Riasztó

Feltűnő vehemenciával taposnak sárba a miniszterelnök fegyvertársai mindenkit, akinek rossz szava van a családvédelmi akciótervről. Vagyis a hét pontról, amely még elképzelés, hiszen a részleteit ki kell dolgozni, párat el is kell fogadtatni a parlamenttel. Bár ez utóbbi nem lesz nehéz, azért vita ott is várható. De közben bizonyára mindenki megkapja a magáét, akinek kifogása vagy – ne adj' isten – véleménye lesz. 
Az utóbbi napokban megtudhattuk, mit érdemelnek azok a bűnösök, akik nem hozsannáztak Orbán Viktor bejelentéseire. A szociális ügyekért felelős svéd miniszterről például kiderült, hogy politikailag aberrált, mivel hisz „a politikai korrektség őrületében”. Legalábbis Semjén Zsolt szerint. A miniszterelnök-helyettes azzal is érvelt, „a természet rendjének való megfelelés”, ha segítik a magyar nőket anyává válni. De előtte már tiltakozott a külügyminiszter, majd Novák Katalin államtitkár nyílt levélben kérte ki Annika Strandhäll nyilatkozatát. Aki riasztónak merte nevezni a magyarországi fejleményeket. Mármint azt, hogy azok nem segítik a nők függetlenségét, ezért a 30-as évekre emlékeztetnek, és a jobboldali populista politikát erősítik. A hazai kritikusok ezt úgy fordították le, hogy a svéd miniszter nácizmussal vádolta meg a magyar kormányfőt.
Hosszan lehetne idézni azokat az elvakult minősítéseket, amelyekkel a hatalom emberei szembeszálltak a nem is létező ellenséggel. Híven vezérükhöz, aki az állandó harcban találja meg élete és politikája értelmét. Túl ezen, az események egyetlen konklúziója: senki ne merészelje bírálni Orbán Viktort. Amit ő mond és tesz, az ma Magyarország. Aki pedig ezt nem hajlandó elfogadni – határon belül és kívül –, az jobban teszi, ha csendben marad.
Különben lesújtanak rá a Semjén Zsoltok, és ennél nagyobb büntetés aligha lehet napjainkban.

Megvilágosodva

Hibát követtem el. Sajnálom, hogy cinkos voltam. Bocsánatot kérek. 
Ezek azok a mondatok, amelyeket ritkán hallani vagy olvasni a magyar közélet szereplőitől. Viszont sokan szeretik hangoztatni a múlttal való szembenézés fontosságát. A minap Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke például azt mondta, hogy csalódott a magyar értelmiségben: „hogy fél kiállni, és fél attól, hogy teljesítse értelmiségi feladatát, azaz megmondja, hogy miről mit gondol, kertelés nélkül. Az, hogy kezd kialakulni ilyen kritikanélküliség, azt értelmiségiként rémülettel szemlélem. Én elhiszem, hogy senki sem szereti a kritikát, de én az életem során igyekeztem magam olyan emberekkel körülvenni, akik ha én hülyeséget akarok csinálni, akkor megmondják a szemembe, hogy ez így nem jó.”
Pálinkás József 1991-ben lépett be a Magyar Demokrata Fórumba. Csurka István 1992-ben írta a rendszerváltás utáni időszak első nyíltan antiszemita és kirekesztő tanulmányát, amely óriási tiltakozást váltott ki. Pálinkás József neve nem lelhető fel a felháborodottak között. 2011-ben az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tudósait pénzügyi visszaéléssel rágalmazó „filozófusbotrány” idején Pálinkás József az Akadémia elnöke volt. Nem emlékszem, hogy tekintélyét, tudását és hatalmát latba vetve megakadályozta volna meghurcolásukat. Azt sem tudom felidézni, hogy hangosan szót emelt volna az egyetemi autonómia sérülésekor, kiállt volna a tankönyv-egységesítés ellen, vagy ordított volna, amikor a Figyelő “Soros zsoldoshadseregének” tagjaiként listázta a társadalomtudósokat. 
Tavaly júliusban nyilatkozott a Palkovics Józseffel való szakmai szembenállásáról, de még nem gondolta, hogy az MTA függetlensége veszélyben lett volna. Mára megvilágosodott, és média-roadshowja során hangoztatja, hogy mekkora bűn elvenni az MTA kutatóintézeteinek önállóságát. 
„Csúcsforgalom van a damaszkuszi úton” - szólt Esterházy Péter mondata. Az ember elvei, politikai eszméi, akár még erkölcsi normái is változhatnak. Ám a hitelesség érdekében először nem árt szembenéznie a saját múltjával.

Jobb ötlet

A Fidesz évente úgy 200 milliárdot költhet – közpénzből – a saját politikai üzenetei megformálására és célba juttatására. Ritkán töprengünk el rajta, mekkora erőt jelent ez a „közmédiától” a KESMA-n át a Századvégig és a boldogult Arthur Finkelsteinig terjedő arzenál, pedig érdemes lenne. Egyrészt azért, mert kérdés, hogy az adófizetőknek tényleg megér-e ennyit (a középfokú oktatás költségvetési támogatása kerül hasonló összegbe), másrészt pedig azért, mert ordító az aránytalanság: az ellenzéki pártoknak együttvéve sincs még egymilliárdjuk sem ugyanerre a célra. 
A politika nemcsak abban emlékeztet a háborúra, hogy mindkettőhöz sok pénz kell, hanem abban is, hogy a túlerőt mindkét fronton csak bizonyos határig tudja ellensúlyozni a lelkesedés és a ravaszság. És mint ahogyan a történelemben nem nagyon ismerünk olyan csatát, ahol a kétszázszoros technikai fölényben lévő sereget sikerült volna legyőzni, a politikában is ritkák az ilyesfajta csodák. 
Az elemzők rendre az innovációhiányt kérik számon az ellenzéken, miközben az oppozíció három pártja is az anyagi ellehetetlenítés felé halad. Nem azt állítjuk, hogy a bölcsész-politológus végzettségű Kunhalmi Ágnessel szemben ne lenne reális elvárás például a „fojtani” szó nyelvtanilag szabatos leírása. Hanem azt, hogy az adott körülmények között kicsi a jelentősége, mit hogyan ír. Adott körülmények alatt pedig nem azt értjük, hogy egy olyan országban, ahol Schmitt Pál „álamfő” lehetett, a kormányzat meg szisztematikusan rombolja a nyelvet (többek között a „kormány” és az „alaptörvény” köznevek konzekvensen hibás, nagybetűs helyesírásával), egy ellenzéki képviselő is írhat helytelenül. Hanem azt, hogy annak sem lenne valódi következménye, ha Kunhalmi az Orbán-család eltitkolt vagyonát rejtő zürichi bankszámla számát írta volna föl a képviselői irodaházban magasra emelt transzparensre. A választópolgárok nagyobbik hányada nem értesülne róla - ugyanúgy, ahogyan a kormányfői vő cégének immár az Orbán-kabinet brüsszeli tárgyalói által is elismert csalásáról sincs egyetlen hang sem a „közszolgálati” sajtóban.
Az a tény ugyanakkor, hogy az ellenzéki térfélen egyértelmű (és mint fentebb levezettük, törvényszerű) szellemikapacitás-hiány mutatkozik, még nem magyarázza meg, miért nem főznek legalább abból, amijük van. Konkrétabban: az elmúlt négy-öt évben, vagyis a netadó-tüntetések óta a kormány egyetlen dologtól rettent meg – nem a rabszolgatörvény elfogadása miatti népharagtól, nem Tiborcz István lelepleződésétől, nem a Mészáros-cégháló napvilágra kerülésétől, hanem az egy szólamban, együttesen fellépő ellenzéki pártoktól. A kormány akaratlan ajándékaként a 200 milliárdból etetett politikacsináló gépezet a betáplált adatokat megrágva kiköpte az egyetlen lehetséges megoldást: szoros ellenzéki koordináció, összezárás, közös EP-lista. 
A hatalom érti, ők viszont úgy tesznek, mintha nem értenék - holott értik (bizonyíték rá a tegnapi kivonulás is), csak végül mindig, ha komolyra fordul, eljátsszák, hogy van egy sokkal jobb ötletük. Pedig nincs: ebben a struktúrában nem is lehet.