Ki látta Kossuth Zsuzsannát?

Február 19. Kossuth Zsuzsanna (1817–1854) születésnapja: ő volt az 1848/49-es szabadságharc alatt a katonai kórházakért felelős legendás Főápolónő. Ma a Magyar Ápolók Napja. De az ünnepelt is döbbenten nézné a mai szakdolgozók helyzetét - a magyar honvédség kebelében. Miután egy törvény pár nap alatt ráerőszakolta a civil szakdolgozókra, orvosokra a választást.

Értelmesen működő országokban a két szolgálatot nem lehet összemosni. Más a szakmai, jogi, etikai szabályozás, a „bezupálódott” társaság nagy része viszont azt sem tudja, mit jelent a seregben lenni. A honvédségnél dolgozó katonai-egészségügyi szakemberek elvileg speciálisan ki vannak képezve arra, hogy orvosi-ápolói segítséget nyújtsanak a katonai kórházakban vagy harci övezetekben. Gondoskodhatnak katonákról vagy a katonai személyzetről, illetve a családtagokról. Kirendelhetők katasztrófahelyzetbe is az emberek mentésére. Csakhogy a régiek közül már nagyon kevesen maradtak.

A szerződést aláírók tudják-e, mire vállalkoztak? Hogy esetleg háborúban, lövedékek, gránátok és robbanások között kell sebesült katonákról vagy civilekről gondoskodniuk? Más békeidőben, a betegágy mellett, a mentőknél, vagy a sürgősségi ellátásban dolgozni. Akár a villamos alól sérültet kiszedni - ahol perceken belül ott van egy felkészült csapattal a rohammentő. A katonai ápolók a háborúban egyedül és elszigetelten dolgoznak, és gyötrelmes választással szembesülhetnek. Ahogy egy szakmai cikk írja: hiába tanulta azt valaki, hogy azonnal segíteni kell, az életmentést sem kezdheti meg, amíg arra a parancsnok - kellően biztonságosnak ítélve a helyzetet - engedélyt nem ad. Ilyenkor az ápoló agyában át kell értékelni az életmentést, az ápolók alapvető felelősségét a szenvedés enyhítésére, és a saját helyzetét, valamint a közösség biztonságát. Ha egy aknamezőn ő is felrobban, azon a környéken nem lesz több segélynyújtó.

Fizikai, mentális, lelki alkalmasság nélkül ebben a helyzetben egy civil rendszerben kiképzett szakember esélytelen megfelelni. A törvényalkotók nem tudták, hogy a hadseregbeli és a polgári, civil ápolók közötti különbségek az oktatással kezdődnek. Amíg a civil ápolók a polgári ellátásban különböző szintű ápolói képzettséggel dolgozhatnak, a világ boldogabb országaiban a hadsereg ápolóinak legalább egy egészségügyi főiskolai végzettséggel kell rendelkezniük az aktív szolgálatba való lépéshez. Ehelyett az történt, hogy az elmúlt két évben a sürgősségiről, a képalkotó eljárások területéről, a betegágyak mellől százasával elment, kitűnően képzett szakemberek helyett jöttek az alig képzettek. A Honvédkórház ápolási igazgatójával együtt. A ranglétrát trambulinnal megugróval, aki Kossuth Zsuzsanna szervezői és vezetői képességeinek töredékét sem tudhatja magáénak. Aki az intézményt több mint egy évtizedig irányító elődje és az őt támogató, magasan képzett és országosan elismert ápolásvezetői kar eredményeit diktatórikusan elsöpörte. Ahogyan a jól kiépített oktatói rendszert is.

Szóba sem került, hogy a most besorozottak után az őket kiképző szakképzés, a főiskolák, egyetemek számára vissza kellene adni azt az összeget, amelyet a felkészítésükbe befektetettek, mivel tudásukat most már elsődlegesen a haderő használja. Az ország polgári betegeinek ellátásából „kitépett” ápolókat a Honvédkórházon kívül a többi magyar egészségügyi intézmény egy darabig nem látja.

De azok a juttatások sem járnak, amelyek a boldogabb NATO országokban vagy az amerikai hadseregben léteznek: például az eddig felvett diákhitel átvállalása, visszamenőleg. A külszolgálat költségtérítése pedig arra sem elég, hogy egyetlen jobb szakkönyvet megvásároljon egy oda delegált dolgozó. Híre sincs, hogy átvállalják az egészségbiztosítás, a nyugdíjbiztosítás, az életbiztosítás egyéni költségeit. Vagy más előnyöket adjanak - például több szabadságot, nyugdíjba vonuláshoz időkedvezményt. Ezt mind a szánalmas béremelési összeggel akarják kompenzálni.

A nagy fejetlenség közben elfelejtették végiggondolni a katonai egészségügyi szakemberek szervezeti, szakmai kapcsolatát is a szakmai kamarákkal. Nem tudni, hogy a jövőben milyen etikai kódex szerint kívánnak eljárni a katonai egészségügyben dolgozókat illetően. A Katonai Etikai Kódex vagy a MESZK /MOK etikai kódexe szerint? Pedig lehetett volna idő a megosztott felelősségről tárgyalni, meg egyezkedni, együttműködni.

Csak el ne lopják tőlünk Kossuth Zsuzsannát! Akinek sírjára New Yorkban valaki a legenda szerint egy Vörösmarty vers idézetét véste fel emlékezetből: „Látogató, ha keres, mondjátok, nem vagyok itthon: lelkem a kedves hon messzi határira szállt.” Jó lenne hinni benne, hogy itt van. Talán rendet csinálna, mint egykor, a szabadságharc alatt, a közel 70 tábori kórházban. Most is a törvényalkotáson és a kórházi menedzsmenten kezdhetné.