Posztumusz bőrkötés - Márai Sándor halálára

Publikálás dátuma
2019.02.22. 11:30

Fotó: MTI
Éppen tegnap, február 21-én volt 30 éve, hogy a 89 éves Márai Sándor San Diegó-i otthonában fegyvert szegezett a halántékához, és egyetlen mozdulattal véget vetett sok-sok évtizedes sértődöttségének. Az életénél, vagyis annál, ami a nyolcvanas évekre lett belőle, csak a díszbe kötött rehabilitációt utálta jobban. Beállni, Lenin után szabadon, a hasznos hülyék közé? Azt már nem!
„A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot” – írta némi iróniával az Írószövetség megkeresésére reagáló naplóbejegyzésében, mikor is arra kérték, hagyjon fel végre az emigráció kiürült gesztusával és térjen haza. Úgy várják, ahogy szeretné: himnusszal, esetleg inkognitóban. Ő azonban makacsul kitartott híres, a Szabad Európa Rádióban 1967. február 21-én felolvasott végrendelete mellett, vagyis, hogy amíg Magyarországon nem áll helyre az alkotmányos rend és bent vannak az oroszok, addig nem járul hozzá a művei itthoni kiadásához. És persze esze ágában sincs hazajönni. Konok ember volt, utolsó éveiben inkább élt mardosó szegénységben, mint hogy feladja az elveit és az „életprogramját”, melyet már az 1930-as évek közepén egyértelműen megfogalmazott az Egy polgár vallomásaiban. „Utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni fogok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen, hűtlen módján hűséges akarok maradni… Emlékezni és hallgatni akarok.” A kezdeti világmegváltó vágyat és a zsenitudattal szerencsés esetben párosuló, tenni akarásra ösztönző lelkesedést, a szeretet és az alázat érzését saját bevallása szerint is nagyon hamar felváltotta a dölyf és a bosszúvágy. Úgy érezte, a civilizált ember igényérzete kihalóban. „Az eszmények, amelyekben hinni tanultam mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra (…) A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…”

Irodalmi halottkémek

Nem tudott megbarátkozni a modern világgal, ahol a hírek magamutogató senkiháziakról szólnak és a dicsőséget szenzációban mérik. „Ha rövid a karod, toldd meg egy nyilatkozattal!” – mondta a rá olyannyira jellemző keserű iróniával. Indulatosan gyűlölte a pletykát és a bulvárdömpinget: amikor a kezébe került egy fényképekkel tarkított füzet, mely az akkor már halott Szabó Lőrinc szerelmi életét taglalta, fotókkal, nevekkel és az érintett hölgyek lakcímének megjelölésével, egyenesen émelyítőnek találta az olvasmányt. „A népi demokratikus irodalmi halottkémek és sírtolvajok felásnak minden frissen hantolt sírt, átvilágítanak minden melltartót, a hagyaték hulladékait, és aztán csámcsogva kiteregetik a kortársak előtt a látleletet. A költőnek, akit így agnoszkálnak, mindez nem árt, mert végül csak a könyv számít, ami utána marad, a nyálcsorgató kárörömmel közzé adott pletyka elpárolog, mint a büdösség. De az olvasónak és az irodalomnak árt ez a hullarablás, fertőző a hullaméreg, amit beszív, amikor ezt olvassa.” Ezzel együtt eleinte tőle sem állt távol a ma már talán bulvárszámba menő kitárulkozás: az Egy polgár vallomásaiban ráadásul nemcsak a saját magánéletéről és a korról vall fájó őszinteséggel, hanem bizony a környezetében élőkről is. Néhányan sértetten ismertek magukra a szókimondó leírásokban, ezért az 1940-es, harmadik kiadásban Márainak bizony imitt-amott már meg kellett nyirbálnia a korábbi szövegét. 1935-ben egykori nevelője, bizonyos Stumpf György, akkor már szentszéki tanácsos be is perelte az írót személyiségi jogai megsértéséért. Márai ügyvédje hiába érvelt amellett, hogy a regény nem oknyomozó riport, hanem irodalmi mű, ami pusztán a vallomásos családregény műfaji kritériumainak kíván megfelelni, amikor tenyeres-talpas, testi szagú, nehézkes észjárású sváb parasztfiúnak titulálja Stumpfot, a bíróság 2000 pengő bírság megfizetésére ítélte az írót.

Öngyilkosok Mekkája

Bár a saját bevallása szerint soha (az utolsó pillanatig legalábbis) nem gondolt az öngyilkosságra mint lehetséges opcióra, naplójában többször említi amolyan sokak számára vágyott menekülőútként, akár a túlzottan bántó kiteregetés elől is. Máshol arról ír, nem sokkal San Diegóba költözésük után, hogy a város a világválság környékén az amerikai öngyilkosok kedvelt választott célpontja volt. Hozzáteszi, bár tény, hogy akkoriban a csüggedtek és a reménytelenek idejöttek meghalni, ma már sokkal inkább azok választják otthonuknak, akik a hosszú élet zálogát látják az állandó napsütésben. Miután 86 évesen elmegy egy fegyverkereskedésbe, hogy megvegye élete első és utolsó pisztolyát, akkor is azt taglalja a naplójában, hogy a statisztikai adatok szerint az elmúlt évben lőfegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt. Nem bízta a véletlenre, kijárta a fegyvertartáshoz szükséges kötelező iskolát is: „[A]z ölés, vagy ha úgy tetszik, a gyilkosság és öngyilkosság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet (…) Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott tájak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén, készülődés egy utazásra, ahonnan még nem tért meg utazó.”

Nem is olyan nagy dolog

Azt írja, nyugodtan alszik, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat. Elalvás előtt még Krúdyt olvas, összegyűjtött 1918-as újságcikkeinek némelyikét. Ő maga a naplóján kívül az utolsó években már nem ír, nem bízik sem magában, sem az irodalom létjogosultságában. Ha mégis papírra vet valamit, „az már csak olyan, mint a reggeli testgyakorlat – elmeszesedés elleni védekezés”. Az olvasás azonban más. Minden, ami a hazából maradt számára, pusztán az irodalomban, a nyelvben tetten érhető. Virág Benedek, Kassák vagy Juhász Gyula verseiben. Virággal mellesleg majdhogynem szomszédok voltak a Szarvas téren. Ha nincs a köztük lévő 200 év, személyesen is megdiskurálhatták volna mindazt, amiről egy-egy álmatlan éjszakán, a Csendes-óceán partján „csevegtek”. Kassák olyan, mint egy mexikói kerámiafigura, őszinte tragikummal, Juhász pedig a mélymagyar, nem a Németh László-s giccs értelmében, hanem valóságosan, nemes feszültséggel a lírájában. Amikor már senkije sincs, amikor már Lola is és az örökbe fogadott fia, no meg az összes testvére is halott, még mindig ott vannak a költő- és írótársak sorai: „Talán nem is olyan nagy dolog a halál” – zengi egyre erősebben a fejében Babits. „Talán. Ha úgy gondolta, mindeddig mindenkivel megtörtént és utólag nem panaszkodott senki, igaza lehet.

Az Egy polgár vallomásai első kiadásából

kikerültek olyan írások is, melyek például a premontrei katolikus gimnáziumban zajló, már-már pederasztiát idéző, pikáns paptanár-diák viszonyokról tudósítanak. „Biztosan tudom azt is, hogy a király és rabszolga-játék – életem első, teljes, maradék nélküli erotikus élménye – megpörkölte kissé érzékeimet, valamilyen nemi bizonytalanság maradt bennem e játék után, melyet a természetes szexuális érintkezés a másik nemmel soha nem tudott egészen feloldani. (...) Azt hiszem, a legtöbb ember néha homoszexuális, s néha nem az. Gyermekkoromban heves pederasztafertőzésen estem át, s ennek a »sérülés«-nek, vagy nevezzük akárminek hegei sohasem gyógyultak teljesen, jellememben, egész lelki magatartásomban feminin vonások ütköztek ki, álmomban néha megkínzottan vágyakoztam férfiakkal való szerelem után, de ez a vágy – csaknem azt írtam: sajnos – soha nem volt telítve annyi lendítő erővel, hogy átsodorjon a túlsó partra, a férfiakhoz. Bizonyos, hogy az a kóros kielégületlenségérzés, mely később nemi életemet, gondolkozásomat, úgynevezett »világnézetemet« jellemzően meghatározta, ebből a »király és rabszolga«-játékból maradt vissza.” Az öncenzúrázott részletek a 2013-ban a Helikon Kiadónál megjelent bővített kiadásban újra olvashatók.

"Néha már úgy hiszem, nagyon sok, talán minden a szavakon múlik, melyeket idejében kimond vagy elhallgat, vagy éppen leír az ember.”

(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Szerző

Babiczky Tibor versei

Dasein Egy rég bezárt vendéglő ablakán a felpöndörödött „Megnyitottunk!” felirat. Lángoló nulla az ég közepén. Delet üt az óra. Történelem A vetés idején csontokat fordított ki az ekevas a földből. Varjak verdesnek a lesoványodott patások körül. Mikor eljön az aratás ünnepe, a telihold koponyája lebeg majd a fekvő kalászok felett. Tüzek gyúlnak. De hiába minden. A betakarítást vakok végzik el. Forog a malom. A kihűlt kemencében, mint hamvasztáskor a szív, egy kenyér félgömbje fénylik.
Szerző

Katarzis nélkül - Borbély Szilárdra emlékezünk Mészáros Sándorral, a Kalligram Kiadó igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.02.17. 15:30
Borbély Szilárd
Fotó: Szabad Föld
2014. február 17-én, hétfőn este a Müpában a Literárium-est keretében hallhattuk-láthattuk őt utoljára – csütörtökön már a halálhírét olvashattuk az újságokban: 50 évesen önkezével vetett véget életének. Negyed évszázad alatt alkotott műveinek többsége azonban túléli őt.
Már a debreceni egyetemi éveik alatt is ismerték egymást, barátság szövődött önök között. Milyen embernek ismerte meg Borbély Szilárdot?  Tizenhét éves volt, mikor először találkoztunk, az általam tartott felvételi előkészítőre járt, 1982-ben. Közelebbi kapcsolatba, barátságba azonban csak később, már egyetemistaként kerültünk, ő első, én ötödéves voltam. Élénken emlékszem az egyik első beszélgetésünkre, ami különösképp jól jellemezte a Szilárddal való viszonyunkat: egy végtelen hosszúra nyúlt, 2-3 órás eszmecsere során már kezdtem magam zavarban érezni, mert szinte csak én beszéltem, ő alig pár szóval jelezte, hogy ott van. Mígnem aztán hirtelen magához ragadta a szót, és vagy 20 percig beszélt, amiből nemcsak az derült ki, mennyire figyelt korábban, de hihetetlen éleslátóan és -elméjűen szólt hozzá a témához. Péntekenként rendszeresen kijárt hozzánk, ám nagyon nehezen oldódott föl, egyetemista korában zártabb, depresszióra hajlamos személyiség volt, miközben, ahogy az szokás, a hazaindulása után oda-vissza kísérgettük egymást, s ekkor bőbeszédűen disputáltunk. Nagyon olvasott, széleskörűen tájékozott volt, aki igényelte a beszélgetéseket; megmutatta az írásait, véleményt cseréltünk. Kiválóan ismerte, de kritikusan viszonyult a magyar irodalmi hagyományokhoz, mindig előállt valami szubverzív fölvetéssel, ötlettel. Alakját aszketikus, áldozatsorsú emberré teszi az emlékezet, miközben pedig jó humorú, vidám ember is volt, akit sok minden érdekelt, a leghétköznapibb dolgok is. Milyen költőnek tartotta, miként jellemezné a líráját?  Már a kezdetektől költőként gondoltam rá, és jónak tartottam, a Hosszú nap el versét olvasva pedig rádöbbentem, hogy ez nagy költészet. Akkoriban megoszlott róla a kortársaim véleménye, sokan nem is igazán tartották költőnek őt. Amikor azonban az Alföld folyóiratban megjelent, Nádas Péter előszavával, aki a sajátján kívül olyanok méltatására is hivatkozhatott, akiknek megmutatta a verseket, mint Esterházy Péter, Mészöly Miklós, Balassa Péter vagy Orbán Ottó, a fiatalabb nemzedék tartózkodása is olvadozni kezdett. Hogy aztán a későbbiekben, kötetről kötetre – Mint. minden. alkalom; Ami helyett – erősödjön iránta az érdeklődés és kortársai között az egyik legjelentősebb költővé váljon. Szerintem a 2003-as (2000-ben írt) Berlin & Hamlet kötetnél történt meg ez a fordulat. Olyan versnyelvi redukcióval élt, ami Pilinszky és Tandori után már-már lehetetlennek bizonyult. Egyben ott volt a versekben a hívő hitetlenség beszéde is, egy metafizika nélküli, de mégiscsak valamiféle istenkeresés. A szülei tragédiájának traumája mennyire változtatott ezen a versbeszéden?  E téren nem éreztem annyira a változást. Témáját tekintve persze, de ahogy ő is, én is nagyon fontosnak gondoltam, hogy mindig valami újjal kell előállni. Ő pedig eleve a nyelv addig még ismeretlen területeire merészkedett, fölforgatva a tradíciókat. A Halotti pompában például a barokk irodalom hagyományát. Egészen odáig a költészete személytelen volt, az „én” általánosabb formában jelent meg, mígnem az életrajzi történet behozásával erőteljesebbé vált. A barokk mellé hogyan jöttek a haszidizmus műfajai?  Egyfelől tudatosan akarta magának a zsidó identitást, vagy legalábbis a keresését. Másfelől mindig is volt benne vonzalom a hagyomány és a misztika iránt, a racionalitás kereteken belül – a kritikáiban is sokszor szánt ezekre külön figyelmet; Balassa Péter ezt „vallási szubtextus”-ként jellemezte. Fontos volt számára a vallás, de a görögkeleti változata, nem a katolikus. Feloldási lehetőséget jelentett a – Nincstelenekből vagy más önéletrajzi írásaiból ismerhető – gyerekkorból hozott traumákra, a depresszióra való hajlamra, a lét céltalanságának terhe okozta személyes szorongásra-aggódásra. Interjúiban nagy nyíltsággal beszélt a szülei meggyilkolásáról, ennek feldolgozása a műveiben nyomon követhető, ám a végkifejletet ismerve a saját életében a trauma feloldása nem sikerült.  A tragédiát követően Szilárd két hónapig mindennap kijött hozzánk, s mesélte, mi van az édesapjával, aki nem halt bele a rablótámadásba, de élet-halál között lebegett (még 6 évet élt, de már soha nem épült fel teljesen). Én akkor el sem tudtam képzelni, hogyan bírta ki. Míg magamat alapvetően derűsebb, optimistább személyiségnek tartom, ő pedig eleve depresszívebb, fizikailag is gyengébb volt, rejtély számomra, miként vészelte túl ezt a megpróbáltatást. Nekem nem sikerült volna, azt gondolom. Éveken át foglalkoztatta a felderítetlen bűntény, nem hagyta nyugodni az igazságérzetét, sokat nyomozott. Ellenben nem a művekbeli feldolgozását tekintette terápiának – a pszichologizálást a művészetben nem szerette –, hanem a munkába való belemeneküléssel próbálta magát, a gondolatait lekötni. Öt évvel a halála után mennyire élő a költészete, az emlékezete?  Egy barátom mondta, hogy József Attila verseit sem tudod anélkül olvasni, hogy ne lenne rajta a halálának pecsétje – ez igaz Szilárd költészetére is. Én legalábbis, újraolvasva a könyveit, a történtek függvényében sokkal profetikusabbnak, sötétebbnek, tragikusabbnak érzékelem a verseit. A szélesebb olvasói érdeklődés a Nincstelenek iránt tartósnak mutatkozik, a költészetének státusa a szakmában már életében sem volt kérdéses: az utóbbi 20 év egyik legnagyobb költőjeként tartják számon. Ugyanakkor, bár a Halotti pompa nagy és értő figyelmet kapott, költői nyelvét inkább zárványként, semmint folytathatóként értékelik sokan. Ahogy egyszerre építkezik a magyar hagyományokból – egyben búcsút is mondva szerepeknek, beszédformáknak – és legalább ennyire tudatosan az attól idegenből. Ahogy felépít egy artisztikus nyelvet és ennek a töredezettségét, szétporladását tapasztalja. Hogy miközben a brutális, nyers valóságot írja le, nem ad feloldást – a katarzis nélküli tragikum hangoltsága bármennyire is perspektíva a kortárs művészetben, versolvasóként nehéz ezt megemészteni.

Borbély Szilárd

József Attila-, Babérkoszorú- és Mészöly Miklós-díjas költő, író, drámaíró, szerkesztő, irodalomtörténész és -kritikus első (verses)kötete, az Adatok 1988-ban jelent meg, az utolsó pedig, a Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című regény 2013-ban. 2000 karácsonyán szülei rablógyilkosság áldozataivá váltak; a tragédia és az igazságszolgáltatás elmaradása mind az életében, mind írói pályáján törést, új korszakot eredményezett.

Borbély Szilárd: 2. A kőtáblára (A Testhez című kötetből)

 Velem nem történt semmi dráma. Az orvosnő kedves volt. Gyorsan kerültem át túlra, a gyermektelenség oldalára. Az állapottalanságba. Végül is nem nagy ügy, semmi rendkívüli nem történt, ezt mondogattam magamba. Majd hamar túlteszem magam rajta. Így ballagtam haza, ezt mondogatva. Csak a nagyszüleim, ők neveltek, csak meg ne tudja. Erős vagyok, legyűröm ezt is majd. Nincs probléma. De este már lázas voltam, mire szobatársaim megjöttek. A lázamat lenyomták. Húsz éves voltam akkor. Táncosnő. A párom is megjött hamar este. Túlerőltettem magam, maradjak ágyba, mondta a doktornő. A gyereket vállalta, de ő zenész volt, és éretlen még családra. Majd lapátol szenet, mondta. Ez jól esett. Naptárral védekeztünk. Lehetett, mert nekem pontosan jött. De mi voltunk szenvedélyesek, három óránál tovább egyikünk sem állta. Őrült nagy volt a dilemma. Napokig tépelődtem, óránként gondolva másra. A nemről a talánra. Az igen helyett a hátha. Túl nagy súly volt ez, dönteni életre-halálra. A nem győzött, de nem akartam átélni. Hiszen a nagynéném orvos, felhívtam őt, hogy nincs-e ötlete. Kiabált velem, hogy milyen aljas dolog. Hogy gyilkos vagyok. De értse meg… Ő csak mutogatott a kőtáblára… Felnőtt nő vagyok már, van egy gyerekem, rengeteg barátnőm. Nincs nagyobb bűn, mint az élet kioltása. A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot pedig semmire se tartja. Ki tud ma büszke lenni az anyaságra, ha körülnéz, és maga körül az arcokat vizsgálja? Vagy sajátját, a tükörbe pillantva? És mi történik, ha mégis az történik meg velünk? Halála?

Fény a magasból

címmel emlékeznek Borbély Szilárdra a Hadik Irodalmi Szalonban március 20-án 19 órától. Az esten a költő, Weber Kristóf által megzenésített verseit Bárdos Deák Ágnes és Darvasi Kristóf adja elő.

Szerző
Frissítve: 2019.02.17. 15:50