Bóta Gábor: Rémisztő lidérceink

Mellbevágó történet, sűrű, drabális, mégis költői szöveg, nyomasztó balladai félhomály, amibe mégis bele-belehasít a megvilágosító erejű fény. Festői beállítások, otthonosságérzetet keltő, de nyomasztó díszlet, gyakran lassú, kitartott jelenetek ellenére egyre fokozódó feszültség - ez jellemzi a Sára asszony előadását a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében.

Vidnyánszky Attila sok tekintetben vitatható előadásokat hozott létre a nagyszínpadon, stúdiókörülmények között viszont ismét elemében van. A Bánk bán a Gobbi Hilda Színpadon erőteljes, pontos látlelet, igazi társulati összmunka, jó színészi alakításokkal, a hatalom kegyetlenül pusztító, elaljasodó természetrajzáról, amit Vidnyánszky kristálytiszta éleslátással már megrajzolt Beregszászon a Gyilkosság a székesegyházban előadásában. Rálátott kívülről a hatalomra, és elborzadva kritizálta - az előadással lényegében segélykiáltásokat hallatott. Majd egy idő után maga is paktált a hatalommal, mondhatni, „belemászott”, színházi területen súlyos befolyásra tett szert, aminek nyilvánvalóan ára volt.

A Bánk bán remek előadása már ennek a tapasztalásnak a kivetülése is. Ebben a produkcióban már nem kívülről néz a hatalomra, belülről mutatja meg romboló voltát, igencsak felcsigázva nagy és jelentős színészek, saját növendékeinek játékkedvét. Ezt tette 2015-ben is, amikor a Psyché előadását rendezte, színtisztán a kaposvári növendékeivel, ugyancsak a Kaszás Attila Teremben. Akkor a lélek örvényeiről, a szerelem csodájáról, zűrzavaráról beszélt a diákosan pajkos, üdítően csíntalan produkcióban. Szerintem ezek a Nemzetiben töltött időszakának legjobb előadásai. Nincs bennük megfelelési kényszer, nincs olyan vízió, ami béklyózná a színészeket, nincs ideológia, ezek szabad, fantáziadús, ütős produkciók.

A Sára asszony tán még a Bánk bánnál is sötétebb tónusúbb, valóságalapú, rémisztő és felemelő látomás, középpontban Megyeri Sárával, aki nyolc gyermekét veszítette el, rögtön a szülésnél, vagy egy-két év múlva, betegségek miatt. Végül félelmek, gyötrelmek, kínzó kétségek közepette hozta világra a későbbi nagy költőt, Arany Jánost. Úgy, hogy közben már rögtön a temetésére gondolt, hiszen nem mert bízni életben maradásában, Megrázó történet. Maga a megtestesült drámaiság. Irodalomoktatásunkra jellemző, hogy erről a történetről az órákon elfelejtettek beszélni; piedesztálra állítják a nagyokat, ahelyett, hogy emberközelbe hoznák őket.

Egy ilyen nagy formátumú, abszolút főszerep kijárt már a mind remekebb Söptei Andreának, aki képes eljátszani a hitet és a hitetlenséget egyaránt. Az újabb és újabb nekirugaszkodást a már-már reménytelennek. A gyerekáldásra való múlhatatlan vágyat. A bízva bízvást abban, hogy annyi dermesztő szenvedés után végre életben maradhat a kicsi, és az újabb és újabb, csaknem végzetessé váló csalódást, ami már átmegy önsanyargatássá, környezete megkínzásává. A Nemzeti és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójában szívszorító a faluközösség ábrázolása, amelyik nemigen tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Segíteni próbál, de nyomasztó is, mert tehetetlenségérzetében távolságot tart, rémüldözik, segítség helyett lényegében kiközösít.

Az eddig inkább filmes körökben, például a Kincsem vagy a Liza, a rókatündér dramaturgjaként ismert Döbrentei Sarolta izgalmas szöveget írt, ami hajaz Arany balladáinak stílusára. Úgy korszerű, hogy nem akar modernkedni. Roppant feszes, szógörgetegei lírától átitatottak, tőmondatai mintha fájdalmasan, nádpálcaként végigcsapnának rajtunk, ütnek-vágnak, húsba vájnak, és a poklok legmélyére kalauzolnak el bennünket, a lélek teljes kiürüléséhez, amikor már szinte lehetetlen bárkiben és bármiben hinni. A szöveg érzékelteti, hogy ebbe persze csúnyán bele lehet halni, de azt is, hogy roppant akaraterővel, ennyi balsors után is hihetetlen vágyakozással valami - ebben az esetben egy gyerek - után, összeszorított foggal, reszkető kézzel, valahogyan csak ki lehet kecmeregni a mély gödörből, és netán még a boldogság felé is közelíteni lehet.

És mindezt Söptei tényleg el is játssza. Például, amikor a következő gyerek esetében kimondja a Tatai Sándor által alakított, tutyimutyi orvos, hogy a gyerek halva született, akkor mind kétségbeesettebb kiabálással, nyughatatlan fel-alá rohangászással semmiképpen nem akar belenyugodni a megváltoztathatatlanba, veszkődik, őrjöng, magánkívül van. Ott állnak körülötte a többiek megkövülten. Nem értik Sárát, nem értik azt sem, miért éppen őt sújtja már megint ekkora csapás, de azt sem, ha már így esett, miért nem nyugszik bele, hiszen nem tehet mást. A többiek amúgy is a belenyugvást tanulták gyógyírként arra, hogy tovább lehessen élni, ahogy ez ma is sokakkal így van. Nem mernek lázadni. Félve néznek a pap unokaöccsére, Ruszuly Ervin megformálásában, akit felbujtó ateistaként átnevelésre küldenek nagybátyjához, a bűnös városból, Kolozsvárról falura. De ő váltig ágál az ateizmus mellett. Könyvet ad Sárának arról, miért nincs Isten. Ezt ő el is hiszi, aztán a gyermekáldáskor mégis elhiszi a fordítottját. A Berettyán Sándor által játszott összezavarodott lelkipásztor igyekszik elhallgattatni. Szó sincs toleranciáról, igencsak nyomást gyakorol azért, hogy belé fojtsa a szót, hiteltelenné tegye a hitetlent, akinek amúgy van hite, csak nem éppen Istenben.

Akinek a legnagyobb a hite, az György, Sára férje, Szarvas József adja kiválóan. Ott áll mindenben az asszony mellett. Az arcára is kiül az az elszántság, amivel, ha törik-ha szakad, meg akarja menteni őt és a kapcsolatukat. Akár a rezzenéstelen arca is beszédes. Kiállása, jelenléte némán is sokatmondó. Az előadásban amúgy is hangsúlyosak a dermedt csendek. Márton-Emőke Katinka az orvos fiatal, férjét nem szerető feleségeként, Erzsikeként sokat hallgat. Aztán akcióba lép, ráhajt Györgyre, mert mohón kívánja. Erzsike mamája, Bözsi néni, Szász Anna megformálásában, hangoskodó, túlbuzgó, veszélyes bajkeverő.

A díszlettervezők doyenjének, a kiváló Székely Lászlónak fődíszletelemként szolgáló faháza rafinált módon egyszerre otthonos és rideg, a hátterében pedig valódi földkupac jelzi a gyermekeket elnyelő temetőt. Bianca Imelda Jeremias jelmezei szinte korhűen idézik meg a falusi világot.

Az ódon köntösben mutatkozó előadás fölöttébb korszerű, mert modern kori félelmeinkről, nehezen karbantartható lidérceinkről, elnyomatásról, és az ebből való esetleges kitörésünk lehetőségeiről beszél megdöbbentő intenzitással.