Tudatosan élni nem kerül többe -hogyan gondolkodunk a környezetvédelemről?

Publikálás dátuma
2019.02.23. 15:30

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
Egyre többen szeretnének környezettudatosan élni, a hulladékmentes mozgalom napról napra több követőre talál. A Pulzus kutatása szerint sokan változtatnának mindennapi – például közlekedési, étkezési – szokásaikon a környezet érdekében, legalábbis ezt állítják. Hulladékgazdálkodási szempontból az államnak is sok tennivalója lenne, az újrahasznosításban még az EU átlag mögött járunk.
Évek óta magának főzi a mosószert, a szappant, és saját krémeket kever, sőt mindezt már oktatja is. Földi Barbara fürdőszobája egészen más, mint amihez a legtöbbünk hozzá van szokva. Üvegcsék a tükör előtt, mind gondosan felcímkézve: arclemosó, krém, dezodor. Citrommal és ecettel takarít, csak a fogkrémet veszi boltban, azt még nem tud magának készíteni. „Nem tudom, hogy mennyivel olcsóbb így, mert fogalmam sincs, mennyibe kerül egy doboz mosópor, tusfürdő vagy dezodor. Évek óta egyiket sem vettem. Annyi biztos: 3 liter mosószer 85 forintba kerül, ha magam készítem” – mondja, miközben az állatokat mutogatja kisfiának egy mesekönyvben. Dávid nemrég múlt másfél éves. Felnőttként neki már természetes lesz, hogy nem használ műanyag zacskót és nem költi a pénzt feleslegesen, sőt ha teheti, tömegközlekedéssel vagy biciklivel jár. Barbara nem csak a műanyagot és a papírt gyűjti külön, édesanyjának még komposztálója is van. Otthon mosható pelenkát használ, az egyszer használatosból pedig csak olyat vesz, ami újrahasznosított anyagokból készül. A lakberendezés során is a minimalista stílusra törekedtek, nincs felesleges berendezési tárgy, és nagyon sok a régi, általuk átfestett bútor, ami egyedi stílust kölcsönöz a lakásnak. Kiderül: szinte mindent használtan vettek. A fürdőhöz hasonlóan a konyha is átlátható, műanyagot nem látni, minden tartós élelmiszert üvegekben tárolnak. Jó hangulatú lakás ez, minden helyisége otthonos és kellemes, egy egészen másfajta életmódot tükröz. Példáját sokan követik, állandóan telt házasak a fenntarthatósággal foglalkozó tréningjeik is. Öko workshopjain a bevásárlást, a natúr kozmetikumok és házi tisztítószerek készítését tanítja. Itthon és külföldön is. „Sokan vannak, akik régóta szeretnének ilyen életmód szerint háztartást vezetni, de nem tudják, hogy oldható meg egy bevásárlás, milyen tisztítószereket és kozmetikumokat tudnak készíteni és hogyan kell saját textil zacskókat varrni. Nekik segítünk az alapok elsajátításában” – mondja. Barbara másik projektje, hogy kidobásra ítélt molinókból varr egyedi táskákat, pénztárcákat. A fenntarthatóság tehát nem csak életmód, hanem akár jó üzlet is lehet. „A hulladékmentes életmód egyre népszerűbb itthon is, komoly igény van arra, hogy megismerjék azokat a módszereket, amelyekkel minimálisra csökkenthető a szemét mennyisége. Csak az utóbbi egy évben három csomagolásmentes bolt nyílt Budapesten, és szaporodnak azok a blogok, ahol a »no waste« (hulladékmentes) életmódot folytatók megosztják a tapasztalataikat, praktikáikat” – beszél a kedvező folyamatokról Urbán Csilla, a Humusz Szövetség elnöke, aki szerint az is pozitív fejlemény, hogy sok hipermarketben is megjelentek a kimérten vásárolható áruk, már csak a nejlonzacskókat kellene kiváltani valami környezetbarátabb megoldással, például saját edénnyel, textil szatyrokkal. Emellett a nagy boltok polcain is ott vannak már a mosószódák, mosódiók az erősen szennyező mosószerek alternatívájaként. Emellett sokat lendít a jó ügyön a webshopok szaporodása is – egyre több specializálódik kifejezetten a környezeti kérdésekre érzékeny vásárlók igényeire.

Szóban szelektálunk

Naponta érkeznek az aggasztóbbnál aggasztóbb hírek arról, hogyan nő a Föld átlaghőmérséklete, olvad a sarki jég, és mindennek milyen hatásai vannak a mindennapi életünkre. A világ nagyhatalmai egyelőre adósak a megnyugtató válaszokkal és a hosszú távú megoldásokkal, pedig az emberek többsége erre vár. Már csak azért is, mert nehéz elhinni, hogy az ember egyéni szinten is sokat tehet a környezetszennyezés visszaszorításáért. Pedig ebben az ügyben is igaz az unalomig ismételgetett közhely, mely szerint a sok kicsi sokra megy. Az egyik kulcskérdés a hulladékgyűjtés – az Eurostat adatai szerint Magyarországon 385 kilogramm háztartási szemetet termelt minden ember 2017-ben. Ez alatta van az 500 kilogrammos EU-átlagnak, a két szélsőség Dánia 781, és Románia 272 kilogrammal. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy ebből végül mekkora mennyiség kerül szelektív hulladékgyűjtőbe, és mennyit hasznosítanak újra. Az EU-ban átlagosan a hulladék 30 százalékát hasznosították újra, Magyarországra vonatkozóan viszont „ahány statisztika, annyiféle adat” – állítja Urbán Csilla, a „nulla hulladék” programvezetője. „Nagyjából a háztartási szemét 25 százalékát hasznosítják újra itthon, bár láttam már 34 százalékos adatot is, ezt fenntartásokkal kezelem. Viszont ha a szintén a lakosságtól és a különböző intézményektől érkező, de nem kizárólag a mindennapokban keletkező szemetet nézzük, mint például a karton és a különböző csomagolóanyagok, az újrahasznosítás aránya már csak 10 százalék” – mondja a szakértő, aki szerint ennek nem kizárólag az emberek hozzáállása az oka, hanem az, hogy az ország egy részén egyszerűen nem elérhető a szelektív hulladékgyűjtés. Mindehhez képest kifejezetten magas aránynak tekinthető, hogy a Pulzus közvélemény-kutató Visszhang számára készült felmérésében a megkérdezettek 72 százaléka állította, hogy szelektíven gyűjti a hulladékot. Urbán Csilla szerint a lakosság körében végzett korábbi attitűdvizsgálatok azt mutatták, hogy bár az emberek 95 százaléka számára fontos a környezet védelme, csak körülbelül 50 százalék állítja, hogy szétválogatja a szemetet, a valóságban jó eséllyel ennél is kevesebben teszik ezt. Az pedig szinte minden társasház szelektív kukáinál megfigyelhető, hogy az emberek nem túl fegyelmezettek ebben a kérdésben, nem tudni, hogy tájékozatlanságból vagy tudatlanságból, de ezekbe a tárolókba dobott szemét 50-60 százaléka szennyezett vagy nem odavaló. Emellett hiába volt a 2000-es évek előtt jól kiépült rendszere például az üvegvisszaváltóknak – a lehetőséggel az emberek jelentős többsége élt is –, ma éppen az üveg-újrahasznosítás terén vannak jelentős lemaradásaink, a legtöbb helyről egyszerűen eltávolították az évekkel korábban lerakott gyűjtőkonténereket. Ennek az az oka, hogy az üvegnek nincsen piaci értéke, nincs, aki átvegye és újrahasznosítsa, bár az is tény, hogy az üveggyűjtők nem voltak a környéken élők kedvencei a hangos csörömpölés miatt. A Humusz Szövetség elnöke szerint hibás lépés volt az is, hogy a szelektív kukák házakhoz való kihelyezésével párhuzamosan megszüntették a gyűjtőszigeteket, pedig a két rendszer hatékonyan tudna párhuzamosan működni. A szelektív gyűjtő-szigetekre általában sokkal „tisztább”, rendesen kiválogatott hulladék került, ráadásul a rendszerből most jobbára kimaradó intézmények – iskolák, óvodák – számára is jó lehetőség volt a szemét elhelyezésére. A szelektív hulladékgyűjtésnek viszont csak akkor van értelme, ha van, aki újrahasznosítja a begyűjtött szemetet. Az elmúlt évtizedben sok cég kezdett el ezzel foglalkozni, azonban a folyamat most éppen az állam beavatkozása miatt torpanhat meg. A hulladékgazdálkodás központosítása nyomán az újrafeldolgozó magáncégek egy része kiszorulhat a piacról.

Mennyit ér meg?

Az, hogy az ember mekkora terhet ró a környezetére, rengeteg további tényezőtől függ. Az egyik legjelentősebb például, hogy hogyan fűt, és mennyire jól szigetelt házban lakik. Mivel az épületek többsége nem elég korszerű, a magyar lakosság az uniós átlagnál 10 százalékkal több energiát fogyaszt négyzetméterenként. Egy háztartás évente 300 kilogrammal kevesebb szén-dioxidot bocsát ki a légkörbe, ha a fűtést egyetlen fokkal lejjebb tekerik, és a költségek is 5-6 százalékkal csökkenhetnek. A Pulzus kérdésére a válaszadók 85 százaléka válaszolta azt, hogy hajlandó 1 fokkal hűvösebb lakásban élni télen a környezetvédelmi szempontok miatt. Negyvenhét százalék pedig azt állította, hogy azt sem tartja túl nagy áldozatnak a károsanyag-kibocsátás csökkentése érdekében, hogy a lakása energiaigényét korszerűsítéssel csökkentse. Ez persze csak a szándékot tükrözi, a többség jó eséllyel nem engedheti meg magának, hogy ilyen típusú felújításba vágja a fejszéjét. Arról nem is beszélve, hogy Magyarországon komoly problémát jelent, hogy még mindig nagyon sokan fűtenek szeméttel, ami az egyik leszennyezőbb a környezetre nézve. Az étkezési szokásainknak szintén jelentős hatása van a környezetre. A világ hústermelése több mint kétszer annyival nőtt az elmúlt 40 évben, mint a Föld népessége. Egy kilogramm marhahús előállításához átlagosan 15 500 liter vízre van szükség, az üvegházhatású gázok több mint 15 százaléka az állattartásból származik. Egyes számítások szerint, ha egy ember minden héten egyetlen nap nem fogyaszt húst, egy év alatt máris 100 kilogrammal kevesebb szén-dioxid kerül a légkörbe. Urbán Csilla szerint a húsmentes táplálkozást propagáló kampányok sok helyen komoly hatást értek el, Angliában már például olyan sokan váltottak vegán vagy vegetáriánus életmódra, hogy ehhez az iparnak is alkalmazkodnia kellett – a szarvasmarha-tenyésztést és a tejtermelést már némileg vissza kellett fogni a korábbiakhoz képest. Kutatásunkban az emberek 18 százaléka mondta azt, hogy majdnem minden vagy minden étkezésénél fogyaszt húst, további 23 százalék tányérjára minden nap kerül hús. Viszonylag magas azoknak az aránya (43 százalék), akik azt állítják: hetente többször fogyasztanak húst, vagyis valószínűleg vannak olyan napok, amikor nem esznek hústerméket, további 1,6 százalék mondta magát vegetáriánusnak. Ehhez képest 10 százalék mondja azt, hogy a húsmentes életmódra való átállás nem lenne túl nagy áldozat a környezeti károk csökkentésének érdekében, heti egy húsmentes napra pedig több mint 58 százalék hajlandó. A közlekedési szokások is alapjaiban határozzák meg, hogy mennyi szén-dioxid-kibocsátás jut egy emberre. A Pulzus kutatására válaszolók 29 százaléka minden nap, 20 százaléka hetente néhányszor ül autóba. Az emberek negyede mondta azt, hogy tömegközlekedési eszközöket használ, ami jóval környezettudatosabb megoldás, további közel 6 százalék gyalogol, 4 pedig biciklizik. Összességében a megkérdezettek több mint fele válaszolta azt, hogy hajlandó lenne valamilyen módon változtatni a közlekedési szokásain a környezet érdekében. Ezt azonban jó eséllyel felülírják a mindennapok, amikor a többség végül a legkényelmesebb, leggyorsabb utat választja. Éppen ezért több ország próbálkozott az üzemagyagokra környezetvédelmi adót kivetni – ezt Franciaországban például a sárga mellényes tüntetések akadályozták meg. Kutatásokban a megkérdezettek 5 százalék mondta azt, hogy hajlandó lenne többet fizetni a benzinért, viszont nem változtatna a közlekedési szokásain. 

Svéd tömbházból erdélyi lakókocsiba

„Körülbelül két éve figyelek arra, hogy még tudatosabban éljek. Az igény erre akkor erősödött fel bennem, mikor néhány hónapot Svédországban töltöttem, ahol bár többnyire szelektíven gyűjtik a hulladékot, azért valamennyire mégis pazarló életmódot folytatnak, valószínűleg épp a jólét miatt” – meséli Márta, akit épp Stockholmban sikerült utolérni. Jelenleg kétlaki életet él ugyanis: félig Stockholmban, egy nagyvárosi tömbházban, félig pedig egy erdélyi faluban, még lakókocsiban. Emiatt izgalmas váltásokra kényszerül, és a lehetőségei is mások mindkét helyen. „Otthon Erdélyben könnyebb csomagolásmentesen vásárolni, és amit lehet, megtermelünk magunknak. Az egész háztartásban és a mindennapi életben is odafigyelünk, hogy kerüljük az egyszer használatos dolgokat. Az autót sajnos nem tudjuk kikerülni a hétköznapokban, de törekszünk arra, hogy ne ingázzunk naponta. Igyekszünk nagy kiszerelésben vásárolni a kevesebb hulladék és az ár miatt is” – meséli. Szerinte tudatosan élni nem kerül többe, viszont lemondásokkal jár, és jobban kell szervezni a dolgokat. „Stockholmban nem tudjuk megoldani a csomagolásmentes vásárlást, de varrtam bevásárló zacskókat és zsákokat, így arra mindig odafigyelünk, hogy ezek nálunk legyenek. Az ebédet előző nap összecsomagoljuk, saját evőeszközt viszünk a munkahelyre és a háztartási kemikáliákat is organikusra cseréltük. Nem kérünk szívószálat, egyszer használatos eszközöket, tányérokat, poharakat és persze szelektíven gyűjtünk. Nem vagyok műanyagellenes, ha az sokszor használható és praktikus. Az egyszer használatos dolgokkal van a legnagyobb baj” – foglalja össze. Márta éppen ezért már nem kér műanyag zacskót egyetlen bevásárlásnál sem, példáját pedig szerencsére egyre többen követik. „Négy éve szinte minden tejterméket a piacon vásárolok. Sokkal jobb minőségű termékeket tudok ott vásárolni, mint egy szupermarketben. Az árusok már tudják, hogy viszem a saját dobozaim, üvegeim és sosem kérek zacskót. A húsokat is saját dobozban viszem haza” – meséli Katalin, aki még az üveg edényét is viszi mindenhova, így ha valahol eszik, nem műanyag tányérra kéri az ételt.

Csakis hozott dobozba

Száraz tészta, rizs, köles, zabpehely, csoki, tea, olaj. Minden szigorúan csomagolás nélkül. A fővárosi csomagolásmentes boltban járunk, ahová a környezettudatos vásárlók már a maguk üvegeivel, vagy dobozaival érkeznek. Műanyag zacskót nem kap senki, de aki kéri, annak szívesen adnak többször használható vászonzsákot. A hely egyre népszerűbb, a bolt épp most költözött át egy nagyobb helyre, mert az előzőt kinőtték. Sok a visszajáró vásárló, de alkalmi vevők is akadnak. Még az eladók között is találkozunk olyannak, aki korábban vásárló volt, de részese akart lenni egy számára ennyire pozitív kezdeményezésnek, ezért oda ment dolgozni. A rendezett, átlátható helyiségben találkozhatunk bio- és minőségi élelmiszerekkel, natúr kozmetikai termékekkel, vászon zsebkendővel és könyvekkel, melyekben egy fenntarthatóbb és hulladékmentesebb életről írnak. Manapság népszerű a hely, de ez nem volt mindig így. Sipos Melinda, a bolt tulajdonosa 2017-ben Piliscsabán nyitott üzletet, de ott és akkor nem sikerült megvetnie a lábát. Ő azonban megőrizte a lelkesedését és a bolttal fővárosba települtek át. „Nagyon bizonytalan időszak volt, nem volt egyszerű megtalálni a célközönséget, miközben óriásit kockáztattunk azzal, hogy újra próbálkoztunk. De nem akartam feladni, mert arra gondoltam, ha nekem nem sikerül, más is nehezebben vág majd bele. Úttörő akartam lenni, hogy a vállalkozó kedvűek lássák, ez működőképes üzlet lehet. Mára Pesten és egy Budán is van egy üzletünk. Sőt, tavaly októberben egy másik zero waste bolt is nyílt, ami nagyon jó dolog” – mondja Melinda. Kiderül az is, nem csak a fiatalok akarnak kicsit többet tenni a környezetért, sok az idősebb vásárló is. Ő maga már évek óta a hulladékmentes háztartást vezet, biológiai lebomló tisztítószert használ és a kozmetikumai egy részét is maga keveri. Családjában csak natúr szappant használnak. De nem csak a háztartásban, a közlekedése során is ügyel arra, hogy kisebb legyen az ökológiai lábnyoma. Ha teheti, autó helyett vonattal jár. Arra a kérdésre, hogy mennyire igyekszik a családtagjait, barátait is ebbe az irányba terelni úgy válaszol: tudatosan nem terel senkit, a példamutatás a legjobb.

Közel 4 tonna hulladék

3,8 millió tonna háztartási hulladék keletkezett Magyarországon 2017-ben az Eurostat adatai szerint. Ebből mintegy 1,8 millió tonnát helyeztek hulladéklerakóba, nagyjából 309 ezer tonnát komposztáltak, hozzávetőlegesen 7 ezer tonnát égettek el, 608 ezer tonnát használtak fel energiatermelésre, és 1 millió tonnát hasznosítottak egyéb formában.

Környezetvédelem: a kismamáknak és a nőknek fontosabb

Bármely napi szokásról is legyen szó, az emberek nehezen változtatnak, pedig rajtuk is rengeteg múlik. „A környezeti kérdésekre a kismamák reagálnak a legérzékenyebben, a családok általában akkor kezdenek ilyen szempontból tudatosabban élni, amikor gyerekük születik. Elkezdi őket foglalkoztatni, hogy milyen világban kell majd felnőnie a gyereküknek. Nem véletlen, hogy a környezetvédelem iránt legintenzívebben éppen a 25-45 éves nők érdeklődnek” – mondja Urbán Csilla, és ez azért is jó, mert vélhetően ők vannak a legjelentősebb hatással arra, hogy hogyan működik a háztartásuk. Ugyanakkor az is látszik, hogy a környezetvédelmi mozgalom több mint fél évszázaddal ezelőtti indulása óta még nem sikerült olyan átütő erejű változást elérni, ami megállította volna a bolygón zajló negatív folyamatokat.

Szeméttel fűtenek, de nem úgy

Svédországban már nem termelnek fölösleges szemetet, 99 százalékban megvalósult ugyanis a hulladék-mentesség. A szemét 99 százalékát valamilyen módon újrahasznosítják, és mindössze 1 százaléka végzi a szeméttelepeken – írja a Huffingtonpost. Az országban évente 4,4 millió tonna hulladékot termelnek és hihetetlen, de több mint feléből elektromos áramot termelnek. A kommunális szemét másik feléből különféle újrahasznosított termékeket, alapanyagokat készítenek, az ételhulladékból pedig biogáz üzemanyagot állítanak elő. Az országban már 32 “hulladék-erőmű” (WTE) üzemel, melyek hulladék igénye meghaladja az ország által termelt mennyiséget, így gázolaj helyett ők már inkább szemetet importálnak. Több mint 700 ezer tonna hulladékot vesznek át a norvégoktól, finnektől, írektől és a britektől minden évben. A hulladék erőművek 950 000 otthon fűtéséhez biztosítanak elegendő energiát és 260 000 otthont látnak el elektromos árammal.

Még a kockás füzet is eltűnt: nincs, aki átvegye a gazdaságot

Publikálás dátuma
2019.02.17. 13:00

Fotó: SHUTTERSTOCK
A generációváltás évek óta az egyik legégetőbb problémája a magyar mezőgazdaságnak. Nincs, aki átvegye, mert aki átadná, inkább nem adja át a gazdaságot, a tapasztalatokat, a kapcsolatokat, a technológiát.
Két évvel ezelőtt a fiatal gazdákat tömörítő AGRYA külön rendezvényt szentelt a generációváltás kérdésének. Arra biztatta zömmel 40 év alatti tagjait, hogy hozzák el szüleiket, és közösen beszéljék meg, miért olyan nehézkes a birtokok átadás-átvétele. Több mint kétszáz fiatal gazdára mindössze 24 hatvan év feletti gazdálkodó jutott. „Volt olyan résztvevő, aki azt mondta, örült a lehetőségnek, mert az apjával végre jól kiveszekedhették magukat. Így legalább az asztalra került a probléma – meséli dr. Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. – Tudniillik otthon addig beszélni se lehetett róla, tabutéma volt.” Ez azért is nagy gond, mert a fiatal gazdálkodó így nem készül fel a váltásra, a papa (vagy a mama) meg sose megy nyugdíjba.

Hiányzó láncszemek

Székely Zoltánt még a nagypapája tanította meg, hogyan kell gyümölcsfákat metszeni, fólia alatt palántázni, kapálni, gyomlálni, almát betakarítani. A rendszerváltás idején egy tagban negyven hektárt sikerült Gyöngyös és Nagyréde között kárpótlásként visszakapniuk, ezen alakították ki azt az ültetvényt, ahol ma már cseresznye, meggy, alma, őszibarack, kajszi és szilva terem. Annak idején akadtak dolgos kezek, s a családtagokon túl napszámosok is segítették a munkát. Mára a napszámosok eltűntek, a legnagyobb dologidőben is legfeljebb három-négy ózdi cigány ember vállal náluk munkát, pedig nagyjából egész évben tudnának biztosítani, akár több embernek is. Az élete derekán járó Székely Zoltán édesapja elfoglalt agrármérnök volt, talán ezért is hárult a nagypapára az unoka betanítása. A férfi azt mondja: az együtt töltött időnek köszönhetően szerette meg annyira a földet, hogy minden nehézség ellenére ma is ebből él, ezzel foglalkozik. Nemcsak ő, öccse is részese a családi gazdaságnak, nyár végén, ősszel pedig, amikor a legtöbb munka van, három gyereket nevelő húguk is besegít. A következő generáció azonban egyelőre fájdalmasan hiányzik a láncolatból. „A fiam úgy döntött, máshol próbál szerencsét, s a fővárosban, más munkakörben akarja kipróbálni magát” – mondja Székely Zoltán, akivel Gyöngyös határában, a mezőgazdasági gépeket forgalmazó Agromir telephelyén találkozunk. Akkora a sár, hogy a gyümölcsfákig biztosan nem tudnánk elmenni, ezért inkább a vadonatúj tűzpiros traktorok árnyékában beszélgetünk. Hasonló gép beszerzéséről ő legfeljebb csak álmodik, a legfiatalabb haszonjárműve is legalább tízéves. A pályázatok nem könnyítik meg az életüket, „vért izzadnak” a legkisebb támogatásért is. Szavai szerint józan ésszel belátható: a fiatalok számára nem jelent perspektívát, hogy apáik, nagyapáik örökségét átvegyék, derékig sárosan, a bürokrácia malmaiban őrlődve, egyről a kettőre alig-alig haladva maguk is agrárdolgozókká váljanak. „Egy mezőgazdasági termelő Hollandiában évi 80 ezer eurónyi értéket állít elő, az uniós átlag 18 ezer euró, a magyar pedig ennek töredéke, 6 ezer euró. Így állunk, ilyenek a gépeink, ilyen a mezőgazdaság szerkezete, ilyenek a szabályzóink, s ennyire futja belőlük. Ne csodálkozzunk, ha egy agrárcsaládból az új generáció tagjai inkább a bankszektorba vágynak” – teszi hozzá. Székely Zoltán szerint az oktatás is „gondoskodott” arról, hogy a fiatalok ne a földből akarjanak megélni. A gyöngyösi főiskola például korábban hagyományosan a szőlészek, borászok, mezőgazdászok képzőhelye volt, de akár a helyi szakközépiskolában is megtanulhatták az alapokat. Ezek a képzések mára leépültek, igazából innovatív tudást nem kapnak itt a fiatalok. Nagypapák, akik megtanítanák őket a föld művelésére, szeretetére, szintén nincsenek: a negyvenévnyi kommunizmus elsöpörte a magángazdálkodást, s vele elveszett az a tudás is, ami még az elődöket jellemezte. Ezt erősíti meg a gépészeti telep tulajdonosa, Előházi János is, aki szerint, ha fel is bukkannak az új generáció tagjai a mezőgazdaságban, nem a szó jó értelmében vett földművesek, hanem inkább újgazdag yuppie-k, akik a hatalmas birtokokat megszerezve, leginkább a földalapú támogatásokra hajtanak.  

A papa autózhatna is a világban

A magyarországi agráriumnak pedig igen nagy szüksége volna a vérfrissítésre, hiszen ma a mezőgazdaság a leginkább elöregedett ágazat. Míg a gazdálkodók 31 százaléka 65 év feletti, addig a 35 év alattiak aránya mindössze 6 százalék. Emellett alacsony a megfelelő végzettségűek aránya is: középfokú végzettséggel 10 százalékuk, felsőfokúval pedig csak 3,4 százalékuk rendelkezik. Miközben a technológia folyamatosan fejlődik, és aki nem képes alkalmazkodni, az menthetetlenül lemarad az egyre élesedő versenyben. A következő években a rendszerváltáskor indult gazdaságok alapító generációja eléri azt az életkort, amikor már természetes módon merülne fel a gazdaság átadása a fiataloknak. Ennek a folyamatnak azonban nincsenek meg a hazai hagyományai, bejáratott rendje. „Aki 1990-ben volt ereje teljében lévő negyvenes, az most jó eséllyel közel van a hetvenhez – mondja dr. Mikula Lajos. – Aki a torgyáni időszakban, ’98-ban a fiatalgazda-támogatást igénybe vette, az még csak 45 éves, de ha most nem kezd el azon gondolkodni, ki viszi tovább a gazdaságot, beleesik apái csapdájába. És ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz ez a kérdés egyre szorítóbb” – teszi hozzá. Az idősebb gazdageneráció idehaza az indokoltnál jobban ragaszkodik ahhoz, hogy az irányítás a kezében maradjon. Érthető. Nekik is úgy kellett kicsavarniuk a kapát a saját apjuk kezéből (kevésbé sarkosan fogalmazva: saját kezükkel építették fel a gazdaságukat, nem csoda, ha ragaszkodnak hozzá). Kevés a jó példa, a legtöbben úgy élik meg, hogy az előre megtervezett átadás a „nem természetes”. „Van a kérdésnek egy pszichológiai oldala is – mondja a fiatal gazdálkodók szervezetének vezetője. – A papa nyugodtan beülhetne a lakóautóba, mint a német gazda, ha eljön az ideje, és körbeautózhatná Európát. Legalábbis sokan megtehetnék. Persze a tehetősebb magyar gazda még nem tölthetné a fél évet Dominikán, mint a nyugdíjas német, de a nyugodt, csendes időskor beleférne. Hogy ezt mégsem teszi, az kulturális kérdés.” (Csak zárójelben: korántsem minden idős gazdálkodó engedheti meg magának a „békés öregkort”. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-es, közös kutatásából kiderül, hogy a gazdák az állam által elvégzendő feladatok egyik legfontosabbikának tartják a nyugdíjkérdés rendezését, mivel annak alacsony összege miatt sokan nem szívesen válnak meg a munkájuktól.) Mi most tartunk ott, ahol néhány fejlettebb gazdálkodási kultúrával rendelkező nyugat-európai ország a ’90-es években. Mesélik, hogy a francia gazdaszervezet akkoriban gyakornoki programokkal próbált vérfrissíteni. A magyar partnerszervezetektől is kértek gyakornokokat, de kizárólag lányokat. Hiányzott a fiatal generáció, és azt remélték, hogy a magyar menyecskék majd nem akarnak hazajönni, ha megízlelik a jó francia konyhát. Ha nem is magyarokkal, de úgy tűnik, sikerrel jártak. A ragaszkodás a földhöz fontos, de végzetes is lehet. Az esetek túlnyomó többségében az átadás nem tervszerűen, hanem egy hirtelen haláleset vagy betegség miatt történik meg. „Sokszor a kockás füzetet sem találják, amiben a papa minden okossága benne volt” – mondja dr. Mikula Lajos. 

A rendszer ellenállása

Nemcsak a hagyomány, a technika is hiányzik a kulturált generációváltáshoz. Nincs egységes check-list, de élő ember sem, aki ma meg tudná mondani, mi a teendője egy fiatalnak, ha át akarja venni szülei gazdaságát. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-ben végzett felmérésében a gazdák a gazdaságátadásban a legsúlyosabbnak az adminisztrációval kapcsolatos problémákat (hatósági engedélyek módosításának nehézségei; a gazdaság eszközeinek átírása; pályázatok, támogatások átadása-átvállalása) tartották. Az általunk megkérdezett gazdálkodók szinte mindegyike példaként említette, hogy amíg a támogatások kifizető ügynökségénél van olyan papír, ami azt mondja meg, mi van, ha meghal a támogatottság jogosultja, a földhivataloknál nincs ilyen összefoglaló anyag. „Nemrég volt egy kárenyhítési ügy – meséli egy neve elhallgatását kérő fiatal gazdálkodó. – A srác átvette az édesanyjától a gazdaságot. A mama előző évben befizette a szükséges összeget, majd az átvétel évében kár érte a gazdaságot. Azt mondták, nem jár neki a pénz, mert az édesanyja volt a kedvezményezett. Ilyenkor mi van? Jogos az igény, már évek óta mindent együtt csinált az édesanyjával, mégsem jut hozzá a pénzhez. Akinek eddig elmondtuk, vakargatta a fejét, hogy hát igen, valamit tenni kéne. Sakk-matt.”  

Párhuzamos folyamatok találkoznak

A helyzet nem túl rózsás, de korántsem reménytelen. Egyszerre két folyamat fut ugyanis egymás mellett. Az öregedés mellett a másik: a birtokkoncentráció. A rendszerváltás idején létrejött családi gazdaságok átlagos mérete éveken keresztül 80-100 hektár volt, ez mára 3-400 hektárra nőtt. Az uniós csatlakozás után, valamikor 2007-2008 környékén még évente 250 ezer területalapú támogatásigénylést nyújtottak be. Idén jó, ha 160 ezret. Akkor a KSH adatai szerint 700 ezer gazdálkodó volt, most kevesebb, mint 500 ezer. Akik korábban a nehézségek miatt elhagyták a szektort, zömmel olyanoknak adták el a földjüket, akik hatékonyabban tudják művelni. Olyan családi gazdaságok jönnek létre, megfelelő erőforrásokkal, amelyek egy család hosszabb távú megélhetését biztosítják. „Zajlik egy tudatos építkezés. A mostani ötvenesek már nem 60 évesen kezdenek gondolkodni azon, hogy ki vegye át a gazdaságot – mondja dr. Mikula Lajos. – Ez a folyamat pedig kitermeli azokat a családokat, amelyekben a gyerek már tudatosan választja a mezőgazdaságot.”

Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Publikálás dátuma
2019.02.17. 12:04
Róbert László (jobbra) Graham Greene-nel beszélget
Fotó: Farkas Tamás / MTI
Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt. 

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber ­Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni. Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára. 

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve. Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva. Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”. Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trinti­gnant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel. Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem ­mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés. François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent. 

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?” Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát: „Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.” Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez. Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”. Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.

Róbert László 1958 és 1961 között a Népszava (Népakarat) ­fő­munkatársa volt. Tudósított ­Párizsból, Bagdadból és Bejrútból. 

Témák
portré nekrológ