Nagyon tanulságos, ahogy a jelenlegi hatalom emberei az újságírói etikáról beszélnek. Már természetesen idézőjelben. És nem mintha ez bármiben különbözne attól, amit más szakmák képviselőitől elvárnak.
A Miniszterelnökséget vezető miniszter úgy látja, hogy jobboldali újságírónak lenni „önmagában morális fölényt jelent”. Morfondírozhatnánk azon, honnan olyan biztos ebben Gulyás Gergely, ha nem olvastuk volna néhány napja a Fidesz frakcióvezetőjének sorait ugyanerről. Kocsis Máté szerint ugyanis övék „az igényesség és az intellektuális fölény”. Ami elsősorban abban nyilvánul meg, hogy értékalapúságuk „a nemzeti oldal számára folyamatosan zsinórmértéket, támaszt jelent”.
Ja, ez így egészen világos. Az erkölcsösség ismérve, hogy az újságíró – vagy bárki más – támogassa a nemzeti együttműködés rendszerét. Ne kritizáljon, ne keressen a kákán is csomót, szépen álljon be a hatalom támogatóinak sorába. Ebben az esetben számíthat rá, hogy hivatalosan elismerik, és nem tekintik posztkommunista vagy éppen liberális söpredéknek, akit ugyan éppenséggel meg lehet tűrni, de támogatni nem kell.
A kormányzati propagandát gátlások nélkül kiszolgáló Magyar Hírlap című kiadványban megjelent interjúban Gulyás miniszter nem kertelt. Kifejtette azt is, hogy a politikai kommunikáció a lehető legszélesebb rétegeket próbálja megszólítani. Amihez persze sok olyan emberre van szüksége, akitől elvárható, hogy szolgálja azt az értékrendet, amelyet a hatalom kizárólagosan üdvözítőnek tart. Természetesen „a morális fölény” jegyében.
Volt már ilyen, nem is olyan régen. Akkor az agit.-prop. osztály elvárásait kellett teljesíteniük a sajtómunkásoknak. Sokan megtették, de akadtak, akik azért lázadoztak, igyekeztek tágítani a határokat. Míg végül az egész rendszer megbukott. A képzelt morális fölényével együtt.
Elgondolkodtató.