Látogatás a tőkénél

A szakszervezetek úgy jártak, ahogyan a sajtó: a politika vetélytársat látott bennük, és harminc éve ott üti őket, ahol éri. Nyilván nem mindegyik egyformán – a magukat baloldalinak deklaráló kormányok csöndben, szégyellősen, a jobboldaliak bátran, mindig valamilyen hazug ideológiát is kreálva hozzá. Most, 30 évvel a szabadság kivívása után itt állunk egy „félig szabad”, legyengített társadalmi immunrendszerű országban, ahol a kormánykritikus sajtó romokban hever, a szakszervezeti szervezettség és a munkajogi védettség kirívóan alacsony, az országot pedig évente tíz- és százezrek hagyják el a kilátástalanság miatt.
A mai hatalom szívesen elfelejtetné velünk, de volt rá esély, hogy másképp alakuljon. 1989-90-ben néhány szélsőségesen kívül senki sem akart itt pőre kapitalizmust. Maga a fogalom olyannyira nem volt népszerű, hogy a rendszerátmenet dokumentumaiban nem is szerepel, mindenki a „szociális piacgazdaság” formulát használta. (Egy mondat a Fidesz 2010-es választási programjából: „Alkotmányunk a rendszerváltoztatás céljaként fogalmazza meg a szociális piacgazdaság megvalósítását”. Orbánék legnagyobb árulásainak egyike, hogy ezt a célt az új alaptörvény írásakor elsikkasztották: nemzetközi viszonylatban is egyedülálló módon a hatályos alkotmány elhallgatja, milyen gazdasági rendszert képzel el számunkra az uralkodó elit.) A mából visszatekintve úgy látszik, hogy ezt a magyar jobboldal már a kezdetekkor másképp gondolta, csak nem mindig volt elég bátorsága hozzá, hogy kimondja.
A Suzuki magyarországi gyárát 1993-ban Antall József avatta föl. Orbán Viktor – amikor éppen miniszterelnök volt – több új modell (Wagon R+, S-Cross, új Vitara) gyártásának beindítását is személyesen celebrálta, 2015-ben pedig a rendszerváltás szimbólumának nevezte a japán autógyár magyarországi üzemét. Volt igazság abban, amit mondott, az esztergomi Suzuki tényleg szimbólum – leginkább annak a jelképe, amit a rendszerváltásban elrontottunk.
Antall látogatása súlyos hiba volt, Orbán sorozatos esztergomi zarándoklata pedig maga a beismerés: bármilyen szépeket mond is a munkáról, valójában csak a tőkére figyel. Mert nemhogy a skandináv államokban vagy Németországban, de még Franciaországban is teljességgel elképzelhetetlen lenne, hogy egy miniszterelnök – aki hivatása szerint ilyen alkalmakkor (is) az egész nemzetet képviseli – betegye a lábát egy olyan gyárba, ahol tiltják vagy akadályozzák a szakszervezet működését. Mint ahogy értelemszerűen az is, hogy a vizit kizárólag a tulajdonossal (a tőkéssel) folytatott parolázásból álljon, a szakszervezettel (a munkások képviselőjével) történő, legalább ugyanolyan hosszú és reprezentatív eszmecsere nélkül.
Mára egész gyűjteményünk van a munkások feje fölött a nagytőke reprezentánsaival megejtett kézfogásokból. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében – a másikban pedig az előállított termelési értékre jutó legalacsonyabb bérszínvonal. Jusson majd eszünkbe, amikor az aktuális kormányfő legközelebb tiszteletét teszi a tőkénél.
2019.02.22 10:11
Frissítve: 2019.02.22 10:18

Képmutatók

Tort ül a képmutatás. Most éppen a nemzeti ünnep díj- és kitüntetés-cunamija kapcsán. Mintha nem szokhattunk volna még hozzá, hogy minden rendszer jutalmazza a hozzá hű alattvalókat. De persze okosan, olyanokkal együtt, akik a művészi, tudományos, vagy éppen közéleti teljesítményükkel valóban rászolgálnak az elismerésre. 
Föl lehet ugyan háborodni azon, hogy némely díjaknál átnyúltak a névsort összeállító bizottság feje fölött, és olyanok is a listára lekerültek, akiknek a neve eredetileg fel sem merült – de fölösleges. Ebből csak az a tanulság szűrhető le, hogy a hatalom egy ideig kész betartani a demokratikus játékszabályokat, ám van egy pont, amikor már fontosabbnak véli saját akarata érvényesítését. És megteheti, gond nélkül.
Lehet aztán sajnálni azokat, akik megérdemlik a kitüntetést, csak éppen a díjazásra kijelölt kegyencek közé keveredtek. Az ilyen emberek, művészek nem attól nagyok, hogy kapnak valamilyen elismerést – ők enélkül is kiemelkedőek. És nem őket minősíti, ha az átadók az ő dicsfényükben akarnak egy kicsit sütkérezni. Még szép emberi gesztusnak is tarthatnánk, hogy a miniszterelnök személyesen vitte el a Kossuth nagydíjat a beteg Törőcsik Marinak, ha a külsőségek nem lennének árulkodóak. A buta propaganda - az ablakon bekukucskálással - hitelteleníti még az esetleges jó szándékot is. 
Ettől a pillanattól pedig lehull a lepel a valódi célokról. Hogy már a szakmai elismerések többsége is csak a rendszer erősítéséről szól. Ha plakátokkal, sorosozással, az unió elleni kampánnyal nem sikerült meggyőzni mindenkit, akkor próbálkoznak mással. Népszerű és elismerésre méltó embereket is maguk mellé állítanak, hogy ezzel igyekezzenek igazolni saját létjogosultságukat. És itt sem számít nekik semmi. Nincsenek korlátaik. 
Közben magukról mutatnak igaz képet.
2019.03.19 08:58
Frissítve: 2019.03.19 09:08

Helyreigazításaink

Egyesek szerint létezik valamiféle fejlődés a világegyetemben, amely nem engedi, hogy bizonyos események újra és újra ugyanúgy történjenek meg. Filozófusok és történettudósok ezen elvitatkozgatnak még egy darabig, én mindenesetre azon a véleményen vagyok, hogy ha létezik is valamiféle dialektika, az emberi hülyeség legyőzhetetlen. 
Valamikor a 90-es évek legelején a Kurír című bulvárlap hétvégi vicc mellékletében, a boldogult emlékezetű Elefántban közöltünk egy tréfásnak szánt fotómontázst. Ezen G. Nagyné Maczó Ágnes volt látható fürdőruhában, virtigli szexbombaként. Fiatalabb olvasóink kedvéért: G. Nagyné a nemzeti jobboldal ikonja, a Független Kisgazdapárt és az Országgyűlés alelnöke volt, aki már sokkal korábban utálta a liberális sajtót, mint Bayer Zsolt, aki viszont történetünk idején éppen a Kurír című liberális bulvárlap publicistájának keserű kenyerét ette. Szóval ott volt a szexbombának korántsem nevezhető, ám fiatal és tettre kész Maczóné mint szexszimbólum, aki ezt a dolgot mélyen sérelmezte. A bíróságon azt állította, hogy a fürdőruhás képpel „félrevezettük az olvasót, különösen pedig az ő boldogkőváraljai választóit”, akik ezután majd azt fogják gondolni, hogy az ő képviselőjük fürdőruhában flangál a székesfővárosban. A pert első- és másodfokon a lap nyerte, ám a Legfelsőbb Bíróság végül Boldogkőváralja ellen ítélt. Már azzal, hogy feltételezte, a nógrádi faluban tényleg csupa elmebeteg lakik. A Kurírt helyreigazításra kötelezték, amelyben elnézést kértünk a képviselő asszonytól és választóitól, egyben biztosítottuk őket, hogy a képviselő asszony sokkal jobban kedveli a matyómintás pruszlikot, mint a bikinit. Különös tekintettel a fővárosra. 
Egészen a múlt hétig nálam Maczóné volt a befutó helyreigazításban, ám akkor jött a TV2 és Varju László. A valósághoz ma már csak laza szállal kötődő hírműsort, a Tényeket a Gundel-ügy után eresztették rá a DK politikusára, mondván: a filléres miniszterelnöki menza semmi ahhoz képest, ahogy a luxusbaloldal dőzsöl nap mint nap. Az említett tévés produkció munkatársai már évek óta úgy viselkednek, mintha a Monty Python vette volna át a Völkischer Beobachter szerkesztését, szóval az említett tudósítás fel sem tűnt. A bíróság azonban megvizsgálta a tényeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a Tények hazudott, tehát kérjen bocsánatot. A következő szöveget kellene felolvasnia a műsorvezetőnek: „Valótlanul híreszteltük, hogy Varju László DK-s képviselő ételhordóval jár a törvényhozásba, és úgy viszi haza a kedvezményes bablevest és somlói galuskát.” „Valótlanul híreszteltük továbbá, hogy Varju László DK-s képviselő rendszeresen sorban áll a parlamenti menza mindennél olcsóbb ételeiért.”
Emlékeim szerint annak idején mi elég jól szórakoztunk a saját helyreigazításunkon, mert meg voltunk győződve arról, hogy mi vagyunk a normálisak, és a rendszer a hülye. Igaz, mi egy bulvárlap viccmellékletét szerkesztettük és nem egy országos hírműsort.
2019.03.19 08:57
Frissítve: 2019.03.19 09:07