Sipos József: Földosztás Kápolnán

Publikálás dátuma
2019.02.24. 20:00

Fotó: Fortepan
A XX. század első felében Magyarországon a föld- és parasztkérdés megoldása nemzeti sorskérdéssé vált. Ebben az időben a magyarországi társadalom többségét - mintegy 60 százalékát - még a parasztok alkották. Nagyobbik részüknek nem volt földje; cselédként, napszámosként, földmunkásként dolgoztak, vagy munka nélkül voltak. Mindez óriási gazdasági, társadalmi és szociális feszültséget okozott. A századforduló heves agrárszocialista mozgalmai és pártjai - Szántó Kovács János, Várkonyi István, Mezőfi Vilmos szervezkedései - ezen a bázison jöttek létre. 
E folyamat következő fázisa volt, amikor 1905-1910 között a kis-, közép- és gazdag-parasztok tömegei kiábrándultak a Függetlenségi- és 48-as Pártból és elkezdték létrehozni az önálló parasztpártjaikat (Áchim L. András a Parasztpártot, Nagyatádi Szabó István a Kisgazdapártot). Utóbbi 1917-18-ban, majd az őszirózsás forradalomban – a széleskörű földreform, az általános és titkos választások és a (nép)köztársasági államforma követelésével - megsokszorozta szervezeteinek számát, az egész parasztság érdekeit védő tömegpárttá vált. Ezért vezetőit 1919 január közepén bevonták az akkor megalakult Berinkey-kormányba. A koalíciós kabinetben a legerősebb a szocdem párt volt, a második Károlyi Mihály Függetlenségi- és 48-as Pártja, a harmadik pedig a Kisgazdapárt. Ebben a kormányban lett Nagyatádi Szabó népgazdasági miniszter, Mayer János pedig az államtitkára. Feladatuk az volt, hogy Búza Barna földművelésügyi miniszterrel együtt véglegesítsék a demokratikus földreformtörvény tervezetét. 1919. február 2-án a minisztertanács el is fogadta „A földművelő nép földhöz juttatásáról" szóló néptörvényt, mely hivatalos lapban február 16-án jelent meg.

A törvény alapelvei

A törvény 60 szakaszból állt. Ennek alapján az állam minden 500 katasztrális hold (kat. hold) feletti birtokot kisajátíthatott, az egyházi birtokok kisajátításának alsó határa pedig 200 kat. hold volt. Sor kerülhetett erdők és szőlők, gyümölcsösök kisajátításra is. A kisajátítás állami kártalanítással járt, az ingatlanok 1913. évi ára alapján, ami – az infláció miatt – kedvező volt a parasztságnak. A jogszabály szerint elsősorban a háborúban meghaltak, vagy eltűntek családtagjai, a rokkantak, a gazdasági cselédek és a volt katonák kaphattak földet. Igénylést csak a 20 kat. holdnál kevesebbel rendelkezők adhattak be. A leendő családi birtok nagysága is csak 5-20 kat. holdig terjedhetett. Az új birtokosok a földet örök haszonbérbe kapták, de ezt pénzzel megválthatták, ekkor a magántulajdonukba került. A megváltás összegét 50 évre lehetett felosztani, 5 százalékos kamat mellett. Az állam támogatta a termelő-értékesítő és fogyasztási szövetkezetek létrehozóit is.
A törvény végrehajtása a 36 tagú Országos Birtokrendező Tanács feladata volt. A feladatra 1500 mérnököt, jogászt és gazdatisztet készítettek fel, akiket 500 birtokrendező bizottságba szerveztek. Tehát egy bizottság 3 főből állt. Feladatuk a helyi földigénylő bizottságok szakmai-politikai segítése volt. Ezek ugyanis – a földművelésügyi miniszter utasítására – már korábban megalakultak. 1919 február közepére összeállították a földigénylők névjegyzékét és a rendelkezésre álló földbirtokokat. Így volt ez Heves megyében, illetve Kápolnán is. Ezért a köztársasági elnök Károlyi Mihály kérésére a kormány úgy döntött, hogy február 23-án ott, Károlyi saját földjén legyen a földosztás országos ünnepélyes kezdése. Ez nem jelenti azt - amit a régebbi szakirodalom vallott -, hogy csak itt történt meg a földreform végrehajtása, az 500 birtokrendező bizottságból ekkor már 180 tevékenykedett országszerte.

Az új honfoglalás

 Február 23-án a kormány különvonata 9 órakor indult a Keleti pályaudvarról. Az eső esett, mégis minden állomáson emberek várták és ünnepelték Károlyit és a kormányt. A hatvani állomáson is – vörös és nemzeti színű zászlók alatt – nagy tömeg várta és éljenezte meg a delegációt. Krúdy Gyula, aki újságíróként a vonaton utazott, így látta: „A nép állt az első sorban szegényparaszti gúnyában, munkászubbonyában, proletárrongyaiban. Midőn a vonat megállt, vörös zászló meghajlik, egy rövidre vágott ősz hajú munkás teli tüdővel kiáltja: Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia! (...) Károlyi leszáll a vonatról. A nép között áll, kezet fog (...)". A város szociáldemokrata és függetlenségi vezetői köszöntötték. Beszédében rámutatott: „Azért jöttünk, hogy amit eddig hirdettünk, azt valóra is váltsuk. Büszke vagyok arra, hogy a földosztást az én birtokomon kezdhetjük meg. Ez a földosztás Kossuth Lajos eszméinek továbbvitelét jelenti. Kossuth Lajos felszabadította a jobbágyokat, mi felszabadítjuk a zselléreket és a gazdasági cselédeket.”
A tömeg – amely Krúdy szerint a „szegény emberek serege volt – szívből éljenzett. Búza Barna földművelésügyi miniszter kijelentette: „Ezer esztendő óta Magyarország története a nemesség történelme volt. A mai naptól fogva a nép történelme kezdődik.”
Dél volt, mikor a kápolnai állomásra befutott a vonat. A zuhogó eső és a nagy sár ellenére több ezer ember fogadta és éljenezte a pesti vendégeket. Őket parasztkocsikkal vitték az 1849-es tavasz hadjárat honvéd emlékművéhez. Előtte dobogó, a kormány tagjainak és az újságíróknak. Az emelvény előtt pedig, Krúdy szerint „beláthatatlanul sokan.” A vendégeket Mayer János közélelmezési államtitkár, a Kisgazdapárt alelnöke köszöntötte. Károlyit, Árpád vezér és IV. Béla után, harmadik honalapítónak nevezte, mert „kenyeret, jogot és földet adott a népnek.” Az üdvözlések után Károlyi fontos kérdésekről beszélt: „Évszázados igazságtalanságot jöttünk jóvátenni. Alapkövét rakjuk most le annak a demokratikus birtokreformnak, amely a nép akaratából alakult kormány készített a nép számára. A mai nappal megszűnt Magyarországon a rendiség hatalma, annak uralma és kiváltsága. Új életnek kell itten kezdődnie, a rendi Magyarország helyett a dolgozó Magyarországnak kell fennállnia. Ezen az új, független, demokratikus, szociális intézményekkel telített Magyarországon azé legyen a föld, aki dolgozik."
Munkára, belterjes gazdálkodásra és többtermelésre szólította fel őket. „A többtermelés sikere a szövetkezéstől függ, és ezért a szövetkezeti alapon való együttműködésre hívom fel az ország kisbirtokosait. Termelő-beszerző és értékesítő szövetkezeteket kell alakítani” – mondta, majd a földreform és a honvédelem összefüggésére hívta fel a figyelmet: „A földreform nemcsak azért lesz végrehajtva, mert az igazság, hanem azért is, mert ezzel fogjuk visszahódítani az elveszett területeinket. Vonzóerővel fog ez hatni a szomszéd országokra is. Ha megtudják a tótok, szerbek és románok, hogy itt Magyarországon nemcsak munkása, hanem tulajdonosa is a nép a földnek, akkor majd megszűnik Prágának és Bukarestnek a varázsa. Akkor majd erővel is visszakívánkoznak ide, közibénk és megszűnnek majd a szerb, a román és cseh imperialisták és militaristák szolgái lenni.” E gondolatok önmagukért beszélnek: bizonyítják, hogy Károlyi és elvbarátai nem voltak naiv pacifisták, mint azt sokan próbálták beállítani. Azt követelte: a földbirtokreformért cserébe a parasztság hangyaszorgalommal dolgozzon, hogy „visszahódíthassuk Magyarországot.” Krúdy szerint az egyszerű földművesekből álló tömeg egy emberként kiáltotta: Megadjuk!” 

Félbemaradt gazságtétel

 Ezután Berinkey Dénes miniszterelnök, majd Búza Barna földművelésügyi miniszter beszélt, utóbbi hangsúlyozta: „nem földet rabolt a népakarat, hanem igazságot tett. Mert igazság volt-e vajon az, hogy egy embernek 100 ezer hold földje volt. 100 ezernek pedig egy sem? Ez a nagybirtokosok osztályigazsága volt, azé a nagybirtokos osztályé, amely a magántulajdon elvét pajzsul használta igazságtalan jogaiért. Most a népakarat megváltoztatta az igazságtalan jogot és most jogot csinált az igazságból.”
A nagybirtokosok megnyugtatására Búza bejelentette: „Nem ingyen vesszük el a földet.” Beszélt a kivándorlásra kényszerített amerikai magyarokról. Bejelentette: holnaptól kezdve egy birtokrendező bizottság fog dolgozni, amely a helyi földigénylő bizottságokkal együtt valósítja meg a földosztást. Búza beszéde alatt a férfiak és nők könnyeztek, utána pedig percekig tapsolt és zúgott a tömeg. Krúdy úgy látta: „kápolnai mező a boldog emberek mezője volt. Földet – fekete, édes földet, amelyet adásvételnél megkóstolni, szájba venni szokás – kapott a nép.” 
Ezután kezdődött meg a földosztás. Az első földigénylő adatait maga Károlyi Mihály jegyezte fel. Antal János, Tarnaszentmária, 30 éves, hadirokkant. Cseléd volt az egri érseki uradalomban. Vagyontalan. Felesége Gyetvai Julianna, szintén vagyontalan. Jövedelmük 72 korona rokkantdíj. Gazdasági felszerelése, állatállománya nincs. Földet, közös legelőt és erdőjogot, valamint házhelyet kért. Ezeket azonban készpénzben megfizetni nem tudja.
Később a tömeg Nagyatádi Szabó népgazdasági minisztert, a Kisgazdapárt elnökét kívánta hallani. Ő rámutatott, hogy éppen a hevesi kisgazdák voltak azok, akik a Kisgazdapárt zászlaja alatt „lankadatlan erővel küzdöttek az elnyomó osztályuralom ellen és a föld felszabadításáért.” Mindig küzdöttek az elnyomás és az áligazság ellen, hogy az „úr úrnak, a paraszt pedig parasztnak születik.”
Beszédének végén – jogosan - „új honfoglalásnak” nevezte a földosztást. Amit a tömeg leírhatatlan lelkesedéssel fogadott. (Érdekesség, 1945 március végén Ópusztaszeren Nagy Imre is annak nevezte az akkori földosztást.) A nagygyűlés után a határmezsgyét jelképező cölöpre először Károlyi ütött, s dobott egy lapát földet, utána Berinkey miniszterelnök, majd Nagyatádi Szabó és Búza Barna, utánuk Szőnyegi Lajos rokkant katona és végül Biró Imréné hadiözvegy.
Móricz Zsigmond: Őfelsége a nép! című – a kápolnai földosztásról írt - riportjában így foglalta össze annak lényegét: „Kísérteties tisztasággal látszott meg az új világrend két új osztálya: fent a víjjongó úri rend, amely csakugyan egy csapásra mindent elveszített, s lent a nép mérhetetlen, s beláthatatlanul sötét tömege, amely életet, levegőt szabad világot nyert.” Móricz „látomása” – a feudális eredetű nagybirtok szétzúzása - 1919 tavaszán nem történt meg. Pedig az őszirózsás forradalom földreformja Kelet-Közép-Európa legkorábbi és legradikálisabb földreformja volt. Ám a birtokrendező bizottságok és a helyi földigénylő bizottságok munkáját a Tanácsköztársaság április elején megszüntette, s ezzel újra utat tévesztettünk. Hiszen nem valósulhatott meg a parasztság polgárosodása, a továbbélő feudális társadalmi formák nehezítették a demokratikus viszonyok megerősödését.
Szerző

Bárdosné Fetykó Judit: A bűvös nap

Január vége felé engedni kezdett a fagy, nappal jégcsapokat sírt a tetőkről olvadó hó. Csillagos éjszakákon kemény mínuszokkal vágott vissza a sértett tél a nappalok időszerűtlenül korai, tavaszi áramlataira. Jégherceg várakozva, szeretettel szemlélte birodalmát; a hirtelen kinyílt hóvirágot, a krókusz hóból előtört színes szirmait, az aranyeső fakadó-sárguló bimbói kihívó, évszakhoz nem illő cédaságként hatottak rá.
Február tizennegyedik napján, épp a nappal és az alkonyat határán, mikor még nincs egészen sötét, de már nincs annyira világos, hogy még nappalnak lehessen mondani, jég-lova hátán végigvágtatott országán, s odaért, ahol nem a fény és a sötétség, hanem birodalma és az ember-járta terület határa volt. Valami megcsillant, amit alig lehetett észrevenni a hófedte út szélén, csak a ló látta meg, és megállt előtte. Jégherceg megnézte, mi lehet az. Egy szál megkésett fehér virág nyílt a rózsabokron, a többi rég elvirágzott, vagy megadta magát a télnek. Ez az egy még nem nyílt ki egészen, szárán, szirmain ezüstösen csillogtak a rárakódott dérkristályok.
Talán valaki tréfát űz, és ez selyemvirág – gondolta Jégherceg, de azért beleszagolt a szirmokba, s meglepődve érezte: a rózsa él, illata van. Ahogy nézte a rózsát, olyan érzése támadt, mintha annak szemei lennének, s a tekintetét talán már látta volna valamikor. Ki vagy? – kérdezte hangtalanul. És a rózsa is hangtalanul felet: Fehér-rózsa vagyok, Jégherceg. Hát tudod a nevemet? Honnan? – lepődött meg a herceg hosszan a virág szemébe nézve. A rózsa nem felelt.
A hercegben furcsa melegség áradt szét a szíve táján, amitől meglepődött, és meg is rémült. Valamikor, réges-régen ismerte ezt a melegséget, még mielőtt végképp elvesztette a hitet, a vágyat, hogy valakit szeressen, hogy valaki szeresse. Belenyugodott sorsába, megkeseredett, magányosságában már nem vágyott senkire, csak birodalma – melynek szigorúan őrizte határait, melyben utolérhetetlen csoda-dolgokat alkotott – gyönyörködtette a hideg telek idején. Ahogy kizárta magából a világot, s magát a világból, úgy vált ebben a fehér fényű hideg csendben Jégherceggé.
A ló nagyot fújt, az orrából kiáradó levegő ködként szállt, lecsapódva zúzmara-csipkét szőtt a környező bokrokra. Jégherceg nézte a rózsa meghatározhatatlan színű szemét, Fehér-rózsa meg a herceg különös kék szemét, s tudta, ez az a szempár, amit álmaiban annyiszor látott az utóbbi időben. Ez az a szempár, ami hívatlanul megjelent, szirmaiba bújt előle, de ott volt, vele volt. Rég kezdődött, a nyár végi, ősz eleji utolsó bimbófakadáskor, és hiába is tiltotta magának, egyre visszarezgett benne. Te vagy hát – mondta hangtalanul, bár tudta, ezt a hangtalan beszédet Jégherceg is hallja, de nem biztos, hogy érti. Talán meg sem akarja érteni – megérezte a távolságtartást a hercegben. Fehér-rózsa becsukta a szemét. Nem nézhetek tovább a szemébe, elégek vagy megfagyok, s átjegesedve porrá hullok tőle az első fuvallatban. Nem lehetek ismét a nyár virága, elégtek, elhulltak nyári szirmaim, hiába nő bennem a forróság mikor eszembe jut, és most még jobban, hogy itt van a közelemben. Minden véget ér, ez a pillanat is el fog múlni, csak tartósítsam nyugalmamat, félig fagyott, félig élő szirmaimban – gondolta, s lecsukta szempilláit.
Jégherceg hallgatott, nézte a virágot, legszívesebben kezébe vette volna, hogy átmelegítse, de csak ismét közel hajolt hozzá, beszívta illatát. Hullámzott benne a szándék, hogy hozzáérjen-e, s várta, hátha ismét meglátja benne azt, aminek melegsége nem múlt el végleg a szívéből, s amivel nem tudott, talán nem mert bármit is kezdeni. A rózsa is várt, magán érezte a herceg tekintetét, néha felpillantott, s mintha kicsit beljebb zárultak volna szirmai. Peregtek a percek, lassan besötétedett, az ég kupoláján kékesfehér fénnyel szikráztak a csillagok, még több mint hat földi óra volt éjfélig, mikor a bűvös nap véget ér…

Lengyel László: Felnyitja fél szemét az ország

Publikálás dátuma
2019.02.24. 16:00

Fotó: Marabu
Egy álomban lévő ország lassan ébred. Amit 2019-ben elérhetünk, hogy a májusi EP-, majd az októberi önkormányzati választáson felnyitja fél szemét. Talán sikerül az ellenzéknek jó esetben 9, jobb esetben 10 helyet szereznie a Fidesz 12 vagy 11 helyével szemben májusban, és visszanyerni Budapestet és néhány fontos várost októberben. Ehhez azonban a két választást össze kell kapcsolni, és az ellenzéknek három megállapodást meg kell kötnie a választásokra: az ellenzéki és potenciális ellenzéki önkormányzatok vezetőivel és jelöltjeivel; a szakszervezetekkel és a civil szervezetekkel. Orbán Viktor éppen felmondott három szerződést, a helyi elitekkel, a bérből és fizetésből élő munkavállalókkal és a civil világgal: janicsárokkal központosít, lelepleződött titkos házassága a nemzetközi és hazai munkáltatókkal, legázolja a tudományos, az igazságszolgáltatási, az oktatási szellemi világot.

Központi hatalommal a helyi elitek ellen

Az első paktum tulajdonképpen több mint kétszáz éves hagyomány: a központi hatalom és a helyi hatalmak közötti hatalom-, jövedelem-, státusz-, presztízs-elosztás és újraelosztás. Ez a magyar politikai mező egyik legfontosabb összekapcsoló és szétválasztó eleme. A rendszerváltás során először az MSZP és az SZDSZ 1994-98-as koalíciója tudott átmeneti integrációt kialakítani a központi és a helyi hatalom, illetve Budapest és a vidék között. Másodszor a Fidesznek és Orbánnak sikerült 2010-ben - ez komoly teljesítmény. Orbán eredeti alkuja egyértelmű volt: a stratégiai központi hatalmat és a vele járó jövedelmet, státuszt, presztízst én birtoklom, mint uralkodó, de a helyi hatalmat, jövedelmet, státuszt és presztízst a helyi elitekre hagyom, lojalitásukért és a választók biztosításáért cserébe. Mindezt lefordíthatjuk egyszerűbben: fent miénk, a mi patrónusunké és klienseié az egyeduralom és a szabad rablás, de városotokban, falvatokban tiétek, a ti patrónusotoké és azé a néhány családé, akiben megbíztok.
Már a 2010-14-es Simicska korszakban is bele-belenyúlt a központi hatalom a helyi hatalomba és jövedelemelosztásba, de 2014 után irányt vett az Orbán-rendszer az oktatási, az egészségügyi, a szociális, illetve a pénzügyi szolgáltató rendszerek központosítására, majd a ciklus végén, és különösen 2018 után, brutálisan hozzákezdett a helyi elitek kiszorításához a fejlesztési pénzeknél is. A korábbi rendi monarchia egyértelműen abszolút monarchiává vált, s a királyi birtok növekedése megállíthatatlanná. Nincs alku: minden a központi hatalomé. Aki nem vejem – ellenem. Az orbáni monarchiában, a királyi család és számtartói óriás jövedelmeket és vagyonokat szereznek. Minden jövedelem-, státusszerzés a királytól és szűk kegyenc csoportjától függ. A központi és a helyi elitek egyensúlya felborult, a helyi eliteknek se formális intézményi, se informális személyi érdeknyilvánításra nincs módjuk.
A központosításnak nincs pártszínezete és ideológiája. A központi hatalom a Fidesz helyi hatalmainak is elveszi intézményeit, jövedelmeit, minden döntést fent, a központban hoznak. A Fidesz-párti önkormányzatoknak nincs semmilyen közös érdekképviselete, se politikus érdekképviselője. Minden Orbán Viktortól és családjától, semmi sem a helyi Fidesz-elitektől függ. A központosítás vidéki és erdélyi janicsárokkal, a fejletlen és sértett, állami védelemre szoruló térségek többségi szavazóival megy végbe az autonómiáért küzdő Budapest és néhány nagyváros kisebbségi szavazóival szemben. Ilyen rendszer hosszabb távon csak külső erővel tartható fenn.

Orbán és a tőke jegyesek: minden külön értesítés helyett

A második megállapodás a kádári konszolidációs alku utánzása volt. Orbán tanult saját korábbi hibáiból, és megértette, hogy a nemzeti/nacionalista védelmet és biztonságot egyesítenie kell a szociális védelemmel és biztonsággal. Kikeverte a Horthy-korszak nacionalista rendszeréből és a kádári szociális paternalizmusból a maga egyedi rendszerét. A jó uralkodó a kisemberekkel, a „zemberekkel” van, a multinacionális vállalatokkal, a bankokkal, Brüsszellel szemben. Védelmez, biztonságot ad, bért és nyugdíjat emel, rezsit csökkent a hűségedért cserébe. A gazdasági válság terheit a nemzetközi vállalatokra hárítja, nem a kisemberek vállára teszi, a migránsokat nem engedi be, hogy elfoglalják a munkahelyeket. Nem lesz többé megszorítás, nem engedi az elitet, hogy a Nyugat kiszolgálásával tönkre tegye a magyar népet. A jó király olyan, mint a népe: pocakos, kockás inget visel, amely kilóg a harmonikázó nadrágjából, beszélget a disznójával, amit hizlal. Nemcsak együttérez, hanem egy közülünk és velünk. Nem uraskodik, nem szégyell minket, hanem büszke ránk, ahogy mi is büszkék vagyunk rá.
E kádári, hunyorítós, a „krumplileves legyen krumplileves”, felcsúti kisember politika kiválóan működött 2018 decemberéig, a rabszolgatörvényig. De váratlan kiderült, hogy Orbán Viktor nem érti a népét. Nem tudja, hogyan él a dolgozó ember, mit jelent a túlmunka, a főnök-beosztott viszony, az elmaradt túlórapénzre várás. Lelepleződött, hogy nem egyszerűen a munkáltató, de a multinacionális munkáltató oldalán áll s nem a melósokén. Kiderült, hogy folyamatosan összejátszott a multinacionális és hazai vállalatokkal nemcsak az arcátlanul magas profit biztosításában, de a bérek és juttatások alacsony szinten tartásában, az elfogadhatatlan munkakörülmények elfogadtatásában. Megsemmisítette az érdekegyeztetést, igyekezett szétzúzni a szakszervezeteket. A rabszolgatörvénnyel szembeni ellenállás és a bérharcok megmutatták, hogy lehet és kell küzdeni a munkavállalói jogokért, van értelme a szakszervezeti szerveződésnek. A munkavállalói csoportok már tudják, hogy Orbán és a Fidesz nincs velük, csak még az nem derült ki, hogy van-e velük valaki a politikában.

A szellemi elitek legázolása

A hatalom és a szellemi elitek között mindig volt valamiféle megállapodás. A magyar, és általában a keleti, állam-vezérelt rendszerekben van egy kimondott vagy kimondatlan szerződés a széles értelemben vett szellemi elittel. Itt nemcsak az író és művész szellemi elitről, értelmiségről van szó, hanem a bürokratikus és technokrata szellemi elitről is. Magyarországon többnyire ez helyettesítette a tulajdonosi osztályt, vitte előre a modernizációt és a polgárosodást. Az Orbán-rendszer 2010-től államfüggővé tette a kül-és belföldi tulajdonosi csoportokat. Lázár János kikerülésével megsemmisült a hatékony kormányzati működés kísérlete is, nincs semmiféle hivatali tudáson alapuló koordináció és ellenőrzés, csak a nyers politikai akarat végrehajtása: a szellem eltávozott az igazgatás központi rendszereiből. Ugyanez a rendszer mindent megtesz, hogy az igazságszolgáltatás szellemét is politikai kísértetté változtassa.
A középfokú oktatásban már letörte az ellenállást, most igyekszik felszámolni a felsőoktatás utolsó önálló tereit. Ezzel párhuzamosan gyilkolja le az akadémiai intézményrendszert, bűntárssá téve az egyetemeket: a túszul ejtett, egyre kevesebb pénzen és intézményen osztozó szellemi központokat egymás ellen használja fel. A szellemi élet három nagy tisztogatása, 1919 után a fehérterrorral, pogromokkal és numerus clausus-szal, majd a harmincas évek végén és a negyvenes években a zsidótörvényekkel és a holokauszttal, végül 1948-tól a brutális terrorral, B-listázással az egyetemeken, az MTA-ban, az igazságszolgáltatásban és az államigazgatásban: örök nyomot hagytak nemcsak a magyar szellemi életen, hanem a magyar társadalom fejlődésén. Számolj le a tudással, leszámoltál a társadalmaddal! A gondolkodók elvesztése a civilizációd jövőjének elvesztését jelenti.

A felnyíló fél szem

Nem 2022-ben, hanem 19-ben vagyunk, nem két, csak fél szemmel. Azért kell 2019-ben autonóm bázisokat szerezni és megtartani, hogy megérjük 2022-őt. Valódi ellenzéki és független erő nem a pártokban, hanem az ellenzéki és független önkormányzatokban, az emelkedő szakszervezetekben és civil szervezetekben van. Nem a pártok közötti, hanem az önkormányzati, szakszervezeti és civil megállapodás az ellenállás súlypontja. Botka Lászlóval és Márki-Zay Péterrel megkötött megállapodás nélkül nincs vidék, Tóth József budapesti koordinációja nélkül nincs Budapest – nélkülük nincs ország. A pártközpontok a levegőben lógnak. Az önkormányzati vezetőknek van tapasztalat, hitele, stábja, aktivista köre. Egyetlen pártvezető sincs Orbán súlycsoportjában. Botka László vagy Tóth József Orbán-szintű „zászlósurak”, saját erővel, alkuképességgel – és mellesleg ők az ellenzék, a baloldal, a szocialisták. Rájuk nem szégyen szavazni egy ellenzéki rokonszenvezőnek, legyen az jobb-vagy baloldali. Ahogy nem szégyen Márki-Zayra vagy Hadházyra. Együtt kormányozni Budapestet Pokorni Zoltán utolsó tisztességes Fidesz nagyúrral nem szégyen, hanem érdem. Vagy sikerül meggyőzni az erős embereket, hogy érdemes az EP-választásokon hadba szállni, érdemes egész Budapestért, országrészekért októberben vívni, vagy „elveszünk egy szálig”.
Csak az önkormányzati erőkkel, a szakszervezetekkel és a civilekkel összefogva váltható szavazatokra a megmozdult ország, nyitható ki a fél szem. Korábban nem voltak szavazók és nem volt képviselet. Most vannak szavazók, csak nincs képviseletük. Kétségbeesésünket és mélabúnkat halasszuk jobb időkre, a rendszer bukása utánra. Addig éljünk és tegyük a dolgunk.