Bóta Gábor: Rémisztő lidérceink

Publikálás dátuma
2019.02.16. 18:38
SÁRA ASSZONY ÉS FÉRJE - Félelmetes indulat tör elő a szereplőkből
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Mellbevágó történet, sűrű, drabális, mégis költői szöveg, nyomasztó balladai félhomály, amibe mégis bele-belehasít a megvilágosító erejű fény. Festői beállítások, otthonosságérzetet keltő, de nyomasztó díszlet, gyakran lassú, kitartott jelenetek ellenére egyre fokozódó feszültség - ez jellemzi a Sára asszony előadását a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében.
Vidnyánszky Attila sok tekintetben vitatható előadásokat hozott létre a nagyszínpadon, stúdiókörülmények között viszont ismét elemében van. A Bánk bán a Gobbi Hilda Színpadon erőteljes, pontos látlelet, igazi társulati összmunka, jó színészi alakításokkal, a hatalom kegyetlenül pusztító, elaljasodó természetrajzáról, amit Vidnyánszky kristálytiszta éleslátással már megrajzolt Beregszászon a Gyilkosság a székesegyházban előadásában. Rálátott kívülről a hatalomra, és elborzadva kritizálta - az előadással lényegében segélykiáltásokat hallatott. Majd egy idő után maga is paktált a hatalommal, mondhatni, „belemászott”, színházi területen súlyos befolyásra tett szert, aminek nyilvánvalóan ára volt. A Bánk bán remek előadása már ennek a tapasztalásnak a kivetülése is. Ebben a produkcióban már nem kívülről néz a hatalomra, belülről mutatja meg romboló voltát, igencsak felcsigázva nagy és jelentős színészek, saját növendékeinek játékkedvét. Ezt tette 2015-ben is, amikor a Psyché előadását rendezte, színtisztán a kaposvári növendékeivel, ugyancsak a Kaszás Attila Teremben. Akkor a lélek örvényeiről, a szerelem csodájáról, zűrzavaráról beszélt a diákosan pajkos, üdítően csíntalan produkcióban. Szerintem ezek a Nemzetiben töltött időszakának legjobb előadásai. Nincs bennük megfelelési kényszer, nincs olyan vízió, ami béklyózná a színészeket, nincs ideológia, ezek szabad, fantáziadús, ütős produkciók.
A Sára asszony tán még a Bánk bánnál is sötétebb tónusúbb, valóságalapú, rémisztő és felemelő látomás, középpontban Megyeri Sárával, aki nyolc gyermekét veszítette el, rögtön a szülésnél, vagy egy-két év múlva, betegségek miatt. Végül félelmek, gyötrelmek, kínzó kétségek közepette hozta világra a későbbi nagy költőt, Arany Jánost. Úgy, hogy közben már rögtön a temetésére gondolt, hiszen nem mert bízni életben maradásában, Megrázó történet. Maga a megtestesült drámaiság. Irodalomoktatásunkra jellemző, hogy erről a történetről az órákon elfelejtettek beszélni; piedesztálra állítják a nagyokat, ahelyett, hogy emberközelbe hoznák őket.
Egy ilyen nagy formátumú, abszolút főszerep kijárt már a mind remekebb Söptei Andreának, aki képes eljátszani a hitet és a hitetlenséget egyaránt. Az újabb és újabb nekirugaszkodást a már-már reménytelennek. A gyerekáldásra való múlhatatlan vágyat. A bízva bízvást abban, hogy annyi dermesztő szenvedés után végre életben maradhat a kicsi, és az újabb és újabb, csaknem végzetessé váló csalódást, ami már átmegy önsanyargatássá, környezete megkínzásává. A Nemzeti és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciójában szívszorító a faluközösség ábrázolása, amelyik nemigen tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Segíteni próbál, de nyomasztó is, mert tehetetlenségérzetében távolságot tart, rémüldözik, segítség helyett lényegében kiközösít.
Az eddig inkább filmes körökben, például a Kincsem vagy a Liza, a rókatündér dramaturgjaként ismert Döbrentei Sarolta izgalmas szöveget írt, ami hajaz Arany balladáinak stílusára. Úgy korszerű, hogy nem akar modernkedni. Roppant feszes, szógörgetegei lírától átitatottak, tőmondatai mintha fájdalmasan, nádpálcaként végigcsapnának rajtunk, ütnek-vágnak, húsba vájnak, és a poklok legmélyére kalauzolnak el bennünket, a lélek teljes kiürüléséhez, amikor már szinte lehetetlen bárkiben és bármiben hinni. A szöveg érzékelteti, hogy ebbe persze csúnyán bele lehet halni, de azt is, hogy roppant akaraterővel, ennyi balsors után is hihetetlen vágyakozással valami - ebben az esetben egy gyerek - után, összeszorított foggal, reszkető kézzel, valahogyan csak ki lehet kecmeregni a mély gödörből, és netán még a boldogság felé is közelíteni lehet.
És mindezt Söptei tényleg el is játssza. Például, amikor a következő gyerek esetében kimondja a Tatai Sándor által alakított, tutyimutyi orvos, hogy a gyerek halva született, akkor mind kétségbeesettebb kiabálással, nyughatatlan fel-alá rohangászással semmiképpen nem akar belenyugodni a megváltoztathatatlanba, veszkődik, őrjöng, magánkívül van. Ott állnak körülötte a többiek megkövülten. Nem értik Sárát, nem értik azt sem, miért éppen őt sújtja már megint ekkora csapás, de azt sem, ha már így esett, miért nem nyugszik bele, hiszen nem tehet mást. A többiek amúgy is a belenyugvást tanulták gyógyírként arra, hogy tovább lehessen élni, ahogy ez ma is sokakkal így van. Nem mernek lázadni. Félve néznek a pap unokaöccsére, Ruszuly Ervin megformálásában, akit felbujtó ateistaként átnevelésre küldenek nagybátyjához, a bűnös városból, Kolozsvárról falura. De ő váltig ágál az ateizmus mellett. Könyvet ad Sárának arról, miért nincs Isten. Ezt ő el is hiszi, aztán a gyermekáldáskor mégis elhiszi a fordítottját. A Berettyán Sándor által játszott összezavarodott lelkipásztor igyekszik elhallgattatni. Szó sincs toleranciáról, igencsak nyomást gyakorol azért, hogy belé fojtsa a szót, hiteltelenné tegye a hitetlent, akinek amúgy van hite, csak nem éppen Istenben.
Akinek a legnagyobb a hite, az György, Sára férje, Szarvas József adja kiválóan. Ott áll mindenben az asszony mellett. Az arcára is kiül az az elszántság, amivel, ha törik-ha szakad, meg akarja menteni őt és a kapcsolatukat. Akár a rezzenéstelen arca is beszédes. Kiállása, jelenléte némán is sokatmondó. Az előadásban amúgy is hangsúlyosak a dermedt csendek. Márton-Emőke Katinka az orvos fiatal, férjét nem szerető feleségeként, Erzsikeként sokat hallgat. Aztán akcióba lép, ráhajt Györgyre, mert mohón kívánja. Erzsike mamája, Bözsi néni, Szász Anna megformálásában, hangoskodó, túlbuzgó, veszélyes bajkeverő.
A díszlettervezők doyenjének, a kiváló Székely Lászlónak fődíszletelemként szolgáló faháza rafinált módon egyszerre otthonos és rideg, a hátterében pedig valódi földkupac jelzi a gyermekeket elnyelő temetőt. Bianca Imelda Jeremias jelmezei szinte korhűen idézik meg a falusi világot.
Az ódon köntösben mutatkozó előadás fölöttébb korszerű, mert modern kori félelmeinkről, nehezen karbantartható lidérceinkről, elnyomatásról, és az ebből való esetleges kitörésünk lehetőségeiről beszél megdöbbentő intenzitással.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Isten szemei

Publikálás dátuma
2019.02.16. 12:30
BE LEHETETT LÁTNI AZ EGÉSZ GANGOT - Blázsi néni ablaka stratégiai ponton állt
Fotó: FORTEPAN
A kilencvenes évek közepén nyitották rólam az első dossziét. Nem a klasszikus értelemben ugyan, de Blázsi néni bizonyos szempontból sokkal alaposabb munkát végzett, mint az akkor már nem is létező Szeku.
Ekkoriban kezdtem el kissé megkésve, huszonéveim derekán az egyetemet, Váradról Kolozsvárra költöztem, a nagyanyámhoz. A majdnem félezer éves bérház a főtértől pár percre állt a régi Lenin (még régebben: Kossuth) sugárút elején, a Sora nevű élelmiszerbolt mellett. Azóta sem laktam ennyire közel egy város szívéhez, lüktető, pezsgő középpontjához. Rövid séta után máris ott állhattam a ló farkánál (Fadrusz híres szobrának hátánál), az egyetemista évek legfőbb találkozási pontjánál. Félórányi várakozás alatt már annyi ismerős fordult meg a téren, hogy – közösségi oldalak és még buta mobilok híján akkor még így szereztük be a szükséges információt – már körvonalazódni kezdett az este: lazulás a Music Pubban vagy buli, filmet nézünk vagy szalmakrumplit sütünk válogatott társaságban. Élni kezdtem tehát az egyetemisták titkos, szülők elől elzárt életét.
Már ahogy én hittem. Blázsi néni ablaka stratégiai ponton állt, onnan be lehetett látni nem csupán a ház belső, zárt udvarát, de az emeleti gang teljes forgalmát is, kiváltképp a vele szemben fekvő lakást, a miénket. Nekem külön szobám volt, ahová esténként feltűnés nélkül be tudtam surranni, és hajnalban bárkit kiengedni, így elvileg a reggelinél már pókerarccal mesélhettem arról nagyanyámnak, hogy egész este a vizsgákra készültem. Ismeretelmélet, logika, pszichológia – úgy éreztem végre haszna is van annak, amit tanulok. Csak egyvalakivel nem számoltam: a nyugdíjas Blázsi nénivel, akiről a lánya gondoskodott, hetente főzött rá és bevásárolt, és aki így a napi egy dél-amerikai sorozatán kívül minden idejét a megfigyeléssel tölthette. Jelenlétét szinte alig árulta el valami, talán csak a függöny diszkrét libbenése. De ki figyelte volna árgus szemmel a szomszéd függönyét?
Sokáig nem is gyanakodtam rá. Csupán az tűnt fel, hogy a nagyanyám kérdései egyre pontosabbak az estékkel kapcsolatban, egyre kajánabbul közelednek az igazsághoz. Egy nap nem is bírta ki. Megint a tanulás nehézségeit ecseteltem érzésem szerint igen élethűen, hogy egyre több mindent kér a tanár a vallásfilozófiai szemináriumokhoz, egyre több mindent kell olvasni és kijegyzetelni. És nem szőke véletlenül ez a tanár, szegezte nekem a kérdést nagyanyám némi hümmögés után. Meredten néztem a tányéromra. Száguldottak a fejemben a gondolatok. Talán nem voltam eléggé elővigyázatos? Túl sok hajszál maradt a párnán? Mi buktatott le? Nagyanyám vigyorgása semmiről sem árulkodott. Végül megegyeztünk, ő nem szól semmit az én léha életmódomról anyáméknak (igazából élvezte is, hogy milyen lókötő unokája van), viszont én egy vizsgát sem szórok el, nem lesz pótszesszió ősszel. Ezek után a csajozás mellett néha nekem is tanulnom kellett, egyáltalán nem bántam, ha az épp esedékes barátnőm is hozta magával a jegyzeteit. Kénytelen voltam belehúzni.
Annak érdekében, hogy kifogjam a szelet a vitorlából, a fontosabb jelölteket be is mutattam neki, s amíg ők csevegtek, én visszavonultam tanulni. Zseniális húzás volt: a lányok értékelték a gesztust, a komoly kapcsolat jelének vélték, nagyanyám egyre kevesebbet kérdezősködött, én meg sorra pipáltam ki a vizsgákat. Néha már hárman reggeliztünk. Az viszont továbbra sem hagyott nyugodni, hogy honnan tudja nagyanyám, hogy mikor érkezem az egyetemről, s mikor indulok, kik jönnek fel hozzánk meccset nézni, és honnan értesül a szomszédok intim és más ügyeiről, honnan veszi, hogy Rodica férje végleg otthagyta a családját, és Reginánál kell keresni a postaládából rejtélyes módon kihulló magazinokat.
Isten szeme mindent lát, mondhattam volna én is Tar Sándorral együtt, de hiába jelent meg épp ekkoriban A mi utcánk, a zseniális novellafüzér csak a kilencvenes évek végén jutott el hozzám, s akkor Blázsi néni a Teremtő akaratából már befejezte tevékenységét. Tar utcájának nyugalma akkor bolydult fel igazán, amikor Papp Terka hirtelen ötlettől vezérelve távcsövet vett magának a piacon, s a dombra épült háza padlásáról mindenhová belátott.
Amikor Blázsi néni meghalt, úgy tűnt, az én életem egy – pontosan adatolt – része is odavész. Akkor már tudtam, hogy Istennek időnként több szeme is lehet, amíg végképp meg nem vakul. Ma már inkább önkéntes alapon megy a „megfigyelés”. A mai Blázsi néni pár kattintással tudna meg mindent az alanyairól, sőt azok baráti köréről: mit ettek és milyen vendéglőben, hol nyaraltak és kivel stb. Az életünk mai szakasza már lementhető és majdhogynem titoktalan. Nincs különösebb meglepetés, nem süllyed el semmi. Nincs vesztenivalónk, örökké élhetünk kinyújtózva egy pendrive-on. Csak épp az egykori megfigyelők nagyon is valóságos magányáról tud keveset ez az új világ. Arról, hogy hiába élte egyszerre több ember életét is Blázsi néni, a nagyanyámon kívül senki sem állt vele szóba. Vagy, hogy a maiak is értsék: hiába jelölte be nap mint nap a világot, az néma maradt. Az istennek sem jelölte vissza.

Hegyi Iván: Hölgypajtás, gyerekjáték

A slágerlista élén 1975. február 12-én Koncz Zsuzsa dala állt. Hogy melyik lajstrom élén? A Pajtás újságén. Mert a hetvenes évek közepén már az úttörőszövetség lapja is közreadta a sikerszámok sorrendjét, és a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros száma stimmelt az olvasó közönséghez, mivel a címe az volt: Gyerekjátékok. (A nóta a nagyobbakhoz szólóknál, azaz a Magyar Ifjúságnál, illetve a havonta megjelenő Ifjúsági Magazinnál az idő tájt második, illetve negyedik volt.)
Koncz Zsuzsa abban a periódusban szárnyalt: a hanglemezgyártó-vállalat januárban közzétett adatai szerint a legtöbb korongot értékesítette az egyéni előadók közül, és már hetvenháromban túljutott az egymillió eladott lemezen. (Az együttesek mezőnyében az LGT vitte a prímet). Ráadásul hetvenháromban Japánban, majd hetvennégyben az Egyesült Államokban és Kanadában vendégszerepelt. Az észak-amerikai turnén – amelyen Randevú Budapesttel címmel zajlottak az előadások – Kabos László, Koós János, a Skorpió zenekar, valamint az operaénekes Külkey László társaságában lépett színpadra, és Montrealban a helyi magyarok körében olyan sikert aratott az esztrád, hogy a Sheraton Mount Royal Hotel báltermében – az eredeti műsoron kívül – meg kellett ismételni a programot.
A Gyerekjátékok albumra, melynek címadó és nyitó dala volt a Pajtás listavezetője, az itthoni kritika vegyesen reagált. Egyrészt azt lehetett olvasni: „A magasabb színvonalú könnyűzene emelkedő útját mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Koncz Zsuzsa – egyike azoknak, akik nem a divatot majmolják, hanem saját egyéniségükkel adnak színt és rangot a produkcióknak – már hatodik nagylemezét készítette el.” Másrészt napvilágot látott a következő, kevésbé lelkes recenzió is: „Koncz Zsuzsa új nagylemeze nagy siker lesz. Könnyű jósolni: mindig így volt, most sem lesz különben; az album aranylemez-várományos. Pedig Koncz hatodik nagylemeze nem olyan jó, mint amilyennek látatlanban gondoljuk. Igaz, a bírálathoz hozzátartozik az is, hogy egy Koncz Zsuzsa-albumot nagy érdeklődés előz meg: várunk valamit, valami különlegeset, valami egészen újat. Ezúttal hiába várunk. A felvételek persze nem rosszak, de nem is kimagaslók...”
Koncz annál különlegesebbnek tartotta a főként a fiatalokhoz szóló hazai muzsikát: „A magyar beat, pop vagy rock sajátos jellege a zene hangulatában, ízében olyannyira érezhető – említette akkoriban –, hogy szöveg nélkül is mindenki ráismerne, ha magyar számot hall.”
Öt nappal az után, hogy – a gyermeklap tanúsága szerint – az első számú „hölgypajtás” lett, könnyű szívvel indult hát az Országos Rendező Iroda téli turnéjára, mégpedig a Balázs Fecó, Brunner Győző, Kozma András, Makrai Pál összetételű, akkoriban a Ha kedvem tartja című saját kompozícióval kirukkoló Korál együttessel. (Ezt a számot Makrai és Brunner jegyezte, majd a Balázs-szerzemény Hazafeléhez Hobo írt szöveget Rusz László álnéven.) Koncz a Túl sovány a szerelemhez című keletnémet filmben még az Illéssel – valamint az NDK-ban 1975 szeptemberében betiltott Klaus Renft Combóval – szerepelt, míg a Gyerekjátékok album számait már a Fonográf tagjai írták, majd váratlanul feltűnt az újabb kísérő zenekar. „Hiába volt minden nagyon szép és jó barátaimmal és szerzőimmel, a régi Illéssel, majd a Fonográffal – mondta a váltásról –, az egyeztetési gondok egyre csak nőttek. Lassan már hosszas konferenciák előztek meg egy-egy hazai vagy külföldi fellépést, mert hol ők, hol én nem értem rá akkor, amikor kellett volna.”
A listaelsőséggel mindenesetre igazodott a nemzetközi trendhez, mert hetvennégy februárjában az Egyesült Államokban Barbra Streisand vitte a prímet az Ilyenek voltunk című film betétdalával, Nagy-Britanniában pedig Suzi Quatro állt az élen a Devil Gate Drive-val.
A lemezboltokban meg az volt a jelszó: Keresd a nőt!
Szerző