Látogatás a tőkénél

A szakszervezetek úgy jártak, ahogyan a sajtó: a politika vetélytársat látott bennük, és harminc éve ott üti őket, ahol éri. Nyilván nem mindegyik egyformán – a magukat baloldalinak deklaráló kormányok csöndben, szégyellősen, a jobboldaliak bátran, mindig valamilyen hazug ideológiát is kreálva hozzá. Most, 30 évvel a szabadság kivívása után itt állunk egy „félig szabad”, legyengített társadalmi immunrendszerű országban, ahol a kormánykritikus sajtó romokban hever, a szakszervezeti szervezettség és a munkajogi védettség kirívóan alacsony, az országot pedig évente tíz- és százezrek hagyják el a kilátástalanság miatt.
A mai hatalom szívesen elfelejtetné velünk, de volt rá esély, hogy másképp alakuljon. 1989-90-ben néhány szélsőségesen kívül senki sem akart itt pőre kapitalizmust. Maga a fogalom olyannyira nem volt népszerű, hogy a rendszerátmenet dokumentumaiban nem is szerepel, mindenki a „szociális piacgazdaság” formulát használta. (Egy mondat a Fidesz 2010-es választási programjából: „Alkotmányunk a rendszerváltoztatás céljaként fogalmazza meg a szociális piacgazdaság megvalósítását”. Orbánék legnagyobb árulásainak egyike, hogy ezt a célt az új alaptörvény írásakor elsikkasztották: nemzetközi viszonylatban is egyedülálló módon a hatályos alkotmány elhallgatja, milyen gazdasági rendszert képzel el számunkra az uralkodó elit.) A mából visszatekintve úgy látszik, hogy ezt a magyar jobboldal már a kezdetekkor másképp gondolta, csak nem mindig volt elég bátorsága hozzá, hogy kimondja.
A Suzuki magyarországi gyárát 1993-ban Antall József avatta föl. Orbán Viktor – amikor éppen miniszterelnök volt – több új modell (Wagon R+, S-Cross, új Vitara) gyártásának beindítását is személyesen celebrálta, 2015-ben pedig a rendszerváltás szimbólumának nevezte a japán autógyár magyarországi üzemét. Volt igazság abban, amit mondott, az esztergomi Suzuki tényleg szimbólum – leginkább annak a jelképe, amit a rendszerváltásban elrontottunk.
Antall látogatása súlyos hiba volt, Orbán sorozatos esztergomi zarándoklata pedig maga a beismerés: bármilyen szépeket mond is a munkáról, valójában csak a tőkére figyel. Mert nemhogy a skandináv államokban vagy Németországban, de még Franciaországban is teljességgel elképzelhetetlen lenne, hogy egy miniszterelnök – aki hivatása szerint ilyen alkalmakkor (is) az egész nemzetet képviseli – betegye a lábát egy olyan gyárba, ahol tiltják vagy akadályozzák a szakszervezet működését. Mint ahogy értelemszerűen az is, hogy a vizit kizárólag a tulajdonossal (a tőkéssel) folytatott parolázásból álljon, a szakszervezettel (a munkások képviselőjével) történő, legalább ugyanolyan hosszú és reprezentatív eszmecsere nélkül.
Mára egész gyűjteményünk van a munkások feje fölött a nagytőke reprezentánsaival megejtett kézfogásokból. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében – a másikban pedig az előállított termelési értékre jutó legalacsonyabb bérszínvonal. Jusson majd eszünkbe, amikor az aktuális kormányfő legközelebb tiszteletét teszi a tőkénél.
Frissítve: 2019.02.22. 10:18

Venéz véreink

Nagyon helyes, hogy Magyarország segítő kezet nyújt venezuelai menekülteknek. Az amúgy mesésen gazdag, a világ legnagyobb feltárt kőolajkészletén ülő országban egy ideje súlyos élelmiszer- és gyógyszerhiány van, az ellenzék tüntetéseit brutálisan leverik, ráadásul most éppen két elnökük van, aminek nem lesz jó vége. A menekültekről a Magyar Hang már tavaly nyáron írt, legfeljebb akkor nem nagyon figyelt föl rá senki. Nem is a humanitárius akcióval van baj, hanem a hivatalos titkolózással, no meg a (valós vagy kitalált) magyar felmenőkre való idétlen hivatkozással. Mintha vészhelyzetben nem lenne mindegy, hogy egy éhezőnek volt-e magyar származású nagyanyja... A földönfutóvá vált, magyarul egy kukkot nem értő venezuelaiaknak nyilván egyszerűbb lenne a nyelvileg és kulturálisan ismerős Latin-Amerikában menedéket találni, de rendben, ha tudunk, segítsünk nekik. Adjunk repülőjegyet, szállást, állást, szervezzünk beilleszkedési és nyelvtanfolyamot, mint ahogyan a többi rászorulónak is illene. A Caracas-Budapest (San Pedro plébánia - Víziváros) távolság 8848 kilométer és 510 méter. Ennél sokkal közelebb van Damaszkusz, Bagdad, de egy picivel még a bangladesi főváros, Dacca is. Ám onnan nem jöhet senki, mert akkor lelepleződik, hogy a kormány rútul becsapja a magyarokat, meg az egész világot: dehogy hiszi, hogy egy vacak kerítéssel ki tudja zárni innen a globális folyamatokat... A kormány a saját csapdájába esett. A propaganda, a választási kampányok kedvéért kénytelen tovább gonoszkodni, és képtelen jót, akinek úgy tetszik, keresztényit cselekedni, mert azzal javítaná a renoméját - vagyis lerombolná a magáról gondos munkával kiépített negatív imázst. A venezuelai menekültek ellátása pedig nem egyensúlyozza ki a tranzitzónában éheztetett iraki család miatti szégyent.
Frissítve: 2019.02.22. 10:18

A far-hát kommandó

Mondja marha, miért oly bús? Mert olcsóbb a ponty, mint a hús... A harmincas években ezt a reklámszöveget Karinthy Frigyesnek tulajdonították, aki tagadta, hogy köze volna hozzá, de olyan szellemesnek vélte a közvélemény, amilyenre csak őt tartották képesnek. De talán még ő is bajban volna, hogy rímet találjon arra, ma ki a bús, mert olyan drága a tojás, a zöldség, vagy éppen a liszt. És mosolyogni ezen aligha volna kedve bárkinek.  
Innen nézve már az a Jobbiknak tulajdonított „fricska” sem nyerő, amely állítólag az időseket farhát-kommandónak titulálta, bár könnyen lehet, hogy ezt nem is ők, hanem azok találták ki, akiktől a nyugger és a panel proli jelző is származik. Nem is a jelzők a felháborítóak, sokkal inkább az a valóság, amit takarnak: elszegényednek a nyugdíjas korosztályok. Akik most mennek nyugdíjba, azok ideig-óráig még élvezik az utóbbi időben megemelkedett keresetük jótékony hatását, de akik évekkel ezelőtt koptak ki a munka világából, azok bizony egyre jobban érzik a sunyi módon emelkedő alapvető élelmiszerárak nyűgét.
Az ötvenes években a hónap végén mi is spóroltunk. Amikor vészhelyzet volt, édesanyám kiment a spájzba, előhúzta a kredenc alól a zsíros bödönt, amibe minden ősszel eldugott egy-két zsírjára lesütött libaaprólékot, mellé háromhatvanért vett egy vekni puha kenyeret, és máris megvolt az olcsó és finom ebéd, vacsora. Vagy nekiállt gyúrni, és jöhetett a káposztás cvekedli vagy a grízes tészta. Ha volt otthon néhány forint, krumplira is mindig tellett. 
Ma ez nem működne. A liszt az idén 8,2 százalékkal lett drágább, mint tavaly volt, emiatt a kenyér is drágult. Gyúrni sem biztos, hogy megéri a 40-50 forintos tojásból, s alaposan meg kell nézni a kenyerek árcéduláját, ha valaki nem a pénztárnál akar szembesülni egyik-másik 45 dekás buci majd 500 forintos árával. A paprikás krumplit is meg kell gondolni, kolbász nélkül sem olcsó: a burgonya is, a vöröshagyma kilója is 300 forint körül jár ebben a szezonban, és lesz még drágább is.
Magyarázat persze bőven van. Rossz volt a termés, itthon 20-25 százalékos, Európában 30-40 százalékos a kiesés, a hiányt állítólag importtal pótolják a kereskedők, ami a gyengén tartott forint miatt most sokkal drágább, mint korábban volt. De nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a termelők a külpiaci hiányra tekintettel inkább „jó pénzért” adták el a portékájukat, mint a mi gyenge forintunkért. Itt-ott előkerül a másik sánta érv is: azért kerül minden sokba a piacon, mert drágult a munkaerő. Hogy ez igaz vagy sem, arról a béresként, éhbérért dolgoztatott vidéki emberek tudnának mesélni.
A KSH ugyan elismeri, hogy a nyugdíjemelésnél figyelembe vett 2,7 százalékos infláció a piacokon 4,2 százalékos, de ezt Varga Mihály meg sem hallja. A kormánynak eszébe sem jut, hogy a majd 5 százalékos a GDP növekedéséből talán vissza lehetne térni a nyugdíjak svájci indexálásához is, és máris kisebbre nyílna a nyugdíjas jövedelmi olló. 
Persze akkor nem lehetne olyan jót röhögni a farhát kommandó nyomorán.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2019.02.21. 09:12