Viszlát, Európa!

A tisztességes magyar értelmiség (és az Európai Néppárt) már 2011 óta azon vitázik magával, hogy vajon hol van az a bizonyos piros vonal, amelynek átlépése biztosan a demokrácia végének tekinthető. Kiderült, hogy nem egy, hanem számtalan piros vonal átlépése után is maradhatnak a vonalátlépők, mert mindig találunk magunknak (és talál a Néppárt magának) át nem lépett piros vonalakat. Ezeket, mielőtt átlépi felcsúti hétmérföldes-csizmás legénykénk, még vigasztaljuk magunkat és egymást, hogy azért valamelyest még demokráciában élünk, hiszen az ellenzék ott van a parlamentben, vannak még bíróságok, és tavaly még választás is volt, sőt, idén is lehet, hogy lesz, kettő. Valójában az orbáni alkotmány életbe léptetése óta járt úton már nincs tilalomfa, nem kell sem átlépni, sem átugrani semmit. Szabad a vásár. Látjuk, hogy így van, de inkább becsukjuk a szemünket, nehogy kinyíljon a zsebünkben a bicska.

Hihetnők, mégiscsak van az a piros vonal, amikor a szem nem maradhat csukva. Én biztos vagyok benne, hogy a tudomány autonómiájának megszüntetése után nem beszélhetünk többé nemhogy demokratikus köztársaságról, de még felvilágosult autokráciáról sem. Magyarországon megszűnt az egyetemek és a (Széchenyi alapította ) Magyar Tudományos Akadémia autonómiája, a hatalomtól való függetlensége. A tudomány is a szellemi lumpenproletariátus és egy eszét és becsületét vesztett mini-diktátor játékszerévé vált. Ez a mini-diktátor valamikor Széchenyit állította példaképül elénk. Ma már tudjuk, semmit nem értett Széchenyiből, de nem is akart. Csak a liberális 1848-at, „Kossuth apánkat” és a királyokat (képzeletben) fölakasztó Petőfit akarta kiiktatni a nemzet fejéből és szívéből.

Széchenyi, amikor megalapította a Tudományos Akadémiát, akkor azzal a bizonyos egy évi jövedelemmel, (60 000 forinttal) véget akart vetni a magyar középkornak. És akkor az véget is ért. Az Akadémia puszta léte miatt. Szerencsére volt március 15., és volt Deák Ferenc 1867-tel, de

Széchenyi műve egyedül is leszámolt volna a felvilágosulatlan abszolutizmussal. Viharos, a középkorba visszaerőlködő diktátorokkal zsúfolt magyar időkkel is sikeresen dacolt a tudós társaság. Általában nem harcolt, csak bölcs kompromisszumokkal verte meg a kevésbé bölcs (néha tök-hülye) hatalmon lévőket. Tette a dolgát. Orbánnal, Széchenyi egykori hívével – most nem bírt. Ezzel az államrezon újra a sötét középkorban van. Az uniós választáson kiderül, vajon Európa velünk tart-e? Remélem, és próbálok bízni benne, hogy nem.

Sajnos a szekuláris Magyarország már csak keveset tehetne, de még azt sem teszi meg. Szerencsétlenségünkre ugyanolyan ostobán megosztottak vagyunk, mint a mohácsi vész előtt. Akkor azt nem vették észre elődeink, hogy a török a fő veszély. Most azt, hogy Orbán. Így a jövő évi két választásból Mohács lesz. De „Nekünk Mohács kell!”. Megmondta Ady bő 110 éve, bár ő csak Trianonig látott előre.