Kádár a zászlók előtt

Orbán Viktor évértékelő beszéde a pártállami időket idézte, hangulatában és erkölcsi intelmeiben is. Egy őszinte és igaz mondattal mindenképpen illette a kormánytöbbséget: „… ha érdemtelenül is, de rajtunk van a Gondviselés áldása.” 
Ami a szemfényvesztés 7 pontját illeti: túl azon, hogy a pontok mindegyike elismeri, az Orbán-kormány eleddig képtelen volt megoldani a gyászos demográfiai helyzetet (melynek része, hogy már minden hatodik magyar baba külföldön látja meg a napvilágot), a nőket szinte kizárólag egy szerepben tudja elfogadni - ez az anya szerepe. Nem törődik azzal, hogy már egy gyermek vállalása is súlyos munkahelyi hátrányos megkülönböztetést von maga után. Nem beszél arról, hogy a négy gyermeket vállaló nők SZJA-mentessége valójában „nesze semmi, fogd meg jól”, hiszen három gyermek után már a jelenlegi szabályozás is lehetővé teszi a 140 ezer forintos családi adókedvezményt, és a háromgyermekes édesanyák nagyjából fele amúgy sem tér vissza a bérmunkapiacra. Az pedig felettébb ritka, hogy egy négygyermekes anya megkeresse a teljes lehívhatóságot jelentő 1 millió forint bruttót. Annak volna értelme, ha az egész család részesülne adókedvezményben, de az a jelek szerint nem fér bele a Fidesz családképébe, hogy az apa is része a gyermekvállalásnak. A nagyszülői GYED bevezetésének ismertetéséből kimaradt, hogy csak a még dolgozó nagyszülők vehetik igénybe, és arról sem szól a fáma, hogy az otthonteremtési támogatások a kétgyermekes családok esetén 45 százaléknyi, míg a háromgyermekeseknél 42 százaléknyi hitelt jelentenek.
A miniszterelnök büszkén sorolta a makromutatókat: egy évtized alatt 55 százalékról 70 százalékra emelkedett a foglalkoztatottság, ez pedig azt jelenti, hogy közel ötmillióan dolgoznak az országban. Nem említette, hogy ebből durván 200 ezren közmunkások a mai napig, és azt sem, hogy a dolgozói szegénység mértéke – 2010 és 2017 között 4,9 százalékos növekedést produkálva – 10,3 százalékos. Vagyis több mint 440 ezer magyar nélkülöz, annak ellenére, hogy rendszeresen dolgozik. A mélyszegénységet úgy sikerült 10 százalékra csökkenteni, hogy a statisztikai kritériumok új meghatározása miatt a közfoglalkoztatottak már kiesnek ebből a társadalmi csoportból.  
Az olajos kezű, kantáros nadrágos munkásokról és teljes foglalkoztatottságról papoló miniszterelnök minden bizonnyal kézzel írott szöveget kaphatott, hiszen a tíz év alatt 85 százalékról 11 százalékra csökkentett államadósság jó lesz 71-nek is (de van, hogy az ember 1-esnek olvassa a 7-est, majd biztos kiigazítják). Ezzel egyébként 11 százalékponttal haladjuk meg az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti feltételt. 
A majdnem öt százalékos gazdasági növekedésről beszélő kormányfő által emlegetett adat ugyan csak 0,4 százalékponttal haladja meg a valós értéket, de így kis híján 10 százalékot hazudott rá a valóságra. A tényleges, 4,6 százalékos gazdasági növekedés képét rontja, hogy a két egymást követő választási költségvetés és a CSOK erősen túlfűtötte az ingatlanpiacot, aminek a következményei egyelőre nem borultak rá a gazdaságra és a társadalomra. Fontos megjegyezni, hogy az európai uniós fejlesztési pénzek a bruttó hazai termék 3,5 százalékát, vagyis a növekedés több mint háromnegyedét tették ki.
Az is kérdéses, hogy 2019-ben a kormányfő miért beszél arról, hogy a most születő gyermekeknek jó esélyük van megérni a XXII. századot, amikor a magyar nők várható élettartama 79 év, a férfiaké pedig nem éri el a 73-at. Európában listavezetők lettünk ugyanakkor a krónikus betegségekben életüket vesztők számát tekintve, és az is magyarázatra szorul, hogy ha „már az egészségügyben is mocorog valami”, és – felteszem – a miniszterelnök nem a leszakadó plafonra gondol, miért halnak meg kórházi fertőzésben adott idő alatt többen, mint közúti balesetben.
Orbán Viktor a csecsemőhalandóság csökkentését is megemlítette mint sikert, ugyanakkor arról nem beszélt, hogy az anyai halandóság az ő kormányzásának egésze alatt nőtt Magyarországon, amivel egyedül vagyunk a térségben. A császármetszések és az anyai halálozás terén az EU-s átlag dupláját hozza hazánk, az európai listák élén végzünk a koraszülések arányával, de ennek hátterét még kutatni sem kezdték, mert nincs rá pénz. A Honvéd kórház koraszülött osztálya épp a minap kényszerült bezárni, a korai fejlesztés legtöbbször a szülők tájékozottságán, iskolázottságán és legfőképp pénztárcáján múlik.  
Így teljes hát a kép: Orbán Viktor számára ez az ország nem egyéb, mint egy nyugdíjrendszer-problémákkal küzdő embergyár, ahol nem a minőség, hanem a mennyiség számít, no meg a nemzeti trikolór. Sehol egy megállapítás az esélyegyenlőségről, az egyenlő méltóságról vagy a jogaikban egyenlő polgárokról és a nyugati szövetségi rendszer erősítésének támogatásáról. De miért is lenne? Csak a folytonosan sárba taposott alattvalókkal lehet a bolondját járatni tizedik éve, öntudatos polgárokkal aligha. És mégiscsak volt mondat, amelyben összefoglalta az egész ars poeticáját és kormányzásának kulturális színvonalát: „Nix ugribugri”.
Orbán Viktor számára ez az ország nem egyéb, mint egy nyugdíjrendszer-problémákkal küzdő embergyár

Szerző
Bősz Anett
Frissítve: 2019.02.14. 09:41

A lengyel inga

Lengyel-magyar két jó barát? A történelem során ezt annyiszor mondogattuk, hogy már-már el is hisszük. Pedig furcsa barátságról van szó, abban az értelemben feltétlenül, amikor a NER-miniszterelnök márciusi beszédeinek tapsolni kell, vonatszám jönnek a „barátok”, de amikor Varsóban az abortusz tilalom ellen tüntetnek a tömegek, innen nem indulnak „békevonatok”. Szóval nem mindig együtt isszuk a borunkat…
Innen nézve van valami sajátos összefüggés a két ország politikai folyamataiban. A lengyel „ingára” gondolok, amely a rendszerváltás óta többé-kevésbé a magyarországi változásokkal együtt mozgott. Amikor Lengyelországban a jobboldal került hatalomra, akkor a következő választáson, Magyarországon is a jobboldal tört előre; amikor Varsóban balra lendült az inga, nálunk is hasonló változások történtek. És ez általánosságban évtizedeken át működött.
A rendszerváltást követően mindkét országban a centrista és a jobboldali pártok kaptak bizalmat, de aztán visszatért a baloldal. A következő választáson, 1997-ben ott ismét a jobboldal győzött, nálunk 1998-ban a liberálisból konzervatívvá vedlett Orbán alakíthatta meg első kormányát. 2001-ben visszajött a baloldal, nálunk egy évvel később a szocialista-liberális koalíció nyerte a szavazást. Itt is, ott is, a baloldali pártok nemigen tudtak mit kezdeni országuk kormányrúdjával. Varsóban 2004-ben ismét a jobboldal nyert, 2006-ban hatalomba került a Jog és Igazságosság pártja, megkezdődött a Kaczynski-ikrek korszaka. Itthon 2006-ban még újrázhatott a baloldal, de a 2007-es lengyel választáson újra a mérsékelt, liberális jobbközép győzött. Tusk kormánya Lengyelország uniós integrációjának híve, de az akkori elnök, Kaczynski ebben már Lengyelország függetlenségének túlzott korlátozását látta. 2010-ben idehaza a Fidesz kétharmadot szerzett, a „fülkeforradalom” lázában égett, 2011-ben Varsóban még negyedszer is a liberális jobbközép nyerte a választást. 
2015-től az orbáni nézeteket valló, keményen jobboldali Kaczynski pártja vezeti Lengyelországot. Biztosan verték a jobbközép kormányzó pártot, az egyesült baloldalt valósággal a földbe döngölték, azok be sem jutottak a parlamentbe. Ott már 2005-től támadást indítottak a demokrácia, a szekuláris állam ellen, megszavazták a tömegkommunikációról szóló törvényt, a jobboldal beültette a kádereit a rádió- és televízió ügyeit irányító igazgatótanácsba. Nálunk erre az útra 2010 után lépett a rezsim. 
Varsóban most valami történik. A macskájával élő Kaczynski betegeskedik, a háttérben talán már a PiS leendő elnökét keresik, s közben pártot alakított 2019 elején egy új, baloldali politikus, Robert Biedron, akit a lengyel Macronként emlegetnek. A májusi uniós parlamenti választáson méreti meg magát első ízben új pártja, a Tavasz, amely markánsan baloldali, igaz, néhol populista ígéretekkel akarja átformálni a mienkhez hasonlóan mély árkokkal szabdalt lengyel belpolitikai életet. Ha sikert arat, az első fecske lesz a térségben, amely a baloldal feltámadásának hírét hozhatja. 
Vessük hát vigyázó szemünket Varsóra!
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.02.14. 09:41

Tűzijáték

Donald Trumpnak remek ötlete támadt. Mi lenne, ha ezentúl nagy washingtoni bulival ünnepelnék Amerika függetlenségét? Szerencsére tűzijáték már amúgy is van, fűzte tovább jó milliárdosként, úgyhogy annyival is olcsóbb lenne a dolog. Az újságírók előtt elmélkedő elnököt munkatársai nem bökték oldalba, hogy azon a napon speciel nagy buli is szokott lenni a fővárosban. Mi is ott voltunk például az összes csemetével, amikor 2008-ban az akkor 72 esztendős Jerry Lee Lewis koncertezett a Capitoliumnál. Huhh, azok a nagy tűzgömbök! Trump néha elképesztő, de a módszert talán importáhatnánk. A négygyerekes anyák adómentessége, a nyelvtanulás címén kétszer két hétre tömegesen idegen családokra bízandó gimnazisták, a nagyszülői gyed és más sziporkák helyett itthon is kitűzhetnénk magunk elé egyszerűbben megvalósítható célokat. Például mi lenne, ha december végén családi ünnepet tartanánk, a gyerekeknek ajándékot vennénk, és ehhez az állam néhány munkaszüneti nappal is hozzájárulna? Hát nem volna klassz, ha ehhez valamiféle jelképet is találnák? Mondjuk, díszítsünk fel egy fenyőfát, a kicsik az nagyon élveznék! Vagy az is jó ötletnek tűnik, hogy nyáron, amikor az iskolában úgyis szünet van, a családok utazzanak el valami barátságos, lehetőleg vízparti helyre, ahol a gyerekek kedvükre játszhatnának, a szülők pedig kipihenhetnék az egész évi fáradtságot. Ott van az a Balaton nevű tó, az ideális lenne, pláne, ha a strandok büféiben lehetne kapni lisztből, vízből és élesztőből készült, forró olajban kisütött lapos lepényt, amelyet meg lehetne kenni tejföllel. Ezt akár fokhagymával is be lehetne dörzsölni, bár az egy kicsit büdös, de legalább távoltartja az ártó szellemeket. Nyár végén meg lehetne egy nagy budapesti tűzijátékot szervezni. Már csak a megfelelő időpontot kellene megtalálni hozzá.
Frissítve: 2019.02.14. 09:41