A Blanka-szindróma

Nem tudom, vágyott-e hírnévre Nagy Blanka, a tizenkilenc éves kiskunfélegyházi gimnazista lány, egyáltalán gondolt-e arra, hogy amikor elmondja helyenként kétségkívül alpárira sikeredett kecskeméti beszédét, az erről készült videó napok alatt bejárja az országot, és ismertté teszi.

De ha megfordult is ilyesmi a fejében, arra bizonyosan nem számított, hogy a jobboldal felkapja a nevét, Bayer Zsolt személyesen gyalázza majd őt, és aztán sorban mindenki, akinek ez szabad jelzést adott a jobboldali sajtóban.

De ha eszébe ötlött is bármi hasonló Nagy Blankának, arra nem számíthatott, hogy a neve pillanatok alatt szitokszóvá válik a kormányzó oldalon, és a propagandisták pontosan annak teszik ki őt, amit gazdáik elvárnak tőlük. Nevezzük ezt itt és most, az egyszerűség kedvéért, Blanka-szindrómának: azt az utat járatták be vele, amit ilyenkor Orbán Viktor elvár tőlük. Vagyis, támadás nem maradhat megtorlatlanul, függetlenül attól, hogy ki követte el, hány éves, milyen közegben dolgozik, vagy éppen tanul. Aki egyszer a szájára veszi a kormányzó oldalt, annak nincs kegyelem, arra ráhúzható a Blanka-szindróma. Előkotornak az ilyen emberről miden létező és nem létező adatot, nekiesnek, megpróbálják széttépni, megalázni, lejáratni.

Nagy Blanka esete mutatja: tényleg nem számít, hogy mit mondanak róla, milyen vádakkal illetik, a lényeg az, hogy lehetetlenné váljon a külvilág előtt. Nagy Blankát történetesen azzal „találták meg", hogy három tantárgyból bukásra áll, összességében is gyenge tanuló, ráadásul annyi hiányzása van, amennyi már meghaladja a törvényes keretet. Persze ha a Blanka-szindróma összes eleme igaz lenne, akkor már régen kihajították volna a gimnáziumából, de talán az ország összes középiskolájából is. Nagyjából úgy járt volna, mint Demeter Márta, a miniszterelnök családját téves hírbe hozó képviselőnő, akit már kitettek a honvédelmi bizottságból, és a Canossa-járása még korántsem ért véget. Nagy Blanka annyiban járt jobban, mint ő, hogy nem ijedt meg a hatalom támadásától. Elfogadta az ügyvédi segítséget, és rövid úton bebizonyította, hazudnak a kormányzat emberei.

De itt és most nem ez az érdekes, hanem maga az eljárás, a Blanka-szindróma. Hogy ma a hatalom a kezében lévő összes eszközzel – és csaknem minden eszköz az ő kezében van – nekiront a vele szemben fellépőknek, és a legcsekélyebb mértékben sem érdekli, hogy amit állít, az bár hazugság, de akár tönkre is tehet egy embert. Még egy gimnazista lányt is. A Blanka-szindróma lényege éppen ez: leteríteni az ellenfelet.

Nagy Blankát - egyelőre - nem sikerült. Ma még van olyan bíróság, amely hajlandó kimondani, ha valaki nem mond igazat, de hamarosan ennek is vége lesz. Az új közigazgatási bíróság pontosan azt a célt szolgálja, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. És félő, hogy fognak is találni hozzá vállalkozó bírókat, olyanokat, akik hajlandóak lesznek tökéletessé tenni a Blanka-szindróma érvényesülését.

Nagy Blanka tehát csak most kivétel. Esete hamarosan csak erősíteni fogja a szabályt.