Zsongó Valentin

Reggelre még áttetsző jégfátylat varázsol ablakainkra a tél szolgálatában küzdő február, páncélt von a kutya vizes vödrére, szikkadt rögöket gyurmáz az erdei útra, s késő délutánonként kertünk végébe tereli az éhes őzeket, de már csalhatatlan jelei mutatkoznak a bimbódzó tavasznak.
Szemünk előtt zajlik, nehéz lenne eltekinteni. 
A verebek félig már lebontották a tető alját szigetelő hálót, s oly izgatottan hordják be a száraz fűszálakat a padlás és a cserepek találkozásához, mintha az egész házat birtokba akarnák venni, nem hagyva cseppnyi teret sem az emberi lényeknek. Nekik aztán tényleg Valentin-nap a február 14-e, a népi megfigyelés szerint pontosan ezen a napon választanak maguknak párt.
Van nekünk egy kukkerünk, jó kukker, apánktól örököltük. Ő persze távcsőnek hívta. Ott pihen a könyvespolc közepén, szépen lefektetve Körner András szakácskönyvére, amiből már réges-rég kinéztük a Brünni csók receptjét, az eredeti leirat által megkívánt libazsírt minden bizonnyal mangalicáéval helyettesítve, az van itthon, az adatott, annak vagyunk most bővében. A Váncsa-féle „apátzafingotskát” is ilyesmiben sütjük, hozzá hasonlóan megosztva magunk is a finom falatokat egy kutyával, mert ilyesmire csak az mondhat nemet, aki nem látott még óriás schnauzert vigyázzban ülve a konyha közepén, a porcukorral telehintett sütemény mértani közepére fókuszálni állhatatosan. Sutba minden kutyaiskolai tannal! Szerzőnknek, s az általa idézett Ínyesmesternek az egyéb februári fánkokat illetően is hiszünk, miszerint „a bőséges és ideálisan tiszta zsír, amelynek tetején úszniuk kell a belévetett nyers fánkoknak, szintén meleg, sőt jó forró legyen.”
De elkalandoztunk.
Bámuljuk a verebeket kukkeren, s próbáljuk követni, melyik pár borul össze majd a fejünk felett, épp e sorok írásának napján, aktuálisan, Bálintkor. A népi megfigyelést többre becsüljük mindenféle tudománynál, elvégre nagyanyánk is mindig megmondta, hogy ha a „Csiga felől jön a felhő, esni fog, ha meg a Bácsóból, akkor az elmegy Nagyvisnyóra”, és sose tévedett. Próbálunk kiválasztani egyet a szürke-barna tollazatú, mások által közönségesnek, porosnak és átlagosnak tartott madarak közül, hátha tetten érjük a boldogságot. Hátha meglátja majd a másikat, az igazit, s nem indul el rögtön fejében a számológép, hogy jaj de jó, elsőre tízmillió, de csak ha sebtiben lesz fióka, meg aztán a hitel, amivel majd a jelzálogot..., és autó is, hétüléses, de nem a legolcsóbb, mert akkor félmillió bukta, így összesen, mindennel együtt majdnem harmincöt millió, de ha elválunk, és fióka se lesz, akkor kamatostul…
Tetten érni a boldogságot persze nehéz. Főleg, hogy verebeink egyelőre nemcsak egymást lesik, hanem a madáretetőt is, s ha hátrébb rebbennek a kékcinkék, széncinkék, meggyvágók, s abbahagyják a hangos kurrogást a mátyásmadarak, odamerészkednek ők is az ablak alá, inkább a lepottyanó, mintsem a párkányon lévő magokért. Szerelem ide vagy oda, enni kell, ez a legerősebb törvény, tán még a Valentin napi tojásrakás kényszerénél is erősebb.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.02.15. 09:01

Az első hatmilliárd

A hivatalos cégadatok alapján legalább hatmilliárd forinttal lett gazdagabb az Orbán-család Orbán Viktor 2010-es miniszterelnökké emelése óta. Most ahhoz kaptunk támpontot – az OLAF (az EU csalás elleni hivatala) szándékos, illetve a kormány indirekt közreműködésével –, hogy mennyire törvényes és etikus eszközökkel sikerült végrehajtani az uralkodó famíliának ezt a kétségkívül látványos tőkefelhalmozást. 
A sajtóban Elios-ügyként emlegetett visszaélés-sorozat – amelyet sokkal inkább Tiborcz-ügyként kellene szignálni – a dolgok szerencsés kimenetele esetén bűnügyi tantörténet lesz majd az Orbán-rendszer lezárultával. Sőt, talán abban sem egészen alaptalanul reménykedünk, hogy az államigazgatási segédlettel történt közpénz-fosztogatásnak ez az arcpirító esete maga is hozzájárul majd a rezsim bukásához. 
Adva van egy, a vizsgált időszakban a miniszterelnök vejéhez tulajdonosi és irányítási szálon is kapcsolódó vállalkozás, amelynek a bevételei szinte kizárólag brüsszeli forrásból származnak, egy olyan országban, ahol az egész unió leginkább központosított, teljesen a kormány alá rendelt unióspénz-osztó szisztémája működik. A pálya nemhogy a Tiborcz-cég felé lejt, hanem majdhogynem függőleges, csak le kell csúsztatni rajta a pénzkötegeket. Az Elios EU-finanszírozású közvilágítás-korszerűsítésekre szerződött, jellemzően fideszes vezetésű városok önkormányzataival. De nem akárhogy: rendre a legdrágább ajánlatokkal nyert, sok helyen ugyanazok a (nyilvánvalóan) kamu-pályázók indultak vele szemben, az „ellenajánlatok" ugyanazokon a számítógépeken, azonos szöveggel készültek. A testre szabott pályázatokat egy olyan üzlettárs közreműködésével írták ki, aki érdekelt volt az Elios sikerében. A kötelező karbantartási időt lerövidítették, az előzetesen vállalt energiamegtakarítás nem teljesülését nem szankcionálták. Aki az érintett önkormányzatok által gondosan titkolt Elios-szerződésekről beszélni mert, azt kirúgták. 
Ahol véletlenül nem az Elios győzött, ott sokkal olcsóbb volt közvilágítást korszerűsíteni; ahol viszont Tiborczék futottak be, ott csőstül jöttek a bajok: kiderült, hogy a papíron alacsonyabb karbantartási igényű ledes lámpákat ugyanúgy javítani kell, mint a korábbiakat, és nem a fogyasztásuk, hanem inkább csak a fényerejük alacsonyabb. Mindezt nem az ímmel-ámmal nyomozgató magyar hatóságoktól tudjuk – ők „bűncselekmény hiányában” gyorsan lezárták az eljárásokat; a sötétbe borult városokon kívül tényleg nincs itt semmi látnivaló –, hanem az egész ügyfolyamot részletesen, nevekkel, címekkel, dátumokkal együtt feltáró OLAF-tól. A (ne feledjük, a lámpabűnözés fő haszonélvezőjének apósa által vezetett) kormánytól eddig csak az OLAF-jelentés titkosítására és a brüsszeli nyomok elsikálására tellett. Visszahívták a bűnjelnek bizonyult számlákat Brüsszelből, hadd fizessék inkább a cechhet a kevésbé akadékos magyar adófizetők.
Ha tehát azt kérdi majd az utókor, honnan lettek Orbánéknak hirtelen milliárdjaik, nyugodt szívvel válaszolhatjuk: ugyanonnan, ahonnan a többi tolvajnak. Tőlünk lopták.
Frissítve: 2019.02.14. 09:40

Kádár a zászlók előtt

Orbán Viktor évértékelő beszéde a pártállami időket idézte, hangulatában és erkölcsi intelmeiben is. Egy őszinte és igaz mondattal mindenképpen illette a kormánytöbbséget: „… ha érdemtelenül is, de rajtunk van a Gondviselés áldása.” 
Ami a szemfényvesztés 7 pontját illeti: túl azon, hogy a pontok mindegyike elismeri, az Orbán-kormány eleddig képtelen volt megoldani a gyászos demográfiai helyzetet (melynek része, hogy már minden hatodik magyar baba külföldön látja meg a napvilágot), a nőket szinte kizárólag egy szerepben tudja elfogadni - ez az anya szerepe. Nem törődik azzal, hogy már egy gyermek vállalása is súlyos munkahelyi hátrányos megkülönböztetést von maga után. Nem beszél arról, hogy a négy gyermeket vállaló nők SZJA-mentessége valójában „nesze semmi, fogd meg jól”, hiszen három gyermek után már a jelenlegi szabályozás is lehetővé teszi a 140 ezer forintos családi adókedvezményt, és a háromgyermekes édesanyák nagyjából fele amúgy sem tér vissza a bérmunkapiacra. Az pedig felettébb ritka, hogy egy négygyermekes anya megkeresse a teljes lehívhatóságot jelentő 1 millió forint bruttót. Annak volna értelme, ha az egész család részesülne adókedvezményben, de az a jelek szerint nem fér bele a Fidesz családképébe, hogy az apa is része a gyermekvállalásnak. A nagyszülői GYED bevezetésének ismertetéséből kimaradt, hogy csak a még dolgozó nagyszülők vehetik igénybe, és arról sem szól a fáma, hogy az otthonteremtési támogatások a kétgyermekes családok esetén 45 százaléknyi, míg a háromgyermekeseknél 42 százaléknyi hitelt jelentenek.
A miniszterelnök büszkén sorolta a makromutatókat: egy évtized alatt 55 százalékról 70 százalékra emelkedett a foglalkoztatottság, ez pedig azt jelenti, hogy közel ötmillióan dolgoznak az országban. Nem említette, hogy ebből durván 200 ezren közmunkások a mai napig, és azt sem, hogy a dolgozói szegénység mértéke – 2010 és 2017 között 4,9 százalékos növekedést produkálva – 10,3 százalékos. Vagyis több mint 440 ezer magyar nélkülöz, annak ellenére, hogy rendszeresen dolgozik. A mélyszegénységet úgy sikerült 10 százalékra csökkenteni, hogy a statisztikai kritériumok új meghatározása miatt a közfoglalkoztatottak már kiesnek ebből a társadalmi csoportból.  
Az olajos kezű, kantáros nadrágos munkásokról és teljes foglalkoztatottságról papoló miniszterelnök minden bizonnyal kézzel írott szöveget kaphatott, hiszen a tíz év alatt 85 százalékról 11 százalékra csökkentett államadósság jó lesz 71-nek is (de van, hogy az ember 1-esnek olvassa a 7-est, majd biztos kiigazítják). Ezzel egyébként 11 százalékponttal haladjuk meg az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti feltételt. 
A majdnem öt százalékos gazdasági növekedésről beszélő kormányfő által emlegetett adat ugyan csak 0,4 százalékponttal haladja meg a valós értéket, de így kis híján 10 százalékot hazudott rá a valóságra. A tényleges, 4,6 százalékos gazdasági növekedés képét rontja, hogy a két egymást követő választási költségvetés és a CSOK erősen túlfűtötte az ingatlanpiacot, aminek a következményei egyelőre nem borultak rá a gazdaságra és a társadalomra. Fontos megjegyezni, hogy az európai uniós fejlesztési pénzek a bruttó hazai termék 3,5 százalékát, vagyis a növekedés több mint háromnegyedét tették ki.
Az is kérdéses, hogy 2019-ben a kormányfő miért beszél arról, hogy a most születő gyermekeknek jó esélyük van megérni a XXII. századot, amikor a magyar nők várható élettartama 79 év, a férfiaké pedig nem éri el a 73-at. Európában listavezetők lettünk ugyanakkor a krónikus betegségekben életüket vesztők számát tekintve, és az is magyarázatra szorul, hogy ha „már az egészségügyben is mocorog valami”, és – felteszem – a miniszterelnök nem a leszakadó plafonra gondol, miért halnak meg kórházi fertőzésben adott idő alatt többen, mint közúti balesetben.
Orbán Viktor a csecsemőhalandóság csökkentését is megemlítette mint sikert, ugyanakkor arról nem beszélt, hogy az anyai halandóság az ő kormányzásának egésze alatt nőtt Magyarországon, amivel egyedül vagyunk a térségben. A császármetszések és az anyai halálozás terén az EU-s átlag dupláját hozza hazánk, az európai listák élén végzünk a koraszülések arányával, de ennek hátterét még kutatni sem kezdték, mert nincs rá pénz. A Honvéd kórház koraszülött osztálya épp a minap kényszerült bezárni, a korai fejlesztés legtöbbször a szülők tájékozottságán, iskolázottságán és legfőképp pénztárcáján múlik.  
Így teljes hát a kép: Orbán Viktor számára ez az ország nem egyéb, mint egy nyugdíjrendszer-problémákkal küzdő embergyár, ahol nem a minőség, hanem a mennyiség számít, no meg a nemzeti trikolór. Sehol egy megállapítás az esélyegyenlőségről, az egyenlő méltóságról vagy a jogaikban egyenlő polgárokról és a nyugati szövetségi rendszer erősítésének támogatásáról. De miért is lenne? Csak a folytonosan sárba taposott alattvalókkal lehet a bolondját járatni tizedik éve, öntudatos polgárokkal aligha. És mégiscsak volt mondat, amelyben összefoglalta az egész ars poeticáját és kormányzásának kulturális színvonalát: „Nix ugribugri”.
Orbán Viktor számára ez az ország nem egyéb, mint egy nyugdíjrendszer-problémákkal küzdő embergyár

Szerző
Bősz Anett
Frissítve: 2019.02.14. 09:41