Más hangnem szükséges

Nem vitatom azok igazát, akik kizárólag pragmatikus szempontokat sejtenek Angela Merkel azon döntése mögött, melynek következtében a kancellár asszony nemrégiben rászánta magát a visegrádi négyek kormányfőivel való találkozásra. Maga a találkozó ténye azonban arra a gyanúra is okot adhat, hogy a politikai fősodor reprezentánsai az öreg kontinensen semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek, akárcsak egykor a Bourbonok. Vagyis a mai napig nem adták fel az EU közép-európai renitenseinek pacifikálására irányuló, eleve kudarcra ítélt törekvéseiket. 
Holott a megbékítésnek (appeasement) a múlt század harmincas éveiben már megbukott kísérlete jelen esetben sem vonja maga után a szóban forgó autokraták önkéntes visszatérését az európai értékközösségbe. Ellenkezőleg: a békülékenységet rendszerint gyengeségként értelmezik, s vérszemet kapva immáron az Unió magállamaiban terjesztik éppen a harmincas évekből jól ismert ideológiájuk kórságát.
Annál is inkább, mert az EP-választások közeledtével egyre fontosabb számukra a migrációs válsághelyzet permanenssé tétele a választói közhangulat befolyásolásának céljából. A budapesti kabinet például vállalta az EU és az Arab Liga közötti megállapodás megtorpedózásának ódiumát is a közelmúltban. Az Orbán-kormány nagykövete az ENSZ migrációs csomagjára hivatkozott ugyan a vétónál, ez azonban csupán átlátszó ürügy. Ha az ominózus csúcstalálkozó záródokumentuma megvalósul, az az illegális bevándorlás szignifikáns mértékű visszaszorulását eredményezte volna, utóbbi viszont a magyar kormányfőnek hangzatos retorikája ellenére sem érdeke. 
Orbán Viktor remekül ismerte fel, hogy az Európai Parlament mandátumarányainak májusi eltolódásához a fasisztoid pártocskák javára az európai őslakosság és a bevándorlók közötti konfliktusok állandósulása szükséges. A magyar miniszterelnöknek persze belpolitikai célja is van az illegális migráció gerjesztésével; fontos számára ugyanis, hogy a hazai sajtó a bevándorlók által Európa nyugati felében elkövetett bűncselekményekkel legyen tele, s addig se foglalkozzon a gyalázatos rabszolgatörvénnyel, a honi tudományos intézmények és műhelyek szisztematikus kivéreztetésével vagy a magyarországi korrupció nemzetközi összehasonlításban is tekintélyes méreteivel.
Merkel randevújának a V4-ek vezetőivel egyetlen esetben lehetne értelme. A „befogadás kultúrájának” németországi élharcosa megpróbálhatta volna kihasználni a tárgyalópartnerei között meglévő ellentéteket, hogy a visegrádiakkal folyton konfrontálódó Brüsszel ne egy monolit tömbbel kerüljön szembe. Alkalom erre bőven adódott; gondoljunk csak a varsói kabinet páni félelmére Moszkva expanziós törekvéseitől, illetve Orbán és Putyin szívélyes viszonyára. 
Merkel azonban ezúttal is a megbékítés ásatag tradíciójához nyúlt vissza. Hiba volt. Az EU-arab csúcs megállapodásának megvétózása miatt a német nagykövet a 2020 utáni uniós támogatások csökkentésével fenyegette meg Budapestet. De ha a berlini vezetők békülékeny hangnemükkel tovább bátorítják az európai populistákat, idén májust követően akár a pénzosztó szerepét is elveszíthetik az EU intézményeiben.
Szerző
Beck Tamás

Ki látta Kossuth Zsuzsannát?

Február 19. Kossuth Zsuzsanna (1817–1854) születésnapja: ő volt az 1848/49-es szabadságharc alatt a katonai kórházakért felelős legendás Főápolónő. Ma a Magyar Ápolók Napja. De az ünnepelt is döbbenten nézné a mai szakdolgozók helyzetét - a magyar honvédség kebelében. Miután egy törvény pár nap alatt ráerőszakolta a civil szakdolgozókra, orvosokra a választást.
Értelmesen működő országokban a két szolgálatot nem lehet összemosni. Más a szakmai, jogi, etikai szabályozás, a „bezupálódott” társaság nagy része viszont azt sem tudja, mit jelent a seregben lenni. A honvédségnél dolgozó katonai-egészségügyi szakemberek elvileg speciálisan ki vannak képezve arra, hogy orvosi-ápolói segítséget nyújtsanak a katonai kórházakban vagy harci övezetekben. Gondoskodhatnak katonákról vagy a katonai személyzetről, illetve a családtagokról. Kirendelhetők katasztrófahelyzetbe is az emberek mentésére. Csakhogy a régiek közül már nagyon kevesen maradtak.
A szerződést aláírók tudják-e, mire vállalkoztak? Hogy esetleg háborúban, lövedékek, gránátok és robbanások között kell sebesült katonákról vagy civilekről gondoskodniuk? Más békeidőben, a betegágy mellett, a mentőknél, vagy a sürgősségi ellátásban dolgozni. Akár a villamos alól sérültet kiszedni - ahol perceken belül ott van egy felkészült csapattal a rohammentő. A katonai ápolók a háborúban egyedül és elszigetelten dolgoznak, és gyötrelmes választással szembesülhetnek. Ahogy egy szakmai cikk írja: hiába tanulta azt valaki, hogy azonnal segíteni kell, az életmentést sem kezdheti meg, amíg arra a parancsnok - kellően biztonságosnak ítélve a helyzetet - engedélyt nem ad. Ilyenkor az ápoló agyában át kell értékelni az életmentést, az ápolók alapvető felelősségét a szenvedés enyhítésére, és a saját helyzetét, valamint a közösség biztonságát. Ha egy aknamezőn ő is felrobban, azon a környéken nem lesz több segélynyújtó.
Fizikai, mentális, lelki alkalmasság nélkül ebben a helyzetben egy civil rendszerben kiképzett szakember esélytelen megfelelni. A törvényalkotók nem tudták, hogy a hadseregbeli és a polgári, civil ápolók közötti különbségek az oktatással kezdődnek. Amíg a civil ápolók a polgári ellátásban különböző szintű ápolói képzettséggel dolgozhatnak, a világ boldogabb országaiban a hadsereg ápolóinak legalább egy egészségügyi főiskolai végzettséggel kell rendelkezniük az aktív szolgálatba való lépéshez. Ehelyett az történt, hogy az elmúlt két évben a sürgősségiről, a képalkotó eljárások területéről, a betegágyak mellől százasával elment, kitűnően képzett szakemberek helyett jöttek az alig képzettek. A Honvédkórház ápolási igazgatójával együtt. A ranglétrát trambulinnal megugróval, aki Kossuth Zsuzsanna szervezői és vezetői képességeinek töredékét sem tudhatja magáénak. Aki az intézményt több mint egy évtizedig irányító elődje és az őt támogató, magasan képzett és országosan elismert ápolásvezetői kar eredményeit diktatórikusan elsöpörte. Ahogyan a jól kiépített oktatói rendszert is. 
Szóba sem került, hogy a most besorozottak után az őket kiképző szakképzés, a főiskolák, egyetemek számára vissza kellene adni azt az összeget, amelyet a felkészítésükbe befektetettek, mivel tudásukat most már elsődlegesen a haderő használja. Az ország polgári betegeinek ellátásából „kitépett” ápolókat a Honvédkórházon kívül a többi magyar egészségügyi intézmény egy darabig nem látja.
De azok a juttatások sem járnak, amelyek a boldogabb NATO országokban vagy az amerikai hadseregben léteznek: például az eddig felvett diákhitel átvállalása, visszamenőleg. A külszolgálat költségtérítése pedig arra sem elég, hogy egyetlen jobb szakkönyvet megvásároljon egy oda delegált dolgozó. Híre sincs, hogy átvállalják az egészségbiztosítás, a nyugdíjbiztosítás, az életbiztosítás egyéni költségeit. Vagy más előnyöket adjanak - például több szabadságot, nyugdíjba vonuláshoz időkedvezményt. Ezt mind a szánalmas béremelési összeggel akarják kompenzálni.
A nagy fejetlenség közben elfelejtették végiggondolni a katonai egészségügyi szakemberek szervezeti, szakmai kapcsolatát is a szakmai kamarákkal. Nem tudni, hogy a jövőben milyen etikai kódex szerint kívánnak eljárni a katonai egészségügyben dolgozókat illetően. A Katonai Etikai Kódex vagy a MESZK /MOK etikai kódexe szerint? Pedig lehetett volna idő a megosztott felelősségről tárgyalni, meg egyezkedni,  együttműködni. 
Csak el ne lopják tőlünk Kossuth Zsuzsannát! Akinek sírjára New Yorkban valaki a legenda szerint egy Vörösmarty vers idézetét véste fel emlékezetből: „Látogató, ha keres, mondjátok, nem vagyok itthon: lelkem a kedves hon messzi határira szállt.” Jó lenne hinni benne, hogy itt van. Talán rendet csinálna, mint egykor, a szabadságharc alatt, a közel 70 tábori kórházban. Most is a törvényalkotáson és a kórházi menedzsmenten kezdhetné.

Simonka és Térsége

Az egyre sebesebb takarékszövetkezeti integráció következtében (és az ATM készülékek tömeges leszerelése miatt) a jövőben több mint kétezer kistelepülés marad alapvető pénzügyi szolgáltatás nélkül. Közismert, hogy 2020-ra - a Takarékcsoport keretében – egy nagy, univerzális bank fogja működtetni az egykori takarékszövetkezeti vagyont. Korábban már prognosztizáltam, hogy Magyarország új, várhatóan egyik legnagyobb bankja nem fogja szem előtt tartani a kisbefektetők és a falusi lakosság érdekeit. A veszteséges egységeket kíméletlenül bezárja, a helyi polgárok pénzét nyers üzleti logika alapján begyűjti/kezeli, és a felszabadult forrásokat majd kizárólag nyereséges üzletágakba fekteti. Az alakuló országos nagybank – nevezzük csak TankBanknak – simán maga alá gyűri (legázolja) a tradicionális szövetkezeti hitelintézeti rendszert.
Úgy tűnik, hogy a helyi önkormányzati vezetők és az érintett térségek országgyűlési képviselői csak most jöttek rá, hogy településeik az egyre erősödő központi akarat áldozataivá váltak. És persze most kapkodnak, panaszkodnak, siránkoznak, mert rádöbbentek, hogy felgyorsul az általuk vezetett/képviselt település gazdasági és szociális leépülése.
A helyi önkormányzati emberek, a közgyűlési elnökök és a magyar vidék – elsősorban kormánypárti – parlamenti képviselői fejüket lehajtva és ölbe tett kézzel szemlélték, illetve 2013-ban szolgai módon megszavazták, hogy az állam arcátlanul kisajátítsa a magántulajdonláson alapuló szövetkezeti vagyont, ezzel megszerezve az egész takarékszövetkezeti rendszer feletti irányítás jogát. Min vannak most meglepődve? Mire számítottak az erőszakos integráció eddigi tapasztalatai alapján? Miért lapítottak eddig? Már évekkel ezelőtt látható volt, hogy az új pénzügyi alakzat a takarékszövetkezeti struktúrát a saját érdekeinek megfelelően alakítja át, és csakis az üzleti megfontolások érvényesülhetnek. Veszteségfinanszírozás nincs, tehát a nem rentábilis egységekre rövid időn belül lakat kerül. Ez részben már meg is történt.
Elcsodálkoztam, amikor azt olvastam, hogy Mezőkovácsházán ülésezett a Dél-Békési Kistérség Többcélú Társulása és az Orosházi Kistérség Többcélú Társulásának tanácsa, hogy megvitassák, mihez is kezdjenek a Békés Takarék Szövetkezet azon szándékával, miszerint február 18-án bezárja a kistelepülési fiókjait. A társulási tisztségviselők azon nyomban jól fel is háborodtak. Szem nem marad szárazon. 
A Békés Takarékszövetkezet honlapja szerint 67 kirendeltséget üzemeltet a 75 településes megyében. Ez hatalmas lefedettséget jelent, még akkor is, ha a megye egy-egy városában (22-t számoltam) több fiók is működik. Bátran kimondható, hogy a szövetkezet minden második faluban jelen van és szolgáltat (még). A megye déli szegmensében 32 település található (ebből 9 város). Várható, hogy csak ebben a térségben minimum 10-15 község lakosságát rekesztik ki a legalapvetőbb pénzügyi szolgáltatások igénybevételének lehetőségéből. A két „harcias” társulási tanács közös határozata „felkéri Simonka György országgyűlési képviselő urat, valamint a társulás elnökét, hogy járjon el az ügyben, a Békés Takarék Szövetkezet kirendeltségeinek vezetőivel kezdeményezzen párbeszédet a fiókok megtartása érdekében.”
Azért az elég vicces, hogy a helyiek közül bárki is komolyan gondolja, hogy kirendeltség vezetők határozhatnának egy szövetkezeti egység nyitva vagy zárva tartásáról. Továbbmegyek: a szövetkezet elnökének szava sem számít, mivel a döntéseket Budapesten a TankBank vezetősége hozza. A közpénzből felpumpált pénzintézet testületeiben a hatalom emberei ülnek, akik kormányzati stratégia mentén hajtják végre a parancsokat. Békés megyében is, országos szinten is.
Én úgy tudom, hogy Simonka György lobbiereje az utóbbi időben valamelyest csökkent. Tavaly októberben a Legfőbb Ügyészség – elsősorban költségvetési csalás gyanúja miatt - kezdeményezte a képviselő mentelmi jogának felfüggesztését, amit aztán az Országgyűlés el is fogadott. Simonka – vélem én – már nem befolyásos politikus. (Amennyiben tévedek, akkor nagyobb a baj, mint hinnénk.) Ugyan nem száműzték a „családból”, de magára hagyták. Odahaza – Békés megyében - kistérségi szinten talán ideig-óráig még megpróbálhatja eljátszani a fontos ember szerepét, de érdemi kérdésekben már nincs és nem is lehet szava.
„Nem értünk egyet a dél-békési településeken egyeztetés nélkül történő tak.szöv fiókok megszüntetésével! Egyetértünk viszont a településeken élők felháborodásával, és támogatunk minden olyan kezdeményezést, amely arra irányul, hogy a településeinken a kirendeltségek megmaradjanak. Ez a véleménye a dél-békési polgármestereknek, valamint nekem is, amit harminc település vezetője egyhangúlag fogadott el közös határozatban.” (Simonka György)
Nem vagyok egy nótás kedvű fazon, most mégis eldúdolom a közismert dalszöveget, amely akár a rogyadozó takarékszövetkezeti rendszer (és Simonka úr) himnusza is lehet: „Késő minden, kisöreg! Eső után köpönyeg!”
Frissítve: 2019.02.18. 09:28