Feldolgozatlan múlt, kibeszéletlen jelen - tíz évvel a tatárszentgyörgyi tragédia után

Hallgatás, tagadás és ellentmondásos indulatok a faluban, ahol tíz évvel ezelőtt rasszista indíttatásból megöltek egy roma férfit és ötéves kisfiát.

A tatárszentgyörgyiek azt mondják, nemigen beszélnek már arról a tíz évvel ezelőtti éjszakáról, amikor a felgyújtott házából menekülő Csorba Róbertet és ötéves kisfiát hidegvérrel agyonlőtték gyilkosaik. Azt mondják, kár felhánytorgatni a múltat, nem lehet már visszahozni a kisfiút. Meg azt is mondják, baj, hogy a sajtó évről-évre előveszi az ügyet. Aztán kiderül: mégiscsak számon tartják, hogy épp most van a tizedik évfordulója a gyilkosságnak.

– Tizenhárom éve költöztünk ide, szóval még újak voltunk a faluban, amikor a gyilkosság történt – idézi fel a gyerekével fogorvoshoz igyekvő asszony. – Borzalmas, ami történt. Bizonyos szempontból minket személyesen is érintett az eset, mert egy sötét színű terepjárót kerestek. Nekünk meg épp sötét terepjárónk volt akkoriban...

A beszédes asszony hirtelen zárkózottá válik, amikor arról kérdezzük, szerinte tanult-e az ország a történtekből, megtörténhet-e újra, hogy megtámadjanak valakit, csak azért mert roma.

– Sokan mást gondolnak erről itt a faluban. De most már sietnem kell! – fordít hátat.

– Majd én elmondom, mit gondolunk! – veszi át a szót a közeli udvarból kilépő középkorú asszony. – Sajnálom szerencsétlen gyereket, nincs bocsánat arra, amit a gyilkos tett. De azt nehéz hinni, hogy bárkit is csak úgy lelőnek.

– Márpedig jogerős bírósági döntés szól arról, hogy rasszista indíttatású gyilkosság történt, azért ölték meg őket, mert romának születtek – idézzük fel a nőnek.

Legyint erre, és úgy folytatja:

– Elfogadom, hogy minden évben megemlékezünk a történtekről, de azért helyiek gondjairól is kellene majd szólni. Arról, hogy vannak roma családok, amelyek sokak életét megkeserítik.

Kerékpáros fiatalasszonyt szólítunk meg, aki azt mondja, nem szabad félreérteni a helyiek indulatát.

– A gyilkosságot mindenki elítéli, nincs ember a faluban, aki bárkinek is a halálát kívánná – állítja a nő, aki szerint csak arról van szó, hogy a romák és nem romák közötti feszültségek még az emlékezést, az együttérzést is nehézzé teszik.

A falu főutcájának butikjánál riadtan hőkölnek hátra a vevők, amikor a gyilkosságról és annak következményeiről kérdeznénk, az eladó pedig határozottan kijelenti: ebben az üzletben biztosan nem beszélgethetünk erről. A szomszédos községházán sem jutunk előrébb. Noha a faluban egyértelműen érzékelhető, hogy lehetne, kellene beszélni a múltról meg a jelenről, a település kormánypárti polgármestere telefonon elérhetetlen, e-mailre nem válaszol, és amikor személyesen keressük, titkárnője üzeni, nincs bent, nem ér rá. Még arra sem hajlandó, hogy azt az egyetlen kérdést megválaszolja: Miért nem akar beszélni?

Még egy épülettel odébb, a kultúrházban sem járunk sikerrel. A tatárszentgyörgyi Roma Nemzetiség Önkormányzat irodája zárva, az elnök pedig telefonon csak annyit mond:

– Most nem alkalmas.

Oláh József, a Pest Megyei Roma Szervezet elnöke, a tatárszentgyörgyi emlékezések egyik szervezője nincs meglepve, hogy a falu vezetése hallgat, a helyiek közül pedig sokan még ma is a romák felelősségét firtatják az ügyben.

– Itt azt tapasztalni kicsiben, mint az országban nagyban. Addig, amíg lesznek, akik akár helyi konfliktusokkal, vagy épp Marian Cozma, Szögi Lajos tragédiájával állítják szembe, s igyekeznek relativizálni a gyilkosságot, nem lehet megállni. Mert az annak a jele, hogy nem beszéltünk eleget a tragédiáról. Nem tudtuk elmondani, hogy a bíróság kerek-perec kimondta, azért öltek meg egy kisgyereket, mert cigány volt. Emlékezni és emlékeztetni kell az aljas, rasszista gyilkosságra, és akár tananyaggá kell tenni az esetet, hogy soha több ne történhessen ilyen.

A gyilkosság helyszíne felé közeledve, egyre ritkábbá válnak a takaros porták, és mind gyakoribbak a rendezetlen udvarok, vakolatlan házak. Ott pedig, ahol az aszfalt kifut a kerekek alól, és mély homok borítja az utcát, nyomortelep kezdődik. A tetthelyet magas bokrok borítják: a házat, amelyből apja és fia menekült, rég ledózerolták. Felesége máshová költözött. A szomszédos telken álló házban lakik azonban ma is a meggyilkolt férfi édesanyja és több rokona. A telek elhanyagolt, a rozsdás kerítésen ákombákom betűkkel azt írták: Csorba. Az asszony – bár ígérte – nincs otthon, telefonon mondja, sok a dolga, készül a szombati megemlékezésre, akkor vonulnak majd a temetőbe, „Robi és Robika” sírjához.

Cigányellenes indíték

Kilenc helyszínen hajtott végre Molotov-koktélos, fegyveres támadást romák otthona ellen 2008-ban és 2009-ben négy férfi:

2008. július 21. Galgagyörk

2008. augusztus 8. Piricse

2008. szeptember 5. Nyíradony

2008. szeptember 29. Tarnabod

2008. november 3.Nagycsécs

2008. december 15. Alsózsolca

2009. február 23. Tatárszentgyörgy

2009. április 22. Tiszalök

2009. augusztus 3. Kisléta

Hat embert, köztük egy gyereket, megöltek, öt áldozatuk megsérült, összesen ötvenöt ember testi épségét veszélyeztették. A Kúria 2016-ban tényleges életfogytiglanra ítélte Kiss Árpádot, Kiss Istvánt és Pető Zsoltot. Csontos István negyedrendű vádlott a két utolsó támadásban vett részt sofőrként, az ő 13 éves fegyházbüntetése már korábban, másodfokon jogerőre emelkedett.

A jogerős ítélet a rasszizmust, a cigányellenességet jelölte meg a támadások egyértelmű indítékaként.

A tettesek a támadásokat alaposan előkészítették, térképeket, éjjellátó és adóvevő készülékeket szereztek be, fényképeket készítettek a leendő helyszínekről, megtervezték a célpontok megközelítési és a menekülés útvonalát. A települések szélén lévő házakat szemelték ki, éjszaka, több irányból támadtak, adóvevőkkel tartották a kapcsolatot, és egyikük a távolból, egy magasabb pontról fegyverrel fedezte két társát.

Nem tanult a tragikus eseményekből a társadalom

Soha, semmiről nem lehet kijelenteni, hogy nem fog újból előfordulni. Azonban figyelembe véve a tatárszentgyörgyi gyilkosság speciális körülményeit, melyeket teljes terjedelmükben nem ismerünk, s feltehetően nem is fogunk megismerni, nem tartom valószínűnek, hogy hasonló gonosztett újra előfordul a közeli jövőben – állítja Csepeli György szociálpszichológus. Az ELTE professzora szerint ugyanakkor tíz év távlatában sem lehet elmondani, hogy a 2009. februári tragikus eseményekből tanult volna a társadalom. Mint fogalmazott: a kollektív tanulás minden társadalomban inkább kivétel, mint szabály.

– A magyar társadalomból kiváltképp hiányoznak a tanulás előfeltételei, a bizalom, az őszinteség, az együttműködés, az empátia és a tolerancia. Ehelyett inkább a bűnbakkeresésben, a felelősség elhárításban, bagatellizálásban, az önsajnálatban, a bűnök eltussolásában jeleskedünk – mondta. Szerinte nem lehet kijelenteni, hogy a tragédia feledésbe merült. De nem azért, mely olyan mély nyomot hagyott volna a társadalmon, hanem mert – a nagy médiafigyelem ellenére – az emberek nagy részében el sem érte az ingerküszöböt, így „nem volt mit felejteni”.

A célponttá, áldozattá válásra hatással van a szociokulturális környezet; nem véletlen, hogy a tatárszentgyörgyi gyilkosságok áldozatai is faluvégen, nyomornegyedben, annak is a szélén élő romák voltak. – A faluvégek mint kivégzőhelyek megválasztása azt mutatja, hogy a gyilkosságok helyszíneit hidegvérrel megtervezett logisztikai megfontolások alapján választották ki, minimalizálva a lebukás kockázatát – vélekedett Csepeli. A szociálpszichológus szerint emellett az intolerancia, a másság el nem viselése, az előítéletes skatulyázás, a stigmatizáció is olyan „kollektív gondolkodási program”, mely mindig megkeresi a maga célpontját.

– Bárki lehet potenciális célpont, aki beleillik a sémába, melyet az önbizalom hiánya, az egzisztenciális szorongás, a hátborzongató idegenségérzet éltet.

Ezt támasztják alá a tavaly Őcsényben történtek is, amikor egy helyi panziós autójának kiszúrták a kerekeit, miután felajánlotta, hogy a panziójában pár napig megpihenhet néhány menekült család.

Csepeli szerint a gyűlölet-bűncselekmények megelőzése kollektív felelősség, de egy biztos: kulturális váltásra volna szükség. – A bizalmatlanság, a félelem, a „sarc kultúrájával” szemben a már Széchenyi által is hiányolt „hitel kultúrára” lenne szükség, mely nem jöhet létre egyik napról a másikra. A magyar társadalom mértékadó elit csoportjait 1944-1948 között kiirtották, elüldözték. Azóta sem jött létre egy mintát, példát adó réteg, melyhez igazodva a többség visszatalálna a „Jó és a Rossz” világába – mondta, hozzátéve: a jelenlegi magyar társadalom a Jón és a Rosszon túli világban él. - JUHÁSZ DÁNIEL