Magyarország az Egyesült Államok hű barátja, a létező legmegbízhatóbb NATO-szövetséges, csak éppen közben az orosz és kínai érdekek szemérmetlen kijárója. Ez mind nem lehet egyszerre igaz, s miután Moszkva és Peking befolyását a Karmelita kolostorra kár is lenne tagadni, következésképpen a mondat eleje hamis.
A nagyhatalmi ellentétek éleződése beszűkíti Orbán Viktor mozgásterét, és bár a miniszterelnök merész játszmája eddig sikeresnek bizonyult, azt ő sem hiheti, hogy minden kutyaszorítóból mindig ki tud majd táncolni. Átmenetileg talán elégnek bizonyult, hogy erkélyéről eldicsekedett Mike Pompeónak a panorámával, megígérte a kétoldalú katonai megállapodás másfél éve halogatott aláírását és a fegyvervásárlást, de nem kell hozzá jóstehetség, hogy előre lássuk: az amerikai igények nőni fognak, és hamar elérnek az érzékeny pontokhoz. Abba kell majd hagyni Ukrajna froclizását, szembefordulni a Gazprommal és a Roszatommal, végleg lemondani az elátkozott Belgrád-Budapest vonal kínai hitelből való modernizálásáról, és így tovább. Nem csupán azért, mert Amerika ezt akarja, hanem mert így járna jól az ország. A helyzet különös, és talán nem is marad így örökre, de most holtversenyben lehetne első a magyar és az amerikai érdek. Ilyenkor lehetne ingyen felhalmozni némi kapcsolati tőkét, aminek később hasznát vennénk.
Pláne, ha valóra válnak Orbán reményei, és Európában túlsúlyba kerülnek a nyers nacionalisták. Olyan világ ugyanis nincs, amelyben mindenkinek a maga érdeke az első, és ezzel a gyengék járnak jól. Ha mindenki csak magával törődik, akkor azok nyernek, akiknek nagyobb husáng van a markukban.
Az amerikai diplomácia hétfőn alighanem elérte a minimális céljait, de a stratégiai fordulat elmaradt. Az se igaz, hogy a kapcsolatok romlásáért csak a térséget elhanyagoló Obama-adminisztráció a felelős.
Donald Trump már két éve elnök, a kormányzására jellemző kapkodás és bizonytalanság tovább rontott a helyzeten. Orbán taktikázását pedig egyszer még tanítani fogják a diplomataképzőkben. De nem leszünk rá büszkék.