Tananyag

Magyarország az Egyesült Államok hű barátja, a létező legmegbízhatóbb NATO-szövetséges, csak éppen közben az orosz és kínai érdekek szemérmetlen kijárója. Ez mind nem lehet egyszerre igaz, s miután Moszkva és Peking befolyását a Karmelita kolostorra kár is lenne tagadni, következésképpen a mondat eleje hamis. A nagyhatalmi ellentétek éleződése beszűkíti Orbán Viktor mozgásterét, és bár a miniszterelnök merész játszmája eddig sikeresnek bizonyult, azt ő sem hiheti, hogy minden kutyaszorítóból mindig ki tud majd táncolni. Átmenetileg talán elégnek bizonyult, hogy erkélyéről eldicsekedett Mike Pompeónak a panorámával, megígérte a kétoldalú katonai megállapodás másfél éve halogatott aláírását és a fegyvervásárlást, de nem kell hozzá jóstehetség, hogy előre lássuk: az amerikai igények nőni fognak, és hamar elérnek az érzékeny pontokhoz. Abba kell majd hagyni Ukrajna froclizását, szembefordulni a Gazprommal és a Roszatommal, végleg lemondani az elátkozott Belgrád-Budapest vonal kínai hitelből való modernizálásáról, és így tovább. Nem csupán azért, mert Amerika ezt akarja, hanem mert így  járna jól az ország. A helyzet különös, és talán nem is marad így örökre, de most holtversenyben lehetne első a magyar és az amerikai érdek. Ilyenkor lehetne ingyen felhalmozni némi kapcsolati tőkét, aminek később hasznát vennénk. Pláne, ha valóra válnak Orbán reményei, és Európában túlsúlyba kerülnek a nyers nacionalisták. Olyan világ ugyanis nincs, amelyben mindenkinek a maga érdeke az első, és ezzel a gyengék járnak jól. Ha mindenki csak magával törődik, akkor azok nyernek, akiknek nagyobb husáng van a markukban. Az amerikai diplomácia hétfőn alighanem elérte a minimális céljait, de a stratégiai fordulat elmaradt. Az se igaz, hogy a kapcsolatok romlásáért csak a térséget elhanyagoló Obama-adminisztráció a felelős. Donald Trump már két éve elnök, a kormányzására jellemző kapkodás és bizonytalanság tovább rontott a helyzeten. Orbán taktikázását pedig egyszer még tanítani fogják a diplomataképzőkben. De nem leszünk rá büszkék.
Frissítve: 2019.02.13. 09:28

Venezuela, Kuba és a furkósbot

Az elmúlt években Latin-Amerika erősen jobbra tolódott. A XXI. századi szocializmus dél-amerikai álma szertefoszlóban van, és a Trump éra beköszöntével az USA is visszatérni látszik régebbi erőpolitikájához, melynek kiindulópontja az, hogy a déli kontinens valójában az USA hátsó udvara, és ott joga van rendet tartani. (Utoljára nyílt katonai beavatkozás 1994-ben Haitin történt, igaz, akkor ENSZ jóváhagyással.) 
Trump e térségre vonatkozó politikájának van még egy sajátos vonása. Mintegy „kiszervezte” a döntéshozatali mechanizmust az adminisztrációból, és szabad utat adott azoknak a keményvonalas, zömmel kubai származású politikusoknak, akik már hosszabb ideje követelik az erős kéz politikáját a rebellis déli országokkal - elsősorban Kubával, Nicaraguával és Venezuelával - szemben. Marco Rubio floridai szenátor nemcsak erős csapatot gyűjtött maga köré e politikusokból, hanem az USA külügyminisztériumának latin-amerikai részlegét is ilyen - többnyire kubai származású – munkatársakkal töltötte fel.
És hogy miért éppen most jutott el oda az USA, hogy Maduróék majd egy évvel ezelőtti választási csalásait megtorolja? Venezuelában hosszú ideje sérülnek az amerikai érdekek, rohamosan nő az orosz és kínai befolyás, és növekszik a kubaiak aktív jelenléte. Brazília és Kolumbia most hajlandó volt felsorakozni az USA vezette Maduro ellenes fronthoz, és meglepő módon Kanada is beállt a sorba, valamint az európai országok többsége is hirtelen ráébredt, hogy Maduro diktátor. 
A történet azonban nem csak az olajban gazdag Venezueláról szól: az USA számára legalább olyan fontosak Maduro esetleges bukásának térségbeli következményei. Ha Venezuela elbukik, az végzetes lehet Nicaragua és Kuba számára is. És főként ez utóbbi ország sorsa fontos Trumpnak, mert a kubai rendszer esetleges megingása vagy megdöntése akár a következő választásokat is eldöntheti: neki sikerülhet az, ami előtte 11 amerikai elnöknek - Eisenhowertől Obamáig - nem sikerült. 
A Szovjetunió és a szocialista tábor összeomlása Kubának nélkülözést, áruhiányt és nyomort jelentett. Chávez 1999-es hatalomra kerülésével Venezuela Kuba megmentőjévé vált. Chávez olajat adott potom áron, mely bőven fedezte Kuba szükségleteit, és még exportra is jutott belőle, sőt befogadott kubai szakértőket, akikért kemény dollárokat fizetett. Majd 30 ezer tanárt és orvost, valamint ismeretlen számú katonai, belügyi és rendfenntartó tanácsadót, akik ma ott vannak a venezuelai államigazgatás valamennyi fontos szintjén; mi több, reguláris kubai egységek is megjelennek a venezuelai hadgyakorlatokon. Brazília új elnöke viszont januárban kiutasította az ott dolgozó kubai szakembereket, érzékeny anyagi veszteséget okozva a kubai államnak, az új kolumbiai elnök pedig felmondta a kubai közvetítéssel zajló béketárgyalásokat a kormány és a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ELN) között, mondván, Kuba a terroristákat segíti. Az USA pedig azzal fenyeget, hogy visszateszi Kubát a terrorizmust támogató országok listájára.
Ha Maduro elbukik, megszűnik az olajszállítás Kubába, és kiutasítják a szakértőket. Az egyetlen megmaradt nagy latin-amerikai szövetséges, Mexikó pedig nem fogja Kubát segélyezni. De túl ezen, az amerikai politika még egy – eddig sosem használt - fegyvert is be akar vetni Kubával szemben: az embargótörvény mindeddig felfüggesztett III. fejezetét. 
E fejezetet alkalmazását 1996, tehát a törvény megszületése óta minden amerikai elnök félévente menetrendszerűen felfüggesztette - Kanada, Mexikó és az európai országok felháborodása miatt az amerikai adminisztráció annak idején jobbnak látta ugyanis a visszavonulást. Idén januárban azonban az aláíró Pompeo külügyminiszter lerövidítette a határidőt, február elsejétől nem fél évig, hanem csak 45 napig, vagyis március közepéig tart a türelmi idő. 
A III. fejezet lényege, hogy minden harmadik országbeli személy vagy szervezet, amely Kubában olyan termelő egységekkel, vállalatokkal, bankokkal stb. üzletel, melyek a kubai forradalom előtt amerikai tulajdonban voltak, perelhető az amerikai bíróságokon. (Ez eddig, a törvény első két fejezete értelmében, csak amerikai illetőségű személyekre, szervezetekre vagy vállalatokra vonatkozott.) Márpedig a mai kubai termelőegységek döntő többsége még mindig a kisajátított amerikai gyárakban, üzemekben, cukornádültetvényeken, olajfinomítókban, szállodákban működik. Ehhez az embargós listához az amerikaiak tavaly hozzácsapták a kubai hadsereg felügyelte óriásvállalatokat is, melyek az ország devizabevételének jelentős részét adják. Idetartozik az újonnan épült szállodák, turistaboltok nagy része, és a buszokat üzemeltető turistavállalatok is. Ha tehát a harmadik fejezet március végén életbe lép - márpedig Marco Rubio nyilatkozatai ezt sugallják -, akkor azonnal perek sorozata indulhat az USA-ban harmadik országbeli cégek ellen. És az európai vagy ázsiai országokban működő cégek százszor is meggondolják majd, hogy egy kisebb kubai üzlet reményében érdemes-e pervesztesnek lenni egy amerikai bíróságon, amely aztán befagyaszthatja akár az adott cég, személy vagy nagyvállalat USA-beli teljes tevékenységét. Mindez tovább gyengítheti az amúgy is ingatag lábon álló kubai gazdaságot, és a külföldi befektetések végét jelentheti.
A venezuelai események tétje tehát óriási. Más latin-amerikai országok és a teljes karibi térség is érintett a kérdésben. És az is eldőlhet, hogy három évtized elteltével ismét visszatér-e az USA az évszázadon keresztül alkalmazott furkósbot politikához a térségben.
Szerző
Horvát János
Frissítve: 2019.02.12. 09:16

Kétélű fegyver

Azóta, hogy tavaly december elején Annegret Kramp-Karrenbauert választották meg a kereszténydemokraták élére, mintha nyugalom költözött volna a német nagykoalíció életébe. Angela Merkel kancellár és a pártelnök között eddig jól működik a munkamegosztás. Csakhogy inkább amolyan vihar előtti csend ez, s az is elképzelhető, hogy a kormány jelenlegi összetételében felbomlik. Bár a Zöldek szárnyalásának vége, az SPD a felmérések szerint nem tud közelebb kerülni hozzájuk. Gerhard Schröder egykori szociáldemokrata kancellár a napokban meg is jegyezte: szerinte Andrea Nahles nem alkalmas a párt irányítására. 
Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben az SPD-nek valamit fel kell mutatnia. A centrum felé már nem tud terjeszkedni, azt lefedte ugyanis a CDU, ráadásul sok szociáldemokrata szavazó szerint a párt túlságosan elszakadt hagyományos értékeitől. A pártvezetés ezért hétvégén meghirdette új szociális programját, ami egyértelmű balra mozdulást jelent. „Új szociális állam az új időkre” - hangzik az elnökség által megszavazott program, ami a 2004-ben épp a Schröder-féle SPD által elfogadott szociális programmal, a Hart IV-gyel való szakítást jelenti. Ez utóbbi rendkívül átfogó változásokat hozott a munkaerőpiacon, és a gazdaságra is pozitív hatást gyakorolt. Az új program értelmében a jelenlegi 9,19 euróról 12-re emelnék a minimális órabért, és – egyebek mellett - további könnyítéseket kívánnak elérni a munkanélküliek számára.
Olyan javaslatokról van szó, amelyek gyakorlati megvalósítására vajmi kevés az esély. A CDU rögtön nemet mondott a felvetésekre, és bírálta az SPD-t, amiért felrúgja a szociális kérdésekben eddig meglévő konszenzust. Az SPD célja egyértelmű: ha nem képes javítani pozícióin, akkor előkészíti a koalícióból való kilépést arra hivatkozva, hogy a kereszténydemokraták elzárkóznak programjuk végrehajtásától. Arra azonban semmi biztosíték nincs, hogy ellenzékben hirtelenjében népszerűvé váljon a párt azon milliók számára, akik az eltelt másfél évtizedben elpártoltak tőle.
Frissítve: 2019.02.12. 09:16