Mese a tudomány hatalmáról

G. részecske fizikus volt, és a lehető legjelentéktelenebb ember. Már tíz éve lakott abban a józsefvárosi házban, és a szomszédok még mindig megkérdezték, hogy kit keres, ha a kulccsal matatott a zárban. Amikor megvédte a nagydoktori disszertációját, számított egy kisebb ünnepségre a családtól vagy a barátoktól, de valahogy teljesen megfeledkeztek róla. Csak édesanyja hívta meg ebédre (a kedvencét főzte: rakott krumpli, sok kolbásszal, tojás nélkül), és miközben ettek, megkérdezte, mennyivel lesz több a fizetése? „Na hát ezért nem nagyon érte meg az a sok bruszt” – sóhajtott, és a tányérokat a mosogatóba pakolta. Két nappal később a felesége elköltözött, mert nem bírta tovább a csóróságot. Legalábbis ezt mondta. A gyerekek már évek óta unták; a nagyobb hetente egyszer hívta telefonon, a kisebbik kéthavonta jött haza a kollégiumból. Akkor is bezárkózott a szobájába, és le nem tette az ájpedet.

Az egyetemen hallotta, hogy az egyik kollégája, akit soha nem tartott túlzottan sokra – rendszeresen keverte a manifoldokat a Calabi-Yau terekkel – benevezett valami tévés játékra, és nyert ötszázezer forintot. Attól kezdve nem evett velük a menzán, esténként fiatal hallgatókkal bulizott, és nyáron a tanszékvezetővel pecázott a Tiszán. G. két héttel azután, hogy a felesége elhagyta, jelentkezett a vetélkedőbe. A próbajátékon kicsit izgult, és a cserregő nádi poszátát – tévesen – énekes nádi poszátának nevezte, de a szerkesztőnek valamiért megtetszett a szürke zakós, csendes prof, és bejuttatta a műsorba. Egy peches áruházi rakodó után következett, aki az első kérdést sem élte túl. Nyugodt volt. Amikor a műsorvezető megkérdezte tőle, hogy kivel érkezett, bocsánatkérően annyit mondott: senkivel, és várta az első kérdést.

A 25 millióért – mázlija volt, ebből írta a disszertációját – a fermionok és a bozonok közti különbséget kellett meghatároznia. A műsor két héttel az után került adásba, hogy hazavitte a fődíjat. Már az első reklámblokk alatt megcsördült a telefon. A felesége volt. Hogy ő már megbánta, és hazajönne. Másnap a szomszédja meghívta vacsorázni, és hosszasan kérdezgette bizonyos tévés műsorvezetők szerelmi életéről. A bulvármagazin újságírója egy fotóssal a laborban lepte meg, mondván: „csináljon mindent úgy, ahogy szokott, ők csak pár órát maradnának”. Riport készült róla, a Csendes zseni címmel. Az utcán összesúgtak mögötte az emberek, a tanszékvezető titkárnője meleg, barna szemekkel nézett rá (ez a nézés már több ingyen vacsorát is hozott neki), és félreérthetetlen utalásokat tett arra vonatkozóan, hogy mostanában magányosnak érzi magát. Hétvégén a tanszékvezető – az ötszázezres kolléga helyett – őt hívta pecázni. A gyerekek is átjöttek. És bár a kisebbik konzekvensen bezárkózott a szobába, de előtte barátságosan hátba veregette, és megjegyezte, hogy most, hogy ilyen vastag, „megdobhatná egy misivel”. Behívták egy esti beszélgetős műsorba, ahol a műsorvezető a magyar tudomány helyzetéről faggatta. „Mindent a tudománynak köszönhetek” – mondta G. A felesége bátorítóan mosolygott rá a kamerák mögül.