Haraszti Miklós: Ez a pávatánc vége és a vég kezdete

Publikálás dátuma
2019.02.17. 08:00

Fotó: LAKOS GÁBOR
A Freedom House ez évi jelentése szerint világszerte romlott a demokrácia helyzete. Európában a leglátványosabb visszaesés Magyarországon történt. Haraszti Miklós író-politikust, az EBESZ volt sajtószabadság-felelősét kérdeztük.
Ön is úgy látja, hogy valóban van egy általános, világszintű demokrácia- és jogállami romlás?
Még keresi a neveket a haladó emberiség erre a jelenségre, és olyanokkal próbálkozik, mint a populizmus, illiberalizmus, hibrid vagy kompetitív autokrácia, ami magyarul kevert rendszerű, választásokon bebiztosított egyeduralmat jelent. De ez mind ugyanaz a romlás, és sajnos valóban világszerte jelen van.

És mi e jelenség sikerének az oka?
A demokrácia harmadik hulláma, amely 1989-ben indult be igazán, most járványszerűen áldozatul esik az új demokráciák gyermekbetegségének. Annak, hogy először a hatalomszerzés, a szembenállás, a rivalizálás szabadságát élik meg, és még nem kultiválják az együttműködés, a konszenzus, a szabályokon alapuló versengés szabadságát. A Weimari Köztársaság a leghíresebb példa erre, Németországot hívták így az 1918-as kiváló demokratikus alkotmánya nyomán. Amelynek dacára már 1933-ban szabad választáson vette át Hitler a hatalmat. Most is ezen a válságon halad át sok új demokrácia, de persze kellett hozzá a 2008-as világválság is, amely az 1930-as válsághoz hasonlóan megtörte a demokratikus rendszerbe és nem mellesleg a nemzetközi együttműködésbe vetett bizalmat. Ilyenkor kicsi a költsége, de nagy a haszna a kiélező, ellenségkereső „mi vagy ők” uszításnak, a kreált nemzeti veszélyhelyzetnek, a festett hagyománynak, a demokráciát idegen uralomként ábrázoló nacionalizmusnak. Ez a próbálkozás már elérte a stabil demokráciákat is. De a nyugati demokráciák éppen attól érettek és önfenntartóak, hogy legalább egyszer átmentek olyan válságon, amikor a szabadságjogok veszélyeztetve voltak, és sikerült leküzdeniük. Ez a tudás beépült az immunrendszerükbe, tudatosult bennük, hogy mi ellen kell idejében védekezniük.

Orbán Viktor illiberalizmusa is ilyen válság?
Igen, a fiatal magyar demokrácia válsága. Abban reménykedem, hogy a magyar nép is megérti, a szabadságot nem csak vesztett háborúk, idegen hódítások nyomán lehet elveszíteni, hanem belülről is, ha úgy tetszik, demokratikus úton. És végigvívja ezt a válságot, és beépíti a biztosítékokat a rendszerbe, de leginkább az ösztöneibe. Szerintem már el is kezdődött ez a tanulás.

Egyelőre úgy tűnik, a magyar demokrácia immunrendszere nem működik.
Magyarország sem kivétel, immunrendszere működésbe fog lépni. Ha 1848 óta készül a magyar demokrácia, nehogy már éppen az Európai Unió tagjaként vesszen el. Nálunk a sokk most igen alapos, mert a demokráciánk egy különlegesen elvetemült népbutítót segített hatalomra, aki erős csapásokkal irtja a hatalommegosztás garanciáit. Aki ráadásul ideig-óráig nemzetközileg is hatásos, különösen a menekültválság nyomán. Utat mutat a hasonszőrűeknek, hogyan lehet ezt a csakis nemzetközileg szabályozható globális problémát az idegengyűlölet felébresztésére, ellenségképzésre és hatalomszerzésre használni.

Minek tulajdonítja azt, hogy épp Magyarország válhatott e téren zászlóvivővé az EU-n belül?
Nem csatlakozom a meakulpázókhoz, akik azt mondják, hogy a saját rendszerváltásunk ilyen- vagy olyansága volt ennek az oka. Igenis van a személyiségnek történelmi szerepe, és bizony legtöbbször negatív szerep. Orbán az embertelenségig céltudatos diktátoraspiráns, aki a hatalom érdekében instrumentalizálta önmagát, a pártját és a nemzetét. Sutba vetette az összes erkölcsi elvet, a társadalmi párbeszédet és a béke hosszú távú fenntartásának érdekét.

A béke hosszú távú fenntartásának érdekét?
Igen, a békét veszélyezteti, hogy ismét a geopolitikai alapú nemzeti versengésbe igyekszik visszalökni Európát, amely nagy nehezen leküzdötte átkát, a háborúval terhes nacionalista hőbörgést. Mindig úgy volt, hogy külső veszélyt kell produkálni, és hozzá belső árulókat felmutatni. Ez volt az előjátéka a jugoszláv testvérháborúnak, vagy a csecsenföldi, grúziai és ukrajnai orosz agressziónak. Így lehet megosztani a nemzetet, vakon szerelmes politikai bázist létrehozni, és eltörölni a játékszabályokat. Ilyen az újmódi demokráciarombolás mintája is, csak annyi változott, hogy most választási sikert kell elérniük az uszítóknak.

A választási siker csak lehetőség a demokráciarombolásra, vagy törvényszerűen ide vezet?
Ha még nincs meg az a bizonyos szerzett immunreakció, akkor először ide vezet. Kell hozzá persze az intézmények bizonyos gyengesége is, amilyen nálunk például az aránytalan választási rendszer, amely nem-megérdemelt túlhatalmat ajándékoz a győztesnek. Fiatal demokráciában a legkisebb intézményi gyengeséget is arra használják a politikai élősködők, hogy hatalomkoncentrációvá fordítsák át a népszerűséget. Nincs is feltétlenül szükségük fizikai erőszakra az alkotmányos puccshoz, amíg az eladható a választás cégére alatt. Magyarország még kétségtelenül itt tart, de senkinek ne legyen kétsége, hogy amikor az ellenzék össze tudja szedni magát, és bebizonyítja, hogy a nép többsége mögötte áll, akkor a hatalom belevághat a választás meghamisításába, és akár erőszakhoz is folyamodhat. Ez történt Törökországban, Oroszországban, és számos közép-ázsiai köztársaságban, amelyekben gyakran jártam különböző nemzetközi pozíciókban. Erre a megpróbáltatásra fel kell készülnie a magyar erőszakmentes ellenállási mozgalomnak is. A végjáték közelebb van, mint gondolnánk, hiszen 2017-ben az ellenzék pártjai megtalálták a valódi többség felmutatásának elméleti útját, amikor az Agórán kidolgozták az arányos választási rendszert, és 2018 karácsonyán gyakorlatilag is ráléptek a győzelemhez vezető közös útra.

Úgy látja, valóban van esély erőszakmentes rendszerváltásra? Az említett országokban ugyanis az ellenzéknek esélye sincs összeszednie magát, hiszen nem adott számára ehhez a terep, ahol ezt megteheti. Ugyanakkor a nagy tömegek mindenhol, mindenek ellenére a diktátorok mögött állnak.
Nem, nincsenek mögöttük a tömegek, csakhogy ott már az erőszak az úr. Itthon pedig egyedül 2010-ben, a baloldal összeomlása után kapott Orbán 51 százalékot, amire aztán felépített egy kétharmados parlamenti diktatúrát. Azóta soha nem kapott népi többséget, a szavazók többsége 2014-ben és 2018-ban is a leváltására voksolt. A propaganda sikere és az ellenzék kudarca, hogy ez nem köztudomású. De karácsonykor az ellenzéki pártok a civilekkel együtt végre összefogtak, ellentétben a keleti diktatúrákkal, ahol még mindig képtelenek erre. Tehát a válaszom a kérdésére nagyon határozott igen.

Vagyis van remény az erőszakmentes magyar rendszerváltásra?
Komoly esély van rá. Persze Orbán elszánt hatalomvágya előrevetíti, hogy képes erőszakot is alkalmazni. De a nyílt erőszak elviselésére is teljes nyugalommal kell felkészülni, mert ez a játszma része. Hadd hozzak Keletről egy pozitív példát is. Tavalyig Örményországban ugyanilyen elnyomó rendszer regnált, ráadásul az oroszok támogatásával. De a békés, véget nem érő tüntetések és az ellenzék összefogása elsöpörte az illiberális kormányt, amely megpróbált választási és közjogi trükkökkel hatalmon maradni. És korábban ez történt minden úgynevezett színes forradalomban, kétszer is Ukrajnában, Grúziában ugyancsak, és ez történt 2000-ben Szerbiában is.

Ukrajnában másodjára nem sikerült békésen.
Valóban, lövetett az oroszok által támogatott diktátor. De kitartottak. A strukturális erőszakba belekezdett már az Orbán-kormány is…

Mire gondol?
Az ÁSZ bevetése a Jobbik és más ellenzéki pártok likvidálására már erőszak-próba. Nagyszerű, hogy ez ellen közösen tiltakoznak. Az erőszakmentes változás azért nem csupán remény, mert karácsonykor az ellenzéki oldalon két módon is túlléptek a NER csapdáin. Először is kiléptek a parlamenti mókuskerékből, amely a fő legitimáló ereje ennek a nem többségi kétharmadnak. A hírhedt stabilitását, amelyre oly büszke ez a rendszer, nem a népszerűsége adta, hanem az, hogy az ellenzékiek részt vettek a színjátékaiban. A másik jó dolog, hogy ezt a kilépést együtt hajtották végre.

Az összes említett esetben hatalmas tömegek mentek utcára. Magyarországon viszont, bár a felmérések azt mutatják, hogy a választani tudók többsége ugyan Orbán-ellenes, nagy a passzivitás. Még mindig nincs akkora elégedetlenség, hogy a színes forradalmakhoz mérhető ellenállást szüljön.
Nincs más út, mint az ellenzéki erők diktatúraellenes együttműködése. Amint erre képesek, a civil társadalom is velük lesz. Az önkényuralmak a korrupcióba szoktak belebukni, amint történt Ukrajnában vagy Grúziában. A korrupció bombája pedig Magyarországon is ketyeg.

Azt mondta, hogy Orbán Viktor személye volt az, ami ezt a rendszer létrehozta…
Ne is folytassa. Nem kétséges, hogy egy vezető személy egyesítő ereje még hiányzik az ellenzéki térfélen, de most sikerülhet az ország egyetlen közvetlenül választott hatalmi pozíciójára, a budapesti főpolgármesterségre egységes ellenzéki jelöltet állítani. És jönnek az újabb nemzedékek, a dolog időt igényel, optimizmust, kitartást, és egy kis nemzetközi kitekintést. Látni kell, hogy sem a demokráciarontás, sem annak a leküzdése nem szigetszerű. Mindig minden forradalom nemzetközi hullám része, és a reakció is az. Mi például megünnepeljük 48-at, vagy a 18-as polgári forradalmat, meg, 56-ot. Valójában mindegyik nemzetközi volt, a mi 56-unk is Lengyelországban kezdődött. Az orbánizmus, amellyel az ország a demokráciarombolás élére állt, szintén nemzetközi főzet, Orbán csak belecsapott. De Európa keresztülmegy ezen a válságon, az immunrendszere pedig védekezni fog.

Mire számíthatunk az EP-választáson e téren?
Orbán el fogja érni, hogy róla szóljon az EP-választás, de ennek nem fog örülni. Azt hiszi, a migránsozással át tudja fordítani a Néppártot, de ez nem fog összejönni. Az EP-választás ugyan szállíthatja Orbánnak az eddigi belső támogatást, s az ellenzék ebben sokat segíthet neki, ha májusban szünetelteti a karácsonyi forradalmat… Ugyanakkor Európa-szerte a kampány központi elemévé válhat az orbánizmus, az EU szétbaltázásának a veszélye, különösen, ha a német-francia tengely ismét felépül. Ebben az esetben pedig összeáll az EU-t és az integrációt, a békét megmenteni akaró pártok együttese. Ez az orbánizmus vereségének kezdete lesz.

Miért? A Néppárt el fog fordulni tőle a választás után, különben elveszíti alapító tagjait és a skandinávokat. A kampány idejére ideiglenes békét kötöttek, de utána nem lesznek hajlandók tovább együtt élni az orbánizmussal. Már a Sargentini-jelentés igazi súlya is az volt, hogy vége Orbán álmának, hogy ő vezesse Európát. Európa úgy döntött, nem kér a bölcsességéből. Igaza van Orbánéknak, nem a jelentés jogi hozadéka számít, az viszont annál inkább, hogy az orbánizmus Európa közellensége lett. Ez a pávatánc vége és a vég kezdete.

Névjegy

Haraszti Miklós író a demokratikus ellenzék egyik alapítója, az 1989-es Nemzeti Kerekasztal részvevője. Az SZDSZ alapítója, majd képviselője és sajtóügyi szóvivője az első szabadon választott Országgyűlésben. Ezután nemzetközi megbízatásoknak tett eleget. 2004-től 2010-ig az EBESZ sajtószabadság-felelőse, 2012-től 2018-ig az ENSZ belorusz emberi jogi raportőre. Számos EBESZ választási megfigyelő missziót vezetett, többek között Kazahsztánban, Tádzsikisztánban és Türkmenisztánban.

Szerző

Szegőfi Ákos: Kis ország, nagy mítosz

Publikálás dátuma
2019.02.16. 20:00
MARABU RAJZA
Az egyre patologikusabbá váló törzsi gondolkodás éveiben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a NER nem képes építeni semmit, csak és kizárólag a romboláshoz, a társadalmi szövet megbontásához ért – bár ahhoz nagyon –, miközben valójában azzal van elfoglalva, hogy milliárdokat tegyen zsebre.
A NER azonban lázas építkezésben van, mind fizikai, mind elméleti síkon. Fizikai síkon az ízlése az új építésű stadionok és felhőkarcolók, illetve a márványszobrokkal és drága festményekkel terhelt historizáló épületegyüttesek által kirajzolódó koordinátatengelyen mozog. Amikor elméleti síkon kezd építkezésbe, amikor történelmünkről, társadalmi identitásunkról vagy a magyarság jövőjéről gondolkodik, a NER ízlése nem távolodik el a sok milliárdból felhúzott díszes homlokzatok és a mögöttük tátongó gondolati sekélyesség látványtervétől.

Elméleti építkezés

A Várba költözéssel és egyéb presztízsberuházásokkal egyetemben régóta folyamatban van egy elméleti építkezés, ami kevéssé titkoltan egy „új magyar mitológia” kialakítását célozza. Természetesen nem a NER az első rendszer, ami hasonló építkezésbe fog. Az új magyar mítosz tartalma a NER alatt a szemünk előtt válik biblikussá: megjelenik a magyarság kiválasztottsága és az ezzel járó felsőbbrendűségi érzés – mi volnánk Európa és a kereszténység védelmezői, az utolsó bástya a muszlim invázióval szemben. Megjelent és egyre erősödik egy történelmileg erősen kérdőjeles, militáns Aranykor felmagasztalásának és fokozatos ritualizálásának motívuma, és már évtizedek, ha nem egy évszázad jelen van a Paradicsomból való kiűzetés, az Aranykor vége, amit hagyományosan Trianonnal szokás azonosítani. A NER magára vállalt szerepe ebben a történetben – ahogyan azt az udvari ideológusok minden áltudományukat mozgósítva igyekeznek bizonyítani – a megváltás, az Aranykorhoz való visszatérés, a magyarság régi nagyságának visszaállítása a bölcs vezető (hadd ne mondjam: próféta) irányítása alatt.
Hasonló bibliai narratívával éltek többek között a szerbek és a horvátok Jugoszlávia felbomlása közepette, mikor a saját virulens nemzeti mítoszukat konstruálták egymás ellenében. Erős összehasonlítási alap a horvát, a szerb és a jelenlegi magyar narratívában az a világháborús relativizmus, amelynek segítségével a felek igyekeznek saját történelmi szerepüket egy hősies, szerethető és egyben tragikus sorsú áldozatként láttatni. A szerbek és horvátok esetében ez a relativizmus az egyébként nem létező „összehasonlító népirtástan” tantárgyában való elmerülést jelentette, amely során a két csoport azon versengett, hogy melyikük szenvedett el súlyosabb háborús bűncselekményeket: Jasenovac vagy Bleiburg követelt-e több emberéletet? A szerb és horvát udvari ideológusok a saját eltorzított számításaikat összevetették egymáséival és a holokauszt számaival is, így próbálva morális legitimitást nyerni a háborúhoz.
A méricskélés bizonyos tekintetben a magyar példában is jelen van (a holokauszt-áldozatok számának a Gulágra hurcoltakéval vagy az államszocialista rendszer által kivégzettekével való összevetésében), de korántsem ez az egyetlen eleme. Az új mítosz egyre hangsúlyosabban koncentrál az áldozati szerepre. A német „invázió” köztéri szoborcsoporton parádézó, ocsmány hazugságától eljutottunk odáig, hogy világháborús „győzelmünket” valakik (a „győztesek”) eltulajdonították, és magukévá tették, miközben nem átallották megszentségteleníteni a dicsőséges magyar identitást.

Ideológiai gyártósoron

A lombikban kitenyésztett mítosznak passzolnia kell a márványszobrokhoz és a Seuso-kincs cikornyás ezüstjéhez, ez a feltétel pedig alapvetően lehatárolja a mítoszprodukció irányát. Ezekben a mítoszokban egyébként semmi különleges nincs. A sok évezredet kétségbeesetten felölelni akaró eredetmondák stabilitást biztosítanak az identitásnak. Ezt többféle módon érhetik el: kiválasztottságtudatot kínálnak (természetesen Isten által), feldíszítik a jelen emberét ősei kitüntetéseivel, illetve legfőképpen: beléjük verik az elődök sérelmeit. A múltról szóló mítosz kijelöli azokat a morális koordinátákat is, amelyek szerint a közösség az életét éli és megítéli a cselekvéseket. A jövőről alkotott mítoszok a múlt árnyékában kijelölik a közösség feladatát és egyben a végzetét. A NER totalizálódó rendszere mind a kettőben érdekelt. Meghatározza a múltat, amivel egyben egy agyondíszített, aranyozott keretbe helyezi a jelent, valamint kijelöli a végzetet, a nemes célt.
A mítosz tartalmának kialakítása során a rendszernek szüksége van közvetítőkre is, akik kérdés nélkül terjesztik azt. A NER számára ez kétirányú folyamat: egyrészt új platformok kialakítását jelenti, másrészt azoknak a pénzügyi ellehetetlenítését, akik kritizálni merik az új mítosz tudományos alapjait. Az olyan erős kormányzati hátszéllel működő alapítványok és műhelyek, mint a Terror Háza vagy a Veritas Intézet, amelyek valójában az MTA és a különböző történelmi műhelyek „ellenlábasaiként” jöttek létre, a mítosz közvetítését végzik. Alkalmazottaik első blikkre értelmiséginek tűnnek, és akadnak is páran, akik félreértésből a „rendszerbarát értelmiségi” képzavart használják a jellemzésükre, de ez a két kifejezés mára összeférhetetlenné, ha nem teljes ellentétté vált. A kormány politikai mítoszának terjesztésében egyszerű káderek segédkeznek, akikre egy szellemileg (és morálisan) egyébként igen megterhelő feladat jutott: a történeti múltat és a tudományos eredményeket kell a párt ideológiai katekizmusának megfelelő irányba torzítani. Szemben velük, egy értelmiségi tudja, hogy az igazság nem ideológia, hanem módszertan kérdése.
Ha a közvetítők készen állnak, az új mítosz bizonyos elemeit ritualizálják, azaz megemlékezéseket és új emlékhelyeket hoznak létre, illetve alakítanak át már meglévőket, színes-szagos kiadványokat jelentetnek meg, tankönyveket írnak. Évről-évre ugyanazt kitermelő ideológiai gyártósort alakítanak ki. Az ettől való elhajlás árulásként van keretezve és azonnali, kollektív büntetést von maga után. A létrejövő rituálék kezdetben ugyanolyan üresek, hamisak és pátoszosok, mint maga a mítosz, de ha elég ember nő föl benne és elégszer ismétlik, úgy a mítoszból a folyamat végére egyfajta szentség válik, azaz megkerülhetetlen része lesz a politikai narratívának.

Elszakadás a valóságtól

A politikai mítoszok természetrajzát olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy egy csoport származásáról és végzetéről szóló hitrendszerben van valami téveszmés, pszichopatológiás jelleg, amit gyógyítani kellene, visszarántani a valóság talajára, különben menthetetlen tragédia, népnemzeti skizofrénia lesz úrrá a csoporttagokon. Azonban pontosan úgy, ahogyan az egészséges személyiség is elfogad bizonyos torzításokat és hiedelemrendszereket, a társadalmi személyiséget alkotó mítoszok és torzítások is lehetnek egészségesek bizonyos kereteken belül.
Hogy ez megvalósulhasson, a tudományos módszertan nyomán kialakuló történeti önképnek és a mitizált önképnek valamennyire fedésben kell lenniük egymással. Ez amúgy az egészséges egyén személyiségének is feltétele: pozitívan, de nagyjából reálisan kell szemlélnünk saját képességeinket és tetteinket, különben vagy depresszió, vagy nárcizmus lesz úrrá rajtunk, és képtelenek leszünk megfelelően elvégezni bizonyos feladatokat, továbbá a másokkal közösen épített valóságban sem tudunk majd zavar nélkül részt venni. A mitizált önkép elszakadása a valóságtól abban a fekete-fehér történetmesélésben érhető tetten legjobban, amely során a csoporttagok egyre vehemensebben kezdik tagadni, hogy a múltban valaha is bármi rosszat követtek volna el. A „rosszat” elkövető csoporttagokat vagy lehasítják a saját csoportjukról –„azt a kommunisták tették” – vagy a cselekvést projektálják egy külső csoport tagjaira – „a német megszállók tették”. Szinte felfoghatatlan, hogy milyen elképesztő erőket képesek megmozgatni ennek a képnek a fenntartása érdekében, mint ahogy az is, hogy milyen óriási költsége van mindennek. A szoborcsoportok eltávolítása és az utcanévtáblák megváltoztatása csak a kezdet, mindezt a tankönyvek átírása, a tudóscsoportok ellehetetlenítése és végül a másként gondolkodók kiátkozása követi.
A folyamat azonban ezzel nem áll meg, és itt vissza is kanyarodhatunk a már említett szerb és horvát párhuzamokhoz. A II. világháborús történelem átírása során a horvát oldal tagadta, hogy az usztasák bármi indokolatlan gonoszságot követtek volna el, míg a másik oldalon a szerbek mosdatták a csetnikeket. A múlt egyes részleteinek tagadása és egyes részleteinek szimultán felmagasztalása paradox módon oda vezetett, hogy a két csoport, fellelkesülvén saját történelmi küldetésük tudatától, magára öltötte a régi egyenruhákat, és újrajátszották a szörnyűségeket, amelyeket állításuk szerint saját nagyapáik soha nem követtek el. Az egyenruha felöltését ebben az esetben nem csak képletesen kell érteni, a hírhedt szerb paramilitáris alakulat, az Arkan Tigriseinek tagjai régi csetnik egyenruhákban és jelvényekkel parádéztak, a belgrádi piacokon pedig bárki beszerezhetett „csetnikes” sapkát, pólót. Ezalatt a HOS (Horvát Védelmi Erők) irreguláris alakulatai usztasa rendfokozatokat és náci tisztelgést vezettek be a boszniai harctereken.
A történelmi drámák meghamisításának ára, hogy az eljövendő generációk véres színházi előadás közepette újrajátsszák a darabot. Azt ugyanakkor feltétlen meg kell említeni, hogy a szerbek és horvátok eszeveszett nemzeti mítoszépítése részben fenyegetőnek érzékelt csoportok valós jelenlétére adott reakció volt. A magyar ostrommentalitás azonban ostrom nélküli, a fenyegetettség pedig mesterséges potencianövelőkkel gerjesztett. A múlt ismétlésének jelei azonban kínosan nyilvánvalóak. Az antiszemita kampányok, a világháborús örökséggel való szembefordulás, a sokszínűség kilúgozása az ’56-os eseményekből, az értelmiség káderekkel való leváltatása és a NER beleszerelmesedése a militarizmusba - iskolai lőterek és nemzetvédelmi/nemzetmentő intézmények felállítása - mind óva intő jelzések.
Az igazság az, hogy a NER régi-új mítosza nyomán felrajzolódó identitás: szektás identitás. Egyrészt elszigetel bármiféle értelmes kompromisszum vagy párbeszéd lehetőségétől. Másrészt nem lehet belőle kiszakadni sem, mert megkérdőjelezése megbélyegzéssel és azonnali egzisztenciális büntetéssel jár együtt. Nem csupán egyetérteni, hanem mélységesen hinni kell benne, a világképe pedig manicheus: kedves jó barátok és vérmes ellenségek alkotják. A NER immunrendszere a nyilvánosan kétkedő és kritikus tagok eltávolítása során az egyik leggyorsabb. Szektás abban az értelemben is, hogy a „szellemi vezetők” célja a mítoszkreálással uralmuk kiszélesítése az élet lehető legtöbb területére – még véletlenül sem valami kiegyensúlyozott társadalmi self ("énkép") létrehozása.
Ezt a viccet már sokszor hallottuk, ismerjük, és dobhártyánk is lassan beleszakad. De ugyanúgy hallották a szerbek, a horvátok és megannyi más kelet-európai nép is, akiket saját történelmi sérelmeiket felhasználva tartottak gondolati rabságban.
Szerző

Bóta Gábor: Rémisztő lidérceink

Publikálás dátuma
2019.02.16. 18:38
SÁRA ASSZONY ÉS FÉRJE - Félelmetes indulat tör elő a szereplőkből
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Mellbevágó történet, sűrű, drabális, mégis költői szöveg, nyomasztó balladai félhomály, amibe mégis bele-belehasít a megvilágosító erejű fény. Festői beállítások, otthonosságérzetet keltő, de nyomasztó díszlet, gyakran lassú, kitartott jelenetek ellenére egyre fokozódó feszültség - ez jellemzi a Sára asszony előadását a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében.
Vidnyánszky Attila sok tekintetben vitatható előadásokat hozott létre a nagyszínpadon, stúdiókörülmények között viszont ismét elemében van. A Bánk bán a Gobbi Hilda Színpadon erőteljes, pontos látlelet, igazi társulati összmunka, jó színészi alakításokkal, a hatalom kegyetlenül pusztító, elaljasodó természetrajzáról, amit Vidnyánszky kristálytiszta éleslátással már megrajzolt Beregszászon a Gyilkosság a székesegyházban előadásában. Rálátott kívülről a hatalomra, és elborzadva kritizálta - az előadással lényegében segélykiáltásokat hallatott. Majd egy idő után maga is paktált a hatalommal, mondhatni, „belemászott”, színházi területen súlyos befolyásra tett szert, aminek nyilvánvalóan ára volt. A Bánk bán remek előadása már ennek a tapasztalásnak a kivetülése is. Ebben a produkcióban már nem kívülről néz a hatalomra, belülről mutatja meg romboló voltát, igencsak felcsigázva nagy és jelentős színészek, saját növendékeinek játékkedvét. Ezt tette 2015-ben is, amikor a Psyché előadását rendezte, színtisztán a kaposvári növendékeivel, ugyancsak a Kaszás Attila Teremben. Akkor a lélek örvényeiről, a szerelem csodájáról, zűrzavaráról beszélt a diákosan pajkos, üdítően csíntalan produkcióban. Szerintem ezek a Nemzetiben töltött időszakának legjobb előadásai. Nincs bennük megfelelési kényszer, nincs olyan vízió, ami béklyózná a színészeket, nincs ideológia, ezek szabad, fantáziadús, ütős produkciók.
A Sára asszony tán még a Bánk bánnál is sötétebb tónusúbb, valóságalapú, rémisztő és felemelő látomás, középpontban Megyeri Sárával, aki nyolc gyermekét veszítette el, rögtön a szülésnél, vagy egy-két év múlva, betegségek miatt. Végül félelmek, gyötrelmek, kínzó kétségek közepette hozta világra a későbbi nagy költőt, Arany Jánost. Úgy, hogy közben már rögtön a temetésére gondolt, hiszen nem mert bízni életben maradásában, Megrázó történet. Maga a megtestesült drámaiság. Irodalomoktatásunkra jellemző, hogy erről a történetről az órákon elfelejtettek beszélni; piedesztálra állítják a nagyokat, ahelyett, hogy emberközelbe hoznák őket.
Egy ilyen nagy formátumú, abszolút főszerep kijárt már a mind remekebb Söptei Andreának, aki képes eljátszani a hitet és a hitetlenséget egyaránt. Az újabb és újabb nekirugaszkodást a már-már reménytelennek. A gyerekáldásra való múlhatatlan vágyat. A bízva bízvást abban, hogy annyi dermesztő szenvedés után végre életben maradhat a kicsi, és az újabb és újabb, csaknem végzetessé váló csalódást, ami már átmegy önsanyargatássá, környezete megkínzásává. A Nemzeti és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójában szívszorító a faluközösség ábrázolása, amelyik nemigen tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Segíteni próbál, de nyomasztó is, mert tehetetlenségérzetében távolságot tart, rémüldözik, segítség helyett lényegében kiközösít.
Az eddig inkább filmes körökben, például a Kincsem vagy a Liza, a rókatündér dramaturgjaként ismert Döbrentei Sarolta izgalmas szöveget írt, ami hajaz Arany balladáinak stílusára. Úgy korszerű, hogy nem akar modernkedni. Roppant feszes, szógörgetegei lírától átitatottak, tőmondatai mintha fájdalmasan, nádpálcaként végigcsapnának rajtunk, ütnek-vágnak, húsba vájnak, és a poklok legmélyére kalauzolnak el bennünket, a lélek teljes kiürüléséhez, amikor már szinte lehetetlen bárkiben és bármiben hinni. A szöveg érzékelteti, hogy ebbe persze csúnyán bele lehet halni, de azt is, hogy roppant akaraterővel, ennyi balsors után is hihetetlen vágyakozással valami - ebben az esetben egy gyerek - után, összeszorított foggal, reszkető kézzel, valahogyan csak ki lehet kecmeregni a mély gödörből, és netán még a boldogság felé is közelíteni lehet.
És mindezt Söptei tényleg el is játssza. Például, amikor a következő gyerek esetében kimondja a Tatai Sándor által alakított, tutyimutyi orvos, hogy a gyerek halva született, akkor mind kétségbeesettebb kiabálással, nyughatatlan fel-alá rohangászással semmiképpen nem akar belenyugodni a megváltoztathatatlanba, veszkődik, őrjöng, magánkívül van. Ott állnak körülötte a többiek megkövülten. Nem értik Sárát, nem értik azt sem, miért éppen őt sújtja már megint ekkora csapás, de azt sem, ha már így esett, miért nem nyugszik bele, hiszen nem tehet mást. A többiek amúgy is a belenyugvást tanulták gyógyírként arra, hogy tovább lehessen élni, ahogy ez ma is sokakkal így van. Nem mernek lázadni. Félve néznek a pap unokaöccsére, Ruszuly Ervin megformálásában, akit felbujtó ateistaként átnevelésre küldenek nagybátyjához, a bűnös városból, Kolozsvárról falura. De ő váltig ágál az ateizmus mellett. Könyvet ad Sárának arról, miért nincs Isten. Ezt ő el is hiszi, aztán a gyermekáldáskor mégis elhiszi a fordítottját. A Berettyán Sándor által játszott összezavarodott lelkipásztor igyekszik elhallgattatni. Szó sincs toleranciáról, igencsak nyomást gyakorol azért, hogy belé fojtsa a szót, hiteltelenné tegye a hitetlent, akinek amúgy van hite, csak nem éppen Istenben.
Akinek a legnagyobb a hite, az György, Sára férje, Szarvas József adja kiválóan. Ott áll mindenben az asszony mellett. Az arcára is kiül az az elszántság, amivel, ha törik-ha szakad, meg akarja menteni őt és a kapcsolatukat. Akár a rezzenéstelen arca is beszédes. Kiállása, jelenléte némán is sokatmondó. Az előadásban amúgy is hangsúlyosak a dermedt csendek. Márton-Emőke Katinka az orvos fiatal, férjét nem szerető feleségeként, Erzsikeként sokat hallgat. Aztán akcióba lép, ráhajt Györgyre, mert mohón kívánja. Erzsike mamája, Bözsi néni, Szász Anna megformálásában, hangoskodó, túlbuzgó, veszélyes bajkeverő.
A díszlettervezők doyenjének, a kiváló Székely Lászlónak fődíszletelemként szolgáló faháza rafinált módon egyszerre otthonos és rideg, a hátterében pedig valódi földkupac jelzi a gyermekeket elnyelő temetőt. Bianca Imelda Jeremias jelmezei szinte korhűen idézik meg a falusi világot.
Az ódon köntösben mutatkozó előadás fölöttébb korszerű, mert modern kori félelmeinkről, nehezen karbantartható lidérceinkről, elnyomatásról, és az ebből való esetleges kitörésünk lehetőségeiről beszél megdöbbentő intenzitással.
Szerző