenbauert választották meg a kereszténydemokraták élére, mintha nyugalom költözött volna a német nagykoalíció életébe. Angela Merkel kancellár és a pártelnök között eddig jól működik a munkamegosztás. Csakhogy inkább amolyan vihar előtti csend ez, s az is elképzelhető, hogy a kormány jelenlegi összetételében felbomlik. Bár a Zöldek szárnyalásának vége, az SPD a felmérések szerint nem tud közelebb kerülni hozzájuk. Gerhard Schröder egykori szociáldemokrata kancellár a napokban meg is jegyezte: szerinte Andrea Nahles nem alkalmas a párt irányítására. 
Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben az SPD-nek valamit fel kell mutatnia. A centrum felé már nem tud terjeszkedni, azt lefedte ugyanis a CDU, ráadásul sok szociáldemokrata szavazó szerint a párt túlságosan elszakadt hagyományos értékeitől. A pártvezetés ezért hétvégén meghirdette új szociális programját, ami egyértelmű balra mozdulást jelent. „Új szociális állam az új időkre” - hangzik az elnökség által megszavazott program, ami a 2004-ben épp a Schröder-féle SPD által elfogadott szociális programmal, a Hart IV-gyel való szakítást jelenti. Ez utóbbi rendkívül átfogó változásokat hozott a munkaerőpiacon, és a gazdaságra is pozitív hatást gyakorolt. Az új program értelmében a jelenlegi 9,19 euróról 12-re emelnék a minimális órabért, és – egyebek mellett - további könnyítéseket kívánnak elérni a munkanélküliek számára.
Olyan javaslatokról van szó, amelyek gyakorlati megvalósítására vajmi kevés az esély. A CDU rögtön nemet mondott a felvetésekre, és bírálta az SPD-t, amiért felrúgja a szociális kérdésekben eddig meglévő konszenzust. Az SPD célja egyértelmű: ha nem képes javítani pozícióin, akkor előkészíti a koalícióból való kilépést arra hivatkozva, hogy a kereszténydemokraták elzárkóznak programjuk végrehajtásától. Arra azonban semmi biztosíték nincs, hogy ellenzékben hirtelenjében népszerűvé váljon a párt azon milliók számára, akik az eltelt másfél évtizedben elpártoltak tőle.
Frissítve: 2019.02.12. 09:16